Azon gondolkodom, hogy vajon saját magamat le tudnám-e beszélni arról, hogy megnézzem a Beugró a Paradicsomba című filmet. Valószínűleg nem. Biztos rossz, ha tényleg az a kiindulási pont, hogy Julia Roberts és George Clooney utálják egymást, de együtt kell valamit csinálniuk Balin. Mindegy, őket akkor is meg kell nézni, ha Julia Robertsnek közben halálfeje lett, George Clooney meg néha egészen bután tud nézni. És lóg a fülcimpája. Nincs egyetlen váratlan fordulat vagy valamirevaló ötlet a teljes forgatókönyvben, de nem erőlködök tovább, az ember nem mindig dönt racionálisan, aki úgy érzi, ezt látnia kell, lássa. És ha a forgatókönyvben nincs is egyetlen jó ötlet sem, a magyar szövegben akkor is van. Amikor a két főhős épp hínárt arat, és maguk mögé dobálják a levágott hínárokat, Clooney azt kérdezi: kúl a moszat-hegyem? Ami nyilván Speier Dávid ötlete, vidám utalás a Túl a Maszat-hegyen című Varró Dániel könyvre. Az ember örül, hogy ezek az amerikaiak ennyire otthon vannak a kortárs magyar gyermekirodalomban. Azért ahhoz nem elég, hogy megnézzem eredeti nyelven is, hogy vajon mit mondanak.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki ott áll, kezében az Oscar-díjjal, akkor már sok gondja nem lehet az életben. Úgy értem, szakmailag biztosan nem, az Oscar-díjas színészt elárasztják a felkérések, hiszen neki papírja van arról, hogy jó színész, és a közönség még mindig a színészekért megy moziba, nem szeret kockáztatni, örül, ha tudja, hogy elismert színészektől kap valami nagy alakítást. Kivéve…

Kivéve Sacheen Littlefeathert, aki hiába alakított nagyot, mégsem lett foglalkoztatott színész. Két hónapja kért tőle bocsánatot az amerikai Filmakadémia, amiért hagyták, hogy kifütyüljék, és nem engedték befejezni a beszédét. Állítólag így is egész jól megúszta, mert a westernhős John Wayne-t a biztonsági őrök akadályozták meg abban, hogy felmenjen a színpadra, és lelökdösse őt onnan. Pedig nem a saját beszédét olvasta volna, hanem Marlon Brandóét, aki elmondta, hogy azért utasítja vissza a díjat, mert az amerikai őslakosokat nem méltó módon ábrázolják a hollywoodi filmekben. Persze, ezzel az erővel azért is visszautasíthatta volna a díjat, mert az amerikai olaszokat is többnyire gengszterként mutatták be a filmek, de hát ő tudja.

Most már mindegy, mindketten halottak.

Érdekes módon nemrég halt meg egy másik kivétel, Louise Fletcher, aki Ratched nővér volt a Száll a kakukk fészkében (ezt így kell mondani?). Egy kicsit késői volt a felfedezése, Milos Forman egy Robert Altman-filmben látta meg, és a hideg kék szeme alapján úgy döntött, ő lesz a gonosz főnővér a bolondokházában. Louise Fletcher akkor már negyvenéves volt, és senki nem vette észre, hogy főszereplői kvalitásai vannak. Forman után fölfedezték, de azért főszerepeket nem adtak továbbra sem neki. Nincs jobb magyarázatom rá, mint hogy nem bocsátottuk meg neki, ahogy szegény betegekkel bánt.  

Ha jól számolom (és miért ne számolnám jól) harminc éve láttam először ezt a stéget a tenger partján. Azóta, ha lehet, eljövök minden évben, hogy megnézzem, megvan-e. Eleinte ez különösen nehéz volt, mostanra egyszerűbb (mármint a nyugati utazás), szóval ha minden évben nem is láttam, mindösszesen biztosan megvolt harminc viszontlátás. Persze, a stég nem maradt ugyanaz, a lécek összetöredeznek a hullámverésben, de mindig javítgatják, ami csak azért rejtélyes, mert a fára nagy betűkkel rá van írva, hogy tilos rálépni, hogy hiába van a stég, nem szabad használni. Akkor vajon ki javítja meg, hogy a többiek tiltott dolgot cselekedhessenek?

De nem is ez a lényeg, hanem a javítgatás, foltozás, cserélés, hogy harminc év alatt a stég minden fáját kicserélték már, vagyis egyáltalán nem ugyanazt a stéget nézem harminc év óta. Ennek a megfigyelésnek a közhelyessége viszont annyira elámított, hogy egy másik bölcsességet is megszültem: a tengervíz a test minden porcikájának jót tesz. Leszámítva az agyat.

Két hazudási alapelv van. Az egyik az, ami a Négyszáz csapásban van, amikor azt mondja Antoine-nak a barátja, hogy „minél nagyobbat hazudsz, annál könnyebben elhiszik”. Mondjuk Antoine-nak ez nem jött be, azt mondja, hogy meghalt az anyja, ő meg pont aznap megy be az osztályfőnökhöz. Pofon lesz belőle, meg nevelőintézet. És van a szokásos, amikor az ember annyira ragaszkodik a valósághoz, amennyire csak lehet, csak épp azt a részletet változtatja meg, ami számára kedvezőtlen. Igen, volt verekedés, igen, a parkban, igen, délután, igen, pont jött egy szolgálaton kívüli rendőr, de nem, nem én kezdtem.

Jennifer Egan ez a második változat. Legalábbis ebben a könyvében, a Manhattan Beach-ben.

Azt hiszem, ez éveket jelentett neki. Éveket, amíg ezzel a regénnyel foglalkozott, amelynek a magja nyilvánvalóan valószínűtlen, nem akarok lelőni semmi poént, talán ennyi elmondható, hogy mélytengeri búvár keres valakit a víz alatt, úgy értem, évek óta lent tartózkodó valakit, de közben elképesztően igaz minden. Mivel a történet a 2. világháborúban játszódik, ehhez az igazsághoz szörnyű mennyiségű interjúra volt szükség, főleg nőket kellett kérdezgetni, akik a haditengerészetnél szolgáltak, szárazföldön, New Yorkban, és napokat, heteket, éveket kellett ülni a könyvtárban, hogy olyan cigarettára gyújtsanak, ami akkor divat volt, vagy az alvó baba úgy csukja be a szemét, ahogy a harmincas években csukta, a rádióban az menjen, ami akkor ment, és a rúzs annyi legyen, amennyit akkoriban használtak.

Nem tudom, hogy a végén megérte-e a sok órát a kész regény, vagy egyszerűbb dolog olyasmiről írni, amit az ember ismer, írjon a háborúról az, aki akkor élt, és a békéről az, aki akkor. De le vagyok nyűgözve.

Voltaképpen hálásnak kellene lennem ezért a lemezért, mert életre keltette a döglött oroszlánt vagy hiénát, aminek, azt hittem, már a csontjait is elhordta a szél. Nem hittem volna, hogy föl tudom még bosszantani magam bármilyen kiadványon, ha nem tetszik, nem hallgatja az ember, nem sérül tőle a világszellem, legfeljebb Várjon Dénes és Simon Izabella ökológiai lábnyoma lesz nagyobb néhány fémmel bevont műanyag koronggal. Számoljanak el ők a lelkiismeretükkel, minek zongoráznak így.

Hogy is? Alig botrányos a felszínen, a hangok stimmelnek, a lélek nincs sehol. Vagy ha ez a lelkük akkor jobb volna titkolni. Kicsit időnként kínosan lassúak, az ember azon gondolkodik, hogy a közös zongorázás vajon olyasmi-e, mint a csoportos nyelvtanulás: mindig a leglassabbhoz kell alkalmazkodni. Itt is: ebben a tempóban játszani Ravelt, a Csúnyácska, a pagodák császárnőjét elég ostoba dolog. De az egész lemez! Ez a szándékolt untatás, kifejezéstelenség, ügyetlenkedés, hogy nincs összefüggés a hangok között, nincs formája a daraboknak, nincs értelme egyetlen műnek vagy tételnek sem. Lehet sokat játszott, mint a Lúdanyó meséi, lehet titkosabb, mintha minden arról akarna szólni, hogy halott műfaj halott darabjait játsszák halott emberek. A Lúdanyó csak azért fáj jobban a többinél, mert mégis a Hungarotonnál kapható az egyik legszebb felvétel is a műből, bizonyos Kocsis Zoltán és bizonyos Ránki Dezső előadásában. Ha hozzájuk képest csak ennyit lehet most és itt mondani, akkor jobb csöndben maradni.

Nem valami érdekes fizikai kísérletről akarok beszámolni, hogyan lehet a hangrezgéseket optikailag megjeleníteni, csak az elmúlt napok egyik főfáradalmáról: fenntartani az élményt. Ez, ugye, már fel van találva, mindent lehet rögzíteni, képet és hangot, és talán szükség sincs rá, Anna Netrebko igazán nem a lemezkiadók által elhanyagolt művész, még a salzburgi dalestjét is kiadták. Annyira azelőtt soha nem értékeltem a lemezt, Barenboim, jó, Netrebko, jó, de hát ő elsősorban operai művész, nem dalénekes, a dal intimebb és visszafogottabb világába nem mindenkinek van bejárása. Meg a hallgatónak is akarni kell, ez nem Schubert és Schumann, hanem Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov.

Megtörtént a pesti este, és most valahogy elsőrendű fontosságúvá vált Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov. Meg Rachmaninov. Próbáljuk meg, mi az, ami mellett elmentünk éveken át, nem kellő odafigyeléssel, aztán meg legyintve, hogy nem is olyan jó.

Mert tényleg jó, a felvétel is jó, és most már tudja az ember, hogy ha a hang elmegy a mikrofonok közvetlen közeléből, az nem hiba, hanem Netrebko ilyen, körbetáncolja a termet, nyilván ott is mászkált a színpadon. És meg van őrizve a hangulat, jelen van a hallgatóság, még azt is hallani, ahogy Netrebko és Barenboim összenevet egy dal végén, mert egy pillanatot késett Barenboim az utolsó hanggal, és a közönség beletapsolt a dalba. Jobban tetszik a lemez, mint valaha, mégis azt érzem, hogy ez csak emlékmű, rajz a tenger fövenyén, mindjárt jön a dagály, és elmossa. Vagy el se mossa, minek, mindenképpen emlékezetből kell dolgozni, a lemez segít felidézni, milyen volt az este, de aki nem látta-hallotta Netrebkót, annak nincs mit felidézni, lemaradt, mert nem engedhette meg magának a jegyeket, mert véges a nézőtéri székek száma, mert épp valahová mennie kellett. Most akkor mi az emberségesebb: elmesélni, miről maradt le, vagy hallgatni mélyen, á, nem volt rossz koncert, de semmi extra?   

Vagy egy barátom, aki mindig elvégzi a műveletet, ha valakinek az életadatait látja. A Pesti Vigadóban most olyan nagyon alacsony szám jönne ki neki, Simsay Ildikó (1942 – 1997). Ötvenöt év. Tudom, Raffaellónak kevesebb jutott, sőt, Ország Lilinek is, de akkor is: nagyon kevés. Annyira kevés, hogy a képek alapján pontosan meg sem tudom mondani, milyen festő volt Simsay Ildikó, vannak szörnyű képei, úgy értem, hatásában szörnyűek, galambba harapó véres kisgyerek, vannak semmilyen, de szépen megfestett képei, csendéletek, vannak csúnya képei, amitől az ember menekül, mert a kor szelleme bámul rá a sötét színek alól. Mintha az emlékkiállításnak nem az lett volna a célja, hogy a legszebb festményeket mutassa meg, hanem tényleg mindent, ez is ő, az is ő, ennyire nehéz volt valakinek megtalálni a saját útját. És vannak a portrék, ismert emberek, Bereményi Géza halvány szemekkel, Takács Ferenc piros orral, kezében pohárral, mint valami Petőfi-vers hőse. Családi képek, Apám, Sarolta, Lacika I, Lacika II.

De hát Lacikát ismerem. Nemcsak én, mások is. Nem akarok úgy tenni, mintha a képről azonosítottam volna, benne volt a passzív tudásban, hogy ja, persze, ez a Lacika ma már László, Szily László, a 444! zászlóshajója. Most már tényleg nem a festőt látni, hanem az anyát, akinek gyerekei vannak, és festenie is kell, hát az a csoda, hogy egyáltalán bármit is. Meg az is csoda, hogy Lacika II milyen szépen kinőtte a gyermekkori szemtengelyferdülését. Ez a festők gyermekének sorsa: megbámulják őket.

Bele lehet szokni ebbe a ránkizmusba. Ránki bejön, marha jól zongorázik, kimegy. Megint bejön, megint marha jól, megint ki. De már kifelé úton lezár, aprókat lépve már menet közben eltűnik, nem én vagyok az érdekes. Nem az én nevem van a kottára írva, én csak a zongorista vagyok. Ne lőjetek. Vagy lőjetek, engem úgysem találtok el.

Most valahogy mégis más volt. Nem tudom, talán régen hallottam, vagy tényleg egy kicsit hagyta elmozdulni a dolgokat. Most is bejött, most is marha jól, Schubert és Debussy, nem épp kézenfekvő párosítás, ha csak nem az az alapja, hogy mindkettőt el is kell játszani. De például a c-moll impromptu – ilyen szokott az lenni? Ahogy az első akkord után még bármi lehet belőle, de aztán nem bármi lesz, hanem valami magányos induló, mintha valaki elszakadt volna a csapatoktól a ködben, és csak megy, megy előre, az ellenség felé. Variációs tétel, de nem érzem most a variációkat, csak annyira, mintha ugyanarra az arcra, ha mosolyog és ha nem mosolyog, nem azt mondanánk, hogy ugyanaz, hanem hogy variációk. És közben megy ez az izgatott kíséret, és csak amikor a darab végén abbamarad, akkor jön rá az ember, hogy ezt várta, hogy mikor marad már abba, mikor jön újra ez a szabad magány, belemosódás a ködbe.

Vagy ez mindig erről szól, csak most hallottam meg először?

Heti filmbemutató az Ecc, pecc, ki lehetsz, már a cím is jelzi, hogy megkínozta a fordítót, nem lehet rájönni a magyar változatból, mi lehet az eredeti. Amúgy jó film, Agatha Christie híveinek kötelező, nemcsak azért, mert az Egérfogó körül játszódik a cselekmény, hanem mert maga Agatha is szerepel benne. Aki meg csak a jó színészetet szereti, annak Saoirse Ronan meg Adrien Brody. Sam Rockwellen már lehet vitatkozni, nekem sok, az biztos.

Na de nem is ez a lényeg, hanem a szöveg, ami valószínűleg tele van mindenféle utalásokkal, amit aztán vagy észrevesz a néző, vagy át lehet menteni a feliratba, vagy sem. Az inas például arra a kérdésre, hogy van-e otthon tűzifa, azt feleli, hogy three bags full, ami a Baa-baa black sheep kezdetű angol gyerekdalból egy sor. Vagy a rendőrfelügyelő azt mondja, nézzük meg mindannyian a darabot (az Egérfogót), hátha abban van a rejtély kulcsa. Ezt ő úgy mondja, hogy „the play’s  the thing”, ami a Hamletből való, a második felvonásból, Hamlet mondja az Ó, mily gazember s pór rab vagyok én kezdetű monológ végén, hogy tőr lesz e darab, hol a király, ha bűnös, fennakad. „The play’s the thing, wherein i’ll catch the conscience of the king”.

Számunkra azért is fontos ez a sor, mert Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának is ez az angol címe P. G. Wodehouse fordításában. Nyilván a feliratban azt nem mondhatja a felügyelő, hogy tőr lesz e darab, azt meg végképp nem, hogy játék a kastélyban. De a pihent agy elszórakozik az ilyesmivel.  

Nem tudom, mi vár még ránk az évben vagy az évadban, de Anna Netrebkót nehéz lesz bárkinek is túlszárnyalni. Nem is kell, nem is verseny, csak valamit mondani akartam, hogy milyen is volt a tegnapi koncert az Operaházban. Olyan. Annál is olyanabb, jóra voltam elkészülve, de nem ennyire jóra. Az emberre rájön az okoskodás, hogy persze, a történelem bezavart az énekesnő és a közönség viszonyába, ha nem is kell újraépítenie a karrierjét, az a jóleső automatizmus nincs meg, hogy ő jön, és mindenki imádja. Legalább húsz másodpercre van szüksége, hogy meggyőzzön mindenkit: tényleg olyan jó, tényleg szépséges a hangja, tényleg azonnal megteremti a szituációt, ha áriát kezd el énekelni. Tényleg ő Anna Netrebko.

Hat nyelven énekel. Oroszul, olaszul, németül, angolul, franciául és csehül. Néha meglepő dolgokat, mint a Sámson és Delilából a Tavasz-áriát, de mindegyiket gyönyörűen. Az életre szóló élmény most az orosz dalok és áriák, az intenzitás, a mélység, titokzatosság. Minden dal más, szó sincs valami leszúrt lábú dalestezésről, ide-oda jár a színpad előterében, hagyja, hogy érvényesüljön a hangja, tudja, mit akar, jobb oldalt áll, de balra énekel, hogy a hang messzebbről érkezzen el a hallgatóig, elkeveredjen a kísérettel, ne arról szóljon az előadás, hogy beh szép hangom van. Vagy hátramegy, a színpad legmélyére, és ott is a közönségnek háttal kezdi el a dalt, hadd érkezzen meg valahonnét a távolból a hang. Vagy közvetlenül előrejön, és egészen halk, egészen elhaló, hosszan-hosszan tartja ki a darab utolsó hangját, érzi az ember, ahogy a hang fölér a harmadik emeletre, és még visszafordul, leér a földszintre is.

Az egészet nem is értem. Régebben elintézte annyival az ember, hogy szép nő, hát persze, hogy nem veszi le senki a szemét róla. De most már eltelt néhány év, és mégsem, azóta sem. Pedig jó volna, az ember nem ismer minden Rachmaninov vagy Rimszkij-Korszakov-dalt, megy a szöveg feliratban, de nem tudom, mi. A címet még látom, aztán már Netrebkót nézem, és azt hiszem, hogy értek mindent. Ő meg mászkál, énekel, néha fireg-forog, mint valami gyerek, aki élvezi a szép ruháját és a sikereit. Szerencsére még most is jó hülye, a ráadásnak adott Non ti scordar di me alatt tvisztelő mozdulatokat tett a zongora előtt, nem veszi túl komolyan magát. De mindent épp annyira komolyan vesz, amennyire kell.