„Dido csak dada.” Honnét is van ez? Romeo és Júlia, mintha Mercutio mondaná, de nem a Mab királynő monológban. Meg különben is: mit mondhat. Köztudott, hogy a dadaizmus azért lett dadaizmus, mert olyan szót kerestek az alapító atyák, amelynek semmilyen nyelven nincs értelme. Vagyis nem tudtak magyarul. Vagy van talán ennek valami magasabb és mélyebb jelentése, mi, akik magyarul beszélünk és gondolkodunk, hajlamosak vagyunk az értelmetlenségre. De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy mit is mondott Mercutio. Dido is a dowdy. Meg kellett néznem a szótárban a dowdyt, slamposat jelent, nem dadát, de mivel az alliteráció itt a lényeg, érdekes, hogy melyik fordító mit kezdett vele.  A dadát Kosztolányi írta, Szász Károly azt mondta, duda, csak elrontja, mert Dido és a duda közé teszi azt, hogy valóságos. Mészöly Dezső azt fordította, digó, amivel leginkább az a baj, hogy semmi értelme nincs ott, Dido karthágói volt, amúgy is a digó szót megrágta az idő, bár erről nem Mészöly tehet.  

Az is érdekes, ahogy a nők felsorolása folytatódik, Cleopatra a gypsy, ezt minden fordító megtartotta, mert ha az eredetiben nem is, a magyar szemnek azért alliterál a két c. Helen and Hero hildings and harlots. Megint alliterál. Ahogy Szász Károly is: Héró és Heléna hetérák (eddig még jó!) és helótanők. El lehet képzelni nagyobb sértést is, mint hogy te helótanő. Kosztolányi hagyja az egészet, zsellérnő és szajha, Mészöly Dezső alliterál, de nem a h-val: ribancok, ringyók. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi lett Thisbe szürke szemével, ami Kosztolányinál és Mészölynél is kékre változott. Vajon miért? Megoldásokat a kiadóba kérjük.

Valahányszor elfog a kétely Jessye Norman nagyszerűségével kapcsolatban, hogy vajon tényleg olyan nagy énekes volt, amilyennek mondták, hittük, előveszem a Dido és Aeneas felvételét, van otthon, van a kocsiban is. Dido búcsúja. Az egész törékeny barokk zenélés, ami valamilyen módon mégis elbírja Jessye Norman hangját, a hangja színét és méretét, az operai, sőt nagyoperai hangsúlyokat. Az ária sajnos nagy karriert futott be, Norman halála után ezt küldözgették az emberek egymásnak a Facebookon, nézd, micsoda hang, micsoda különleges emberi jelenség, hatalmas és kifürkészhetetlen, bálványszerű arc, antilopszemek, ősi és modern egyszerre. Ő volt Jessye Norman.

Tegnap küldte el valaki Amerikából (bár ez teljesen mindegy) a Lincoln Center honlapján megnézhető 1994-es Jessye Norman-koncert felvételét, április végéig fent van, mindenkinek ajánlom. Nemcsak azért, mert rajta van Dido búcsúja is, ez egész koncert koncepciója megelőzte a korát, ma lenne igazán érthető. Nagy nők a zenében, Berenice (Haydn), Cleopatra (Barber), de hogy legyen másik véglet is, Perichole Offenbachtól. Norman kívánsága volt, hogy a karmester is nő legyen, Jane Glover. Látszik, hogy még nem alakult ki a női karmesterek színpadi formája sem, ma általában férfiruhát hordanak, fekete nadrágot, blézert, Jane Glover még hagyományos, estélyi fellépő ruhában van, nagy szoknyával.

Norman énekel, Jessye játszik, elképesztőek a számok önmagukban is, de a váltások is, ahogy stílusok és nők között váltani tud, miközben mindig megőriz valami emelkedettséget, az életnagyságnál nagyobb léptéket. Amit még mindig sokan szeretnek vagy szeretünk az operában, a mindig hősi halált. A ráadás Carmen (bocsánat, ha lelőttem a poént), az a szerep, amivel a közfelfogás szerint megbukott Norman, mert a lemezen nem a cigánylányt hallani, hanem az operahőst. Itt is az, de egy-egy grimasszal, félrebillentett fejjel jelzi, hogy ki van ez találva, ki van gyakorolva, ha a világ nem volt rá vevő, annál rosszabb a világnak. És Delila! Nem annyi, hogy Sámson méltó párja, hanem maga Sámson. Nem a gyengédséggel és szépséggel hat, hanem azzal, hogy ő az erősebb. Törékeny hősnők, de ha törnek, összeomlik a terem, a világ. Jaj neked, filiszteus.

Ha jól tudom, ez már az ötödik zongora világnap volt, World Piano Day, egy kicsit bánkódik az ember, hogy mi még nem tartozunk a világhoz, mert Magyarországon semmi nyoma nincs az ünneplésnek. Minden évben a 88. napon rendezik meg az eseményt, a nyolcvannyolc billentyű miatt, ez idén március 29 volt. A Deutsche Grammophon közel három órán keresztül közvetít a világból. Maria Joao Pires a pincében Mozartot játszik, Kirill Gerstein Párizsban Chick Coreát. Jan Lisiecki Chopint Wroclawból, és van benne vér, de jó. Híresek és kevésbé híresek, voltaképpen ez most a legjobb hír. Mert először olyannak tűnt az egész, mint a tavalyi, legfeljebb az volt meglepő, hogy Yannick Nézet-Séguin egy Eric Champagne nevű szerzőtől játszik, de hát ő karmester, az ember legyint, azt játssza, amit tud. Hanem aztán a többiek is: vagy maguk is zeneszerzők, vagy legalábbis új zenéket zongoráznak, a Labéque-nővérek Philip Glasst, Chad Lawson és Joep Beving saját darabokat. Az utóbbinak sajnos az a címe, hogy Losar, gondolom hollandul mást jelent.

A lényeg, hogy ez egy, a zenét és a zongorát népszerűsítő közvetítés programja. Mintha tényleg vége volna annak az időnek, hogy ti írjátok, mi meg nem hallgatjuk. Nyújtják felénk a komponisták a kezüket és műveiket.  

Minden más szer talán, biztos csak a… Hát igen, az ember automatikusan azt mondaná rímnek, hogy a halál, de nem ez a megoldás, hanem a Salán, akármi is legyen az. Valami fertőtlenítő.

Faragó Géza plakátjait lehet megnézni a Várkert Bazárban, szabad téren, belépti díj nélkül látogatható, és mégis valami olyasmi, mintha kiállításon volnánk. Nyilván nem az eredeti plakátok állnak a fényben-esőben, hanem digitális másolatok, és talán lehetnének jobbak a felbontások, néhol a körvonalak egyenesekké válnak, de nem nagyon számít. Szépek is, jók is, és van egy reklámszakmai tanulsága is. A java része ezeknek a plakátoknak ma nem kerülhetne ki az utcára. Az ügyfelek szívükhöz kapnának, ha azt látnák, hogy a halálra rímel a Salán, vagy hogy egy részeges nő nézi szerelmetesen a likőrös üveget, ami nem lehet valamiért az övé. Marhának szólítják a szemlélőt, vagy akár csak a klasszikus Törley-plakátot nézve: árnyékos szemű, cigarettázó lump ül a széken, hervadt rózsacsokor mellett, és néz a semmibe. Szerelmi bánat? Öngyilkosság fontolgatása? Hogyne. Hol marad az életcsászárság, menő kocsi, bombanő, a jó ég tudja, mi szokott lenni a mai plakátokon. Csillag, és benne az ár.

Tudom, tudom, az ügyfél fizet, és cserébe vannak kívánságai, nem szép dolgokat szeretnének az utcára tenni, hanem felszólításokat: vedd meg ezt vagy azt. A mai óriásplakátokból aligha nyílik majd kiállítás száz év múlva, de kibírjuk. Hanem az emberben mégis megfogalmazódik a kérdés: nem lehetne a reklámok készítését azokra bízni, akik értenek is hozzá?

Van egy Esterházy-bekezdés, a hátvéd fölrúgja a csatárt, a bíró rohan, kezében sárga lappal, és kiabál a hátvédnek: mi a száma? Mi a száma? A hátvéd megáll, tesz egy tvisztelő mozdulatot. A számom? A Sugar Baby Love!

Tényleg, a Sugar Baby Love. Azóta változott a szó, mármint a két szó, a sugar baby jelentése, éppenséggel feltámadhatna újra tőle a régi sláger, de valószínűleg nem fog. A Rubettes együttes dala. Pontosabban, talán ez az egészben a legérdekesebb: előbb volt a dal, mint a Rubettes, stúdiózenészek vették föl, és egy Paul da Vinci művésznevű ember énekelte illetve sipákolta.  Váratlanul nagy lett a siker, mindenki az együttest kereste, őket akarta fölléptetni, de nem volt együttes. Így aztán létrehozták gyorsan az igazi Rubettest, az egyetlen probléma az volt, hogy Paul da Vinci nem akart csatlakozni. De hát nincs pótolhatatlan ember, szerződtették helyette Alan Williamst, ő lett a frontember és a helyes fiú a csapatban. A tévéfelvételek úgyis playbackről mentek. Találtam olyan filmet is, ahol Alan Williams valóban énekel, nem megy neki könnyen, hogy finoman fogalmazzak. Attól még megírtak néhány hasonló számot, fejhangú bevezetőket és váp-suváp kórusokat, aztán az egész lassan leeresztett. Besurrantak a magyar irodalomba.  

Ebéd mellé bekapcsoltam a tévét, a Valamit visz a víz ment, nagyon rég láttam, de hát körülbelül tudja az ember, miről is van szó benne. És akkor Karády egyszerre elkezd József Attilát énekelni, „szeretlek, mint anyját a gyermek”.

Persze, halál röhejes, ahogy a halászok között valaki dalra fakad, és rögtön ezt, illetve ez is fontos, hogy rögtön el is tér a szövegtől, csak az első két sor érintetlen, de a rímre, hogy gyermek – vermek már nem húzzák rá a harmadik sorvéget, hogy termek, a fényt Polgár Tibor dalában nem a termek szeretik, hanem a lélek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam. Egyfelől, hogy mennyire szeretem ezeket a kosztolányizmusokat József Attilánál, hogy húzza, feszíti, az elbírhatónál eggyel több rímet tesz oda, mint ahogy a Hajnali részegségben is van: égbolt – rég volt - kék folt, és amikor már azt hinné az ember, hogy innét nem lehet tovább rímelni, akkor Kosztolányi még odateszi: szétfolyt. Ez is hasonló, csak még rejtélyesebb. Látja az ember, ahogy a költő odaírja a sorvégeket a papírra: gyermek – vermek – termek. A termek a végső változatban sem lesz nagy találat, nem érezni, hogy hű, pont ez kellett ide, viszont észre sem lehet venni, mert a vermek annyira meglepő és annyira halálos, annyira nyomasztó, hogy mégis miféle veremről volna szó, hát persze, hogy a sírról. És ha maradna valakiben kétely, akkor ebből lesz a versszak vége is, „Szeretlek, mint élni szeretnek/halandók, amíg meg nem halnak.” Mondja József Attila, aki annyira szeretett élni, hogy a végén…

Közben meg ott kísért a tömegkultúra, az előző versszak vége az, hogy édes mostoha, amit Lakner bácsi is fölhasznált, bár a sorrendet nem tudom, a film későbbi, mint az Óda, de ez nem sokat mond, most meg Karády énekel. A kérdés az, amit az ember magának föltesz, hogy vajon 1933-ban, amikor megjelent az Óda, feltűnt volna, hogy ezt még mennyien fogják szeretni és idézni?  

Azt írta tegnap valaki üzenetben, hogy nem tudott eljönni a találkozóra, mert bealudt. Tíz éve nyilván még azt írta volna, hogy elaludt, de ez ma egy kicsit avíttnak hangzana, elaludni az alvási fázis legelején szokás. Vagy ha meghal valaki, arra mondják talán, finoman, hogy elaludt. Mindenesetre azt nem, hogy bealudt.

A be- épp nyerésre áll az igekötők között, elég jól használható, és van benne valami ifjúsági lazaság, a vállalból is előbb felvállal lett, de mostanra bevállal. Kár, hogy közben a vállalat szó kikopik a köznyelvből, lehetne belőle bevállalat.

Az egész onnét jutott az eszembe, hogy Dezső András könyvét olvasom, a Magyar kólát, és abban rendszeresen megfogják a bűnözőket. A civil nyelv valószínűleg még mindig azt mondaná, hogy elfogják őket, száz éve még leginkább lefogták a tolvajokat. A megfogást, ha jól emlékszem, ebben az értelemben először a kékfényes Szabó Lászlótól hallottam, ezzel az igekötővel jelezte (akárcsak Dezső András) hogy egy lépéssel vagy lépcsőfokkal közelebb van a bűnözői és bűnüldözői körökhöz, mint az olvasó vagy a néző. Akkor ez nem volt nagy dicsőség, ma normális dolog, ha valaki bűnügyi könyveket ír.

Igazából az érdekel, hogy lesz-e még igekötői változás, fogják-e mondani, hogy a tolvajt, rablót, gyilkost befogták. Most azért nem tűnik nagyon valószínűnek, de tíz éve a bealvás se volt az.  

Olyan nagyon normális. Remélem, az életben is olyan, mindenesetre az interneten nagyon rokonszenves jelenség a szaxofonos Tóth Viktor, aki a Fonó felületén tart jazz-sorozatot, segítséget azoknak, akik legalább addig eljutnak, hogy nehéz ez a zene. A nehéz a kulcsszó, pontosabban annak ellentéte, a könnyű, Könnyen érthető jazz a sorozat címe, szerdánként jönnek az új részek. Egyébként annyi, amennyi a tévében is mehetne, vagy talán mennie is kellene, ha volnának még elszánt zenei szerkesztők, akik keresztülbokszolnának ilyesmit, mi a szimfónia, mi az opera, mi a jazz, csak itt a YouTube-ot használják információs segédanyagként, esküvő Maliban, hogyan lesz ebből egyszer majd swing. Csak néhány századév kell hozzá.

Persze, mint minden zenei érthetőséggel kacérkodó programnak, ennek is az érthetetlenség a lényege, amikor az ember már azt hiszi, mindent tud, akkor jut el oda, hogy tényleg semmit sem, hogy fogalma sincs arról, miért kell leülnie, ha az egyiket hallja, és miért megy tovább, ha a másikat, de ez nem kudarc. Négynegyedben az első és a harmadik hang helyett a másodikon és a negyediken van a hangsúly. Értem. De miért nyílik ki ettől az ajtó egy egészen másik világra? A lényeg a beszéljünk róla, gondolkozzunk róla. Hallgassuk. Legalább addig el kellene jutni, hogy az ember tudja, mit nem ért.  

Ez egy másik opera, nem a Dead Man Walking, amit a film miatt nálunk Ments meg, Uram! címen játszanak vagy játszottak. De, elég meglepő módon ebben is elhangzik ez a sétáló halott dolog, csak éppen olaszul: Don Pasquale mondja, amikor rájön, hogy talán mégsem kellett volna egy ifjú és szép leányt feleségül vennie, mert pofon lesz belőle. Sono un morto, che cammina. Titkos összefüggések az operában.  

Persze nem ezért néztem a bécsi közvetítést. Nem is tudom, miért. Hogyan énekli Juan Diego Flórez Ernesto szerenádját. Elég jól, aki szereti ezt a malacvisítást. Csak viccelek, én tulajdonképpen szeretem, ráadásul be is mondták, hogy tessék elnézőnek lenni vele, nem teljesen egészséges. Michele Pertusi a címszereplő, Norina pedig… Hú, basszus. Valentina Nefertiti. Hülyeség: Valentina Nafornita. Csinos. Ügyes. Jól énekel, laza, szépek a mozdulatai. Modell alkat. Otthon van a színpadon, természetes és vicces.

Kicsit mintha túl sok volna a jó tulajdonságokból, de rosszat nem láttam most benne. Végre arról szól a darab, amiről szólnia kell, hogy jönnek a fiatalok, és a maguk megállíthatatlan módján tolják ki az öregeket a világból, ne nősülni tessék, Pasquale bácsi, hanem az örökkévaló dolgokon elmélkedni. Na jó, a rendezés megszánja, a fináléban mintha összeérintenék az arcukat, Don Pasquale és az ápolónője, van szerelem az emberélet útjának második felében is.

Ötéves az előadás, most kellene mindennek Valentina Nafornitáról szólnia, ehelyett nincs is opera. Nemcsak az öregekkel kegyetlen a világ.    

Nem érzem Coco Chanel életében a regényességet, úgy értem, a nyomdafestéket, nem azért, mert nem tűri, hanem talán azért, mert túl híres ő is, túl híresek azok, akikkel kapcsolatba került, a valóság fogja nagyon az író vagy írónő kezét, ne akarja már megmondani, mire gondolt Göring, amikor meglátta a szomszéd asztalnál Cocót. Ez inkább film, azzal kényelmesebben lehet dolgozni, akkor bekapcsolnak a sztereotípiák, az a dagadt szőke tényleg Göring, a sovány, cvikkeres meg Stravinsky.

A baj az, hogy ezt egy Coco Chanel életéről, vagy élete egy szakaszáról készült regény elolvasása után mondom. A szerző Pamela Binnings Ewen, a címe Párizs királynője, jaj nekik, már ez is milyen közhelyes cím, de nem hagytam, hogy előre elmenjen a kedvem. Aztán elment úgyis menet közben, amikor az ember átlátta, hogy miről is van szó, és hogy bármennyire is közel vagyunk az eseményekhez, bármennyi adat kikutatható, azért maradt néhány homályos folt, amit Pamela Binnings Ewen az utószóban írói szabadsággal magyaráz ki.

Valószínűleg mindez csak elmélet, egyszerűen jobban kellene írni ahhoz, hogy Chanel életéből regény legyen, érzékenyebben rajzolgatni a jellemeket, emberformát adni a szörnyetegeknek is meg az áldozatoknak is, mert így az olvasó csak forgatja a lapokat egymás után, és unja a szomorú, ámde igaz történetet. Regénynek túl egyszerű, életrajznak túl pontatlan, tanulságnak meg csak annyi, hogy azért Coco Chanel nem volt nagyon rendes ember. Hát jó, akkor nem fújom be ma vele magam.