Sűrítés! Nem tudom, másnak is így kezdődtek-e a gimnáziumi irodalomórái, úgy értem, az első, a legelső alatt a tanár föltette-e a kérdést, tud-e valaki németül. Tudja-e az a valaki, hogy mondják a költőt németül? Valaki tudta (nem én), Dichter. Azt is tudod-e, mit jelent az ige, dichten. Tudta: sűríteni.

Hogy valami egészen biztosat mondjak: nem egy osztályba jártunk Tarnóczi Jakabbal. Sem Varga Zsófiával. Mert a sűrítés egészen biztosan hiányzik az Extázis című előadásból. Extázis 7-től 10-ig volt Kovács András filmje 1969-ben. Ez hosszabb, még olyan fél órára tippelek, de a legvégét, a záróbulit, a közönség részvételével már nem vártam meg.

Most olyan, mintha azt mondanám, rossz volt, de nem. Melós darab, rengeteget és jól táncolnak Cuhorka-koreográfiára, rengeteget beszélnek, és buliznak meg keseregnek, nem tudják, merre induljanak, nem tudják, mi végre vannak a világban. Három és fél órában ez kicsit sok, és ami segíthetne rajta, sztorik és poénok, azok nincsenek elegen, nem elég meglepőek, nem elég merészek talán. Vagy csak túlságosan valóságosak. Mert mintha ez lett volna a tiszteletreméltó cél: megszólalni. Megszólaltatni azokat, akik harminc felé közelednek, és többé-kevésbé fogalmuk sincs semmiről, csak hogy merre lehet extázist kapni. A sarki éjjel-nappaliban.  

Ül az ember nagy bután és őszen, és arra jut, hogy hú, de nem szeretnék mai fiatal lenni. De mai középgeneráció sem. Aztán meg arra gondol, hogy ezt az információt akkor is megkapta volna, ha lemegy a szemben lévő mulatóba a bulinegyedben, és megpróbál elvegyülni a vendégek között. De hát mikor megy le az érett fő a szemben lévő mulatóba? Így meg a probléma házhoz jön. Színházhoz.

Ez itt a térré vált idő – énekli, énekelte valaha, amikor még magyarul ment a Parsifal az Operában Gurnemanz, és közben ment a forgószínpad, gyorsan haladtak rajta a szereplők. Az ember nem tudta pontosan, mit kell érteni alatta, de szép sor volt, szép zenére. És a régi okosság, hogy ez mennyire furcsa, az emberek a teret használják az idő mérésére, amennyit megtesz a kismutató, annyi óra telik el.  

Ez is elmúlt, most már a teret csak játékból használjuk időmérésre, és csak azok, akik ragaszkodnak a régi típusú számlapokhoz. Ezzel párhuzamosan (ennek most nincs értelme, hiszen körökről van szó) jutott eszembe, hogy a zene elég sokáig kötődött a forgómozgáshoz. Forgott a fonográf, forgott a vinyl, de még a kazetta és az orsós magnó is forgott, pedig ott a szalag egyenesen haladt. Még a CD is forgott, bár az esetek túlnyomó többségében ezt nem lehetett látni, bent forgott a házban, de azért tudtuk, amit tudunk. És ennek most ugyanúgy vége van, mint a számlapnak, hogy pontos legyek, ugyanúgy van vége, aki  lemezezik vagy cédézik, az még valamelyest használja a forgást, de normális és fiatal ember streamel vagy akármit csinál, már nem forgat semmit, ha valamit nézni akar, az csúszka, vagy a perc- és másodpercmutató.

Hogy ebből mi következik, vagy követezik-e valami, azt, sajnos, nem tudom. Talán nő az absztrakció. Egyre képtelenebbnek tűnik a zenehallgatás. 

Halványan az volt az érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, aki jegyet vásárolt a Zeneakadémia Solti termébe, a Rachmaninov összes dala sorozat utolsó részére. A többiek a fellépő művészek rokonai voltak, esetleg a Bartók rádió Muzsikáló délután című műsorának rejtvényjátékán nyerték a belépőt. Akár így volt, akár nem, biztos, hogy nem volt nagy roham a koncertért, pedig az utóbbi időben annyi szép tapasztalatom volt Rachmaninov dalaival (Netrebko meg Beczala), hogy az ember tulajdonképpen biztosra ment. 

Ami az egészet még biztosabbá tette, az Mocsári Károly, a kísérő volt, ha lehet egyáltalán itt énekről és kíséretről beszélni, nem inkább arról van szó, hogy ráénekelnek a zongoraszólamra valami szép dallamot. Rachmaninov mégiscsak magából indult ki, ő meg tudott zongorázni, és amit akart, el tudta mondani pusztán a hangszerrel is.

Mocsári Károly is tud zongorázni, és el tudja mondani a hangszerrel, amit Rachmaninov akart. Arra nem voltam fölkészülve, hogy ő ugyan rendben van, nagyon is rendben, de a többiek kicsit úgy viselkednek, mintha valami filmszerepet játszanának. Az egyik a profi, aki mesterséges ruszkihangon tud gargalizálni, a másik az intelligens, aki tudja, mi van a dalok mögött, van drámai ereje is hozzá, csak a hangja egy kissé hm-hm. És van még a pályakezdő, aki elüvölti minden értelem és kifejezőerő nélkül a Vocalise-t, meg van a pályaalkalmatlan ifjú is, aki úgy énekel, mintha az utcáról hívták volna be, nem vagyunk meg, kellene még egy férfihang is.

Egy idő után felőrlődik a hallgató ember, ha nem rokon, és nem nyerte a jegyet. Pontosan emlékszem a pillanatra, a második rész során volt, bejött a bemondó Mohai Gábor, és azt mondta: „most következik négy dal…”

Mindegy. Túléltem, de nem volt könnyű.

Azt gondolom, képzelem, de legalábbis remélem, hogy a zenei előadóművészet megértésében magasabb szintre jutnék, ha végre megérteném a rossz felvételeket. Nem úgy általában a rosszakat, hanem amikor egy jelentős művész, akármilyen okból szörnyű hallgatnivalót készít. Mert jelenleg ott tartok, hogy menekülök, szenvedek, befogott füllel hangosan beszélek, csak ne halljam, mert rémes, szétmegy a fejem tőle. Csörömpöl a zongora, akadoznak az ujjak, a Waldstein szonáta alatt mintha nem is volna rendesen fölhangolva a hangszer, bizonyos hangokat olyan imbolyogva közelít meg.

Rudolf Serkin zongorázik.

A nagy Rudolf Serkin, a legenda, aki idén volna százhúsz éves, ennek örömére kiadták egy hagyatékban maradt felvételét. Lost Tapes a lemez címe, de, azt hiszem, soha nem voltak valóban elveszve a szalagok, csak Serkin nem adta áldását a megjelenésükre. Nagyon beteg volt, valószínűleg azért. Ámbár a zenét hallgatva, lehetett egyéb oka is rá.

1986-ban és 1989-ben készültek a felvételek, ki lehet számolni, 83 illetve 86 éves volt, a három év is rengeteget számít, az Appassionata, amit utóbb vett föl, tényleg küszködés, a Waldstein talán még beleférne, leszámítva a hamis zongorát, meg hogy az utolsó tétel valahogy egyáltalán nem akar véget érni. Az örökösök mindenesetre beleegyeztek a megjelenésbe, és most itt áll az ember ezzel a dilemmával. Jó-e, ha van egy lemez, amit nem lehet meghallgatni, de mégis Serkin játszik rajta? És ha jó, miért jó? Tényleg létezik-e ilyesmi, hogy a lemez nemcsak hallgatnivaló, de dokumentum, jelen esetben egy szép és tartalmas és hosszú élet utolsó fázisa? Vagy van, akinek ez több, közelebb jut a műhöz? De például az Appassionatánál nem épp az a lényeg, hogy fiatal és állandóan a gyújtózsinór közvetlen közelében élő ember írta? Ha valaki két és félszer annyi idős, mint a komponista, nem fog robbanni, legfeljebb eljátssza, hogy jaj, most majdnem felrobbantam, dirr-durr, ütöm azt a beste zongorát. Vagy ha kivesszük, elvesszük az alkotói lelkiállapotot, talán közelebb jutunk a zenéhez? Mi a különbség aközött, aki nem tud zongorázni, és aközött, aki már nem tud?

Van ez a könyv vége előtti szorongás, nem tudom, van-e hivatalos neve is, de van, amikor érzi az ember, hogy már nincs sok hátra, mindjárt vége, mindjárt elveszíti az új ismerőseit. Próbál lassítani, beteszi a könyvjelzőt, amikor már látja, hogy csak pár lap van hátra, elteszi a pár lapot holnapra, de a holnap is eljön.

Baumgartnernél (Paul Austernél) ez azzal fokozódik, hogy világos: valaminek történnie kell. És akármi történik, már nincs sok idő rá, hogy megbeszéljük a szerzővel, és akármi történik, csak elcsépelt megoldás lehet, vagy ez hal meg, vagy az hal meg, de nem lesz jó vége. Vagy ha jó vége lesz, az még elcsépeltebb megoldás. Végül is ilyen az egész könyv, folyton azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog történni, jön a gázszerelő, nyilván ellop egy fontos kéziratot az egyetemi ember szobájából, vagy ha nem kéziratot, akkor magát az egyetemi embert ejti túszul. Valaminek történnie kell, ettől regény a regény. Akármilyen szépen van megírva, akárhány alszöveg, vagy micsoda van a főszövegben, valami felé megyünk, ha Auster profi író, mi profi olvasók vagyunk, ismerjük a trükkjeit.

Vagy nem ismerjük.

Mindegy, megyünk a vége felé, és várjuk, mikor jön már az a valami.

Valami tényleg jön, de Paul Austertől majdnem függetlenül, a fordító Pék Zoltán azt fordítja, hogy „néhány nappal a téli napéjegyenlőség után”. De hát téli napéjegyenlőség nincsen, csak téli napforduló. Ez amolyan fordítóellenes igazságtalanság, a sok szép mondatra nem emlékszik az ember, csak az egy elrontott szóra. Majd a következő kiadásban kijavítják.

Hogy történik-e valami a Baumgartner végén, azt nem mondom el. Tessék elolvasni.

Megnéztem az Exhibition On Screen legújabb részét, Klimt: A csók a címe, és leginkább erről szól, Klimtről és A csókról, és elég rokonszenvesen nyitva hagy egy kérdést, ami ma már egyre kevésbé kérdés: nem valami szörnyűséges giccs ez végeredményben? Aranyba mártott csókolózó pár, és egyáltalán, Klimt arany korszaka, tényleg ez volna a 20. század kétszereplős Mona Lisája, vagy csak annyira, amennyire a magyar Mona Lisa egyszerre két példányban tűnik föl a heti árveréseken. Mielőtt elkezdhettem volna ezen morfondírozni, elkezdtem valami máson, hogy mennyire különös az, hogy a Klimt-portrékon többnyire lehet tudni, ki van a képen. Mintha a szereplő és a megrendelő ugyanolyan fontos volna, mint maga a festő. Vagy a festmény. Ezek az alakok nem olyanok, mint V. Károly, saját jogon nem híresek, az arcuk nem volna érdekes, már úgy értve, hogy nem lehet őket nagy tettekhez kötni, csak volt bőségesen pénzük (leginkább a férjüknek), ki tudták fizetni a legdrágább festőt a Monarchiában, aki készségesen aranyba foglalta őket.

Itt van például ez a csodálatos Adele Bloch-Bauer. A férje, Ferdinand Bloch-Bauer annyira gazdag volt, hogy nem is egy, hanem két portrét rendelt a feleségéről Klimttől, ez az első, az arany, a második inkább kék. A képet 1941-ben ellopták a nácik, ez is mindig érdekes probléma, ha egy náci azt gondolja, hogy egy zsidó nőről készített portré értéktelen, akkor vajon miért lopja el? Szóval a képet ellopták, aztán 1945-ben visszaszerezték, és átadták a Belvederének, hiszen maga Adele Bloch-Bauer 1925-ben meghalt, és így végrendelkezett. Csakhogy hiába rendelkezett, mert a kép nem az övé volt, hanem a férjéé. És bár Ferdinand is meghalt 1945-ben, az örökösök nem hagyták annyiban a dolgot, az ezredfordulón pert indítottak, és végül meg is nyerték azt. Sajnos (mármint az osztrákoknak sajnos), az örökösök nem azért pereltek, mert többet szerették volna látni Adele nagynénit otthon, a falon, hanem eladták a festményt Lauderéknak, 135 millió dollárért. Így a kép ma kint van New Yorkban a Neue Galerie nevű múzeumban, ha valaki osztrák vagy magyar látni akarja eredetiben, nem ússza meg olcsón.

Mennyivel egyszerűbb volna, ha kijelenthetnénk, hogy egyszerű giccs, jól bevásároltak vele a jelenlegi tulajdonosok.

Nem tudom, mindenki ismeri-e a történetet, hogy hogyan is keletkezett a történelem egyik leghíresebb filmzenéje. A hatvanas évek közepén egy új filmsorozathoz kerestek valami zenét, nem is zenét kerestek, hanem zeneszerzőt, és végül megtalálták az akkor 34 éves (ennek megfelelően most 91 éves) Lalo Schifrint. Ez volna a feladat, valami jó, ütős főcímzene. Jó, de pontosan mihez? Izgalmas kémtörténet, ennél többet nem árulhatunk el. Meg nem is tudunk. A címe az lesz, hogy Mission: Impossible.  Schifrin tehát ült az íróasztalánál, egy majdnem teljesíthetetlen küldetéssel, fogalma sem volt, merre induljon. Mission: Impossible. Mission: Impossible. M: I. M: I.

Kínjában megnézte a morzejeleket. M az tá-tá. i az ti-ti. Elkezdte ezt kopogni az asztalon. Tá-tá, ti-ti, tá-tá, ti-ti. A többi már történelem. Zenetörténelem. De legalábbis filmzene-történelem.

Arra gondoltam, ha mindez Magyarországon történt volna, és tényleg az lett volna a film címe, hogy Teljesíthetetlen küldetés, akkor a komponista ott ült volna az asztalánál, és azt morzézta volna, hogy tá, tá-ti-tá. Valószínűleg kisebb lett volna a siker.

Eszembe jut ez-az, ahogy Rolla Jánosra gondolok. Nyilván más is így van vele, aki beszélgetett vele, egyrészt sok sztorija volt, másrészt próbán is elég kifejezően, közérthetően és szellemesen instruált. „Ne úgy húzkodjátok a vonót, mintha a szekrényt tologatnátok!” Ez például gyakran eszembe jut, amikor bizonyos nagybőgőkarok tényleg ezt a brummogást és mormogást adják elő. De amit most akarok elmesélni, az csak egy sztori, Kocsisról, meg Cyprien Katsaris lemezéről. Együtt vették föl, úgy értem Rolláék, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Katsaris a Bach-zongoraversenyeket. Szerintem alulértékelt lemez, Katsaris annyira pergő és virtuóz, hogy nem tűnik föl sokaknak, mennyire választékosan és elegánsan vezeti a szólamokat, a zenekar is jó, szép az egész. Mindenesetre Rolla sem ezzel jött, hanem amikor megmutatta az új lemezt Kocsis Zoltánnak, azt mondta, figyelj, Zoli, van itt egy zongorista, aki gyorsabban játssza Bachot, mint te. Föltette a lemezt, Kocsis meg: mutasd csak. Mutasd azt a lemezt. Rolla odaadta neki, és, ő legalább is így mesélte, a lemez szőrén-szálán eltűnt. Fogalma sincs, mi lett vele, Kocsis eltüntette. Eltette, elvitte, nem tudja, de ő többé soha nem látta.

Nem hinném, hogy féltékenységből, amennyire tudom, Kocsis mindig elismerően beszélt Katsarisról, de ne legyenek szerte a világban olyan lemezek, amelyeken gyorsabban játsszák Bachot, mint ő.  

Szabó István-filmeket játszanak a Magyar Mozi TV-n, régieket, újabbakat, bár, ha jobban belegondolok, mára már minden Szabó István-film legalábbis középkorú. Ment a Redl ezredes, és van benne egy furcsa jelenet, úgy értem, csak nekünk furcsa, akik magyarul nézzük a filmet. Tisztek gyűlnek össze egy asztal körül, törzsorvos veszekedik a nem is tudom, kivel (Eperjes Károllyal), és az asztalnál ott ül Szakácsi Sándor is, egyenruhában. Mindig úgy néz ki, mintha Szakácsinak nagyobb volna a szerepe, nem csak úgy ül, megáll rajta a kamera, mintha meg akarna szólalni, de a végén nem szólal meg. Nem is teheti, hiszen a hangja már foglalt, Redl ezredes (akkor talán még csak őrnagy), az ő hangján beszél magyarul. Mindenesetre lesz egy kis feszültség az egész jelenetben, úgy értem, plusz feszültség, hogy most akkor megszólal vagy nem.

Nem tudom, hogy ez a forgatás idején már ki volt-e találva, vagy csak a szinkronkényszer fordította-e így a dolgokat. Főleg azért nem tudom, mert a Redl előtt ment az Álmodozások kora, amelyben Esztergályos Cecíliát Halász Judit szinkronizálta, akkor az előbbi még csak kedves arc és hajlékony test minőségben működött közre. De szerepel a filmben Halász Judit, és nem Esztergályos Cecília hangján beszél, hanem a sajátján.

Most akkor ez jelent valamit, ahogy a Psychében Cserhalmi Garas Dezsőként beszél, Udo Kier meg Cserhalmiként, vagy csak úgy megtörtént?

Egy kicsit ismertem. És annyira jó volt ismerni Rolla Jánost. Akkor is annyira jó volt, amikor még nem ismertem, csak csodáltam, mert ő volt a hangversenymester. Már ez a szó is akkora csoda volt negyvenöt éve, hogy a hangversenynek van egy mestere, egy ilyen rokonszenves figura, aki olyan hosszú arcot vág, amikor valami különlegesen fontos mondanivalója van a hegedűn. És, persze, ő a Liszt Ferenc Kamarazenekar, mondhatni egy személyben, bocsánatot kérek a többiektől és az utódoktól, de akkor is ő volt, egy, legalább egy generációnak ő marad, ha már nem is játszott, sőt, el se ment a koncertekre.

Aztán valamennyire megismertem, interjúhelyzet, de hát annyira kedves és természetes és normális volt, és áradtak belőle a történetek, és nem csak az volt az érdekes, hogy ezek a felfoghatatlan muzsikusok számára kollégák voltak, hanem hogy nem ment ki belőle a felfoghatatlanok iránti csodálat. Ezt mondta Isaac Stern, és ilyen volt Henryk Szeryng, amikor a szabadtéri koncerten elfújta a kottáit a szél. És Rampal volt talán a legnagyobb muzsikus, akivel játszott, és milyen volt Maurice André.

Az interjú végén ment próbálni, elővette a hegedűjét, hangolt, aztán odaadta, tessék megfogni, nem kell félni tőle. Mondani sem kell: féltem. Hogy pont abban a tíz másodpercben történik valami, amíg a Guarneri a kezemben van. Gyorsan visszaadtam, de nem felejtem el, hogy mennyire könnyű volt az egész hangszer, mintha papírból készült volna. Utána felült a biciklimre, és ment egy kört az Óbudai Társaskör körül. Akkor meg azért frászoltam, hogy ne abban a fél percben történjen valami, elesik, eltöri a karját.

De neki az a könnyűség, a hegedű volt a munkaeszköze. Meg a zenekar, persze. Ez olyasmi, amit normális ember meg sem ért, hogy lehet egyszerre hegedülni és instruálni a többieket. Hogyan hallja a csellókat, ha közben ott szól a fülében a saját hegedűje? De hát hallotta, és olyan bonyolult (még kimondani is bonyolult) dolgokat is el tudott irányítani, mint a Bartók Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára. A János egy zseni, mondta valaki elragadtatottan, amikor először játszották a művet a Zeneakadémián. Szerintem 1981-ben, a Bartók centenárium alkalmából.

Valószínűleg cáfolta volna önmaga zseni voltát, János szakember, János hegedűművész, hangversenymester, tanár. Azok közé tartozik, akikkel elképesztő szerencséje volt az embernek, amiért egy időben és egy országban élhetett.

Akkor hát: köszönöm.