Az történt, hogy bámészkodtam a vízparton, és megláttam egy apát, amint lelkesen játszott a kislányával. Beültek a vízbe, élvezték, hogy felborította őket a hullám, nevettek, bájosak voltak. Zsebemben a fényképezőgép, nem álltam ellen, leguggoltam, elkattintottam.

Nem kellett volna. A zord atya idegesen közelített, mit fényképezek. Megtaláltuk a közös nyelvet, mondtam, hogy semmit, tetszett, ahogy játszott a vízben a gyerekével, amúgy is ellenfény (Gegenlicht), csak a körvonalaik látszanak, de természetesen kitörlöm, ha kifogása van. Természetesen kifogása volt, én se ragaszkodtam annyira hozzájuk, elintéződött.

Nyilván neki volt igaza, lehet, hogy ránézésre egy perverz állatnak nézek ki, de egyébként is: az embernek joga van saját képmásához, a világ bizalmatlan, és állandóan bebizonyosodik, hogy ebben teljesen igaza van. Ami az egészben foglalkoztat, az a műfaj halála. Miközben mindenki zsebében ott a fényképezésre is használatos telefon, megszűnik a lehetőség, hogy az ember lefényképezze, ami tetszik neki. Amennyiben emberek tetszenek neki, mert egyelőre az állatok és tájak ilyen jellegű jogait nem védi senki. De az utcai fotográfiának mégis óriásai éltek, Henri Cartier-Bresson, hogy mást ne mondjak, ment, meglátta, lefényképezte, ment tovább. Nem interjúvolta végig a Szajna partján táplálkozókat, hogy van-e kifogásuk, és ha sikerül a kép, akkor kérik-e a nevük feltüntetését.

Ennek alighanem vége. Mi lett volna A milicista halálából, ha előzetesen Capának alá kellett volna íratni egy papírost, nincs ellene kifogása a milicistának, ha agyonlövetése esetén fölhasználják a testét, vagyis annak kétdimenziós változatát. Ámbár lehet, hogy ez rossz példa.

Ugyanez megfordítva is érvényes: minden sajtófotó gyanússá válik. Pár éve fődíjat nyert a World Press Photón egy kép, menekült apa adja át a gyermekét a kerítésbe vágott lyukon. Mondjuk a kép kicsit akkor is gyanús volt, túlságosan elmosódott, mintha szándékosan rontottak volna rajta, hogy pillanatfelvételszerűbb legyen. Utólag még gyanúsabb, hogy megbeszélték, te átadod, én lefényképezem, mert egy kép többet ér ezer szónál. Lassan eljutunk oda, hogy többet nem ér. Nulla – nulla.  

Olyan szerencsés voltam fiatalon, hogy édesapám gyakran járt külföldre, és mindig hozott ajándékot, így aztán sokszor észre se vettem, hogy nekem van az, amire mások vágynak. Piros címkés farmerdzsekim meg svájci bicskám. Még szerencsésebb voltam, amikor édes jó apám egy idő, és hosszas-hosszas kérlelés után hajlandó volt értelmes dolgok helyett lemezt is hozni. Föl kellett írni a pontos címet, aztán vagy azt hozta, vagy sem, de nagyot soha nem tévedett, mondjuk a Bach-zongoraversenyek helyett elhozta a Wohltemperiertes első kötetét, de azért Glenn Gould volt az is. Egyszer aztán elmesélte, hogy ha júniusban megjelenik Baselben, az Au Concert-ben, az eladók már üdvözlik. Emlékszik rám? Persze, maga az az ember, aki minden évben eljön, megvesz két szuper lemezt, és már rohan is el.

Én ugyan meglehetős szenvedélyes lemezvásárló voltam, de ilyen sikert, hogy emlékezzenek rám a külföldi lemezboltban, soha nem értem el. Egyszer kaptam eladói elismerést, amikor Paolo Conte CD-k után érdeklődtem, az eladó azt mondta, hogy hát, nem sok külföldi érdeklődik Paolo Conte iránt.  

Azért furcsa, mert Paolo Conte egy eszelősen nagy slágert is írt, az Azzurrót. Nálunk Aradszky László énekelte, Vándor Kálmán fordításában, és az ember elcsodálkozhatott az olasz nyelv tömörségén: egyetlen szóval ki tudták fejezni azt, hogy „mindig kék fenn az ég”. Amúgy a szöveg körülbelül ugyanaz, már hogy itt a nyár, de nem lehetünk együtt, igaz, az olasz fiú a háztetők fölött elhúzó repülőt hallja, a magyar fiúnak meg csak a gyorsvonat jutott. Conte eredetileg csupán a zenét írta, Adriano Celentano volt az énekes, de aztán a szerző is dalra fakadt, és milyen jól tette: Celentano unott géphangja helyett igazi kétségbeesés került a dalba.

Tavaly ünnepelték a dal születésének ötvenedik évfordulóját, ami, szerencsére nem azt jelenti, hogy mindez már történelem, Paolo Conte aktív, koncertezik, ma este épp Monte Carlóban. Azt már nem érem el.

Könnyen csúszik Zelei Bori első regénye, és van egy adag jó tulajdonsága. Témaérzékeny, vagy világérzékeny, vagy hogy is mondjam, szóval az azonos neműek szerelméről szól, anélkül, hogy nagy betűkkel kiírná magára: MOST AZ AZONOS NEMŰEK SZERELMÉRŐL SZÓLOK, ÉS NAGYON EMBERIEN. A szerelem, az szerelem, sötét verem, meg világos terem, mikor hogy. És jól is indul, az olvasó oda lát, ahová egyébként nem, huszonévesek 2005-ben, buliból buliba, nekem ezt nem sikerült megtanulnom, valahogy mindig rosszul

éreztem magam, ha zajban inni kellett. De most csendben olvasom, milyen, amikor mások zajban isznak. Meg táncolnak. Meg telefonálnak, hiszen ettől Csörög a könyv címe. Mondjuk annyit nem táncolnak és annyit nem is telefonálnak benne, de mindegy, egy kis rejtvényecskével több, hogy akkor miért is ez a cím.  

Nem ez a baj, hanem hogy ezen a betekintésen túl már nem látok semmit. A történet nem történet, aztán, hogy mégis legyen valami, oda van csapva egy másik történet, aminek igazán nincs se súlya, se különösebb értelme, az utolsó lapokon úgy tesz az író, mintha az igazi probléma az volna, hogy miért is olyan furcsa az Andris nevű szereplő, aki addig igazi mellékszereplő volt, ha furcsa, hát furcsa, kit érdekel. Azért, hogy legyen egy látszatmegoldás, igazán kár vele ennyit vesződni.

Lassan, de biztosan ereszt le a ... nem akarok lufit mondani, mert annál jobb az egész, de leereszt a strandlabda. Nem volt rossz játszani vele, de nem olimpiai sportág.

Otthon ez nem tűnik föl, de Dante-év van, halálának hétszázadik évfordulója, és ebből, amennyire tudnak, ügyet csinálnak az olaszok. Az üdülőhelyen, ahol vagyok, például a kirakatokkal próbálkoznak, nem sok sikerrel, nincs különösebb értelme, két doboz spagetti mellé odatenni az Isteni színjátékot. Viszont jégkrémben van Pokol, Purgatórium és Paradicsom, illetve egyszerre csak egy, elosztották a limitált kiadást háromszor két hónapra, és már a Paradicsomnál járunk. Ha valakit érdekel, fehér csokis, rózsaszín csokis, belül pedig pisztáciás.

Arra mindenképpen jó, hogy eszembe juttatta a kedvenc soraimat a Paradicsomból, mondom is: „Ne higgye Márton gazda s Berta asszony, hogy mert ezt lopni, azt áldozni látta, azért az Úrnak végzésébe hasson: az fölkelhet, ez elbukhatik – hátha.” Ez a „hátha” mindig gyanús volt, mert túlságosan is rímnek való, a „látta” hívja, viszont a mondat végére nem illik, olyan, mintha nemcsak a fölkelésben, de az elbukásban is bízna Dante. Utána is néztem, és persze Dante nem pongyola (nem mintha Babits az szokott volna lenni), a hátha csak nekünk van ott, magyaroknak, nekünk van reménnyel tele a mondat. Fölkelhetünk.  

Egy barátommal együtt gondolkodtunk, vagyis távgondolkodtunk a feladás szépségéről és csúfságáról. Az ember tudja, hogy nem illik föladni, hogy küzdeni kell, meg az ember célja a küzdés maga, meg minden hasonlót, de ha tényleg nincs semmi remény, akkor nem elegánsabb dolog ezt belátni? Vagy ez is a csodával kapcsolatos? Hogyan jöhetne el a csoda, ha nincs hová? Ahogy a vicc poénja mondja: Kohn, legalább a lottószelvényt vedd meg? A remény tényleg erény? Vagy csak ostobaság, makacsság? 

Nem feltétlenül életszinten kérdezem, csak amolyan sport nívón. Ami az egyik sportágban természetes, ha leütik az ember huszárját, akkor feladja a partit, nem rabolja a másik idejét, az a másikban szégyen. Nézem a pályán megbotló futókat, fölkelnek, és lekocogják a távot, teljesítenek azért is, hogy utolsók legyenek. Más meg leteszi a lapátot, ha nem lehetek a dobogón, akkor ez az egész nem érdekel.

Tényleg nem tudom, kinek van igaza, az észnek vagy a szívnek. Pedig érdekelne.

Közismert, hogy Bartók a Concerto negyedik tételében történetet mond el a zenével. Megszólal egy lágy dallam, és már épp kibontakozna, amikor félbeszakad minden, vadul, durván, szinte sikoltozva egy másik dallam jelenik meg. Mintha valaki szerenádot adna, de jönnek a katonák vagy csendőrök, vagy nem is tudom, kik, és beleröhögnének a képébe, mindannyiunk képébe, nincs itt szépelgés, kiskomám, csak pálinka meg csizmasarok. A zene, amit ezek a csizmások játszanak, hallgatnak, vagy csak szimbolizálja őket, mintha A víg özvegy volna, Daniló belépője az első felvonásból, vidám dalocska. Azt is lehet tudni, hogy Bartók nem volt nagy Lehár-rajongó, de érthető is, nem éppen azonos elvek és célok vezérelték őket, és rövidtávon mindenképpen Lehár volt a sikeresebb.

Továbbá (most kezd érdekes lenni) A víg özvegy részlete Sosztakovicsra is utal, akire, amennyire meg lehet állapítani a levelekből, Bartók szintén féltékeny volt. Ez is érthető, ott van Amerikában, tudja magáról, hogy ő a világ egyik legnagyobb komponistája, és nem vele foglalkoznak igazán, nem ő van a Time magazin címlapján, hanem a nála huszonöt évvel fiatalabb kolléga. Aki a Leningrád szimfóniában épp ezt a dallamot használja, épp ugyanezzel a céllal, a derűs léhaságból fenyegető és megállíthatatlannak tűnő induló lesz, ahogy ma prózára szoktuk fordítani Sosztakovics zenéjét: ez jelzi az oroszokra, vagyis hát a szovjetekre támadó németeket. Kicsit bőbeszédűbben, mint Bartóknál, a Concerto 4. tétele jóindulattal négy perc, a Leningrádi szimfónia első tétele viszont nem fér bele fél órába. Így aztán az is lehetséges magyarázat a téma azonosságára, hogy Bartók csak azt akarta megmutatni Sosztakovics-rajongó megrendelőjének, a karmester Serge Koussevitzkynek, hogy ő tizedannyi idő alatt el tudja mondani ugyanazt.

Igazából az is foglalkoztat, hogy vajon ugyanazt mondják-e. Mert Sosztakovics Sztálin alatt rájött, hogy a zenébe sok dolgot bele lehet magyarázni, vagy épp bele is kell magyarázni, ha életben akar maradni a szerző. Persze, jól hangzik, hogy itt vonulnak a nácik, hogy elpusztítsák Leningrádot, és ha ma valaki a szimfóniát hallgatja, aligha tud megszabadulni ettől a képtől, de Sosztakovics állítólag már akkor felvázolta a tételt, amikor a németek még nem is indultak meg kelet felé. Továbbá, Bartókkal ellentétben Sosztakovics nem utálta sem Lehárt, sem A víg özvegyet. Daniló belépőjének egyébként magyarul az a szövege, hogy „az Orfeum tanyán” (vagy inkább tanyám?), az eredeti német és az orosz azonban ennél konkrétabb, a párizsi Maximot említi. És Sosztakovics fiát hogy hívják? Bizony, Maxim.

A rejtélyt, ha rejtély, biztosan nem én fogom megoldani. Csak annyit akartam mondani, hogy utálhatják egymást, az én lelkemben egész jól megférnek mind a hárman.  

Új szöveggel éneklik a Margitszigeten (ezek szerint a Operettben is) a Hegedűs a háztetőnt, amire nem mondom, hogy botrány, végül is G. Dénes György magyar változatának voltak tényleg nehezen tolerálható pillanatai is. Matchmaker, matchmaker, make me a match, énekelték a lányok, amiből Zsüti (vagy Reményi Gyenes István?) azt faragta, hogy méhecske száll, férjecske már, láthatóan csak arra törekedve, hogy megőrizze a cs hangokat. Csakhogy.

Hiába nem valami szent szövegről van szó, de majdnem. Úgy értem, az, hogy „ha én gazdag lennék”, mégis szállóige, beépült a köztudatba, valaha a japán autót is úgy reklámozták, hogy a sárga villamoson az volt a felirat: ha én Mazda lennék. Nem olyan nagy változás ehhez képest, hogy "ha én gazdag volnék", csak a közönség egy része biztosan elveszíti a darab otthonosságát. Akkor is, ha ebben a volnék – lennék kérdésben esetleg igaza van Orbán János Dénesnek, az új szöveg apuskájának.

Amúgy igaza van? A legtöbbünknek körülbelül egyre megy, hogy volnék vagy lennék, leéltem néhány évtizedet anélkül, hogy egyáltalán bármi kétely megfogalmazódott volna bennem, hogy ez a két szó ne volna ugyanaz. Aztán egyszer valaki újságíró mondta, hogy ez és ez nem tudja, mi a különbség a volna és lenne között, én meg csak pislogtam, és hallgattam, mint a csuka, nem nyögtem ki, hogy hiszen én se tudom. Némi megnyugvást jelentett, hogy Kosztolányi is azt írta, ő már tulajdonképpen ugyanúgy használja a kettőt, bár, ha nagyon sarokba szorítják, elismeri, hogy a volna a van feltételes módja, a lenne meg a leszé. Azóta egy kicsit figyelek én is erre, de nem kényszeresen.

Ami Tevjét illeti, tényleg mindkét változat érvényes. Nem gazdag sem a jelenben, sem a jövőben. Csak feltételes módban.

Nem akarok dicsekedni a rossz tapasztalataimmal, de én már annyi szörnyűséges Hegedűs a háztetőn előadást láttam, hogy eggyel több vagy kevesebb meg se kottyan. Az igazsághoz tartozik, hogy a margitszigeti előadás messze nem a legrosszabbak közé tartozik. Meg az is, hogy a rossz pillanatok sokszor emlékezetesebbek az átlagosaknál, vagy, sajnos, akár a jóknál is. Például élénken emlékszem még a Madách Színházban Almási Évára, aki Goldét énekelte, és úgy érezte, azért a röpke két vagy három óráért nem fogja lemosni az ezüstszín körömlakkot a kezéről. Szegény asszony, szegény, de megadja a módját a manikűrösnél.  

Ilyen élménnyel szolgált a tegnapi előadás is, a kis Hódel elindul a nagy Szibériába a bebörtönzött Percsik után. Szörnyen énekel, de biztosan az események hatása alatt áll, mondjuk, hogy rendben van. De a karórája. Karóra van a jobb csuklóján. Ilyen jól fizetik a tejesembereket Anatevkában, még a lányuk is tudja, hány óra van? Nem akarja lekésni a vonatot? Vagy ez a másik valóság, lopnak az öltözőben? Vagy mi? Mi? Mi?

Nyilván erre van a legkevesebb szükség, egy újabb hozzászólásra Hosszú Katinka-ügyben, pláne olyantól, aki ugatja a sportot, de leginkább nem is ugatja, de hát azt érzem, hogy megszakad a szívem, ahogy nézem őket. Mármint Hosszú Katinkát vagy Kapás Boglárkát. Meg hogy ez már megtörtént, és most újra látható volt a napokban, amikor ismételték a Wichmann Tamásról szóló filmet. Valaki nem lett bajnok, és rögtön felbomlik a nagy, nemzeti konszenzus, támadják vagy védik, bedobják más sportoló nevét, gerjesztik a rossz hangulatot, tegnap is arról volt szó, hogy Vitray „beleszállt” Hosszú Katinkába, pedig, ha jól olvastam, csak annyit mondott az agg sportrajongó, hogy szerinte Katinka tudta, nincs jó formában. Nyilván tudta. Attól még várhatta a csodát, vagy azt is hihette, hogy a többiek sincsenek jó formában. A csoda meg nem jött, mert az meg olyan, hogy csak akkor jön, ha nem várják.

De nem is erről akarok beszélni, hanem a nemzeti elvárásról. Ami Wichmannál is volt, aki akkor is, később is bocsánatot kért a rajongóktól, amiért abbahagyta az evezést a moszkvai olimpián. Hogy jut ilyesmi az eszébe? Hogy jut az eszünkbe? Hogyan lehetnének elvárásaink egy bajnokkal szemben? Miközben még arra is lusták vagyunk, legalábbis én biztosan, hogy fölkeljek hajnalban, és megnézzem, hogyan nem nyernek. Milyen alapon lehetne Wichmann vagy Hosszú Katinka az adósunk?

Amennyire én tudom, volt (van) egy járvány, Hosszú Katinka nem tudta, kell-e edzeni, nem is tudott mindig fölkelni a hajnali kilométerekért, meg is hízott, az is emberfölötti munka volt tőle, hogy így kipattintsa magát, hogy egyáltalán oda tudott állni a startkőre. Aztán nem nyert. De elsősorban ő nem nyert, és csak utána mindenki, aki drukkolt neki. Miért kellene neki vinni a széles vállán az ország nemnyerését?

Mindegy. Nem nyerni mindig elegáns dolog. Úgy értem, a nem nyerő sportoló nem száll be a dobogóért való tülekedésbe, én csak itt úszok, futok, kenuzok, megszakadok, csakis azért, hogy ne játsszák el nekem a himnuszt, és ne akasszanak mindenféle fémeket a nyakamba. Éljenek a lúzerek.

Valószínűleg 1987 nyara volt, már túl voltam azon a kulturális sokkon, amit Plácido Domingo második budapesti fellépése jelentett, vagyis az Aidán, Tokody Ilonán, és akkor megint Aida, megint Tokody a Margitszigeten. Giuseppe Giacomini lesz Radames. Ki az? Tenor. Olasz. Jó, ezt magától is kitalálta az ember. Belógtam a próbára, és tényleg tenor. Hogy olasz, az annyira nem látszott rajta, ami haja volt, az inkább világosnak látszott, de amúgy is egy vidám kockás sityakot viselt. Görbe lábú, szemüveges fazon, ha azt mondják, hogy csak a gázcsöveket jött megszerelni, azt is elhiszem. Aztán elkezdett énekelni. Hát, ez nem Domingo…

Mert hogy sokkal jobb nála, legalábbis ami a Celeste Aidát illeti. Az más kérdés, hogy ami a Nílus-parti jelenetet illeti, az sem olyan. Meg hogy Giacomini személyiségéből hiányzott szinte minden reprezentativitás. Láttam őt Bécsben is, előadás után írogatta alá a fényképeit, de hát olyan volt, mint valami állatorvos, aki épp recepteket ír, hogy mit kell adni a tehénnek, ha felfúvódott. Énekes volt, mondhatni csak énekes, és az emberek többnyire nem erre kíváncsiak. De ha igen, akkor aztán meg tudnak vadulni, mint ezen a moszkvai koncerten, ahol látszik, hogy addig itt nem megy haza senki, amíg el nem énekli Giacomini még egyszer a Nessun dormát.

Egy időben divat volt a negyedik tenort keresni, valakit a háromtenor mellé. Giacomini éppenséggel ott volt, de nem látták meg benne a lehetőséget. Ma meg már: hol az a három? Hol az a kettő? És, sajnos: hol van Giuseppe Giacomini?