Hiányzik. Ezt tudnám most nagypéntek alkalmával zenei szempontból elmondani. Hiányzik a Parsifal, de nem is akármilyen Parsifal hiányzik, hanem az, amiben Polgár László énekli Gurnemanzot. Mert hozzátartozott az életünkhöz, ahogy az ő életéhez is hozzátartozott, ha tehette, hazajött énekelni. Ha tehettük, meghallgattuk. Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. 

Tudom, hogy nem nyavalyogni kell, hanem hálásnak lenni, hogy hallhattuk a szerepben, ami eleve halálos előadás volt, a nagybeteg Ferencsikért lehetett egyáltalán műsorra tűzni a művet a nyolcvanas években, és ő könyörgött a magát túl fiatalnak érző Polgár Lászlónak, hogy vállalja el a szerepet. Tényleg túl fiatal volt, még ezen a felvételen is látszik, hogy olyan, mint amikor a gyerekek játszanak bácsit, szürkítve az arca, mélyítve a ránca, Miku-szakáll, de a szeme fiatalon jár és még fiatalabb a fénye. Aztán hozzáért, hozzáöregedett a hangja, aztán voltak rossz előadások is, mert ember, nem gép, nagyon is érzékeny ember volt. 

Biztosan ezért hiányzik. 

Volt egyszer egy döbbent beszámoló az egyik németországi Karl May-táborról, bár amin Amerikában megdöbbennek, nekünk talán nem is meglepő. Felnőtt emberek félmeztelenül, békepipával és tomahawkkal, bőrruhában és szemüvegben. Az amerikai tudósítás azt emelte ki, hogy amíg az amerikai gyerekek mind hatlövetűt szeretnének az övükbe, kalapot a fejükre, az európaiak mind indiánok szeretnének lenni: ez May hatása a világra. 

May hatása, meg talán Cooperé is, de a hatás alatt álló hatástévők közé a magam részéről odasorolnám Rudolf Frimlt is. Ki az a Rudolf Friml? Prágában született, zongoristának tanult, és aligha lehetett tehetségtelen, mert kétszer is őt vitte magával Jan Kubelik kísérőnek az amerikai turnéjára. (Ki az a Jan Kubelik? Van a gyerek Karinthy naplójában egy poén: mi a különbség Blaha Lujza és Kubelik között? Blaha a nemzet csalogánya, Kubelik a nemzet cselegénye. Mármint cseh legénye.) Mikor harmadszor járt Friml odaát, ezúttal Emmy Destinn kísérőjeként (ki az az Emmy Destinn?) kint is maradt, és zeneszerzőként kereste a megélhetést. Nemcsak kereste, meg is találta, többek között a Rose-Marie című musical-operettel, amelyben az Indián szerelmi dalt éneklik. 

A dalt most épp Updike juttatta az eszembe, az újrafordított Nyúlketrecben írnak le egy jelenetet az épp futó tévékomédiából, amelyben a Tell Vilmos nyitányra ellovagol a fehér hős és indián kísérője, de Carol Burnett (ki az a Carol Burnett?) lecseréli a lemezt az Indian Love Callra, mire az indián lopva visszatér hozzá. Furcsa módon a könyv írása idején Rudolf Friml még élt, 1972-ben halt meg, 93 évesen. 

Mondanám, hogy lemaradtam a fénykoráról, de László Margit fénykoráról voltaképpen lehetetlen lemaradni, az egyik (vagy a) legjobb magyar nyelvű teljes operafelvételen ő énekli A sevillai borbély Rosináját, a partnerek Réti József, Melis György, Székely Mihály, vezényel Lamberto Gardelli. Szóval: pontosan tudtam, ki az az énekes, aki megjelent Flotow Márta című operájában a bal oldali erkélyen, és ki az, aki elénekelt egy sort a műből. A műből énekelte, de nem Flotow volt a szerző, egy ír népdalt használt föl, és a hozzá igazított, néhány évvel későbbről való szöveget, The Last Rose of Summer. Magyarul, ha jól emlékszem, azt énekelték: árva rózsa, őszi rózsa.  

És az ember akkor megérezte, mi az az operai szeretet. Nem az, amit az énekesek harsognak egymás fülébe, bár az is elég fantasztikus dolog, Marton Éva mesélte egyszer, hogy úgy fordult Jon Vickers felé a Fidelióban, hogy egyenest a fülébe kapta azt, hogy namenlose Freude. Azt hitte, beleszakad a dobhártyája abba a hihetetlen rezgésbe-hullámzásba. De nem erről beszélek, hanem a zenekari árok két oldaláról, arról, amit a közönség érez a kedvelt énekes iránt. Biztos ennek is van valami menete, fellobban, lángol, hamvad, elmúlik. De amit László Margit iránt éreztek, az nem múlt el. És most sem múlik, hogy ő már nem él. 

Palermóról mesélve az ember igyekszik kerülni azt a szót, hogy maffia. Egyrészt technikai okokból, mert nem szeretem két f-fel írni, nem is tudom, hogyan és mikor került oda a magyar változatba ez a második f, de anélkül meg olyan, mintha az ember Szicsíliát mondana, hiába úgy helyes, mégis röhejes. Másrészt úgyis mindenki ezzel jön, hogy láttad-e a Keresztapát, nem a filmet, hanem az igazit, meg lőttek-e az utcán, túlélted-e a nagy kalandot. 

De a maffia szinte kikerülhetetlen, a repülőtér neve Falcone-Borsellino, mindenütt ott van róluk ez a közös fénykép. A hónap szenzációja a Feltrinelli könyvesboltban Paolo Borsellino írásai, ahogy az olasz közönség még soha nem olvashatta, mondják, és biztos igazat mondanak. Borsellino valamiért kevésbé ismert, mint Falcone. Egyikük sem akart hős lenni, nem a maffia elleni harc volt az életcéljuk, csak ahogy végezték a munkájukat, óhatatlanul egyre mélyebbre és mélyebbre ástak, egyre egyértelműbb volt, hogy mi történik, és nem lehetett őket megfélemlíteni. Borsellinót nem egészen két hónappal Falcone után ölték meg, feltehetően nem függetlenül attól, hogy szinte öngyilkos taktikával utalt rá, tudja, miért kellett meghalnia Falconénak, vagy hogy meddig, milyen magasra ér a bűnszövetkezet keze. 

Az ember érti, hogy az állam hőssé emeli őket, ez a legkevesebb, amit megtehetnek értük. Közben, persze, megfertőződve a Keresztapa-romantikától, cinikuskodunk, ki tudja, melyik a jobb a kettő közül, még ha a maffia büntetési tételei kevésbé változatosak is az államénál. 

Aztán elmegy az ember a Szent Domonkos templomba, virágvasárnap van, az emberek pálmaágakkal meg olajágakkal a kezükben ücsörögnek, és látja, hogy többen is elindulnak a jobb oldalon álló egyik kápolnához. Leteszik az ágat a kőre, vagy csak megérintik a sírt, és utána vetnek keresztet, kis papírcetliket tesznek le, hogy nem haltál meg hiába, vagy közbenjárást kérnek. Giovanni Falcone neve van a kőbe vésve. 

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában. 

Kilencszáz év sem kellett hozzá, hogy a látvány irodalommá változzon. Persze,a képen nem Gregor van, hanem Georg, az admiralitás első lordja, vagy valami annak megfelelő, a szicíliai II. Roger hadvezére, aki olyan szép templomot építtethetett Palermóban, mint a király. Az eredetiből még megmaradt az alaprajz és a mozaikok, 12. század, itt éppen maga az admirális térdepel Szűz Mária előtt, egyébként meg olyan az egész Santa Maria dell'Ammiraglio, rövidebb nevén a Martorana, mint valami építészeti szemléltető eszköz: ez arab, ez normann, ez barokk. Ilyenkor szokás sóhajtani, hogy bárcsak megőrizték volna az eredetit, de hát közben is éltek emberek, akik nyomot akartak hagyni a világban, és nem csak vigyázni arra, amit a régiek rájuk hagytak. Ma csak a bent lévő emberek száma és ruhája változtat a templomon, olyan örök darabok nem kerülnek bele, mint a térdeplő admirális úr. 

Cseresznyét! - mondja bágyadtan egy hang a Néró, a véres költő legelején, jelezve, hogy ebben a hőségben még a kofának sincs ereje ordibálni. Igaz, utána azt is írja Kosztolányi, hogy a zsoldoskatona leszúrt egy rézpénzt, és nem tudom, hogy csak rosszul választotta meg az igét, vagy ez már poén. De most nem Kosztolányiról van szó, hanem a piacról, és nem Rómában, hanem Palermóban. 

Az nyilván normális, hogy egy piacon zaj van, kiabálva árulják a portékát, de ez az ordítás, ami itt megy, teljesen valószínűtlen és hihetetlen. Szó szerint üvöltenek, ezzel játszanak, hogy ki tudja túlordítani a másikat. Gyerekek és felnőttek, fáradhatatlanul és megállás nélkül. Vannak, akik nem csak a hangerővel hozzák vissza az antik hangulatot, de valóságos beszédeket mondanak, mint a Gracchusok, úgy kezdik, hogy cittadini, polgártársak. És amit árulnak, azt próbálom nem azonosítani, de vannak sejtéseim. 

Szóval ordítanak, ha nem is reggeltől estig, de hajnaltól délig, és nem rekednek be, nem fáradnak el a hangszalagok. Van itt még jövője az operaéneklésnek, csak jó helyen kell keresgélni a jövő tehetségeit.   

Nincs most itthon a legszebb kép a Palazzo Abatellisben, Antonello da Messina kék fejkötős Szűz Máriája épp Milánóban jár, ott van nagy Antonello-kiállítás. Viszont rendületlenül arat a halál, pontosabban nem arat, bár ott van vele a kaszája, de nyilaz, fekete íjából röpteti a nyílveszőket, és eltalál vele gazdagot és szegényt, püspököt, pápát, akit lehet. A lován csak hátul maradt bőr, elöl csont, belelátni a koponyájába, ott a foga meg a nyelve, nem szép látvány. Furcsa módon egy csapat zenész is van a képen, nem tudom, hogy ők mentességet kaptak, vagy csak aláfestő zenét játszanak, mindenesetre ők élnek: amíg a zene szól, nem vesz rajtuk erőt a halál. Ha nem akar. 

Nem tudni, ki a festő, csak annyit írnak ki, hogy A halál diadala című képet A halál diadala festője készítette, ezzel biztosan nem tévednek nagyot. Egy palotában volt a freskó, amíg négyfelé nem vágták, és el nem hozták ebbe a másik palotába, megrendíteni a megrendülni vágyókat: nem mondhatjátok, hogy nem szóltunk időben. 

Magamtól azt mondtam volna, hogy Európa barátkozása a kínai kultúrával a 19. század végére esett, és Mahlerrel ért a csúcsra, a Dal a Földről ciklussal, de tévedtem volna legalább egy évszázadot. Nem tudom, mennyire elcsépelt turisztikai hely Palermóban a Palazzino cinese, mert kell hozzá némi elszánás, átszállás egyik buszról a másikra, és a stadionon túl egyszerre föltűnik a rozzant ház. A 18. század végén kezdte el építeni egy helyi báró, aztán elűzték a Bourbonokat Nápolyból, és Ferdinánd, aki rendületlenül a két Szicília királya maradt, átköltözött ide, mert valahol laknia is kell az embernek. Az építész Giuseppe Venanzio Marvuglia volt, aki magától inkább a klasszikus stílushoz húzott volna, de tudott alkalmazkodni, épített tornyokat és kínai tetőket, csigalépcsőket és meredek feljáratokat. Nem kellett  végig kínainak maradnia, az alsó szint, az ebédlő és a fogadószobák keletiesek, írásjelekkel és kínai zsánerképekkel a falon, feljebb a királynőnek, Mária Karolinának (Mária Terézia lányának) már klasszikus a hálószobája, Ferdinánd a harmadik szinten meg valahogy ötvözte a kettőt, szép körteraszt építtetett, a falakra meg odapingáltatta magát és a családot, lányom, szerelmem, én magam feliratokkal. A festők között volt egy Velazquez is, persze nem ő, hanem egy Giuseppe keresztnevű helyi nagyság, aki csak tiszteletből vette föl Diego vezetéknevét. Amúgy jó ízlésű festő volt, de ezt már a névválasztással elárulta. 

Mit csináljunk egy ekkora fával? Palermóban áll a Garibaldi kert sarkában, többé-kevésbé a város közepén. Itt úgy hívják ficus magnolioides, de ezt csak egy Antonino Borzi nevű botanikus találta ki, hogy megkülönböztesse az olasz változatot az eredeti ausztrál ficus macrophyllától, ha jól értem a történetet. Ennek a leveleinek világosabb az alja, annyi a különbség. De hát senki nem nézi a leveleket, csak ezeket a törzseket és léggyökereket, vízesés fából, mondják rá, és van benne valami. Nem ajánlják kiskertekbe, mert hamarosan nem lesz a kertben semminek sem hely, úgy nő, úgy terebélyesedik, hogy kiszorít mindent. Ez sem évezredes példány, ha nem is facsemete, a 19. században ültették.

Másnak sincs jobb ötlete, fényképezik, ha többen vannak, az egyik ráül a gyökerekre, itt jártam, Wilhelm. Itt állok, ficus.   

Az örök tavasznak ezen a szivárványszigetén nem ülnek ünnepet, mert itt soha nincsen hétköznapjuk a jószagú vizekbe mosdott, selyembe öltözködött boldog embereknek, akik pajkos térzenére ringatják a derekukat, szemben a nappal. Nem Palermóban és nem Palermóról írta ezt Móra Ferenc, de itt sem más a helyzet. Kint vannak a gyerekek a kikötőben, pajkos térzene helyett a telefonhoz csatlakoztatott hangszórók karattyolnak, de mindegy is, mert ráénekelnek, rákiabálnak olaszul, spanyolul vagy angolul, és ringatják a derekukat, fiúk is, lányok is, spontán vagy valami utánzott koreográfia szerint. Ha nem táncolnak, akkor a tenyerüket csapkodják össze, úgy, ahogy otthon, és gondolom, szerte a világban szokás, kettőt keresztbe, és egyet egyenesen. Ezt csinálták száz éve és ezt csinálják száz év múlva is, mondaná az ember, hogy ez valami örök körforgás, de ez pont nem ettől csodálatos, csak a pillanattól. Riszálnak és azt üzenik, minden rendben van.