Aki ismeri a trükköt, ásítson nyugodtan, aki nem, annak most elárulom. Ha fölmegy Rómában az Aventinusra, megkeresi a Máltai lovagok terén a megfelelő ajtót, és benéz a kulcslyukon, ezt látja. Szokás elgondolkodni, hogy tényleg a véletlen műve-e, hogy épp ott a lyuk, épp ott a fasor és a fasor végén épp ott a Szent Péter kupolája, de hogy lenne a véletlené. A kulcslyuk, amennyire kitapogattam, nem is kulcslyuk, csak lyuk, a megfelelő helyen az ajtóba fúrva. Néha keresgélni kell, néha viszont sorban állnak előtte az emberek. Akkor már végképp nem érzi magát az ember a titkok tudójának, de arra mindenképpen alkalmas a pillanat, hogy elmerengjünk. Akármikor megnézhetjük a kupolát, és mégis hajlandóak vagyunk egy kicsit sorban is állni érte, hogyha egy lyukon keresztül nézhetjük, ha azt érezzük, hogy most éppen kilesünk valamit, ha a látvány legalább egy pillanatra csak a miénk.

Azért mesélem mindezt, mert most az érzésért egyáltalán nem kell Rómába menni. A Síp utcában is átélhető, egy kulcslyuknál alig nagyobb kis nyíláson át át lehet látni egy üres udvart. Fasor nincs, de a romos udvar másik végén ott a két torony meg a golyóbisok a tetején. A zsinagóga. Nem tudom, meddig marad így, de most egy percre saját zsinagógánk lehet.

Biztos, hogy örök harc volt a lemezkiadóknál a pop és komolyzenei szakosztályok között, az előbbi azt mondta, mi tartjuk el a klasszikusokat, az utóbbi meg azt, hogy miattunk érdemes ezt az egészet csinálni. Egy szép nap fölrobban a bolygó, szanaszét repülnek a hanglemezek a világűrben, és jönnek a mázlijukra földön kívülieknek születettek. Ha balszerencséjük van, akkor Edda-lemezeket találnak, és nem fogják tudni, miért hallgattak ilyesmit ezek a magukat embernek nevező lények, ha viszont szerencsésen röpködnek a korongok, akkor a Goldberg-variációkat gyűjtik be, és mi leszünk a kozmikus világtörténelem phaiákjai. 

A nagy zenei küzdelemben azonban néha lehetett egymás eszközeit használni. Például amikor Frans Brüggen volt a világ első számú és legismertebb blockflöte-játékosa. Brüggen sovány volt, gyönyörű volt a keze, dús haja korán őszült, az arca okos volt és érdekes, a szeme sötét. Végre jött egy olyan zenész, akit úgy lehetett forgalmazni, mint egy popsztárt. Aki fényképen is meg tudta mutatni ennek a korabeli zene, régi hangszereken mozgalomnak az ellenkultúra voltát, nem a gazdagokhoz szólunk, nem a frakkos unalom és szertartásosság képviselői vagyunk. Új idők új dalai helyett a régi idők régi dalait játsszuk, mert az való a gondolkodó embernek. Nekem is van olyan albumom, amelyhez mellékletként négyrét hajtott nagy Brüggen-portrét adtak, de mindez Hollandiában állítólag megsokszorozta az eladást, és a szép leányok ágya fölé nem Mick Jaggert rajzszögezték, hanem a blockflöte mesterét. 

Hogy Brüggen maga mit gondolt erről, azt talán jól mutatja, hogy amikor először járt Budapesten, a Zeneakadémián fútta furulyáját, utána nagy merészen odamentem hozzá, aláíratni a lemezeimet. Mindhárom lemezt úgy írta alá, hogy a vastag lakkfilccel a saját arcát firkálta össze. 

Ma van Leonard Bernstein 99. születésnapja, jövőre lesz a nagy ünneplés, hejehuja, felidézés, elhelyezés a megfelelő polcokra. Ma még elvacakolhat az ember azzal, hogy mit is szeret rajta vagy benne annyira, hogyan lelkesedhet egy karmesterért, akinek talán nincs olyan felvétele egy műről, amelyet a legjobbnak mondanék. Igaz, olyan már van, amelynek az igazságát vagy helyénvalóságát nem jut eszembe vitatni, miközben hallgatom. A tempói többnyire kicsit lassúak, ami talán meglepő, ha az intenzív testmozgását nézzük dirigálás közben, ha nem lassúak, akkor meg hajszoltak és nem elég súlyos a végeredmény. Teljesen érthetetlen módon ez még a saját műveire is igaz, legalábbis a West Side Storyra, ami még kimondva is képtelenség. Ha egyszer a komponista és a karmester ugyanaz, akkor nyilvánvalóan az a helyes tempó, amit ő maga választ magának. Így hallotta, így képzelte el, ezt elvileg nem lehet felülbírálni. Gyakorlatilag meg mégis.

Van még egy évünk, úgyhogy inkább elmesélek egy történetet. A harmadik magyarországi fellépése volt a Budapest Sportcsarnokban. Előtte való éjjel érkeztek Hirosimából, valószínűleg ettől függetlenül sem volt a legjobb állapotban, a délelőtti próbát kihagyta, csak az előadást vezényelte. Saját művét, a Kaddish szimfóniát. Ahogy a darab véget ért, ő csak állt a pódiumon, kezébe temette az arcát, és állt, állt hosszan. A közönség nem tudta, mi van. Lehetett ez a show része, hogy nagy csendben érjen véget a darab, lehetett megindultság, lehetett halálos kimerültség. Vagy mind együtt. Fél óra múlva mégis ott ült az öltöző ajtajában, selyemkimonóban, homlokára tolt szemüveggel, cigarettával, és azt kérdezte, hogy mondják azt magyarul: nagyon köszönöm, hogy eljöttek, és meghallgatták a művemet. Nem állt oda senki fordítani, de az emberek jelezték, hogy azért körülbelül értik, mit mond. Ő meg elkezdte osztani az aláírásokat, és váratlanul énekelni kezdett. Ezt, hogy Jöjjön haza édesanyám, mert beteg az édesapám. Még a harmadik sort is, hogy várj, lányom egy kicsit.

Na most persze, lehet, hogy ezt nagyon gondosan előkészítette otthon, hogy jól meglepi vele a magyarokat. De valószínűbbnek tűnik, hogy a zeneirodalom ennyire a fejében volt, azok a művek is, amelyeket soha nem vezényelt. Kodály, a Székely fonó, A rossz feleség balladája.  

Akármelyik is a megoldás, elképesztő. 

Callast bőgettem a kocsiban, vagy a bőgetés most nem épp a megfelelő kifejezés, ha nem szégyellném a könnyeimet, azt mondanám, magamat bőgettem Callasszal, mert a Mamma morta mindig ilyen hatással bír. De a CD csak forog tovább meg lépeget előre, így aztán arra is volt idő, hogy azon agyaljak: Callas legfontosabb szerepei közül rendre kimarad A sevillai borbély Rosinája, pedig talán ez az az értelmezés, amit soha nem kérdőjeleztek meg az évek során. Az ember hallja, hogy a Lammermoori Lucia esetében érdemes visszamenni a Callas előtti értelmezésekhez vagy hagyományokhoz, vagy akár azt is, hogy a Traviata túl fekete, több benne a dráma mint az erotika, de Rosinát nem szokás vitatni, a világszellem arrafelé ment, amerre Callas gondolta vagy jósolta. Az opera maga majdnem mindig arról szól, hogy van egy lány, aki nem hagyja magát, nem áldozatként éli az életét, és addig keresi a kiskaput, amíg meg is találja. 

Sevillában, persze. És ha az ember sokat ül a kormány mögött, az is eszébe jut: vajon mi lehet Sevillában, hogy librettóírásra és komponálásra kényszeríti az ilyen irányú tehetséggel megáldottakat? Tényleg annyi opera játszódik ott, ha kivonnánk az operairodalomból a sevillai történeteket, sokat veszítenénk. Nem csak a kézenfekvőeket, a borbélyt és a Figaro házasságát, de a Don Giovannit is. Vagy, amire talán kevesen gondolnak: a Fideliót is. A Carment. Ponelle egyórás tévéfilmet rendezett Sevilláról és az operáiról Domingo főszereplésével, de a választ ők sem tudják. Talán Sevilla volt az egyik vége az ismert világnak, mindenki tudta, hogy van, de kevesen jutottak el oda, így el lehetett hinni, hogy ott énekelve járnak az emberek az utcán.   

Az artmagazin.hu körkérdésére Enyedi Ildikó a világ legjobb öt filmjébe választotta a Megáll az időt, ami egyfelől csodálatos, másfelől mindig elszomorít, mert érzem, hogy egyre inkább a kisebbségbe tartozom. Abba a kisebbségbe, amelyik Gothár filmjei közül az Idő vant még a Megáll az időnél is jobban szereti. De értem, értem az egészet, a Megáll az időben inkább benne van a nagyfilmség, tele van idézhető és idézett mondatokkal, emlékszem még, milyen meglepetés volt, amikor még a jogi egyetemen is volt egy oktató, aki hivatkozott Őze Lajosra. Mi volt bent? Miért, mi volt kint? 

Ez mintha nem is a hatvanas évek elejéből jött volna, hanem a film saját korából, 1981-ből, amikor épp azzal foglalkozott az egész generáció, hogy de rossz itt, még szerencse, hogy ennyire jó fejek vagyunk. És még azt sem mondanám, hogy nem volt igazuk. 

Ha így van, akkor csak túl ifjú voltam még ehhez a nagy, "kevert és kísérő" életérzéshez, meg valószínűleg az is rossz volt, hogy ismertem Sőth Sándort, a filmbeli Pierre-t, párhuzamos osztályba jártunk. Nagy dumájú kis kalibernek gondoltam, mindegy, hogy igazam volt-e, csak mint valami ostoba, egyszerűen folyton föl akartam volna szólamlani, hogy hiszen ő nem olyan. Mármint nem olyan, mint a filmben. 

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, nem mondhatok mást, mint hogy ezt is Gothár tudta jobban. Már hogy egy órában és negyvenhárom percben mégis olyan a Sőth, olyan, amilyennek lennie kell, vagy nekünk kellene lenni, kellett volna lenni. Megyek a erkélyre kiabálni: éljenek a hülyék, ne legyen semmi. 

A Hídember ment a tévében, és az ember újra rácsodálkozhatott, milyen az, amikor mindent elönt a tehetségtelenség. Amikor egy nagy sztoriból nem hogy nagyot, de még sztorit sem lehet érzékelni, nincs összefüggés két egymást követő jelenet között, mintha különböző filmekből vágták volna egymás mellé a snitteket. De nem, mégsem lehet különböző film, mert a parókák és fodrászolt hajak végtelen nevetségessége, a színészek kimagyarázhatatlan modorossága és szerencsétlenkedése ugyanolyan. De mintha senkinek sem volna érzéke a dramaturgiához, hogy ha valami elkezdődik, annak legyen folytatása meg befejezése is. Valaki azon gondolkodott, hogy esetleg a Pappa pia volna a legrosszabb magyar film? Hol van a lábszagú ostobaság, közönségesség, semmitmondás a Hídember végtelen unalmasságához képest, ha már a nézőkínzás a cél?

Az ember kimondaná a szabályt, hogy a filmkészítés mégis szakmunka volna, aki nem ért hozzá, talán ne tegye, de mielőtt erre a megnyugtató végpontra érnék, eszembe jutnak az operák. Az is szakmunka, talán még szakmunkább, mert nagyon is közvetlenek a reakciók, aztán mégis. A Trisztán és Izolda valóságos dramaturgiai katasztrófa, úgy kezdődik, hogy másfél órán keresztül az egyik ül, a másik áll, és időnként üzenetet küldenek egymásnak. Amikor a Tosca eljut a végkifejletig, minden leáll, közvetlenül a második szünet után, és tíz percen keresztül harangoznak, meg a cselekmény szempontjából teljesen mellékes pásztorfiú énekel a színfalak mögött. Aztán ugyanezt a trükköt elsüti a Pillangókisasszonyban is, mert egyszer már bejött. A Manon Lescaut harmadik felvonása úgy végződik, hogy hajóra szállnak a szerelmesek, az egyik rab, a másik személyzetnek jelentkezik. A negyedi felvonásban ez a két ember valami sivatagban kóborol, és a szerzők semmiféle magyarázattal nem szolgálnak arra, hogy miért kerültek oda. Puccini tudta, mit engedhet meg magának: senki nem fogja kérdezni, hogy mi történt, mert csak azt árulja el magáról, hogy nem olvasta Prévost könyvét. Akkor meg minek húzni az időt? (Mondjuk nem ártott volna, ha Wagner és Puccini valamikor találkozik, de akkora szerencsénk nem volt.)

Nincs más tanulság, csak a szokásos: a tehetségesnek mindent szabad. Vagy ahogy Toscanini mondta, az életben demokrácia, de a művészetben arisztokrácia. 

Nem tudom, volt-e benne tudatosság, de a tűzijáték kezdetekor A Tenkes kapitánya zenéje ment. Már úgy értem, tudatosság biztos volt benne, nem véletlenül került oda, de hogy a zenei felelősnek eszébe jutott-e a szerző, Vujicsics Tihamér, akit negyvenkét éve, épp az augusztus 20-ra virradó éjszakán ért a légi baleset. Ha egyáltalán az volt, mert ha őrá nem is, a halálára azért élénken emlékszem, az emberekre, akik izgatottan tárgyalták, derékig a Balatonban, hogy mi is történhetett. Hogy fényt láttak fölvillanni, és aztán robbanás történt a levegőben. Kíváncsi vagyok  az ilyesmit honnét lehetett tudni. Mindenesetre a nemzeti gyászt lehetett érezni. Ilyen világ volt, a kortárs zeneszerzőket is szerették és számon tartották. Legalábbis néhányat közülük, Petrovics Emilt, Szokolay Sándort és Vujicsics Tihamért feltétlenül.

Vujicsics Tihamér persze nem elsősorban a nagy művei miatt volt közismert, hanem az Éjféli operabemutatóért, feltehetőn még ma is ez a legismertebb műve, mármint a Báthory Ödönke, meg az, hogy Mama, fogjál nekem békát. Filmzenéket írt, tévésorozatok főcímét, A Tenkest, meg a Borsot, és csodákat meséltek róla. Hogy mindig volt a zakója belső zsebében egy furulya, és ha valakit a társaságban szomorkodni látott, odament hozzá, és kifújta belőle a bánatot. Nem tudom, mitől őrzi meg a közös emlékezet a szinte el sem kezdett, nem hogy befejezetlen életművek szerzőit. Nem tudom, játszanák-e az operáját, ha meg tudja írni. 

Ha jól tudom, a Rákóczi indulót ment volna kutatni Damaszkuszba is, ami teljes képtelenségnek tűnik, már hogy a Rákóczi-induló valahogy onnét indult volna el Magyarország felé, de aki a Tenkes főcímét meghallgatja, az is érzi, hogy a nagy cintányéros, üstdobos világban a trombita dallama valahogy ismerős, mintha az A jó lovas katonának volna egy variációja. A dallamok jönnek-mennek. A zeneszerzők csak mennek. 

Lehet, hogy ez csak spanyolviasz, amit feltaláltam, de az ember úgy tud örülni a saját találatainak. Mint, mondjuk, A törvény című Thomas Mann kisregényt olvasva, amikor rájön, Mann hogyan találta ki Mózest. Mert, persze, adja magát a Michelangelo-szobor, de az talán túlságosan adja magát, épp ezért nem azt használja, hanem magát Michelangelót. Az ő homloka is jó dudoros, ami majd a szarvaknál jól fog jönni, de vannak egyéb jellegzetes arcvonások is. A kétfelé fésült szakáll, és, természetesen a betört orr, Pietro Torrigiano öklének nyoma. Thomas Mann ad még néhány jelet az olvasónak, elsősorban a "kőfaragó csuklókat", szóval nem állítom, hogy nagyon figyelmesen kell olvasni, hogy leessen a húszfilléres, biztosan van ennek a felfedezésnek szép, kidolgozott irodalma, de ez a műveletlenség előnye: az ember magáénak tudhatja, amit mindenki tud.

Nem tudom, magaménak tudhatom-e ezt, de mindig meglep Radnóti Hetedik eclogájának a vége. Meglep az eleje is, nem arról van szó, az a chagalli kép, ahogy a rongyos, kopasz foglyok repülnek horkolva, az éjben haza. De most a végére gondolok: nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Hiszen ezt már megírta, csak éppen nem tagadó, hanem állító formában: csak véled tudok én halni is, élni is. A Lydiához című Horatius vers fordítása. Annak is utolsó sora, és Sebő Ferencnek hála viszonylag ismert költemény, még ha talán nem is tudatosul mindenkiben, hogy ez is Radnóti, az ő fordítása. A  latin derű és boldogság, évődésből lett szép, könnyű, szerelmi vallomás negatívvá fordítása odavisz a drótok közé, miközben a forma ecloga meg hexameter. Csak a fény változik, napból hold lesz, ágyból barakk, kettőből egy. A költő ugyanaz. És ha a két sor súlya mégis annyira eltérő, az talán csak annyit mutat: nem mindegy, mi az ihletadó. Egy régi latin nyelvű sor, vagy a szögesdrót.  

A Pappa piáról jut eszembe, hogy jaj, mennyire utálom Nagy Ferót. Aztán mindig végig kell gondolnom, hogy ez lehetetlen, egyáltalán nem utálom, mármint nincs is miért utálnom, néhány zilált hónaptól eltekintve nem gondoltam, hogy ő valamiképpen az én művészem volna, engem képviselne, bármi módon zavarna, hogy "elárulta a régieket" vagy önmagát, amikor most egy olyan slágerekkel operáló filmben játszik, amely slágerek ellen valaha ő is harcolt, élt, küszködött. El tudom fogadni, hogy az élet Erdős Pétert igazolta, a Holnap hajnalig tartósabb vagy jobb dalnak bizonyult, mint a Térden állva, és a jelek szerint ezt Feró pappa is el tudta fogadni. Győzött az ellenség, csak ilyet nem illik mondani. Nem kell a popzenébe belehalni. Vagy nem érdemes. 

Az másik kérdés, hogy miként lehet mégis ilyen múlttal előadni a nemzet kimosakodott csótányát, hogy még mindig az vagyok, aki voltam. De ez nyilván már a közönség problémája, ők fogadják el és nyilván nem véletlenül. Hogy ez néha Nagy Ferónak is probléma, arra nincs szebb példa, mint az az emlékezetes evős műsor, amelynek kimaradt, interneten látható részletében ordibál,  hogy ő nem celeb, hagyják békén. Nekem ez igazán imponál. Mondjuk annyira azért nem, mint a Sassoon-frizurás Szörényi Levente, amikor az Az volt a hej... című Szomjas György dokumentumfilmben (most ment az M3-on) arról beszél, hogy ha valami elromlik, vissza kell menni az alapokig, amikor még rendben voltak a dolgok.

De ki beszél itt már Nagy Feróról?  

YuMinak hívják a hírré vált karmesterrobotot, bár azt egy kicsit nehéz megérteni, hogy egyáltalán mi értelme lehet egy karmesterrobotnak. Azt, persze, nem tudja a világ, és ha jól látom, a hazai sajtó sem, hogy a név nálunk már foglalt. Juminak hívtak egy nagyon nem robotszerű karmestert, Simon Albertet. Nem tudtam kideríteni, miért kapta ezt a nevet,  azt sikerült valószínűsíteni, hogy egyszer valami turbánszerű kötés volt a fején, azért lett Jumurdzsák, és annak becézett változata. 

Simon Albert vezényelte az első klasszikus zenei hangversenyt, amelyre saját jószántamból, pénzért jegyet vettem. Hárman mentünk, csibészek, fogalmunk nem volt, mit kell csinálni, hogyan kell viselkedni, ennek megfelelően röhögtünk, főleg a karmester szuszogásán, amíg ránk nem szóltak, hogy inkább talán menjünk ki. Nem mentünk, és egy idő után tovább röhögtünk. Ez hát a zene. Furcsa, őrültnek látszó emberek küzdelme valamiért, amit csak ők látnak, hallanak, akarnak. 

Ami azt illeti, ez ma is érvényes tanulság volna. Akkor csak a szuszogó embert néztük, később azt a bordó lemezt hallgattuk, Bach f-moll zongoraversenyét Kocsissal. Schiff András emlékeit olvastuk, hogy kegyetlen volt vele, nyilván a Ki mit tud? miatt, alázta a felvételek során, ami nem vall nagy pedagógia adottságokra. Pedig, ugye, tanár volt a Zeneakadémián, 1969-től. Megbocsátottam, de el nem felejtettem, írja Schiff. Elég szörnyű mondat. Elég szerencsétlen találkozás. 

Alig maradt Simon Albert után hangzó hagyaték, a Bach-zongoraversenyen kívül egy nagyon szép Vivaldi-album Perényi Miklóssal, meg a BMC által kiadott Schubert Nagy C-dúr szimfónia. Lehet mondani: nincs, ami bekavarjon, ami akadályozná a legendaképződést. Valami mégis akadályozza, mert felejtődik, ritkán és egyre ritkábban hallani róla. Most is egy robot kellett hozzá, hogy felidéződjön.