Hú, de rossz ez. Az új Lovasi András lemez, Tűzijáték délben a címe, és szívem szerint itt ki is tenném a pontot. Rossz és kész. Aki lovasista, annak biztosan jó, vagy legalább az életmű része, voltaképpen mindegy, hogy milyen, mert ő írta, énekli, kilométerkő a ki tudja, hová vezető úton. Csak azért nem hagyom abba, mert közben mintha mégis több volna egy rossz lemeznél, néhány búvalbélelt, elmotyogott dalnál, hogy jaj, nem történik már velünk semmi, botladozunk a halál felé, és ami még megihlet, az a gyermekkor, ovi, isi. Szerintem rossz szerep, de el lehet játszani, festett haj és játékállat a kezünkben. 

Mondanám azt is, hogy egyszer vagy középkorú, nincs okod kihagyni ezt az életszakaszt, vagy épp most jönni rá az átmenetiségre, nem átmenetibb, mint bármelyik másik év, de most épp azt érzem, hogy nem az akarással van a baj. Lehet, hogy nincs mit tenni, itt érünk el a popdalok határáig, bizonyos dolgokat nem lehet megfogalmazni gitáron és rozsdás hangon, cserben hagynak a rímek, póz lesz minden félbemaradt mozdulat, rossz lesz a lemez. Hú, de rossz. 

Nem felmenteni akarom a metooban erősen érintett Charles Dutoit-t, inkább azt gondolom, hogy én ugyan milyen alapon ítélném el, valahogy nem találom sehol azt az első követ, amit rádobhatnék. 

Illetve egyet találtam, ezt a Mozart-interpretációt, amit előadtak a MÁV szimfonikusokkal, ezt a halálos bágyadtságot, unalmat, hogy képesek úgy leadni három tételt, mintha egy csapat fegyveres várná őket a kijáratoknál, és mindegyiküket hajtaná rögtön, még a szünet előtt a bányába, ahol egész nap és egész éjjel csákánnyal kell ütni a falat. Így aztán húzzák, amíg lehet, és csak Dutoit-n látszik vagy hallatszik, hogy a harmadik tételre még ezt is megelégeli, jöjjön, ha jönnie kell, és némi tü-tü-tü kiáltásokkal próbálja a zenekart jobb belátásra téríteni. 

Ahogy a szünetben kérdezte valaki költőileg: ha így játszanak Dutoit alatt, akkor különben hogy? 

Volt egy második rész, szerencsére, volt egy Komlósi Ildikó, még nagyobb szerencsére, aki nem hagyta magát. A hang merülőben van, de a lélek erős, Komlósi minden körülmény ellenére teljes Juditot énekelt, végigjárta az utat a nagy bátorságtól a nagy gyávaságig, énekelte, élte, játszotta, és ha csak egy pillanatot kell kiemelni: soha életemben ennyi szépséggel és lemondással nem hallottam még azt, hogy "szép és nagy a te országod". A partner, beugrással Palerdi András volt, aki meglepő kódon kottából énekelt (azért meglepő, mert együtt is láttam már őket a színpadon), mondjuk a kotta sem akadályozta meg abban, hogy egyszer alaposan elkeveredjen, hogy a magasságok megoldhatatlansági közelséget éreztessenek, vagy hogy időnként hamisan énekeljen. És volt Kováts Kolos is. Csak prózában, ő mondta a regős szövegét, mintha ez is egy lehetséges megoldás lenne: a vén Kékszakállú már csak mesél, ilyen voltam, amikor ez történt velem, velünk. 

Nyilván az emlékek mondatják velem: nem ilyen volt, hanem sokkal jobb. 

A hír igaz, már amennyire egy jövőre vonatkozó esemény biztosnak és igaznak mondható, 2020-ban Salzburgban Kálmán Péter fogja énekelni Don Pasqualét. Norina Cecilia Bartoli, Ernesto Javier Camarena lesz. Eleinte azt hittem, ez is először fordul elő, hogy magyar énekes címszerepet énekel Salzburgban, talán valami emelt szintű klasszikus zenei vetélkedőn föl lehetne adni a kérdést, volt-e hasonló. Emelt szint nélkül is utóbb rájöttem, hogy volt már ilyen. Marton Éva énekelt Fideliót 1982-ben, és, ha nem tévedek, Rost Andrea is volt Traviata. Férfi énekes azonban először kerül ilyen helyzetbe, úgy látszik, soha nem volt elég jó Don Giovannink meg Don Carlosunk. Don Pasqualénk meg van vagy lesz, vagy - szóval csak menjen minden jól.  

Két dagifilmet is bemutatnak a héten, nagyon különböző színvonalon, nagyon eltérő színészi munkával, de valahogy mégis összekötődik a kettő. Az egyik az Alelnök című, Dick Cheney üzelmeit leplezi le, azzal a tanulsággal (nem, ez nem spoiler), hogy ha kevesebb végkielégítést kap a majdani alelnök, akkor valószínűleg nem jön létre az Iszlám Állam. Hát, ehhez azért kell némi szemellenző, de hát rendben van, nem lehet eléggé utálni a politikusokat, ebbe már mi is belejövünk. 

A másik film a Zöld könyv, egy zongorista és a sofőrje kóvályog az amerikai délen, ahogy várható, rettenetes dolgok történnek velük, hiszen a sofőr a fehér és a zongorista az afro-amerikai. De semmi a sok borzalom ahhoz képest, hogy Viggo Mortensen mennyire borzalmas, azt képzeli magáról,hogy ő Robert De Niro, feketére festett hajjal, eltúlzott olasz akcentussal keménykedik, ha azt mondom, szánalmas, nagyon finoman fogalmaztam. Ugyanakkor persze érdekes, mert hogy ez is valóságalapú történet, tényleg létezett Don Shirley nevű zongorista, tényleg Leningrádban tanult, tényleg klasszikus alapon játszott improvizációkat. Azt, mondjuk, nem értem, miért mondja nagy fensőbbséggel, hogy az Orfeusz az Alvilágban egy francia opera (?), amikor az ő Orfeusz lemeze saját témákat dolgoz föl, nem Offenbachot. 

De ez a legkevesebb. Amit végképp nem értek, az az, hogy mindkét filmben a főhős egy jól megtermett dagi, az egyik hamburgertől hamburgerig sofőrködik, a másik egymás után kapja az infarktusokat. Ehhez képest mindkét főszereplő alapállapotában normális testalkatú vagy inkább sovány, úgy kellett fölhizlalniuk magukat a megfelelő méretre. Egyik film sem a Dühöngő bika, nincsenek sovány jelenetek, karcsú állapotok, kövéren kezdik, kövéren végzik. Nincs Hollywoodban egyetlen kövér színész sem? Vagy ez is csak valami nézőhülyítés, hogy ha valaki képes egy szerepért harminc kilót fölszedni, az már tényleg nagyon nagy színész? Ha van valami hízási-művészeti aránypár, akkor Viggo Mortensennek még ötven kilót nem ártott volna erősödnie. Ha nincs, akkor éljenek a saját hasak, saját derekak és fejhúsok. 

Az rendben van, hogy zenélnek. Meg az is, ahogy zenélnek. Fesztiválzenekar, Stravinsky-est, kisebb művek, meg a legnagyobb, a Sacre. Szépen dörögnek, nyekeregnek, ha valamicskét lehet panaszkodni, az annyi, hogy most a nagy mű is inkább kisebb darabok sorozatának hat, nem érzem azt az ívet, a hosszú damilt, amelyen a részletek ficánkolnak, ha a közepén, egy hatásos durrantással befejeznék a darabot, mindenki elhinné nekik, hogy ez ennyi. 

Az is rendben van, hogy énekelnek, meg ahogy énekelnek. Stravinsky Ave Maria a ráadás, gyönyörűen zárja és kerekíti le a koncertet, nem is vár senki semmire, a zenészek összehajtják a kottát, és előbb mennek haza, mint a közönség. De most már táncolnak is. Stravinsky a szerző, a mű a Tangó, és ahogy elkezdődik, ketten leteszik a hangszert, és táncba kezdenek, szépen, szabályosan, szenvedélyes arccal. A férfi még egy kalapot is kap a fejére a karmestertől, miközben körbetáncolják a pulpitust. 

Lehet okoskodni, hogy ez csak közönségcsábítás, meg hogy ezt aztán biztos megírták a holland lapok, de a közönség mi vagyunk, örüljünk, ha végre valaki csábítgat minket, és a holland dicséretek is a mi mellünket dagasztják.  Meg aztán innét indultunk 1983 karácsonyán, amikor Kocsis kalauznak öltözve lyukasztgatta a jegyeket a ráadás alatt. Akkor is voltak helyi savanyúságok, akik azt mondták, hogy ez azért túlzás. Szerencse, hogy azt nem mondták: nem azért megyünk hangversenyre, hogy jól érezzük magunkat. 

Csak hát az igények! Ők piszkálják, de már ott tartunk, hogy egy kicsit csalódás volt a Cantemus kórus fölkérése a Zsoltárszimfóniára. Hogyhogy? Nem a zenekar énekel? Már érzem, szívesen megnéznék velük egy egész estés balettet. Fischer Iván lenne Daphnis, Chloé pedig Bodó Antónia. 

Nem jutunk közelebb Maria Callashoz a moziban látható Callas-film (Maria by Callas) után, de talán ez nem baj. Callasban épp a távolság a jó, hogy ő nem halandó, hanem díva, vagy fél-díva, hiszen mégis meghalt. Mindenesetre összeszedtek minden lehetséges interjút, levelet, némafilmet, amelyen látszik, milyen volt a színpadon. Nem a Pillangókisasszony volt az erőssége, de ezt körülbelül sejtettük. Kiszínezték a fekete-fehér koncerteket, piros ruhában énekel, beszél az interjúkban, néha nagyon is bölcsen, és azt olyan jó hallani. Már hogy van ilyen: az élet, a küszködés, siker és bukás tényleg okosabbá teszi az embert. Vagy legalábbis őt. 

Mégis az a nagy tanulság nekem a filmből, hogy az élet már csak olyan, hogy mindig másutt van, mint ahol az emberek. Miközben nézzük Callas kalandjait, azt mondjuk magunknak, ez az igazi, a nagybetűvel írott, nagy szerelem, nagy érzelmek. Nagy csalódás, nagy halál. Jó, van egy csöndes alsó szólam is, hogy ne már, hogy lehet ennek az Onassisnak bedőlni, hát látszik, hogy neki az énekesnő kell, nem a nő, ha miatta abbahagyja az éneklést, akkor mindjárt nem lesz olyan érdekes a számára, mint özv. Kennedyné. Alsó szólam elhallgattatva. 

De a lényeg, hogy az élet nem ott van, ahol az emberek. Mialatt nézzük, hogy micsoda érzelmek, micsoda felfokozottság és túlfokozottság, és sokszoros gyöngysor, társalgás Grace Kellyvel és Churchill-lel hajókázás az Égei-tengeren, azalatt ő arról beszél, hogy nőnek lenni, olyannak, aki megtalálja az igazit, az az élet és a női hivatás. Aki meg nő, és megtalálta az igazit, az mind énekesnő szeretne lenni. 

Jó, hogy eszembe jut: nem ez a tanulság. Hanem az, ahogy Callas a Casta divát énekli. Csak arra meg nincs szó. 

A Gramophone című szaklap januári számában Patrick Rucker átveszi, hogy milyen felvételek születtek Beethoven Waldstein szonátájából. Nem az összes lemezt hallgatta végig hiszen 170 fölött van a szám, és fel is hívja a figyelmet, hogy alapemberek maradtak ki a... hát ez nem teljesen világos. Már hogy szándékosan meg se hallgatta Pollinit, Schiffet, Fischer Annie-t, vagy ők voltaképpen nem tetszenek neki, és nem akart senkit sem megbántani. Így is maradt elég fenomén, Gilelsz és Backhaus, Schnabel és Gieseking. Az időrend a múlt század húszas éveitől indul, a Liszt-tanítvány skót Frederic Lamonddal, a legfrissebb felvétel pedig mindössze három éves, Olga Pashchenkóé. És ahhoz képest, hogy Rucker nyírja a magyarokat (csak vicc), Ránkit meg sem említi, pedig, ugye, sokan nőttünk fel az ő piros Beethoven-lemezén, a legjobb négybe ketten azért bekerültek. Az egyik Lili Kraus, akit nem is tudom, hogy elfeledtünk, vagy igazán soha nem fedeztünk föl magunknak, pedig pesti születésű, Bartók-tanítvány, csak hát Texasban élt, és a rendszerváltást már nem érte meg. A másik kiemelten ajánlott felvétel Jandó Jenőé, Naxos-lemez. Rucker ugyan fölhívja a figyelmet, hogy nem "annak ellenére" ajánlja, hogy Naxos, hogy olcsóbb, mint a többi, a végén, persze, mégis Budget Choice-nak mondja a CD-t. Pedig tényleg nincs benne semmi olcsó, legfeljebb a borító, Jandó egészen fantasztikus az első hangoktól az utolsóig, színekkel, szívvel, mindennel bírja a darabot. Könnyeket, izzadságot, egyéb testnedveket nem érezni, ez is egy érdekes tapasztalat, egy szonáta, amelyik hangokból áll. De sok hangból, úgy értem, az egységnyi idő alatt felhangzó hangjegyek száma is magas, meg a változatosságuk is, van, amikor mintha benyúlna a hangszerbe, és úgy ütögetné a húrokat, van, amikor csilingel, mily édes, mily tiszta, mily égi csoda.  

Harmincéves múlt a felvétel, és nem nagyon értem, hogyan lehet, hogy Angliából kell ideszólni, hogy ez van, legyünk büszkék rá.  

Tegnap volt Deseő Csaba nyolcvan éves, szeretettel gratulálok. Köztudott róla a zenei kettős élet, az ÁHZ múlt, brácsás volt a zenekarban, miközben élte a jazzéletét is. Meg élte ezt is, a Funky hegedűt. 

Akkor, azon melegében nem láttam az Egymillió fontos hangjegynek azt az adását, de a bátyám már ezzel fogadott, hogy mekkora marhaság ment a tévében. Akkora, hogy másnap erről beszélt mindenki az osztályban, aztán a katonaság alatt hallottam megannyi változatban, és azt gondoltam, hogy ilyen azért ritka, hogy egyetlen dallal valaki egy életre elintézze magát. Értelme semmi, műfaja kideríthetetlen, de mintha szánt szándékkal célozna a lehetséges közönségcsoportok közé, oda, ahol épp senki nincs, akinek ez tetszik. Ki írta vajon ezt az elmés szöveget? 

Aztán eltelik néhány év és évtizedecske, és ha azt mondják, Deseő Csaba, mégis ez jut a legtöbb embernek az eszébe. Ki érti? 

Fölhívnám a figyelmet Deseő  Csaba mellett a borízű énekszólót előadó ritmusgitárosra, Csomós Péterre, aki a régi Hungáriának is oszlopa volt. A '69-es Táncdalfesztiválon elég sokáig őt is véli frontembernek a közvetítés vezetője, amíg Fenyő elő nem búvik az elektromos orgona mögül. Hihetetlen fazon már ott is, ahogy George Harrison módjára ikszlábazik a nagyérdeműnek. 2013 óta sajnos már csak az angyaloknak hülyül. 

A képen látható tárgy nem egy katana, vagy valami, talán inkább szerves anyagból készült keleti harci eszköz közelről, hanem Bukta Imre egyik művének részlete. A mű maga különböző mezőgazdasági eszközöket használ, csillogó fémet, piros vasvillát, és hozzá tartozik ez a hosszában kettévágott napraforgószár, rajzzal. A Kieselbach Galériában látható jelenleg, néhány megvásárolható és már magántulajdonban lévő Bukta-kép közelében. Az ember azonban, ha már eszébe jutott a kard, szívesen gondol úgy Bukta Imrére, mint aki lóháton vagy kerékpáron kiment a mezőre, kezében villogott jó, éles kardja, és azzal sújtott le a napraforgóra, amely úgy nyílt ketté a csapás után, akár a török basa a  Kukoricza Jancsival való randevúja után. 

Kettényílt, és láthatóvá lett a belső, hogy minden napraforgó magában hordozza nemcsak a végzetét, de a gyilkosa képét is, a kíméletlen kombájnt, amely csak halad előre, és vágja őket, nem hosszában, de keresztben. Ennek a mázlistának talán megadatott a saját halál.  

Na, hát ez az, amit el sem hisz az ember. Pedig nézi, hallja, sőt. Nézte, hallotta négy nappal korábban. Edita Gruberovát a Lammermoori Luciában, hetvenhárom évesen. De nem ez az, ami nincs, kor és szerep, bár ez is annyira ritka, hogy másik példát nem tudok rá mondani. Erre a színvonalra meg végképp nem. Rendben van. Csakhogy Gruberova sem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy van egy természeti csoda, egy hang, amely megőrizte ifjúi fényét, szépségét, rugalmasságát. Nem, ő is küszködik. Annyira küszködik, hogy szombaton is, szerdán is azt hittem, megyünk valami kellemetlen mosolygás felé, de jó volt őt látni, még jobb lett volna nem hallani. 

Edita Gruberova azonban mindkétszer tudta, mit csinál, és a szerepet nem csak úgy építette föl, érzékeny idegrendszertől az őrülésig, hanem vagányul elengedte az első felvonás hárfaszólós áriáját, annyit már ő sem bír. Akik nem tudták, mire lehet számítani, idegesen kóvályogtak az első szünetben, megyünk a katasztrófa felé, de akik tudták, mi volt a múltkor, azok csak még idegesebben kóvályogtak. Abból fölállt, mit fölállt, akkora sikert hozott össze, hogy rá kellett engedni a vasfüggönyt, de most egy kicsit még rosszabb a hangi helyzet, ha föl is áll, ez benne marad. Benne is, meg bennünk is. 

Igaz, ami igaz, a vasfüggönyt most nem engedték rá. Igaz, ami igaz, megpróbálták, csak  elakadt a szerkezet. Gruberova pedig talán még jobb volt, mint négy napja, még igazabb és még hihetetlenebb, és egyáltalán nem a csilingelésről van most szó, koloratúrák rogyásig, hanem hogy úgy van fölépítve a hosszú-hosszú őrülési jelenet, hogy nincs benne két másodperc üresjárat sem, nincs egy pillanat, amikor azt érezné a hallgató, ez most nem a szerepről szól, vagy most valami életet az éveknek-akció keretében gyönyörködünk az idő megtagadásán. Ha azt mondom, ilyet még nem hallottam, az csak azért nem stimmel, mert volt ő már itt. De hogy ilyen Luciát nem fogok hallani, az eléggé bizonyos.