Felkerült az eBay-re Harriet Beecher Stowe litchfieldi szülőháza, ingathatjuk a fejünket, így múlik el a világ dicsősége, bár ez azért bonyolultabb. Beecher Stowe ma is amerikai klasszikus, még ha fő- és legfontosabb művével, a Tamás bátya kunyhójával kapcsolatban ma már inkább zavart érez a világ. Mintha nálunk is kikopott volna a kötelező és ajánlott olvasmányok közül, pedig a régi fordítók és átdolgozók között olyanok voltak, mint Irinyi József, Benedek Marcell vagy Réz Ádám. 

Szívesen elégednék meg akár olyan tanulsággal is, hogy ha egy könyv folyton piszkál valakit vagy valakiket, az nem lehet annyira rossz, de a Tamás bátyát elolvasni ma tényleg idegi teljesítmény, a harsányan öltözött rabszolgakereskedők és az elegáns gentlemanek ruházatuknak megfelelő társalgását, az érző szívű asszonyok eszméinek futását, meg hát magát Tamás bátyát, aki nem szökhet el, mert a gazdája bízik benne. De vannak, természetesen, irodalmon kívüli értékek, és Beecher Stowe nagyon tudta, hogyan menjen szembe a világgal. A megjelenés után rengetegen támadták, hogy fogalma sincs, miről beszél, nem tudja, hogyan élnek a rabszolgák és a gazdáik, és feltehetően igazuk is volt. Számomra a késői ellenkönyvek közé tartozik az Elfújta a szél is, nem csak azért, mert erősíti a déli romantikát, hanem mert az alaptípusai, főleg a nagy, kövér, jószívű afro-amerikai asszony figurája a Tamás bátyában jelenik meg először. 

Mindez szépen a visszájára fordult a 20. században, Tamás bátya a megalkuvás és a fehérek előtti megalázkodás mintája lett, ma is szorgosan Uncle Tomozzák egymást azok, akik szerint a másikban nincs büszkeség, öntudat, tartás. Valaha Miles Davis lépett föl nagyon határozottan Louis Armstrong mellett, hogy mindenki befoghatja, Armstrong soha senkinek nem volt a Tamás bátyája. Alapvetően ez csak annyit jelet, hogy Harriet Beecher Stowe elérte a célját, azt már nem kell magyarázni, hogy "a néger is ember". Ha a Tamás bátya népszerűsége a legmagasabb példányszámban eladott regénytől az egyszerű sértegetésig esett, az csak azt jelenti, hogy a feladat ki van pipálva.

Most akkor mi lesz a házzal? 

Miről fog szólni az interjú? - kérdezte Bán Zoltán András. Nem tudom. Rólad. Ha igazán róla szól, akkor persze sok egyébről is szól, értelmiségről, értelmességről, értelmetlenségről. Meg róla.

- Egyszer azt mondtad, hogy te egy operai gyerek vagy. Ezt hogyan kell érteni?

- Mondok egy operai gyereket, aki az egyik legmeghatározóbb ember volt az életemben: Balassa Péter. Az apja volt Balassa Imre, a Balassa-Gaál Operák könyve első fele. Formálisan, ha jól tudom, dramaturg volt az Operában. Balassa Pétert egész pontosan 1966-ban ismertem meg, a Stanci néni operai nyaralójában, Balatonfüreden. A hely hivatalos neve az volt, hogy Stanci néni horgásztanyája, és ott nyaraltak az operisták. Volt egy stég, amely benyúlt a vízbe, volt néhány ház, volt egy úgynevezett férfiszakasz, ahol emeletes ágyon laktak. Horgászokról van szó, főleg zenekari tagok voltak, rézfúvósok, a vadászkürt nagyon komolyan képviseltette magát, még a vonósok is valamennyire...

- Akkor nem kellett Székely Mihályt alsónadrágban látnod.

- Székely Mihályt nem, de Radnay György föltétlenül, Déry Gabriella föltétlenül ott volt, szóval voltak sztárok is. Andor Évával nagyon jóban voltam. Így voltam operai gyerek, másrészt meg úgy, hogy a gyerekkórusban énekeltem három vagy négy évig. Olyan bemutatók fűződnek a nevemhez, mint Alban Berg Wozzeck. Van egy gyerekkórus a végén, rövid, de rendes. Vagy énekeltem a Carmenben.

- A Wozzecket hogy tudtad megtanulni? Nagyon nehéz volt?

- Nem, elég könnyű. Azt hiszem tíz sor, most is el tudnám énekelni.

- De nem teszed.

- Akkor a legjobb zenész, egyben a szólamvezető is, az Ács Jani volt, aki ismert karmester lett Olaszországban. Már nyolc-tíz éves korában nagyon jóvágású fiú volt.

- Jó, jó elmondtad, hogy hol voltál. De hogy kerültél oda?

- Ja, bocsánat, az anyám operista volt, kórustag, onnét is ment nyugdíjba. Volt egy szakasz az életében, amikor kirúgták. Ez 1951-ben vagy 52-ben volt talán, akkor én még nem éltem. Egy Rákosi-szobor volt valahol a művészrészben, amit a nézők nem látnak. A Bohémélet volt műsoron, és ő egy nagy, női kalapot tett a szobor fejére, rögtön följelentették persze, és kirúgták emiatt. Akkor egy ideig a Sport presszóban volt bárzongorista. Az ott volt az Andrássy úton, akkor Népköztársaság útján...

- Talán még Sztálin út volt.

- Nem tudom. Ma talán valami kínai étterem van a helyén. Anyám elég jól zongorázott, mármint ilyen bárzongorista szinten, énekelt is, klasszikus dizőz volt, ahogy a filmekben látható. Anyám révén kerültem a gyerekkórusba. Van még egy szempont, amiben operai gyerek vagyok: a szellemiség. A bohémság. Ez, persze, már megkopott, de az az életmód, amit ott láttam. Hogy fizetésnapkor, akkoriban 2-án volt fizetés, a szó szoros értelmében libamájat ettek, aztán 5-én kicsit lejjebb adták, és 10-én már semmi. Kölcsönkérés, és a legkomolyabb létbizonytalanság.

- Balassa Pétert mondtad, mint életed meghatározó személyiségét. Te vagy az, aki ma még vállalja Balassa Pétert?

- Ez bonyolult, persze. Amikor megismerkedtünk, én voltam 12 éves, ő meg úgy húsz. Ez azért hatalmas különbség. Akkor ismerkedtem meg az ő barátjával is, Radnóti Sándorral, akivel mind a mai napig tart a barátságom.

- Mit látott Balassa benned, 12 éves gyerekben? Vagy te mit láttál benne? 

- Én nyilván sokat láttam benne, hiszen nagyon jelentős fickó volt, nagyon szuggesztív ember, állati nagy humorral. Ő mit látott bennem? Hát, én akkor egy ilyen kis zseni voltam. Tényleg. Thomas Mannt olvastam, meg ilyenek. Ők aztán nagyon sokat jelentettek nekem abból a szempontból is, hogy egy relatíve iránytalan művelődés Lukács György hatása alatt valamiféle kompakt dologgá vált. Lukácsnak volt a Német realisták című kötete, és az ember, mondjuk, elolvasta annak a 80%át, már akikről Lukács írt. Gottfried Keller, akiről ma nemigen írnak, pedig nagyon nagy író volt. Fontane, meg a többiek. Ha azt a könyvet az ember végigolvasta, akkor kapott egy elég rendes képet a 19. század német irodalmáról. Lukács ma, persze, levitézlett szerzőnek számít, de az a műveltség, amit ő kínált, érvényes. Lukács szart nem ajánlott. Vagy legalábbis nem tudok róla. Mondjuk Hoffmannról nem írt, ha jól tudom, külön tanulmányt, na, ő talán az egyetlen, aki kimaradt. Bár Kleist is... De hát elég volt elolvasni a névmutatót, és az ember tudta, hogy ezeket kell végigolvasnia. Valami tetszett, valami nem, de ezek jó írók, nem?

- Ez vitt el végül az Operából? Túl okos voltál, bár ezt biztos nem mondanád magadról, de túl szerteágazó volt az érdeklődésed?

- Nem tudom. Én azért emellett zenét is tanultam. Zongoráztam, aztán klarinétoztam.

- Anyád mondta?

- Akkor mindenki zongorázott.

- Abban a körben.

- Ez hozzá tartozott. Meg volt zongora. Mi állandóan költöztünk. Tizenöt lakásban laktunk. Anyám, azt hiszem, huszonháromszor költözött. De a zongora úgy ott volt. Nagyon gátlásos voltam, érdekes módon, bár az Operában ebből sok elment. Amikor először kellett színpadra mennem, majdnem összeszartam magam. Kinézel a színpadról, és látsz egy hatalmas teret magad előtt. Ugye, az az érzésed, hogy mindenki téged néz, bár ez nem igaz, mindenki Ilosfalvy Róbertet nézte. Aztán elfelejted, és úgy mész a színpadra, mint bárhová. Ha énekelni kell, énekelsz, de közben beszélgettünk. A nézőtéren ebből semmi nem látszik. Volt egy idő, amikor anyámmal együtt szerepeltünk, ő állandóan vicceket mesélt. A kollégák nevettek, a nézőtér meg azt látta, hogy de jól érzik magukat, mert bejött Carmen vagy a torreádor.

- Mégsem lettél zenész.

- Valahogy úgy éreztem, hogy ez a zenei előadóművészi pálya nem nekem való. A zongorához nem volt tehetségem, nem is gyakoroltam.  

- A klarinéthoz viszont volt érzéked.

- Ahhoz volt. A tanárom szerint is. Én vittem el aztán hozzá a Dés Lacit, aki addig zongorázott. Klarinétozni jól tudtam, de akkor  már inkább dzsessz-zenész akartam lenni. Azt, hogy az Opera zenekarába beüljek esténként második vagy első klarinétnak, elképzelni sem tudtam, az ilyen hivatalnoki élet volt a szememben. Dzsesszista lettem volna szívesen, de az végül különböző okok miatt elmaradt. Jött helyette az irodalom, és így kerültem a bölcsészkarra. De hogy elébe vágjak a kérdésnek,,, ez most valami életút-interjú? 

- Nem tudom.

- Akkor, hogy elébe vágjak a kérdésnek, én soha nem voltam elhivatott kritikus.

- Nincs elhivatottságod a kritika iránt vagy az irodalom iránt?

- Nem tudom, az irodalom melyik ágához van elhivatottságom. Az egészéhez. De a kritikaíráshoz... Amikor néhány éve a tévében megkérdezték, hogy mit írjanak a nevem alá, ki vagyok én, azt mondtam, írják azt, hogy irodalmár. Ezt aztán megtartottam. Nem azt mondom, hogy prózaíró vagy kritikus vagy fordító vagyok, vagy darabokat írok. Mindegyiket csinálom, de irodalmár vagyok, ahhoz van elhivatottságom. Belőlem mindenáron kritikust akartak csinálni egy időben, nem csak Radnóti Sándor, de a közönség is, mert akkor még volt közönség. Azt nem értette meg senki, hogy nem azért nem csinálom olyan elánnal, mert lusta vagyok, hanem mert nem érdekelt.

- Miért, van, aki eleve kritikus akar lenni?

- Például Radnóti Sándor feltétlenül.

- Van, akit ez tesz boldoggá, hogy kimondja, mi a jó és mi a rossz?

- Akkor a Lukács iskolában volt ilyen hangulat. Fodor Géza is elhivatott kritikus volt.

- Jó, de ő sem annak készült.

- Nem. De amikor elkezdte csinálni, mindennek utánament. Engem ez idegesített. Most már csak arról írok, amiről úgy gondolom, hogy érdekel, és ha nem tetszik az első húsz oldal, nem olvasom tovább. Ezért nem olvasom Nádas Pétert. Elhiszem, hogy jelentős író, nem elhiszem, biztos vagyok benne. Nem kérdés. Csak engem nem érdekel. Ha kritikus vagy, akkor hiába nem írsz a könyvéről, nem teheted meg, hogy ne olvasd el. Ezt most miért mondtam?

- Hogy megelőzd a kérdést...

- Igen, hogy végül is mi az ember. Én nehezen identifikáló ember vagyok, és ez az egész egy kicsit még mindig zavar.

- Hogy ma is föl lehet tenni a kérdést, mi leszel, ha nagy leszel?

- Hogy magamnak föl tudom tenni a kérdést.

- De azt azért csak tudod, hogy miért akartak kritikust nevelni belőled?

- Mert adekvát volt, amit mondtam?

- Mert neked volt bátorságod kimondani a kellemetlent.

- Egy dolgot ne felejts el. Akkor indult a Holmi és akkor volt a rendszerváltozás. Ebben is nagy változások voltak.

- A rendszerváltás előtt volt valami kritikuselhallgattatási terv?

- Én akkor nem is nagyon írtam, egy-két dolgot talán, főleg Radnóti Sándor miatt, aki próbált valami pályát csinálni nekem. 1985-ben írtam egy összefoglaló cikket a drámaírásról, Spíró Györgyről volt benne szó, meg Kulin Ferencről és Nádas Péterről, csak a drámáíról. Azzal adta vissza a Színház című folyóirat, ahol még nem Koltai Tamás volt a főszerkesztő, hogy jó, jó, de nem bántjuk a fiainkat. 89-ben, amikor a Holmi beindult, Radnóti Sándornak és Réz Palinak is az volt a krédója, ahogy ők szépen mondták, hogy se Istent, se embert nem ismerünk. Jó, a Vas István más volt.

- Se Istent, se embert, de Vas Istvánt igen.

- Radnótinál nem így volt, de Réz Palinál igen. De nem csak én írtam ilyeneket, Radnóti is, mások is. 

- Elvitt az élet, aztán visszavitt a zenekritikához. Kényszerűségből vagy élvezetből?

- Élvezet volt. De még egy dolgot ne felejts el, én a nyolcvanas években nagyon színházi ember voltam. Bekerültem az akkor nagyon izgalmas nyíregyházi színházba, olyan pályakezdő társaságba, akik közül néhányan ma is híresek: Schlanger András, Salamon Suba László, Gál Erzsi, Zsótér. Ott volt Szekér András, a nagy barátom. Varjú Olga, aki nagyon jó színésznő volt. Ez éveken át ment, és meg sem fordult a fejemben, hogy kritikát írjak. Miért írnék?

- Amíg ott voltál, azt gondoltad, ez kitart életed végéig? Dramaturgként mész majd nyugdíjba?

- Három darabomat is játszották, aztán később jött a Kísértetcsárdás a Radnótiban.

- Ezek eredeti darabok voltak vagy átdolgozások? 

- Annyira nem voltak eredetiek, mint a Nóra, de ez az eredeti téma csak a 19. században jött divatba. Racine-nak mondj egy eredeti darabját, ami nem mitológiai.Jól éreztem magam abban a közegben, ezekkel az emberekkel. Az, hogy bármi mással foglalkozzak, ne darabot írjak vagy valami adaptációt, meg sem fordult a fejemben.

- Azt érezted, hogy tartozol valahová?

- Amennyire én azt érezni tudom, hogy tartozom valahová, feltétlenül. A mai állapotokhoz képest... de még a Holmi idejéhez képest is.

- Te mindig egy kicsit arrébb szoktál állni.

- Ne felejtsd el, hogy ezek az emberek körülbelül egyidősek voltak velem. A Holminál a legkisebb korkülönbség Fodor Géza vagy Radnóti és köztem nyolc év volt. Réz Pali és köztem meg tizenöt? Húsz? Inkább húsz. (Valójában huszonnégy.) Soha nem gondoltam volna, hogy ötven-hatvan éves koromban azt fogom érezni, hogy generációs különbség igenis van.

- Csak azért, mert mindig fölfelé barátkoztál, nem?

- Tulajdonképpen igen.

- Elfogytak, akikkel barátkozhatnál. Mondd, ha a magad útját nézed, látsz valami egyenes vonalat? Vagy mentél erre is, arra is, mindent megpróbáltál, mindenhonnét idővel kiszálltál... 

- Hogy kontinuitás van-e valamilyen értelemben... szellemileg van, de így foglalkozások szerint nézve mintha talán nem lenne.

- Vagy legalábbis nem látszik. Mondják neked, hogy mire használta maga azt a sokféle tehetségét?

- Ha jönne egy kívülálló, azt mondva, itt van ez a Bán, sok mindent írt, sokféleképpen teljesített, volt, amiben nagyon jót, van, amiben kevésbé, de mindig színvonalon, de azért igazán nem találta meg a tehetségét, többek között azért, mert nem találta meg a közegét. Vagy nincs is ilyen, amiben a legjobbat tudta volna nyújtani. Ez volna röviden a kérdés?

- Mit mondanál, ha valaki a füled hallatára tenné föl a kérdést?

- Vagy ha én fölteszem magamnak?

- Te biztos nem teszed föl magadnak.

- Hatvanhárom éves korában az ember sok kérdést föltesz, amit korábban nem. Nem tudom. Ha borzasztó őszinte választ akarsz, és miért ne akarnál, azt mondom, hogy bizonyos tekintetben értelmetlennek tartom a pályafutásomat. Vagy fölöslegesnek. Ha azt mondanám, hogy semmire semmilyen befolyásom nem volt itt, a magyar szellemi életben, akkor az szinte biztosan igaz volna. Erre meg azt lehet mondani, hogy: és akkor mi van? Az miért baj?

- Emlékszem, zavarba hozott, amikor elolvastam az első regényed, a Susánkát, hogy ha ilyet tudsz, nem kellene inkább ezt csinálni. Ugyanakkor eszemben sincs azt mondani, hogy a próza fontosabb volna, mint a jól megírt kritika.

- Egy jó kritika biztosan komolyabb dolog, és talán maradandóbb, mint egy rossz könyv vagy vers.

- Voltak neked apafiguráid, akik tereltek vagy terelhettek volna. Ott volt Balassa.

- Balassa nem volt alkalmas apafigurának. De itt egy teljesen magánjellegű dolgot el kell mondani, hogy érdemben tudjak válaszolni. Nekem nem volt apám. A Csont András esetemben nem fölvett név, hanem az igazi apám neve Csont Kálmán, akivel akkor találkoztam, amikor olyan magas voltam, mint ez az asztal. Tőle vagyok, a féltestvérem, a nővérem apja Bán Elemér, aki szintén operai ember, a debreceni Csokonai Színházban volt tenorista. 1954-ben ezek nem voltak egyszerű dolgok, magyarán Bán Elemér adta a nevét a gyereknek. Csont Kálmánt, az igazi apámat tizenkilenc-húsz éves koromban láttam utoljára. Van egy másik testvérem is, az ő lánya, akit nem ismertem. Illetve utóbb kiderült, hogy ismertem. Volt nekünk egy fantasztikus hármas társbérletünk a Paulay Ede utcában. Volt benne egy Bárány Sziszi nevű hegedűsnő, aki az Operaház zenekarában játszott, és egyébként hegedűórákat adott délelőtt. A középső szobában lakott Déla néni, Adél volt a neve, aki kiváló zongorista volt a harmincas években, és talán a karmester szakot is elvégezte. Ő tangóharmonika leckéket adott. Nálunk a nővérem énekelni tanult, anyám folyton zongorázott, jöttek az Operából a Ferencsiktől kezdve mindenki. Nők között nőttem föl. Az ember valószínűleg vágyik apára. Radnótiban kétségkívül van valami apás, ahogy viselkedik a külvilággal. Balassában ilyen nem volt. Apafigura volt nekem Kertész Imre egy kicsit, de ő se volt olyan apai. Más most hirtelen nem ugrik be.

- Ennyi is elég. Egy családba egy apa kell, a többi csak nagybácsi. 

- Az mindenképpen nagyon fontos, hogy legyen valamiféle család. Nálunk még széthulló család se nagyon volt. Az anyám-féle életvezetés: a teljes káosz. Alapvetően ez egy deklasszálódott keresztény középosztálybeli család. Anyám apja ügyvéd volt, folyamatos kártyaadósságokkal. Van egy testvéred, aki a féltestvéred, fizikailag is rendkívül eltérő, Minden az entrópia felé visz. Anyám és a nővérem aztán 80-ban disszidált. Mondtam a húgomat, ő úgy került oda, hogy a Bárány Sziszi tanította hegedülni, vele nem tudom, mi van. Talán ő azt sem tudja, hogy én a világon vagyok. 

- Néha elfog a harag?

- Az apám iránt nem. Anyám, az más kérdés. Rendkívül erős személyiség volt, óriási humorérzékkel. Elképesztő tehetséggel tudott például kölcsönkérni, anélkül, hogy elveszítette volna a méltóságát.

- Olyan hihetetlen élményanyagod van, amiért minden rendes író összetett kézzel imádkozna.

- Valószínűleg kéne írni egy memoárt.

- Megteszed?

- Nem tudom. Most nincs rá időm.

- Olyan az életed, mintha több volna, mint pusztán a te életed.

- Egy kívülálló számára, vagy ha magamat kívülről nézem, nekem is teljesen nyilvánvaló. De az az egészséges hiúság, ami a memoárhoz kell mégis hiányzik belőlem. Ha teljesen rendben vagy magaddal, akkor lehet ilyesmit írni.

- De hát te egy rendes polgár fiú vagy.

- Azért az a bohémság...

- A bohémság maga is polgári fogalom.

- Ez, mondjuk, igaz. De nem tudom. Nem tudom.

Nincsenek neki már újabb kalandjai, de megint egy napot töltöttem a dolgai, ruhái, egyebei között, és eszembe jutott egy másik története. 

Tudni kell róla, hogy soha nem hordott se sapkát, se kalapot, se egyéb fejfedőt, pedig a haja láthatóan vékonyodott az évek során, és amikor kérdeztem tőle, miért nem védekezik a hideg ellen, azt kérdezte: tudod, mi az a tiroler Hut? Olyan pontosan nem tudtam, de azért volt elképzelésem, úgyhogy rávágtam: igen. Hát egy időben nagy divat volt, de én tudtam, hogy úgyis mindig elveszítek: kalapot, kesztyűt, esernyőt. De hát nem kell ellenállni minden kísértésnek, így aztán vettem magamnak egy tiroler Hutot, elegáns zöldet, szép zsinórral, és elhatároztam, hogy most erre nagyon fogok vigyázni. Bárhová megyek, nem fogom ottfelejteni, gondom lesz rá, hogy ne árválkodjon szegény távoli éttermekben vagy szürke hivatalokban. Tudod, hogy mindig a kétajtós, sportos kocsikat szerettem. Valahányszor beszálltam az autóba, automatikus mozdulattal rögtön magam mögé tettem a Hutot, rá a kalaptartóra. Aztán egy nap beszálltam, a kalapot hátratettem, és hátra is néztem: három tiroler Hut csücsült a kalaptartón. 

Aztán? - kérdeztem. 

Aztán szépen elveszítettem mind a hármat. 

Brahms 3. szimfóniája ment a Classica csatornán, időnként nagyszerűen, időnként zseniálisközeli állapotban. Berlini Filharmonikusok, Simon Rattle, de nem mai a felvétel. Nem is régi, de még frissebb, kísérletezőbb, eredetibb, ihletettebb, mint manapság Rattle előadásai lenni szoktak. A második tételben, egy érzékeny résznél egészen varázslatos dolog történt, a karmester csak összetette a kezét, nem nézett, nem ütemezett, nem emelgette a szemöldökét, nem is mosolygott. Hagyta, hogy történjen a zene, játsszon a zenekar, néhány pillanatra ő is csak befogadó lett, föloldódott Brahmsban, az első zenészből az első hallgatóvá vált. Talán tíz másodperc volt az egész, ez ember mégis megértette, miért a berlini az egyik legjobb zenekar a világon. Mert ezt is  meg lehet tenni velük. Mert olyanok, mint valami fantasztikus focicsapat, összevásárolták a világ legjobb zenészeit, akik aztán együtt mégis a Berlini Filharmonikusokká váltak, ahogy nyilván a Bayern München csatárának lenni is több vagy más, mint a sáros edzőpályán gyakorolni a kapura lövést Mezőkövesden. 

A lényeg, persze, az, hogy ebbe az aranycsapatba nekünk is vannak delegáltjaink, ott brácsázik a nagyszerű Szűcs Máté, ott fújja a trombitát Tarkövi Gábor és Velenczei Tamás, hegedül Almási Zoltán. Fogalmam sincs, hogy ezekre a légiósainkra miért nem vagyunk legalább annyira büszkék, mint a külföldre került focistákra. Nem is tudom, számon tartja-e valaki, hogy ki merre játszik, Szűts Péter és felesége Monte Carlóban erősíti a második hegedű szólamát, Bécsben a Filharmonikusoknál valóságos magyar részleg van a cselló szekcióban, nem beszélve a nagybőgős Rácz Ödönről. Talán érdemes volna egyszer összehozni egy légiós válogatottat, ahogy annak idején a Fesztiválzenekar is indult. Nyilván kivitelezhetetlen, de az ember meghallgatná, hogyan zenélnek azok, akik innét indultak, és talán majd egyszer ide is érkeznek. Csak közben a legfontosabb éveiket töltik távol, és ez nem panasz, akinek mennie kell, menjen. Csak jó volna azt mondani, hogy velük vagyunk, gondolunk rájuk.  

Jó volna tudni, visz-e ez valahová, ez az állandó gyanakvás. Művészeti gyanakvás, folytonos ellenőrzés és önellenőrzés, hogy most jó ez? Ha jó, mennyire jó? Mennyire zongorázik jól Víkingur Ólafsson, vagy mekkora előny, hogy olyasmit játszik, most éppen Philip Glass etűdöket, ahol az összehasonlítási alap nem Horowitz meg Richter? Ha már itt tartunk, mennyire jó maga Philip Glass, akinél az összehasonlítás nem éppen Bach vagy Mozart? Repetitív vagy nem repetitív, megy-e valahová előre ez a zene, vagy helyben jár? Kell-e hogy előre menjen, vagy bőven elég az is, ha megállítja az időt? Vajon másféle narkotikum ez, mint a h-moll mise, ami szintén megállítja az időt, vagy talán nem is megállítja, de átállítja, más sebességgel kényszeríti múlni.

Miért olyan nehéz azt mondani, hogy nem érdekel az érték, nem számít az abszolút, nem számít komolyság vagy őszinteség vagy mélység? Nem számít semmi, amit a művészeti eseményeknél méricskélni próbálunk, nincs más dolgunk, mint fejjel előre belezuhanni ebbe a zenébe, aztán meglátjuk, koppanunk vagy merülünk.   

Furcsa módon az Evita elején egy középkori Mária-himnuszt ( hogy pontosabb legyek. antifónát) énekelnek, a Salve reginát. Üdvözlégy, királynő irgalmasság anyja. Nem mintha levetné magáról a pillanat, latin nyelven siratják Eva Perónt, a történet szerint 1952 van, és még gondolatként sem fogalmazódott meg a II. vatikáni zsinat, de olyan nagyon soha nem értem, miért van itt. Melyikük illesztette be a szöveget és a zenét, a szövegíró Tim Rice vagy Andrew Lloyd-Webber? Biztosan ki lehetne deríteni, de talán a puszta kérdéssel vagy levelezéssel is túlbecsüljük a problémát. Nincs is a teljes szöveg földolgozva, és a szavak és a zene egymáshoz illesztése is azt a benyomást kelti, hogy nem is nagyon értették, hol kezdődik vagy végződik egy mondat az eredetiben. 

Ráadásul mindig azt érzem, hogy éppen a Salve regina tévedésből került ide, csak mert benne van az a sor is, hogy ad te clamamus exsules filii Hevae, hozzád kiáltozunk, Éva száműzött fiai, ebből a sorból talán tévesen azt gondolták a szerzők, hogy Évához szóló imádság, nem Szűz Máriához, és valahogy a tömeg latinul Evitához fohászkodna. 

De lehet, hogy már ezzel is túlbonyolítom, úgy történt az egész, mint amikor Puccini komponálta a Toscát, csak szólt, hogy még a Te Deum előtt kellene valami latin szöveg, amit mormolhatna a kórus, ahogy fokozódik az első felvonás fináléja. Ez is a zene története, hogyan hagyták el a komponisták a latint, lassan elfogynak az erre a nyelvre írott hangjegyek. Nem mintha már mindet ismerné az ember. 

Ki az a Varga Mariann? - forgatta a lemezt egy ismerős, pontosabban egy ismerős öccse, mi meg röhögtünk, a hülye, még ezt sem tudja. Marián. Billentyűs. Collegium musicum. Csehszlovák, ma talán azt mondanánk, art-rock, akkor ez a szó még nem állt rendelkezésre. Valami olyasmi, mint az Emerson Lake and Palmer, bár számukra nem ez volt a kezdőlökés, hanem a Nice, ami föllépett Prágában. 

Valamiért legalább volt értelme benézni a Csehszlovák Kultúra Házába a Tanács körúton, bár valami régebben is akadt, licenc Wozzeck, licenc Kiállítás képei, Karajannal. De ezt saját erőből hozták létre, Opus albumon, valami puhácska anyagot használtak a korongokhoz, az embernek az volt az érzése, hogy ha tízszer lejátssza, a végén már csak a tükörsima lemezen nézegetheti önmaga képét, de végül valami mégis maradt, talán ma is megvan valahol.

Hallgatgattuk, jól muzsikáltak, határozott, karakteres témákat jártak körül, nyúzták a gitárt, ideális zene volt annak, aki már kicsit kinőtt a Deep Purple-ből, de nem akarta ezt a zenés lázadás érzést elveszíteni. Mármint hogy a zenehallgatás egyszersmind tiltakozás. Hiszen ilyen nagy szemű, sovány fiúk néztek ránk a borítóról, amilyenek mi is lenni szerettünk volna. Szája sarkában a cigaretta, akkor még ez is mondott valamit, nem azt, hogy tüdőrák, tüdőrák.

Akkor hallgattuk, azóta nem sokat gondoltam rá, nem is tudtam, él-e hal-e. Két napja tudom: hal. Hetvenéves volt. Nézem az utolsó képeit, orgona mögött ül, de az orrában oxigéncső. Ez a számla. De az ember azóta is érzi, ha egy sovány fiú lenézően pillant rá, szája sarkában cigaretta vagy legalább valami kis hetyke grimasz, akkor minden oka megvan, hogy zavarba jöjjön. 

Egy plakát előtt állva arról beszélgettünk, hogy a Brussels Airlinesnak tíz éve meg kellett változtatnia a logóját, mert valaki kiszúrta, hogy a leszállópálya fényeiből formázott b betű 13 pontból áll, és az utasok ettől kezdve érezhetően megritkultak. A b mostanra 14 pontból formázódik a gépek farkán. De furcsa, hogy ilyen emberek vannak, mondtam, mire a beszélgetőpartner rám nézett: és Schönberg?

Mi van vele.

Nem tudtad, hogy a Moses und Aron azért van csak egy A-val írva, nehogy tizenhárom betűből álljon a cím?

Lehet, hogy ez csak mese, de Schönberg valóban betegesen félt a 13-as számtól, nem szállt meg 13. emeleten, nem lakott 13-as számú házban, bár az ilyesmit még Amerikában is könnyen elkerülheti az ember. Annak ellenére, hogy 13-án született, a komponista számára a szám félelmetes volt, és amikor 65 éves lett, ami, ugye, ötször 13, horoszkópot készíttetett, hogy valóban ez lesz-e élete utolsó éve. Megnyugtatták: nehéz lesz, de túlélhető. Schönberg megnyugodott, akkor van még újabb 13 éve. Csak arra nem gondolt, amire a 76. születésnapján figyelmeztették: 7+6 is 13. Így aztán 1951 július 13-án, ami abban az évben péntekre esett, egész nap ágyban maradt, rettegve. A felesége éjfél előtt az órára nézett, és azt mondta, na, még negyed óra, és túl vagyunk ezen a hülyeségen, amikor Schönberg kettőt hördült (egyes források szerint azt mondta, harmónia, de ezt már tényleg nehéz elhinni), és meghalt. Tizenhárom perccel éjfél előtt. 

Ilyenkor volna jó tudni: ennyire ostoba volt Schönberg vagy ennyire okos? 

Bejárta a sajtót, vicces is, ahogy a BBC elgyötört riportere sóhajtozva kommentálja a híradójukban menő képsorokat. Előtte, már a felkonferálásban is fölhívja a figyelmet, augusztus van, ahogy nálunk mondják: uborkaszezon. Mintha azon panaszkodna, a hírhiány ilyesmire kényszerít bennünket. 

Vicces, tényleg, nem véletlenül került föl minden valamirevaló híroldalra. Csak annyi szépséghibája van a dolognak, hogy minden valamirevaló híroldalon korábban ugyanígy megjelent a kutyaszörfös hír, ez zajlik Amerikában, ilyen kategóriák vannak stb. Lehet, persze, hogy nálunk is sóhajtoztak közben az újságírók vagy szerkesztők, csak az éppen nem hallatszott. 

Nagyon szeretném elkerülni a nagy szavakat, sajtóetika vagy az olvasó tiszteletben tartása, úgyhogy csak annyit kérdezek: nincs itt valami probléma? Felteszünk egy hírt, aztán másnap azt mondjuk, hogy lám, a BBC hírolvasója is szégyelli magát miatta? Helyettünk szégyenkezik, vagy hogy kell ezt érteni? Tényleg el kell hinni, hogy az újságíró egy szellemi ligával magasabban játszik az olvasóinál? Vagy egyformák vagyunk, ami nekünk kellemetlen, az nyilván neked is, kedves olvasó. Ha így van, akkor miért került be mégis minden lehetséges fórumra a szörfverseny?

Itt gyorsan megállok, és abba már bele sem kezdek, hogy ha bármilyen okból nem hisz az újságíró a hír hír voltában, akkor miért teszi közzé? És honnét tudja, hogy mennyire nem szabad hinnie a hírében, hol a határ, amiben nem hisz, de mégis közzéteszi? Ez, végül is, csak egy kutyaszörf verseny, semmi több.  

Jó régen, de ezt tényleg úgy kell érteni, hogy jó régen, mondjuk harmincöt éve a Galaktika című tudományos-fantasztikus folyóiratban olvastam egy novellát. Arról szólt, hogy vannak a világban a viccek, és soha senki nem tudja, hogy ezek hogyan keletkeznek, mi az értelmük vagy a céljuk, senki nem találkozott olyan emberrel, aki egy viccet kitalált volna, és mégis hihetetlenül gyorsan terjednek, közkinccsé válnak. A novellában a tudósok arra a következtetésre jutnak, hogy a vicc az valami teszt, a földön kívüliek így ellenőriznek bizonyos dolgokat, információáramlásokat meg ki tudja még mit az emberek között. 

Nyilván csak elmejáték, de néha úgy érzem, nem árt rögzíteni, hogy valami közös, nevetős élmény hol és mikor keletkezik. Mondjuk egy ilyen fordulat, ami ma nem csak egymás közt, de az internetes sajtónyelvben is vissza-vissztér, hogy valaki fullban nyomja a kretént.  Tulajdonképpen a kifejezés jelentése is még képlékeny állapotban van, azt is jelenti, hogy teljesen ostoba dolgokat beszél vagy cselekszik, meg azt is, hogy túlzásba visz valamit, túlzott erőfeszítéseket tesz valami olyasmiért, ami aztán épp emiatt nem sikerül. Azt azért a legtöbben tudjuk, hogy ez a Trópusi vihar című filmben van, két katonának öltözött színész beszélget a forgatáson, hogy nem érdemes igazi őrültet játszani, mert nem értékelik az Oscar-bizottságban. 

Never go full retarded, mondják az eredetiben, ami nincs sehol a magyar változathoz képest, úgyhogy legyen itt az ihletett alkotók neve: Speier Dávid fordította a szöveget, Fekete Ernő volt Robert Downey jr. magyar hangja.

Mondjuk, ha ők is földön kívüliek, akkor baj van.