Egy hete van még, szegénynek, és vége, jövő vasárnap leveszik a műsorról az Amélie-t New Yorkban. Márciusban indult, szóval még egy musical a zenés darabok nagy temetőjében, pedig filmből van, tehát más is, meg ugyanaz is. Pedig a pénzes emberek igyekeznek minimalizálni a kockázatot, voltak próba előadások, minden okuk megvolt azt hinni, hogy ez végre össze fog jönni. Pedig tétje is volna a dolognak, folyton a musical megtorpanásáról beszélnek, beszélünk, hogy nem lehet bemutatni semmi újat, nem hisz a közönség a dalokban elmesélt szenvedélyben. 

Tényleg nem hisz. Mondjuk, én sem hinnék, mert engem már a film is halálra idegesített a bájolgásával meg Audrey Tautou betegre meresztett szemével, de a musical a nagy korszakában éppen ezt a naivitást szerette. Hogy van még egy sarok a színházi világban, ahol barátság, szerelem, e kettő kell nekik. Ahol ilyeneket lehet mondani, hogy ha egy ujj az égre mutat, csak a bolond nézi az ujjat. Igazi álbölcsesség, mert nyilván épp az a nem bolond, aki az ujjat nézi, aki mást lát, mint a többiek, de az ilyesmit hazaviszi a közönség, és elmondja a vasárnapi ebédnél. Mi több, az Amélie profin megírt zene, ennek minden előnyével, vagyis úgy szól, mint egy musical, és minden hátrányával, vagyis úgy szól, mint bármelyik musical. Na, majd mindjárt nem szól. 

Ilyenkor szokás a műfaj haláláról elmélkedni, itt kezdődik, amikor már nem kellenek az új darabok, a közönség megelégszik a régiek újra elmesélésével, átértelmezésével, új szereplőkkel és új rendezésekkel. Csak hát az opera sem halott, az operett is éldegél, hatalmas a kincsesláda, amelynek tetején üldögélünk. Eszembe jut Solti György, aki azt mondta, úgy halok meg, hogy Bach kantátáinak csak elenyésző töredékét ismerem. Miért volna ez baj?  

Van viszont mindentől függetlenül egy nagyszerű hírem: Fejérvári Zoltán megnyerte a montreali versenyt. 

A dal ugyanaz marad, mondta  a Led Zeppelin, itt meg épp a fordítottja történt: minden ugyanaz maradt, csak a dal nem. A dal Csajkovszkij, a helyszín megint a Márványterem, és négyen váltják egymást (már ha nem duettet énekelnek), Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett, Fokanov Anatolij és Pataki Bence.

Az utóbbi igen fiatal, kellemesen puha a hangja, de sok kifejezés még nem fért az éneklésébe. Van ideje. De az alapvető érzés megint csak az, hogy miért ez a hangerő. Itt vagyunk, egy kis teremben, amelynek valóban márványborításúak a falai, az akusztika igen kemény, semmi ok nincs a fortéra. Nyilván vannak arra való helyek és művek, de más egy szónoklat a Forum romanumon, hogy temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, és más valami csöndes vallomás az éjszakai légbe, hogy látlak a bálban, látom a szemed, vajon te is szeretsz-e. Egyszerűen nem értem, miért nem érzik ezt a különbséget az énekesek, miért hatástalanítják azzal a műveket, hogy nagyon hatásos hangerővel próbálják meg interpretálni.

Nem is bírják. Csak Sümegi Eszterben van annyi anyag, hogy legalább a saját hangerejével lépést tudjon tartani, Wiedemann esetében kifejezetten értelmetlennek és csúnyának tartom ezt a rikácsolásközeli állapotot. Fokanov anyanyelvén énekel, nem az oroszra gondolok, hanem Csajkovszkijra, akinek a zenéjével Anyegin korában is mindig egy magasabb szintre lépett - nyilván nem függetlenül a nyelvtől. Mégis úgy érzem magam, mint akit behívtak egy szép kertbe, és még külön is kedveskednek neki, a legszebb virágokat akarják átadni. Letépik a kis mezei buzérokat, csinos kis csokrétát kötnek belőlük, aztán az egészet, piff-puff az arcunka vágják, nem is egyszer, de hússzor.   

Fáj, fáj, fáj. 

Ezt a történetet mesélte Susan Graham az 50 éve a Lincoln Centerben a Metropolitan Opera című gála szünetében.

Közös koncertet adtak Renée Fleminggel Bostonban, és az ő egyik ráadásszáma a La vie en rose volt. Hogy átvegye gyorsan a dalt, leült a zongorához, elkezdte énekelni, amikor belépett Fleming, elkerekedett szemmel. Te tudsz zongorázni? Úgy értem, hallottam, hogy tudsz zongorázni, de... tényleg tudsz zongorázni??? 

Nem olyan nagy ügy, C-dúrban van. De Fleming már vérszemet kapott: akkor így kell előadni a dalt. Kísérd te magad, hadd csodálkozzanak. Így aztán Graham teljes magasságával, álcigivel a szájában egy kis dizőz-produkcióvá változtatta a számot. Lehet, hogy így nem a legszívhezszólóbb az előadás, de az ember csak néz, hogy közben, feltűnés nélkül mennyi mindent csinál a hangjával, halkít, hangosít, gazdálkodik a levegővel, jelzi, amit Fleming is mondott egy interjúban: mi vagyunk az utolsó artisták, akik a kupolában, biztosítókötél nélkül, igazi veszélyben művészetet próbálunk létrehozni. 

Susan Graham egy másik alkalommal elénekelte a La vie en rose-t, a Met mezzoszopránjával, Stephanie Blythe-tal. Az utóbbi ukulelén kíséri. Nem nagy ügy, C-dúrban van. Nem is koncerten történt, hanem az öltözőben, és csak a bariton Dwayne Croft rögzítette az eseményt a mobiljával. 

Azóta a felvétellel zsarolja őket. 

Mindjárt vége az évadnak, nem nálunk, hanem New Yorkban, pedig ez különleges évad volt, ötven éve költözött új házba a Metropolitan Opera, így nagy gálával ünnepelték az évfordulót. Ezer dolláros jegyek egyfelől, rádióközvetítés másfelől. A Met negyven énekese, múlt, jelen és jövendő. Kinek összejön, kinek nem sikerül a három-öt perc, amennyi a rendelkezésére áll, mindenki azt a következtetést vonja le egy ilyen eseményt hallva, amit szeret: az opera haldoklik, vagy már meg is halt. Az opera agyonverhetetlen, amíg jönnek az új és új tehetségek, akik énekelni akarnak, mert valamiért úgy érzik, erre van szükség. Vagy nekik, vagy a világnak. Mindegy. Megy a gála, váltják egymást az énekesek és a karmesterek, és egyszerre csak a színház vezetője, Peter Gelb lép színre. Taps, ő meg csak annyit mond, hogy: nem hittük volna, de minden valószínűség ellenére most kérem fogadják a szeretett Dmitri Hvorostovskyt. 

Hogy a jelenlévők hogyan reagálnak, azt csak hallom. Tényleg nem hittük volna, Hvorostovsky idén mindent lemondott, kiújult a tumor, meg valami tüdőgyulladásról is szó volt. A magam részéről a sötét lakásban, éjjel fél kettőkor páros lábbal ugrálom végig a Rigoletto-áriát, két kezem a fejem fölött, amíg a szegény atya ordítva könyörög a lányáért. Soha ilyen megindító Cortigianit nem hallottam, soha nem lett tőle ilyen fényes kedvem. A szünetben Susan Graham elmondja, hogy ugyanez történt a művészbüfében, bámulták a monitort, és ordítottak, tapsoltak, sírtak, nevettek. 

Azt akarom csak mondani, hogy lehet, hogy ez valami hisztéria, amely műholdon keresztül is terjed, de alapvetően azt hiszem, hogy az opera egy nagy bazi család. Nem kell szeretnünk egymást, de a végén mégis. 

Kicsit többre számítottam vagy többet reméltem a Baráti-Lugansky együttműködéstől. Nyilván van valami ok, hogy Baráti Kristóf kimozdult az ismerősök közül, nem Würtz Klára és nem Várjon Dénes a szonátapartnere. (Igazítok: Várjon Dénes nem szonáta- hanem kamarapartnere volt.) Persze azt már nem tudom, mi ez az ok, egy nagy turné vagy valami lemez, vagy tényleg a kísérletező kedv, mindenesetre vagány dolognak tűnt. Baráti Kristóf, akinek a fantasztikus hegedűs kvalitásaihoz soha nem fért kétség, hajlamos a bezáródásra, hogy egy kicsit magának játsszon, vagy magára eressze a sajtbúrát, koncert ide vagy oda, a legfontosabb dolog az, hogy én jól érezzem magam. Egy pillanatra sem mondom, hogy nincs igaza, de velünk mi lesz?

Az a csodálatos Baráti Kristófban, hogy tökéletesen kiszámítható (jó lesz), és tökéletesen kiszámíthatatlan (nem tudni, milyen a kommunikációs kedve). De egy olyan zongoristával, aki maga is elsősorban szólista, sőt, A kategóriás szólista, aki hozzá van szokva, hogy valami bonyodalmas kölcsönhatásban van a hallgatóságával, talán törik majd a búra, megküzdenek egymással, mi meg élvezzük ennek hasznát.  

Végül is: nem ez történt. Lugansky lehangoskodta Barátit a pódiumon, aki egyáltalán nem vette föl a kesztyűt, ha te zajongsz, akkor én biztosan nem fogok. Példamutató elvhűség, és akit elsősorban az érdekelt, hogy milyen az elhangzó szonáták (Debussy, Brahms és Franck) zongoraszólama, az elégedetten távozhatott. 

Zajlik a Montreali Nemzetközi Zenei Verseny, magyar indulóval, illetve, most már tudjuk, magyar továbbjutóval, Fejérvári Zoltánnal. Mindenkinek megvan a véleménye az ilyen eseményekről, a művészet nem verseny (miért ne lehetne az is?), a legnagyobbak közül sokan nem az ilyen alkalmakkor vívták ki a hírüket (mások meg igen). Voltaképpen mindegy. Bizonyos szempontból tényleg az, mert Fejérvári Zoltán akkora, de akkora Beethoven- szonátát játszott, hogy ehhez képest már tényleg mindegy, meddig jut el. Eljutott odáig, ameddig reménykedtünk benne, amikor először hallottuk, hogy lesz már végre megint valami fiatal zongoristánk, akinek nem szabad kihagyni a fellépéseit, mert bármi megtörténhet.

Ahogy mondani szokás: véletlenül nem lehet jó valaki ebben a szakmában. Aki egyszer így eljátszotta az Op. 10 No. 2-t, (a videón 2 óra 14 perckor kezdődik) az már bármikor, bármire képes. Hogy milyen gyakorisággal, az majd kiderül, de most már rajtunk áll, hogy ott leszünk-e, vagy csak a hírét halljuk.

Amúgy meg: hajrá, hajrá, drukkolunk.  

Látszólag nincs is ennél elvetéltebb ötlet, mint operává írni Az ifjú Werther szenvedéseit. Levélregény. Mi lesz a színpadon? Jönnek a szereplők, és felolvassák a leveleiket? Harminc levélária egymás után? 

Persze,a levelekből azért kirajzolódik valami cselekmény. Nem nagyon eseménydús, de mégis szerelem, barátság, reménytelenség, halál. Elvben ennyi elég, bár Massenet készséggel akasztja meg a történetet, és vannak pillanatok, amikor az ember tényleg fölszólna: látom én, hogy lelki társak, de azért haladjunk. Vajon itt kezdődött a Trisztán története is? Nem Massenet-nál, hanem Goethével, hogy valaki azt mondta, éppen elegendő folyamat vagy cselekmény a szerelem, nem kell mindenféle mondvacsinált kalandokkal földobni a sztorit. Főleg nem, ha szomorú. 

Mintha azért a közönség nem volna teljesen meggyőzve, nincs iszonyatos zsúfoltság az Operaházban, pedig a vendégkarmester nagy odaadással és szakértelemmel mutogat minden énekesnek vagy énekesre. Most te, most te, most a fagott, most te, most te. A tenor Dmitry Korchak szép hang, illúziót is kelthető külső. Kicsit nehéz követni a jelmeztervezőt, aki csak a kék frakkot őrizte meg a hagyományos Werther-ruházatból, pedig az ifjú megszállottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy soha nem viselt más ruhát, mint amelyben először meglátta Charlotte-ját, kék frakkot sárga gombra, sárga nadrággal és lovaglócsizmával. Amikor elvásott a ruhája, ugyanilyet szabatott - de jól is szórakozott rajta Rimbaud. 

Haladjunk, mondanánk, és sajnáljuk a régieket, akiknek nem adatott meg a helyesbítés az életben, ha egyszer lelki társak, legyenek testiek is, kívánjuk felvilágosultan. Legfeljebb nem lesz belőlük opera. Ebben az operai változatban meg különösen így van, hiszen Szegedi Csaba valahogy semmit nem tud felmutatni Albert pozitív tulajdonságaiból, nyers és hentesmódi, ennél azért többnek kellene lenni benne, ha ragaszkodni lehet hozzá. A trükk azonban alighanem az, hogy a Werther csak másodsorban szól a szerelemről, elsősorban az érzékenységről, a világra vagy életre való képtelenségről. Ezért szerelmes. Nincs olyan fordulat a történetben, mint akár a Rómeó és Júliában, hogy jaj, ha nincs a járvány, ha odaér a küldönc, ha előbb ébred Júlia, akkor minden jóra fordul. Gondolom, ezért is szeretjük. Eszünkbe juttatja a saját életképtelenségünket, amikor még eszmények és érzelmek és félelmek kormányozták az életünket. Legalább tudtuk, hogy mi bajunk van. 

Mindannyiunk alapélménye, hogy a film megszépíti a nyomorult kis valóságocskát, átlagos külsejű embereket játszanak el egyáltalán nem átlagos szépségű színészek, ez az ő jutalmuk a szenvedéseikért: megszépülnek az emlékekben. 

Hát most nem. Boguslaw Linda ugyan nem átlagos külsejű színművész, de sehol sincs az avantgárd festőhöz, Wladislaw Strzeminskihez képest. Mától játsszák az Emlékképeket, Andrzej Wajda utolsó filmjét. Lehet egy kicsit ümmögni, Wajda csaknem kilencven volt, amikor a filmet irányította, láthatóan bele volt esve a szép, fiatal arcokba, nem mintha ehhez kilencvennek kellene lennie. Csupa festmény a film, gyönyörűen megkomponált portrék, egy csokor virággal a háttérben, és szenvedés, szenvedés. Strzeminskit szépen és módszeresen kikészítette a rendszer az ötvenes évek legelején, a félkarú, féllábú festő elveszített mindent, amit el lehet venni tőle, munkát, tanítást, tanítványokat, fizetést és élelmiszerjegyeket, amíg az éhségtől és tuberkulózistól legyengülve össze nem esett az utcán. A lódzi Wajda nyilván látta többször is a festőt, amíg láthatta, és talán benne volt, hogy ezt a történetet el kell még mesélnie. Még elmesélhette, szabatosan, elegánsan, ijesztően, és hiába próbálnánk meg okoskodni, hogy most már minek, mert ő tudja jobban. Oscarra jelölt film, amely nyilván nem nyeri meg a díjat. De aki látta, átélte, annak mondania kell, ha nem is hallgatják sokan. Csak hogy tudják, nem mindenki hajtotta meg magát, mint ahogy azt szeretnénk hinni. Sajnos vannak rendes emberek, akik kényelmetlenné teszik az életünket. 

Quintilius Varus, add vissza a légióimat! - kiabálta Augustus, és a fejét az ajtófélfához verdeste. 

Hát ezt teszem most én is, csak szimbolikusan, mert tisztes ajtófélfához veréshez nincs meg bennem a szenvedély. Ha volna, nem is kellene verdesni semmit. Mert a lehetőség megvolt, hogy Komlós Pétertől megtudjak mindent, vagy sok mindent, amit a zenéről, a szocializmus zenei életéről, hivatalokról, koncerttermekről, Ojsztrahról, Japánról,  és a vonósnégyesről lehet. Megtisztelt a bizalmával, a nyolcvanadik születésnapja környékén leültünk beszélgetni, hogy talán meg kellene írni az emlékiratait, de egyedül nem akar hozzákezdeni. Mondtam, hogy örömmel, mert tényleg örömmel, és hogy beszélek a kiadókkal. Beszéltem is, legalább az egyikkel, azt felelték, hogy nekik ezekre a művész életrajzokra nincs kapacitásuk, kedvük se nagyon, én meg átadtam a rossz hírt és belenyugodtam. 

Ma nem így tennék, de ma már mindegy, hogyan tennék, mert Komlós Péter meghalt. 

A hetvenedik születésnapja előtt beszélgettem vele először, nagyon jó mesélő volt, elmondta hogyan kezdődött a zenélés, hogy három és fél évesen azonnal hegedülni akart, nem zenélni, hanem rögtön hegedülni. Hegedült is, de közbejött a háború, tizenegy évesen folytatta. Aztán várt rá a nagy szólista karrier, de végül a vonósnégyest választotta. Weiner Leó és Mihály András volt a mesterük, hamar megindultak, ötvenegynéhány éven át tartották a színvonalat. Kérdeztem, hogy nem bánja-e azt, ami kimaradt, a főállású szólistaságot, de azt mondta, bolond lett volna tizenöt hegedűversenyért odaadni az egész vonósnégyes irodalmat. Csak Beethovenből tizenhat kvartett van. 

Közben azért szólózott is, koncertmester volt az Operában, tanított, élte ezt az életet, a kivételes zenészek kivételes életét, sok élménnyel, sok utazással, sok derűvel. Legalábbis én mindig csak ezt láttam rajta. Mikor újra kiadták az összes Beethovent, azt mondta, most másképp csinálná. Kicsit lassabban, hogy legyen idő mindent észrevenni. 

Egyszer összefutottunk a Kristóf téren, szó szerint összefutottunk, tél volt, karácsony előtt, én szorgalmasan edzettem magam, ő szellőzködött, magasan és elegánsan, ha jól emlékszem, egy csodálatos irhakabátban, kucsmában. Szervusz, szervusz. Láttad tegnap a Mezzón Domingót? Láttam, persze. Hát mit szólsz? Mondom: csodálatos. Csodálatos? Egy igazi művész! Egy enharmonikus modulációt lekövet hanggal! Hangszínnel!

Talán ebben is benne van minden, amiért szeretni lehetett és kellett Komlós Péter zenélését. A hihetetlen tudatosság és a vele annyira ritkán együtt járó lelkesedés. 

Ma este a Metropolitanben Franco Alfanót játszanak. Persze elég sok este játszanak Alfanót, csak nem mindig írják rá a szerző nevét a színlapra, de ő fejezte be a Turandotot. Nyilván nagy volt a megtiszteltetés, talán azt is érezte, hogy ezzel a gesztussal őt nevezték ki az olasz opera fejedelmévé, csak hát Puccini után nehéz tehetségesnek lenni. Alfanónak nem is sikerült, hirtelen belecsúszunk egy másik operába, amelyben ugyan fölhasználják a Nessun dorma dallamát, de körülbelül ez minden jó, amit el lehet róla mondani. 

Nincs kétségem Alfano halhatatlanságát illetően. 2002 óta ugyan játsszák a Luciano Berio által komponált befejezést is, de a közönség ragaszkodik a megrögzöttségeihez, és Alfanónak lehet, hogy vannak rossz tulajdonságai, de szerény ember volt, igyekezett annyira kevésnek maradni a Turandotban, amennyire csak lehetséges. 

Ehhez képest nagy csoda a Cyrano élete és feltámadása. Bő tíz éve játszották már a Metropolitanben, de arra megvolt a jó okuk: Plácido Domingo énekelte a főszerepet. Aki egyébként vezényelte is a darabot, legalábbis az áriát belőle, pont a ma esti műorrú csillagnak, Roberto Alagnának. Az ötlet egyébként is zseniális, már hogy operát lehet írni a Cyranóból. Mintha valami piackutató szakemberek dolgozták volna ki, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy be kell csábítani a  férfiakat is a színházba. Azokat, akik egész életükben Cyranónak érezték magukat, akik soha nem mertek a saját nevükben szerelmet vallani, akik úgy érezték, hogy az élet szépen és elegánsan elkocsikázik mellettük, és csak nézhetik, ahogy a szép méltatlanok ülnek a hátsó ülésen, oldalukon azzal a nővel, akinek egyáltalán nem ott kellene lennie. 

Egy egész világot kapunk a szép nő helyett. Olyan világot, amelybe még az is belefér, hogy elmondják a mi történetünket, a bájos nőkről és a cserébe megkapott világról. Bárcsak jobb opera volna a Cyrano. Megérdemelnénk.