Breisach már majdnem Franciaország, csak le kell sétálni a dombról, át  a Rajnán, és már odaát vagyunk. Egyelőre nem sétálunk le a dombról, hiszen ezért jöttünk, a dombért, a dombon álló templomért, masszív és nem őrületesen szép, de olyan jó német, hosszú időn át épített. Román stílusban kezdték, gótikusban fejezték be, és megint megérzi az ember a német szellemet, a valahová tartozás gyönyörűségét, nem én vagyok a fontos, hanem a város, ahol lakom, aminek része vagyok, amíg része vagyok. 

A templom Szent István nevét viseli, nem a magyar Szent Istvánét, hanem a nemzetköziét, az első vértanúét, de nem az ő ereklyéiről híres, hanem Gervasiuséról és Protasiuséról. Ők ketten délről érkeztek, milánói védőszentek voltak, mert Szent Ambrus álmodott velük. Háromfős család volt a keresztényüldözések áldozata, a papát, Szent Vitalist Ravennában végezték ki, ott is áll a San Vitale, az iker fiúkat, Gervasiust és Protasiust Milánóban. Amikor Szent Ambrus templomot épített a városban, úgy érezte, kellenének ereklyék, és személyek, akik a templomnak nevet adnának. Megálmodta, megtalálta a két szent maradványait, ép csontokat (már amennyire ép a csontja annak, akit lefejeztek), sok vért, mert szegényeket korbáccsal ütötték, amíg csak bírták. A két szent csontjai ma Ambrus mellett nyugszanak Milánóban. 

Vagy nem. Mert amikor Barbarossa Frigyes elfoglalta a várost, magával vitte az ereklyéket, és Kölnbe küldte őket. Útközben álltak meg az ereklyevivők Breisachban, ahol a városiak kérték, hogy legalább egyiküket hagyják meg nekik, hadd legyen Breisachnak is védőszentje. Nem akkora hely, mint Milánó, de attól még szükség volna rá. Az ereklyevivők végül beleegyeztek, hogy ott hagyják Gervasius maradványait, majd szálltak volna a hajójukra, de hiába, nem tudtak elindulni. Végül rájöttek, honnan fúj a szél (ha szabad így mondani), a két iker nem akar egymástól elválni a halálban sem, vagy mennek vagy maradnak mindketten. Így aztán az ereklyéket itt hagyták, most egy szép nagy ezüst (pontosabban ezüstözött réz) tálban várják a feltámadást. Amikor majd minden kiderül. Mert a legendának ezt a részét Milánóban természetesen tagadják, azt mondják Barbarossa csak álcsontokat kapott, vagy igazi csontokat, de nem a szentekét, akik továbbra is a Szent Ambrus bazilikában nyugszanak. 

Még egy rejtély, amelynek megoldására egy kicsit várnunk kell. 

Mindenesetre Gervasius és Protasius ma rendületlenül Breisach védőszentjei, míg Milánóban leváltotta őket Szent Ambrus, miatta kezdi a Scala az idényt olyan meglepően későn, egy nappal Mikulás után, december 7-én, Ambrus napkor. 

A régi vicc szerint Moszkvában táncdalfesztivált tartanak. A harmadik díj egy kakukkos óra, amelyből minden órában kijön a kakukk, és azt mondja: Lenin-Lenin. A második díj egy kakukkos óra, amelyből félóránként jön ki a kakukk, és azt mondja: Lenin-Lenin. Az első díj viszont egy kakukkos óra, amelyből félóránként kijön Lenin, és azt mondja: kakukk-kakukk. 

Baden-Württemberg tatományban vagyok, amelynek egyes részeit talán joggal nevezik a kakukkos óra gyártás Szilícium-völgyének. Ha jó irányban autókázik az ember, nem csak a behavazott Fekete-erdőtől áll el a szava, nem csak a Gutach varázslatos vízesését látja Tribergnél, de a világ legnagyobb kakukkos óráját is. Kicsi a világ, de legnagyobb kakukkos órája a jelek szerint több is van, alig lép ki az ember az egyikből, máris nyilak mutatják az úton, merre van a másik, de ehhez már tényleg kellene némi megszállottság, úgy értem, végiglátogatni és méricskélni a versenyzőket. Inkább elfogadom bemondásra győztesnek a tribergit, az is házméretű. Két euróért be lehet menni, megnézni az óriási, fűrészelt szerkezetet, fából van minden, az órát hajtó súly önmagában hetven kiló. Nyilván értékesebb volna ez az információ, ha tudnám, hogy egyébként mekkora súlyok hajtják a méretes kakukkos órákat, de azért ez így is elég soknak látszik. 

A jegyszedő kérésre kisebb előadást tart, amelyben az apósa szerepel, mint az óra megálmodója és kivitelezője, de sietni kell, ki az udvarra, mindjárt három óra, jön a nagy pillanat. És valóban. 12-re ugrik a nagymutató, kinyílik az erkélyen az ajtó, és egy zörgő óriásmadár megdöbbentően mély hangon kimondja a szót: kakukk. Az ember szíve elfacsarodik, annyira szomorú a dala. Ha valaki saját fülével kíván meggyőződni arról, amit úgy hívnak: a nagyság átka, föl, Tribergbe.    

Valahogy egy régi katonai, vagyis egyenruhás történet jut az eszembe. Goethével a zsebemben rohamoztam az Ausztria felől érkező ellenséget, kiesett a zsebemből a könyv, és egy szintén harcedzett kolléga azt mondta: te ismered Goethét? A legjobb ember. A vándor éji dalát olvastad?

Muszáj volt röhögni.

Most kicsit közelebb vagyok helyileg Goethéhez, messze a Harz-hegységtől, de télen és Németföldön utaztam egész nap, és egy idő után az ember szeretne lépést tartani fejben is önmagával. Nem megy olyan könnyen. Csak a címig jutottam, Téli utazás a Harz-hegységben. Goethe. Brahms használt föl belőle részleteket az Altrapszódiában, de hogyan is kezdődik? 

Benzinkút, internet, tehát így: 

Mint keselyű

ha súlyos hajnali felhők hátán

szelid szárnyakon pihen 

és prédára les - 

úgy lengj, dalom. 

Keselyű? Ez most komoly? Dögmadár? Vagy csak fordítói szabadság, szebb szó a keselyű, behozza Arany Jánost, hogy mért vijjog a saskeselyű? Amit Goethe a későbbiekben ír, az is inkább sasra utal, hogy zuhanórepülésben támadja meg áldozatát. Egyáltalán: léteznek keselyűk a Harz-hegységben? Gyors németellenőrzés, Geier az tényleg keselyű, nekünk inkább név, Geyer Stefi Bartók szerelme, Keselyű Stefi, szép név, Geyer Flórián, sej, haj, hahó. 

Szóval keselyű, és biztosan nem véletlen, hogy pont az a madár, amelyik naponta megjelent, és kivájta Prometheusz máját. Goethe egyébként azt állítja, hogy valóban látott keselyűt, amikor a Harz-hegységben lovagolt a hidegben. A vers fordítója Báthori Csaba írt egy szép tanulmányt az egész kérdésről, madárjósokkal együtt, olvasható az interneten annak, aki alaposabban utána akarna nézni, és nem elégszik meg azzal a tanulsággal, amellyel most én: Goethének mindig igaza van.  

Bulvárközeli életem egyik első fejtágítóján azt mondták tévés lelki vezetőim, hogy "vigyázz, ne a bulvár használjon téged, inkább te használd a bulvárt". Ami kétségkívül jól hangzott, de nem tudtam ellenállni, hogy visszakérdezzek: mire? Mire használhatnám a bulvárt, ha nem lépek föl, nem adok el magamra jegyeket, olyasmivel foglalkozom, amivel a bulvár nem, vagy nem jellemzően. Nem lehet a happy few-ból, happy manyt csinálni, mert hol marad a sznobizmus gyönyörűsége, hogy mi itt olyasmi iránt érdeklődünk, ami iránt csakis a kiválasztottak? 

Csak azért mesélem, mert most itt vagyok a dilemmában: amikor látom, hogy ez a derék vasgyúró, Pintér Tibor bolondot csinál magából egy Jimmy-musical sikere kedvéért (ha azért), akkor vajon szabad-e nevetni? Mennyire hülye és mennyire játssza a hülyét, amikor a szép testében lakozó szép lelkéről mesél, vagy arról, hogy nyilván azért nem tetszett az özvegynek az előadás, mert túlságosan hiteles volt? A bulvár már csak ilyen, megkeresi a maga bolondjait, aztán nem hagyja békén őket, amíg valami bolondot nem mondanak, lehetőleg minden nap. Szabad-e nevetni, vagy így tettestársak leszünk egy széllelbélelt lélek szétcincálásában? Vagy éppen hogy szabad nevetni, mert ezt akarná ő is, ha Chaplin hasra esett, nem azt mondtuk, hogy szegény, hanem hogy mekkora poén. Ki ver át kit? 

Emlékszem egy interjúra a tévében, Csiszár Jenő nyilván előre eldöntötte, hogy akkor most lerugdossa a színről Kiszel Tündét, de még szóhoz sem jutott, az utóbbi már mosolygott, boldog születésnapot kívánt a hóhérjának, minden kínos kérdésre válaszolt, gond nélkül leiskolázta a riportert. Akkor ki vert át kit? Aztán eltelt, mondjuk, másfél évtized, Kiszel Tünde még mindig a naptárjain mosolyog, közben meg Csiszár Jenő lett a milánói főkonzul.   

Ki ver át kit? 

Van egy idagio nevű zeneszolgáltató, amiről szívesen mesélnék csodákat, kifejezetten klasszikus zenét lehet rajta hallgatni, jutányos összeg ellenében, ráadásul nem csak lemezeket, de koncerteket is, így tudtam meghallgatni Henze Il vitallino radoppiato című művét, egyszerre két Fischerrel, Julia Fischer hegedült, Fischer Iván vezényelt. Csak azért nem lelkendezek jobban, mert folyton akad a lejátszás, úgy öt percenként újra kell indítani a készüléket, de tárgyalásban vagyok a központtal. 

Nem is ez az érdekes, hanem hogy elkezdtem hallgatni Thomas Hampsonnal a Téli utazást, ez sem lemez, Wolfram Rieger kíséri (aki emlékszik a lemezváltozatra, ott a karmester Wolfgang Sawallisch ül a zongoránál, ami elég megterhelő a végeredmény szempontjából), így aztán elég meglepő, hogy így is elő lehet adni, mármint hogy a hangszer is kifejező. 

Azon jár közben a fejem, hogy ha ott lehettem volna, amikor Schubert bemutatta a Téli utazást a haverjainak... Énekelt, kísérte magát a zongorán, a többiek meg csak ültek, egyre mélyebbre lógatták a fejüket, aztán a Leiermann után csak ültek csöndben, végül az egyikük kinyögte, hogy figyelj, Franz, ez nem sikerült valami jól. Hogy a huszonnégyből csak egy dal ér valamit, A hársfa. Hogy akkor vajon lett volna annyi eszem, szívem, belátásom, hogy azt mondtam volna, idióták, ezt a ciklust minden rendes német nyelvet beszélő énekes el akarja majd énekelni, egy idő után már a nők is, és csak akkor fogják azt hinni, hogy vitték valamire, ha megbirkóztak vele, ha ott pusztulnak bele a magányba, hidegbe, egész elhibázott életükbe a pódiumon. 

Nincsenek illúzióim. 

Mondjuk az is szerencse, hogy Schubert nem vette nagyon a szívére a reakciókat, nem baj, ha nem értitek, majd jönnek, akik érteni fogják. 

Mennyivel jobb utókornak lenni. 

Én is készülök a Fonográf koncertre, február 16-án lesz. Nem kerestem elő a régi lemezeket, mert úgysem találnám, meg talán nem is kell, még azokat a dalokat sem felejtettem el, amelyeket elfelejtettem. Úgy értem, maguktól nem jutnak az eszembe, de a címükre már beindul az emlékezés, ja tényleg, volt ez is, hogy "Akár a Szu-csong herceg, úgy vágyom egy nő utááááán". Körülbelül évtizedes késéssel értettem meg, hogy mire is gondolnak. 

Készülök én is, de készül más is, kiadtak egy Tolcsvay László albumot, van rajta új dal, de a dolgok rendje szerint visszafelé nézeget a lemez, a cím is '68, és mivel aposztróffal van írva, biztosan kevesebbeknek jut eszébe, hogy ez a zenész aktuális életkora, mint 1968. Amikor egyébként nem is volt még Fonográf. 

Beakadt valahogy a lejátszómba Az első villamos, Tolcsvay-Bródy, nem mintha bánnám, mert nagyon helyesen nincs túlságosan újrahangszerelve, talán még csupaszabbnak is hat, mint az eredeti változat. Ízlés szerint mondhatni úgy, hogy ez jobb nem lesz, vagy hogy épp úgy jó, ahogy van, ahogy volt, ez a szelídség, ami árad belőle, dallamból, szövegből egyaránt. Bizonyos pillanatokban igazi líra, bizonyos pillanatában megidézett líra. Néha van bennem tiltakozás is, ez a csilingelő villamos ugyan masszívan tartja magát a köztudatban, de ha jobban belegondol az ember, szó sincs csilingelésről, dühösen csenget a jármű, ne lépj elém, idióta, mert rosszul jársz. 

Mégis: olyan napszak van benne megidézve, ami nem tipikus a popzenében. Bezzeg Hydnnál hányszor kel föl a nap... Volt hová nyúlni a magyar költészetben, oda is nyúlt Bródy, amikor elér ahhoz, hogy "égen-földön folyt a tánc". Nem nagyon burkolt utalás a Hajnali részegségre, de szépen kijön belőle azzal, hogy nem a költő dől aztán a korlát láncainak, hanem az éjszaka másik lovagja, a csillagász. 

Tíz nap, és néhány ezer ember együtt fogja énekelni a búcsúkoncerten, ami talán most már tényleg búcsú. Nem mintha bármilyen rejtett agyzugban is azt kívánnám, hogy utolsó legyen. De ha igen, az elsőkből így lesznek utolsók, legalábbis villamosilag. 

Kiadta a Sony a régi, 1955-ös Glenn Gould játszotta Goldberg-variációk outtake-jeit, a félredobottakat, az elhibázott vagy utóbb másként gondolt részleteket. Nyilván a mű maga különlegesen alkalmas erre, a zongoristák variációkként veszik föl a darabot, aztán egymás mögé teszik a témát, a változatokat és a visszatérő témát. Kerek a világ vagy a zene, vagy a zene által teremtett világ, oda jutunk, ahonnét elindultunk, de közben megtapasztaltunk egyet és mást, néha iszonyat, mennyi mindent, néha meg üres és sima volt az óceán, nem történt semmi különös. 

A kidobott (vagyis, ezek szerint nem ki- csak félredobott) felvételek megjelentetése lehet meggyőző példája a kiadói mohóságnak. A Goldberg nagy siker volt a maga idejében, egy fiatal pianista első lemeze egy olyan műről, amelyet korábban nem is ismertek, nem is játszottak, néhány billentyűs játszotta lemezre, Wanda Landowska, Rosalyn Tureck, meg Claudio Arrau, és a később kísérőként ismertté vált Jörg Demus. Gould óta mindenki kötelességének érzi a Goldberget, akár van róla mit mondnia, akár nem, csodálatos öngyilkosság fiataloknak és öregeknek egyaránt. A számoknál maradva: Gould haláláig eladtak százezer példányt, igaz, ő 1981-ben felvett a műből még egy változatot, ami talán megnyomta az első kísérlet érdekességi faktorát is. 2000-re az eladott példányszám fölment kétmillióra, ami elég jól mutatja, hogy tényleg érdekesebb a halott zongorista az élőnél, még akkor is, ha az élő sem nagyon mutatkozott a nyilvánosság előtt, és már évtizedek óta nem adott koncertet. A piac tehát nyitott Gould Goldbergjére, miközben másra már alig-alig. 

Az anyagi megfontolásokon túl persze a végtelenségig lehet vitatkozni azon, hogy joga van-e egy kiadónak megjelentetni azokat a felvételeket, amelyekre az előadó nemet mondott, nem tetszett neki a tempó, volt benne félrecsúszott hang, vagy épp a lelke hiányzott a zenélésnek. De fordítva is föl lehet tenni a kérdést, van-e joga egy kiadónak megtagadni, eltüntetni, esetleg megsemmisíteni a dokumentumokat, amelyeken a 20. század egyik kiemelkedően fontos ember szól. Lehet, hogy szándéka szerint nem hozzánk szól, de szól. 

A magam részéről a kiadói mohóság haszonélvezője vagyok, nem érdekel, mit akart Gould, ha annyira zavarta volna a felvételek léte, akkor személyesen megy be a stúdióba, és maga szaggatja ízekre a szalagokat. Elmulasztotta, mi meg most hallgathatjuk. Néha elrontja, néha átkozódik, hogy nincs jól hangolva a zongora, legtöbbször önmagát szidja, de legalábbis kommentálja. Közben kiderül, hogy a félredobott felvételekből is össze lehetett volna állítani egy másik Goldberg-variációkat, máshogyan szólt volna, de valószínűleg éppen olyan szenzációt keltett volna, mint a megjelent változat. És elképesztő a kéz, a lendület, a tisztaság, a hűvösnek tűnő, de nagyon is fortyogó értelem minden leütött hang mögött, előtt, alatt. 

Hogy is magyarázzam. Az ember kinövi a Goldberget. Nem a művet, hanem Gould Goldbergjét. Egyrészt ő is megunta, ő is felülbírálta saját magát a halála előtt nem sokkal fölvett új felvétellel, másrészt jöttek újak és még újabbak, mind mondani akartak valamit, ami Gould nélkül eszükbe sem jutott volna, de most már kint van, és a régi felvétel ott maradt, mint valami kiindulási alap, mind a dobbantó a tornacsarnokban: innét indultunk. Készült belőle mindenféle felújítás, remastered meg rechanelled, hogy kerekebb legyen a hangzás meg sztereó, egy ellenálló fémbe vésett példányát kiküldték a világűrbe, hátha megtalálja valaki, és meg is tudja hallgatni, mire voltak képesek az emberek. Nyilván nem az emberek, csak Bach meg Glenn Gould, de legalább az ismeretlen zöldfejű lényeknek hadd hantázzunk egy kicsit magunkról. 

Az ember kinövi a régi felvételt, mert benőtt a feje lágya, mert a mű maga már csak álmatlan éjszakákon a társunk, egy kicsit kellemesebb, puhább, kímélőbb változatban. Tudjuk, hogy ez a remete beszéde az Északi- sarkról, nem pedig a való élet, az apró meg a cseprő, amit magunk körül tapasztalunk. És akkor itt ez az album a kimaradtakkal, és nem lehet szabadulni a késztetéstől, hogy újra belevágjunk, letisztítsuk róla, ami rátapadt, letisztítsuk magunkról, ami ránk tapadt, és hallgassuk úgy, mint régen. Igazán. A 22 éves kis koravén zongorazseni kinyilatkoztatását. 

Minimális tanulságként annyit tudok mondani: az élet nem ez, amit mi élünk, ami bennünket vesz körül, ahol olyan okosnak képzeljük magunkat. Az élet ott van, ahol a Goldberg szól. 

Azt gondolom, eléggé összehúzott szemmel néztem Daniel Day-Lewist a Fantomszálban, mert valahogy bele lehet fáradni ebbe a "jaj, mekkora színész vagyok"-hozzáállásba, amit ő mutat. Ha mindehhez még hozzáteszik, hogy ez az utolsó filmje, akkor már tényleg minden ok megvan a gyanakvásra: nagy búcsút akar. Aztán jön az első jelenet, és már rossz, mondom magamban diadalmasan, már úgy szappanozza borotválkozáshoz az arcát, ahogy egy nagy színész szappanoz a kamera előtt. És, persze, egy szőrszál sincs az arcán, minek szappanoz, aztán egy kunkor sincs az orrában meg a fülében, minek teszi magát azzal az ollóval. 

Aztán elfelejtődik ez az egész gyanakvás. Jó a film, attól jó, hogy nem történik benne semmi, egy közel elmebeteg divattervező kínozza a nővérét meg a szerelmét a rigolyáival, nyilván ettől érzi magát olyan kényelmesen a székben a néző: ha férfi, szeretné ő is így kínozni a környezetét (vagy kínozza is), ha nő, vállalja az áldozatot, mert megéri. 

Megéri végignézni a filmet, különben nem ért belőle semmit az ember. 

Közben meg nyilván ez nem egy életrajzi film, de föl lehet ismerni bizonyos karaktereket. Nekem Givenchy jutott az eszembe a sok fehér köpenyről, amelyben tervezők és varrólányok tűzdelik a ruhákat, de a fehér köpeny más francia tervezőknél is előfordul. Nem beszélve arról, hogy a történet Londonban játszódik, a Saville Row-n, és királyi esküvőről is van szó. Nem angol királyiról, hanem belgáról, de mégis. Szóval a valószínű tippem, akiből a legtöbbet merítettek, Sir Hardy Amies. Róla van is fénykép, ahogy az utcán fogadja a királynőt, ő maga is szeretett pózolni a ruhakölteményei fotózásán a háttérben, mint szmokingos úriember.

A kockás zakó, amit hord Daniel Day-Lewis, lehetne Hardyé is.

Day-Lewis, persze, brillírozgat, úgy forgatja a kezében a teknőckeretes szemüveget, mint valami Maigret a pipáját, és meg is oldja a bűntényt, mert az is van. Aztán van egy pont, ahogy tűzögeti a ruhákat, és látja az ember, hogy tényleg össze vannak szurkálva az ujjbegyei. Nyilván nem ezen múlik egy alakítás, de le a kalpaggal. 

Az éjjel hazafelé mentem. Bársony nesz éppenséggel nem ingott, lelkem sem volt vad, álmos dzsungel, de azért háltak az utcán. Az semmi. Ébren is voltak. Két fiatalember, akik mintha azt játszották volna, hogy nagyon részegek, de iszonyatosan túljátszották a szerepet. Ez egyik úgy csuklott, hogy megrezzentek tőle a kirakatok, a másik úgy gajdolt, hogy értelmetlen félmondatok kopogtattak a Szomory Dezső téri házak ablakán. Bőlvagyok, ordította, és pisilt. Nem szemérmesen a falnak vagy pláne kapualjba húzódva, hanem csak úgy, a járda közepén. 

Na jó, ez tényleg nem hiteles, még ha a hitelesség kedvéért a sálját is beleejtette a saját és a társa összecsorgó vizeletébe. Bőlvagyok, kiabálta, aztán valamivel később hozzátette, hogy Jééég. Szóval a dallam nem volt felismerhető, de a szövegből azért be lehetett azonosítani, a Jégszív című számot ordibálta, Demjén Ferenc szerzeményét, és nem tudok más tanulságot levonni, mint hogy úgy látszik, ez a dalok sorsa: a slágerlistán kezdik, aztán könnyes szemű fiatalok dúdolják. A fiatalok felnőnek, és a dallal emlékeznek arra, milyen volt könnyes szemű fiatalnak lenni, és valahogy ez a vége, ez az ordiba a téren, vizeletben. 

Szóval: nem érdemes túl könnyű, túlságosan megjegyezhető slágert írni, mert rossz vége lesz, bokáig a vizeletben. Arra viszont nem emlékszem, hogy valaha bárki is a nyílt utcán az Őrülési jelenetet énekelte volna részegen a Lammermoori Luciából.

Tudom, ilyet nem illik mondani, de akárhogy vizsgálom magamat, mindig arra jutok, hogy alapvetően azért bírom Ókovács Szilvesztert. Bírom, hogy Szilveszternek hívják, és teljesen fölösleges volt ókovácsítania magát, Kovácsként is Szilveszternek hívnák a háta mögött is. Bírom, hogy félbemaradt énekesként sincs benne bosszúvágy. Nem gyűlöli azokat, akik nem maradtak félbe, és ha jól vagyok informálva, elég rendesen megfizeti a majdnem-pályatársait. Bírom, hogy akar valamit, még ha az a valami nem is akar sikerülni, rengeteg érdekes dolog történik az Operában és az Opera körül, de ezek mintha egyáltalán nem a színpadon történnének. Vagy csak én megyek szinte  mindig rosszkor, az is lehet. Igyekszem nem meghallani a felőle lengedező rossz híreket, nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel.

De.

Elmegyek az Erkelbe, nem kezdődik az előadás, ő viszont beszél. Túlbeszél. Aztán ő jön a függöny elé, egyszer-kétszer, sokszor. Írja a bőbeszédű leveleit a nénikéjének az Origón, ágyúval lövi a kis wannabe kritikus verebet, nyilván nem a veréb miatt, hanem hogy hallja a saját hangját. És tévézik meg itt beszél, ott hozzászól. Tudom, hogy ő legalább odaáll, míg a hatalom, ha teheti, inkább nem beszél senkivel. De azért sok. Sok, hogy egész falas videóüzenetet hagy a Müpában a vendégeknek, ami már a sugárzás pillanatában is elavult. Tudom, hogy a színpad szörnyen csábító, és sajnos leginkább azoknak, akiknek nem kellene folyton ott lebzselniük. Tudom, hogy a gazda szeme  hizlalja a jószágot. De a szeme, nem pedig a szája. Biztosan nem arra való a zenés színházak igazgatása, hogy valaki az egóját és a magánvagyonát pumpálja vele. Vagy arra is való, de nem elsősorban. Arra gondolok, melyik is volt az a színigazgató, aki nem tudta leállítani magát, akár ő rendezte a darabot, akár más, mindig kijött a bemutató végén, beszélt, mesélt, színpadra szólított. Bizony, Kerényi Miklós Gábor. Na, hát annak  a történetnek sem lett túl jó vége.