Nem mondom, hogy holtbiztos módszer, de azt, hogy a közvélekedés szerint ki a legnagyobb, legfontosabb zeneszerző, azt valószínűleg a lemezek és CD-k alapján is meg lehet határozni. 1970-ben, amikor a Deutsche Grammophon az első Beethoven-összkiadást megjelentette, nem volt kétség: azért ő az összkiadott, mert ő a zene csúcsa, minden kezdet benne találta meg az értelmét, minden folytatást hozzá kell viszonyítani. A teljes Beethovennek ugyanúgy ott a helye a rendes, polgári családok polcain, mint az Encyclopedia Britannicának. Vagy a Révaynak. Akkor, azután, mondjuk a kilencvenes évek közepéig egy karmester rangját az jelezte, ha lemezre rögzítette az összes szimfóniát. Mindegy, hogy volt-e róla valami különleges mondanivalója, vagy azt tudta elismételni, amit az elődök (esetleg azt sem), előbb vagy utóbb sort kellett erre keríteni, már csak a becsület kedvéért is. Ha aztán a nagy karmesterek között kellett választani, még az is elhangozhatott érvként, hogy ne hülyéskedj már, háromszor is fölvette a Beethoven-szimfóniákat. 

Beethoven utóbb lejött a felhők közül, ami egyáltalán nem tett rosszat neki, balvégzet meg torkon ragadott sors helyett most azt érzi az ember, hogy de hiszen ő még annál is sokkal jobb zeneszerző, mint amit régebben gondoltak róla, és a helyet, úgy látszott, a régebbieknek adja át. Jött Mozart a trónra, ott volt Bach is, aki mást mondott, nem számított művelt embernek. De ha a lemezkarriereket nézzük: ma az nagy karmester, aki Mahler-összest vezényel, az igazi, formátumos zongorista, aki Rachmaninov-zongoraversenyekbe mélyeszti a fogát. Ha a születési időpontokat nézzük, mintha csökkenne a távolság, Beethoven akkori kétszáz évéhez képest Mahler épp csak 157 múlt a hónap elején, Rachmaninov meg kis pisis: 144. Pár száz év, és utolérjük magunkat, újra a kortársak lesznek a nagy komponisták.

Persze, tudom, hol csalok. Beethoven már saját magát is a legnagyobbnak tartotta, míg Mahler valószínűleg nem hogy Beethovent, de Wagnert is fontosabbnak érezte önmagánál. Rachmaninov fejében talán meg sem fordult, hogy ő lett volna a teremtés célja és értelme. Ez a nagykodás, nagyságoskodás a komponistától kell, hogy kezdődjön. Nem tudunk fölnézni arra, aki maga is fölfelé néz. Egyelőre.  

Eszembe jutott valami, Boszniáról szólva: a mostari híd. Amit az ember  kellő megindultsággal közelít meg, már az út is afféle Csontváry-vidék, nagy, zöld hegyoldalak, a házak kövei között a fuga, vagy micsoda fekete, szóval tényleg azt festette, amit látott. És a hídnál még sincs ez a nagy megilletődés, pedig olyan, amilyennek látta, ív, meg a folyón az ív tükörképe. A helyi vagányok ugrálnak le a magasból, ha összegyűlik nekik 20 euró, nemzetközi pénzért kockáztatják csak az életüket, konvertibilis márkáért inkább nem. De valami hiányzik, és nem tudok jobb megoldást, mint hogy maga a híd hiányzik, a tudat, hogy ezen mászkáltak át ezer éve is, és most a régi lábak nyoma nincs sehol.

Persze, ha nem mondták volna, hogy felrobbantották, akkor nem lenne az ember lelke ennyire érzékeny. A tudás ártalmas. Ugyanezt éreztem Monte Cassinónál. Minden rendben van, vagy rendben kellene lennie, állnak a kövek, a kút, a kerítés, a lépcső. Ki lehet tekinteni a szép könyöklőről, a táj csak nem változott olyan sokat az évszázadok alatt, de valami nincs rendben. Semmi sem olyan, és nyilván azért nem, mert ez nem az, mert a monostort lebombázták a 2. világháborúban, és hiába építették újjá, nem lehet újjáépíteni a lelkiséget. Vagy csak az elhangzott imákat, beszélgetéseket, lépteket nem lehet a kövek közé odaszorítani, ahhoz kell újabb ötszáz év. És akkor sem lesz ugyanaz.

Azért foglalkoztat az egész, mert soha nem értem, hogy miért szép minden régi épület. Miért van az, hogy ha a kőhalom elér bizonyos kort, akkor mindenképpen ájultan bámuljuk. Lehet az is a magyarázat hogy kizárólag a szép épületeket őrzik meg az emberek, az elbénázott malacólak összedőlnek pár évtized alatt. Ilyenkor azonban azt érzem, hogy nem a forma meg az anyag adja a szépséget, hanem a halottak. Embertársak, akik ott voltak, és azt nézték, amit mi, azt érintették, amit mi (szeretnénk), simogatták a szemükkel a köveket, azok meg magukba szívták ezt a rajongást, és igyekeztek méltóvá válni a szeretetünkre. A kő az csak kő, nem belőle táplálkozunk.  

Az egyik kellemes hozadéka volt a vizes megnyitónak, hogy eszembe jutott Gázi Huszrev bég. Önmagában, persze, nem volna kellemes, a bég régi ellenségünk, tízezer lovassal vett részt a mohácsi csatában, de fölidézte a szarajevói szép napokat. Az ember elvarázsolva járt egy idegen világban, ami mégsem volt idegen, ezt ők is tudták, és ki van jelölve az utcán egy pont: ha balra nézel, európai város, üzletek, reklámok, ha jobbra, akkor a mesés kelet, mecset, torony, kupola. Jó, jó, ebben is benne van a bírálat, mi vagyunk a pogányok, a pénz- és áruimádatunkkal. 

Mindenesetre Szarajevóban az ember jobban látja önmagát is. Hogyan erőlködik egy kis nép önmaga jelentőségéért. Lemosolyogjuk őket, kedvesen és bölcsen, nem ti vagytok a jelentősek, hanem a történelem, nem indítottatok el semmit, itt csak megölték a trónörököst, itt csak elindul valami érthetetlen folyamat. Egy szerb fiú meghúzza a ravaszt Boszniában, mire hadat üzen Anglia Németországnak. Ahogy Tolsztoj mondaná: attól, hogy elindul egymillió ember, és valaki az élükre áll, még nem biztos, hogy ő vezeti a tömeget.

De mikor ide értem, még nem ismertem rá magunkra. Viszont, amikor elolvastam a falon Gázi Huszrev bég, a nagy szarajevói építtető életrajzát, egyből otthon éreztem magam. Pedig csak egy fél mondat volt: Gázi, mint minden bosnyák fiú, különösen eszes és tehetséges volt. Ez a mi dumánk szokott lenni a magyarokról, hogy tehetséges nép, az egy főre eső Nobel-díjasok és olimpiai érmesek száma nálunk a legnagyobb (vagy második?). Ha velünk volna tele a világ...

A nagyobb népek valószínűleg tudják, hogy valakinek átlagosnak is kell lennie. 

Voltaképpen nem Dohnányi Ernő káros szenvedélyeiről szeretnék megemlékezni, láthatóan nem sokat ártottak neki, hiszen 83 évet élt, és a 83-ból meglehetősen sok volt az átlagosnál viharosabb és idegtépőbb. Tulajdonképpen minden vágyam szeretni Dohnányi műveit, mert annyira rokonszenves a személyisége, a lazasága, a tehetsége, vagy ahogyan ezt a tehetséget használni tudta. Viszont mintha éppen ez volna az akadálya a Dohnányi-kultusznak, mintha éppen ő nem csinált volna elég nagy ügyet magából, mintha mindig előbb hagyta volna abba a komponálást, mint ahogy elérte volna a befejezettséget, a véglegességet. Ezért aztán többnyire kicsit kényelmetlen a műveit hallgatni, nem az a szint, ahol Bartók vagy Kodály ücsörög, és sehogy nem lehet Dohnányit fölébreszteni, mert mindig visszaalszik. 

Nemcsak Bartók árnyéka túl nagy. A tenor című operájában A bűvös vadászt idézik, vicces körülmények között, de így is az jut az ember eszébe, hogy mennyire nincsenek egy súlycsoportban, Weber és Dohnányi. Valóban, azóta sem történt meg, hogy egy jelentős operában Dohnányitól idéztek volna, a közönség örömére vagy derültségére. Ha már itt tartunk, az is érdekes, amikor a zeneszerzők önmaguktól idéznek. Ez, persze, már csak a legfelső szinten történhet meg, hamarjában nem is jut más az eszembe, csak Mozart és Wagner. Az előbbi a Don Giovanniban játszatja el fúvósokon Figaro áriáját a vacsorajelenetben, az utóbbi a Mesterdalnokokban idézi föl a Trisztánt. Elég jellemző a kontextus is, Mozartnál Leporello legyint, hogy jaj, ezt már túlságosan is ismerem, utóbbinál Hans Sachs töröl ki egy meghatott könnycseppet a szeme sarkából, hogy nem akar ő a fiatalok mellett Marke király lenni.  

Megint az örök tanulság: Wagner is biztosan nagyon nagy ember, de ha egy hamburgert lehetne valamelyikkel benyomni, akkor mégis inkább Mozartot választanám. Legfeljebb leenné magát. 

Egy elcsípett asztali beszélgetésben megint csak azon elmélkedett egy egyiptomi és egy angol pár, mekkora csoda Budapesten a Parlament épülete. Hogy soha nem láttak még hasonlót, milyen gyönyörűen uralja a teret és a másik oldalról a Duna-partot, tényleg egy szenzáció. Eszembe jut, hogy azért ez nem új dolog, amikor a Queen itt járt, 1986-ban Freddie Mercury is az Országházat bámulta meg, föl is ajánlotta, hogy megveszi. Akkor kellett volna intézkedni. 

Nem, persze, hogy nem erről van szó, Freddie-vel is lehetne vitatkozni esztétikai kérdéseken, és hogy vajon tényleg rocksztár-kellék lehet-e a sárga melegítőnadrág, mégis sokszor eszembe jut, hogy ha véletlenül kulturális újságíró lettem volna a 19. század legvégén, naponta kaptam volna epeömlést és agyérgörcsöt a mind nagyobb épület miatt, hogy ez mégis hihetetlen, kinek jutott eszébe ezt választani. Mekkora épülethalom, száz év múlva innét viszik majd a városiak a mészkövet az otthoni nagyjavításokhoz. Ha van valami összeegyeztethetetlen, akkor az a barokk és a gótika, erről okítanak mindenkit az iskolában, ezen szörnyülködünk, valahányszor barokkosított templomokat látunk, és most megkapjuk egyben, Steindl Imre bécsi ízlésének köszönhetően, csipkés kő és kupola. 

Száz év se kellett hozzá, hogy ez legyen a város legjellemzőbb épülete, amiről teli szájú vendégek egyeztetnek és  lelkes lendülettel bólogatnak egymás szavára. Lehet rá azt is mondani, hogy azért, mert az épületek egyik  fontos eleme a megszokhatóság, de az Országháznál pont nem szempont, és akik lelkesednek érte, azok nem megszokták, hanem rögtön elsőre tetszik nekik. Itt valaki vagy valakik a jövőbe láttak, tudták, hogy jó ez úgy és ott, ahol van, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Országház. 

Most naponta takarom el a szemem a Vár új tetőit nézve, vagy a Nemzeti Színház vidékén, és közben kíváncsi vagyok: fog ez valaha tetszeni az embereknek? 

Viszonylag ritka kép: Bernstein szakállal. Annyira ritka, hogy ebből meg is lehet állapítani a felvétel idejét. 1976. Egy szép, nagy életközepi válság után, mikor elhagyta a feleségét egy férfi miatt. Átmenetileg megnövesztette a szakállát, de a környezet addig tiltakozott, amíg be nem látta, hogy igazuk van, és visszatért a borotválkozáshoz. Így is maradt egy szakállas tévéfelvétel, a Fantasztikus szimfóniát vezényli rajta. 

Nem is erről akartam beszélni, hanem hogy mennyire nem lehetett a Bernstein-karriert előre látni. Mert, persze, mindenki elmondta, hogy zeneszerző-tanár-karmester, de körülbelül mindenki úgy gondolta, hogy egyműves zeneszerző, a West Side Story tényleg maradandó, minden más kompozíciójához azonban csak azt lehet mondani: könnyű sikeres zeneszerzőnek lenni, ha az ember maga vezényli a műveit, a világ legjobb zenekarai élén. Ha ekkora előnnyel indulhatott volna Aaron Copland vagy William Shumann, Bernstein nem volna sehol. Ezt egyébként többé-kevésbé Copland is így gondolta, mármint hogy fölösleges Bernsteinnek komponálni, amikor egyébként annyira elismert előadó. Nem kifejezetten kedves megjegyzés, ha hozzávesszük, hogy Copland szimfóniáit milyen hősies odaadással vezényelte el ez az elismert előadó, de hát oldják meg egymás közt a túlvilágon. Mert voltaképpen csak ezt akartam mondani: huszonöt éve már nem segíti a karmester Bernstein a komponista Bernsteint. És most nem számítom a West Side Storyt és a Candide-ot, mert mondjuk, hogy azok valóban popzenék. Nyilván ehhez is volna Bernsteinnek hozzáfűznivalója,  nem véletlenül vezényelte el mindkét darabot élete vége felé operaénekesekkel. Mintha maga is rájött volna, hogy ha az operának szánt operáival kudarcot vallott, akkor lehet, hogy az volt a rossz irány, és a nem operának szánt művekből kell operát varázsolni. Majdnem ugyanez érvényes a szimfóniákra: legfeljebb tételeket tud az ember végighallgatni belőlük, az egész vagy híg vagy okoskodó, szertartásos, nehézkes. De ott a Divertimento, a Chichester Psalms, a West Side Story szimfonikus táncai, a Szerenád, a nyitányok. Lehet, hogy ez kvázi-pop, de a 20. század második felének szimfonikus zeneszerzői között nincs még egy, akinek ennyit játszanák a műveit, vagy akinek a műveiért ennyire lelkesedne a közönség. Huszonöt évvel a halála után az értők jóslatainak és véleményének megfelelve már rég feledésbe kellett volna merülnie az életműnek. De nem hagyja magát. 

Az Ormindo című Cavalli-opera áriáit hallgattam, és miközben nagy szeretettel gondoltam magamra, mint a mű körülbelül egyetlen magyarországi rajongójára (legalábbis a nézői oldalon) ijedten vettem észre, hogy nem jut eszembe a Che citta! kezdetű rész magyar szövege. Elvileg ez könnyen megoldható probléma, de csak elvileg, amennyire a kétkattintásos internetező türelmem hagyja, még azt sem sikerült kiderítenem, hogy ki fordította le az operát magyarra. Mert ment az Operaházban, nagyon-nagyon mérsékelt számú közönség előtt, megint csak magányosnak éreztem magam, mint lelkes néző, de nekem ez volt az első találkozásom Kerényi Miklós Gábor művészetével. És ne tessék nevetni, akkor még volt neki művészete. Mivel abban nem hiszek, hogy az ilyesmit el lehet felejteni, bízom benne, hogy lesz is még. 

Szóval: még azt sem tudom, kit felejtettem el. Ha tippelni kell, Oberfrank Gézát mondanám (ebben alaposan tévednék, hiszen Blum Tamás), mert benne volt meg a barokk érdeklődés az akkori operaháziak között, és mert annyira zenei volt a fordításnak az a része, amire emlékszem. Vagyis: próbálta őrizni, ha lehetett, a fontos helyeken az eredeti fonetikát, Miracolo, miracolo, énekelték, ő (ha ő volt) meg azt írta,"mily mámoros, mily mámoros". Mi lehet a che citta-ból? Kicsoda? Kecsua? 

Ezt is föl kell írni a veszteséglistára. Nem az Ormindo magyar szövegét, hanem általában a magyar szövegeket az operában. Nem ezt kívánja a közízlés, a gyakorlat, egy énekestől nem lehet elvárni, hogy két nyelven rögzítse az agyában a nagy szerepeket, a zene részének tartjuk ma a szöveg hangzását is. Ezer okot tudok mondani mellette. Ellene meg másik ezret, például a megzenésített szöveg eltérő viselkedését. Ami prózában felednivaló marhaság, az zenével időnként szállóigévé válik, mint az, hogy "akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés". Ugyanakkor nem minden marhaság válik automatikusan szállóigévé, mert azt még soha nem hallottam  idézni, hogy "miért nincs a bűnök tengerén egy fénylő tiszta oltár", pedig érdekes a kép. Nem tudom megérteni, hogy ezen a területen hogyan működik az agyunk, hogyan válogatunk, és, ahogy nézem, egyre kevesebb és kevesebb lehetőség marad a megértésre.

Habár erre is lehet azt mondani, hogy soha nagyobb bajunk ne legyen.  

A világ érdekesebb, mint holmi tragédiák. Amikor először láttam Szilágyi Bélát, azt énekelte, hogy "a gyógyszer, amit feltaláltam, minden bajra jó". Most meg ő az Operaház nézőtéri felügyelője. Lehetne éppenséggel a történet valami fájó, tört gerincű beletörődés is a sorsba. Meg lehet ez is, ami. 

- Azt hiszem, az énekesek között, akiket ismerek vagy legalább megismerek, te vagy az egyetlen, akit ez a dolog, a zene, a színház érdekel. Aki koncertre és előadásokra jár. Miért van ez így?

- Fogalmam sincs. Ha elkezdjük boncolgatni, talán az az oka, hogy a legtöbb énekes úgy van vele, a Jóisten megverte egy nagyon szép hanggal, és mivel biztatták őket, hogy ezt érdemes kiművelni, meg hogy ebben pénz is van, siker is van, ezt csinálják, de a műfaj nem érinti meg őket, csak annyira, amennyire ők csinálják. Talán a modern zenénél lehet a legjobban érzékelni ezt a játszás és hallgatás közti különbséget. Sok darabot baromi jó játszani, ha hallgatni nem is feltétlenül. Aki ezt játssza, műveli... én nem hallottam még, hogy valaki olyan darabot játszik, amit utál. Foglalkozik vele, megérti, megszereti, de meghallgatni nem biztos, hogy akarja. Talán valami ilyesmiről van szó. Tény, hogy elég kevés kollégával találkozom színházban vagy koncerten, de azért vannak ilyenek, akikkel összefutunk, ne adj Isten még Pintér Bélán is.

- Azt mondod, van, akit az Isten megvert egy szép hanggal. Te akkor a másik eset vagy? Nem úgy értem, hogy nem szép a hangod, de nem afelől jöttél?

- Abszolút nem. Sőt. Mondok egy példát. Amikor a Ki mit tud?-on indultunk annak idején, amibe engem belerángattak, mert igazából jazz-zenésznek is készültem, meg az irodalom érdekelt még, de jazz zenész akartam lenni egy darabig...

- Énekes?

- Nem, klarinétos. Gyerekkoromban hegedültem, aztán klarinétoztam, az nagyon jól ment. Amikor Gonda János hívott a tanszakra, akkor mondtam, hogy én nem akarok menni, több ok miatt, és amikor Szegedre fölvettek, volt ott egy diák önképzőkör, amelyik beadta a jelentkezést a Ki mit tud?-ra. A két fiúból az egyik aztán kiesett, és elkezdtek engem kapacitálni. Az egyik tanár azt mondta, hogy elénekelni még csak-csak el fogom, de eljátszani biztosan nem, a másik meg azt, hogy eljátszani még csak-csak-talán, de elénekelni, azt biztos nem.

- Várj, ne rohanj. Valamiért csak jelentkeztél Szegedre a magyar-ének szakra.

- Az első órán megmondtam, hogy én így, operásan nem vagyok képes megszólalni, maximum azt tudom, amit a Sebőék, hogy olyan egyenes, népzenés módon énekelek. El is fogadták. Szolfézsra jártam, meg zenekarra, klarinétoztam meg zongoráztam, de énekórára nem is kellett mennem.

- Akkor nem kis operanövendékként voltál kimittudos.

- Abszolút nem. Abban az volt a poén, hogy régen az opera seriák szünetében adtak elő kis paródiákat, és mi is hasonló módon kifiguráztuk az énekeseket. Az más kérdés, hogy ebben a Vajda Juli is benne volt, akinek már akkor is nagyon szép, kiművelt hangja volt. Az győzött meg, hogy ebbe a csapatba beleférek, hogy ez igazából gúnyt űzött az énekesekből. 

- A zsűri viszont kajálta.

- Nagyon kajálta. Utána az volt a legfurcsább, hogy Pernye András, aki benne volt a zsűriben, és nagyon népszerű volt, azt üzente, hogy nekem van a legtöbbet ígérő hangom a csapatból. Mondtam, hogy biztos összetéveszt valakivel, de visszaüzent, hogy nem, nem, tényleg Szilágyi Bélára gondol.

- Erre elkezdtél foglalkozni a hangoddal?

- Elkezdtem. A másik dolog az volt, hogy meghallottam a Mahler Kindertotenliedert Dietrich Fischer-Dieskau előadásában, és annyira ledöbbentett, hogy van ilyen, egyrészt ilyen zene, másrészt így lehet énekelni, természetesen, mégis nagyon szofisztikált módon és intellektuálisan, hogy ilyen létezik, és nem csak öblögetés van az operában, hogy teljesen elképedtem. Ez a daléneklős, oratóriumos vonal elkezdett érdekelni. Közben az újságban olvastam, hogy Szegeden a Zenebarátok Kórusa keres férfi énekeseket. Nem volt profi kórus, de fizettek a próbákért és a fellépésekért. Elmentem, és a Vaszy Viktornál, aki Ferencsik kaliberű karmester volt, négy éven keresztül mindent elénekeltünk. Kilencedik szimfóniát, Verdi Requiemet, Honegger Johanna a máglyánt. Mindent, ráadásul úgy, hogy nem nünükézni kellett egy madrigálkórusban, hanem rendesen, kajakkal megküldeni a hangokat. Nyáron meg az operakórussal Aida, Hunyadi László, Cigánybáró. 

- Amikor elkezdted a komoly énektanulást, hová tetted a várakozásaidat? Mit mondtál, hol akarsz majd tartani öt év múlva? 

- Sehova nem tettem. Soha nem képzeltem magamról semmit, mindig csodálkoztam, hogy ezt elfogadják. Bármit kaptam, annak nagyon örültem.

- Lett ebből egy egyenletes, de nem nagyon magasra szárnyaló énekesi karrier. Szeretted ezeket a kis szerepeket? Kocsmáros a Manonban...

- Szerettem. Mondjuk a Kocsmárost, azt éppen nem, de az olyan karaktereket, amelyeknek személyiséget lehetett adni, a Sekrestyéstől Papagenón át Bartolóig, Dulcamaráig, aminek volt színházi oldala, azt nagyon szerettem.

- Ezeket is inkább a színházi oldaluk miatt, mint a zenéért?

- Mire fölvettek a Zeneakadémiára, harmadszorra, de rögtön harmadik évfolyamra, éppen százszor voltam színpadon. Lett színpadi rutinom, megtanultam, mi az a hatás. Kell, hogy az ember minden szavát értsék, akár a templom előtt, akár egy tornateremben énekel, akkor tudnak reagálni. Megtanultam, hogyan tud hatni az ember, főleg azokhoz képest, akik csak színpadi gyakorlaton bénáztak egy kicsit. Gőzöm nem volt, hogy van ilyen tudásom... nem is tudásom, tulajdonságom.

- Mindenesetre kialakult számodra egy szerepkör, ezek a vidám basszus figurák.

- A Don Pasqualéval vizsgáztunk, Csurja Tamás volt Malatesta én meg Pasquale, amikor odajött Forrai Miklós, hogy nagyon jó volt, de ugye tudja, hogy magának ehhez harminc kilót meg kellene híznia. Nézegettem jobbra- balra, mert valóban volt ez a hagyomány, hogy a buffo szerepkör a kövér énekeseké, de arra gondoltam, hogy van nálunk egy Suka Sándor-vonal, meg Haumann-vonal...

- Akkor is színészekre gondoltál?

- Abszolút. Gregorral egyébként jóban voltunk, de hát alkatilag ehhez nem tudtam felnőni. Ebből is jött egy gondolat, amit végül nem léptem meg, hogy jól tettem vagy nem, azt nem tudom, mert nem lehet kétszer leélni az életet, de amikor bekerültem az Operába, Fodor Gézával volt néhány megbeszélésem, aki azt mondta, hogy nekem Németországba kellene menni, ott vannak ilyen intellektuálisabb színházak és színházi szemlélet.

- Nem lett volna hülyeség. De nem mentél, hanem maradtál, amíg egy szép nap el nem hagyott a hangod. Lehet erről beszélni? 

- Lehet. Akármilyen fura, a kisoperás évekkel együtt harminc évet énekeltem. Szegeden a Kisoperát csináltuk nyaranta tíz éven keresztül Pál Tamás vezetésével, vittük az előadásokat a környező falvakba, és nagyon élvezték az emberek. Aztán mondták, hogy most egy ideig nem tudnak fizetni. Ez egybeesett azzal, hogy kitaláltam Pesten a királyi lépcsőházban a matinéoperákat, az is ment tíz évig, aztán mondták, hogy szép volt, jó volt, de nem tudnak pénzt adni rá. Nekem mindkét dolog nagyon fontos volt. A harmadik meg az volt, hogy egyszer Szinetárral beszélgettem a következő évadról, és azt mondta, mit foglalkozol te azzal, hogy még kilencszer elénekeld a Sekrestyést, miért nem vagy már valahol igazgató?

- Hogy túlzottak a szellemi képességeid az énekléshez?

- Nem ez a lényeg. Hanem hogy tényleg szerettem énekelni, és kaptam jó kritikákat a Papagenóért vagy a Sekrestyésért Amerikában is meg Japánban. De úgysem fogják játszani azokat az Offenbach-darabokat, amiket Szegeden megcsináltam, sem azokat a Rossiniket, amik nekem valóak. Rájöttem, hogy ami ebben a karakter éneklésben megvolt sikerben, vállveregetésben nagy énekesektől vagy kis énekesektől, közönségtől, szakmától, azt már nem tudom überelni. Arra gondoltam, hogy sokkal jobb, ha elmegyek szakmai nyugdíjba, és tanítok. Aztán, ha valami nekem való szerepre hívnak, akkor megyek. El is kezdtem ezt intézni, amikor Kovács János, akkori főzeneigazgató fölhívott, hogy hallja, el akarok menni nyugdíjba, de szerinte ne menjek, mert itt van egy állás, a nézőtéri felügyelő. Tudok angolul, és jól kommunikálok, próbáljam meg. Mondtam, hogy köszönöm. Péntek volt, meggondolom, hétfőn válaszolok. Nem, nem jó, most kell megmondani, mert minden változik. Így aztán igent mondtam, hétfőn csak alá kellett írni a szerződést. 

- Elég nagy váltás. Közben a hangoddal is történt egy s más...

- Amikor ezeket végiggondoltam, arra jutottam, hogy én nem akarok haknizgatni, öregek otthonában meg falunapon, két hónapig gyakorolni, hogy az ember elénekeljen két áriát, inkább egy időre teljesen abbahagyom az éneklést. Tényleg nem is énekeltem, és tíz hónap múlva elkezdett a hangom furcsán viselkedni.

- Ó, akkor nem az történt, ahogy gondoltam, hogy elment a hangod, de találtál másik munkát.

- Nem. Befejeztem, és a hangom nem értette, hogy miért nincs meg neki az a napi egy-két óra megterhelés.

- Mert úgy hagytad abba, hogy nyekk?

- 2006 május 7-én. Harminc évet énekelni az nagyon sok. Más kérdés, hogy pont ezeket a szerepeket lehetne nyomni százéves korig, mint Katona Lali bácsi, aki nyolcvanéves korában is föllépett. Egyébként ő volt az első itt, az Operában, aki elfogadott. Látott Benoit-ban, és tetszett neki. Visszatérve a hangomhoz, elkezdett furcsán reagálni, és ami még furcsább volt, hogy énekelni még tudtam. Recsegve-ropogva beszéltem, egyébként most is, csak a botoxnak köszönhetően jobb a helyzet, úgy hat hónapig, de közben az éneklés ment. Olyan hangokat tudtam mutatni, vagy tudok mutatni, amiktől nem hogy a tanítványaim meglepődnek, de én magam is.

- Nincs semmi, ami kimaradt volna? Amit jó lett volna megmutatni a közönségnek?

- Talán egy olyan szerep van, Don Alfonso a Cosi fan tuttéból. Szerintem az nagyon nekem való lett volna, a főiskolán vizsgáztam is vele.

- Rezonőr. A kiábrándult intellektus a történetben.

- Talán ez volt az egyetlen, amit Szinetártól kértem, és azt mondta, majd ha már nem énekelek Papagenót, akkor jön el az ideje.

- Hogy lehet kibírni azt a kiszolgáltatottságot, amivel az énekes lét együtt jár? Vagy az igazgató dirigál, vagy a rendező, vagy a karmester...

- Minden énekes érzi, hogy az akadémiának vagy a főiskolának a turbó hatása egy darabig kitart, viszi előre, aztán újra kell teremteni a helyeket. Baromi sok függ a szerencsétől, az embernek a hangja is változik, az alkata is, újra és újra megméreti magát, hogy az a tehetség, amiről azt mondták, hogy nélkülözhetetlen és fantasztikus, az tényleg nélkülözhetetlen és fantasztikus-e.

- Értem, értem, de hogy lehet ezt kibírni? Az ember azt szeretné, ha legfeljebb csak egy vagy két válság ütne be az életében, nem azt, hogy minden szeptemberben izgassa magát, milyen szerepeket kap, ha egyáltalán.

- Ezekkel a karakter szerepekkel szerencsés voltam, mert én gyakorlatilag szeptembertől szeptemberig énekeltem. De valóban nehéz a kiszolgáltatottság. Gáti István mondta, aki igazán sokat énekelt, hogy "apám, ha nincs előadásom, kikezdem a családomat". Tényleg ez van. Én nem voltam annyira rátapadva az operára, sok mindent csináltam, szerveztem, tanítottam. 

- Ha meg kell határoznod, énekesnek mondod magad? Kicsit tartottam az elején attól, hogy amikor azt mondom, te vagy az egyetlen énekes, aki koncertekre jár, azt feleled majd, hogy azért, mert te nem is vagy énekes. Akkor az énekesség életre szól?

- Ezen én is elgondolkodtam már, hogy mit mondjak magamról. Nézőtéri felügyelő? Énektanár? Zenetanár? Végül is engem 12 éves korom óta az irodalom és a zene érdekelt, ettől a kettőtől gerjedtem be, és fura módon ez a kettő egyesült az éneklésben. Zenésznek érzem magam, vagy talán volt énekesnek, aki figyeli a dolgokat. Nem, talán mégis inkább maradnék a zenésznél.

Szentendrén nézem A vőleglényt, és valahogy nem tudok túllépni azon, hogy Gazsó György már megint ugyanazt a figurát hozza. A nagyzolót, nyámnyilát, züllött pocakost. Ugyanazon a hangon, ugyanazokkal az eszközökkel. Kezdek kíváncsi lenni rá, hogy ha valami merész rendező Hamletként szeretné őt látni, vajon azt is ugyanígy próbálná megtestesíteni? 

Nem akarok nagyon személyes vagy személyeskedő lenni, inkább az egész probléma foglalkoztat. Remélem, nem vagyok valami álmodozó szemű, szépséges lelkecske, amikor azt képzelem, hogy azért lesz valaki színész, mert nem elég neki az az egy élet. Szeretné kipróbálni magát hódítóként és szenvedőként, szerelmesként és szeretettként, férfinak, fiúnak, lánynak, Antoniusnak és Julius Caesarnak, ha lehet Kleopátrának is, szeretne hatvan évből hatezret csinálni. Lehet, hogy nem  saját hatezret, mert soha nem mondhatja azt, ami eszébe jut, ha nem akarja a többieket a rögtönzéseivel megkínozni, de mégis sokat élni, sokat próbálni, esténként meghalni és föltámadni. Közben meg vannak ezek a biztonsági antivirtuóz színészek, akiknek mindegy, mit kell mondani, ők ugyanúgy mondják. Azt már végképp nem tudom, hogy ez a színpadi, begyakorolt személyiségük azonos-e a valóságossal, hogy a sok száz élet helyett ők inkább úgy döntenek, hogy egyet sem élnek le, hanem elmondják és hazamennek, ott is elmondják, és visszamennek a színházba. Ez már tényleg legyen az ő gondjuk.

Egyébként az is lehet, hogy nem tehetnek semmiről, ők szívesen lennének ezerarcúak, de a kutya sem kíváncsi rájuk. Annyira automatikusan hozzák a mindig és mindenhol bevált figurát, hogy a nézőnek nem jut eszébe mást várni tőlük. A rendezőnek sem jut eszébe. Van egy züllött, de amúgy kedvesforma nyimnyám, jöjjön Gazsó. Ő meg jön, és nem akar csalódást okozni, hát pattogósan és mégis erélytelenül fölmondja a szövegét. Megjegyeztek. Megszerettek. Ezért lettem színész, és tojok a hatezer évre.     

Az egy jó tanulság, hogy jóságos ég, mennyire nehéz zongorázni? Vagy a nagy művészeknek épp ezt a nehézséget kellene finoman leplezni, másnak talán nehéz, de én csak ideülök, és járnak az ujjaim, addig-addig járnak, amíg ki nem nyílik az ég, és be nem tekintünk, a lajtorján föl-le kóricáló angyalokat látva? 

Csak befordultam Ashkenazy utcájába, a Francia szviteket hallgatni, és közben arra gondolni, hogy írhatna már valaki egy mai francia szvitet, tánctételek sorát zongorára. Hanem amíg nincs szamár, a ló is jó lesz, még Ashkenazyval is, aki tényleg a nyolcvanéves (akkor nyilván még csak hetvenkilenc) kezeivel játssza Bachot. Van egy elmélet, hogy az ideális zongoristakéz nem feltétlenül nagy vagy kicsi, vaskos vagy finom, csak az a lényeg, hogy az ujjak hossza közel legyen egymáshoz. A fényképen látszik  hogy Ashkenazy esetében ez stimmel. Bocsánat, ez csak kitérő, a szvitekről szerettem volna beszélni, hallgatom őket, és egy idő után rá lehet jönni, hogy mi ebben a szép. Pont az esetlegessége, hogy egyrészt mégis benne van néhány évtized Bach-játéka, másrészt nincs benne ez a most én szólok, és megmondom, hogyan kell ezt csinálni. Nem így kell csinálni, legalábbis akkor nem, ha úgy gondolunk a hanglemezre, ahogy évtizedeken át: a művész legjobb pillanatait és a művel kapcsolatos legjobb gondolatait örökítik meg és adják tovább. Kizökken az ember, amikor billen a tempó, közben meg miért is ne billenhetne, kinek van közvetlen kapcsolata Bachhoz? Nem azt akarom sejtetni, hogy Ashkenazy direkt engedné el az egyenletességet vagy a precizitást, de nem kapkod utána, pedig nyilván ő is hallja, hogy na, most ez valahogy más. Legyen más, rezzenjen föl a hallgató, riadjon meg egy másodpercre, aztán aludjon tovább, elég, ha a zongorista ébren van. Vagy itt van ez a nyugtalanító menüett az első szvitből, mint amikor valaki egy hőgutás, nyári délutánon próbálna meg tisztán látni, de közben a feje sem áll már egyenesen a helyén, a szeme sem fókuszál, az egészben van valami mákonyos. A végére érve elölről kell kezdeni, ismétlések és ismétlések, ne menjünk tovább, hátha megáll az idő velünk. Közben meg a hangzás is darabolja a tételt, ott lent búg a zongora, de ahogy följebb megy, már egészen más hangon folytatja, nazálisabban. Lehet tiltakozni, hogy ez Bach, napvilágos szellem és szilárd hit. Lehet elfogadni, hogy ez most a ma, a napvilág UV-sugarakat jelent, és a legszilárdabb hívők ma a labdarúgók, akik gól után az égre néznek és fölfelé mutogatnak.