Marcello d’Orta könyvében, amelyben változtatás nélkül közli a nápolyi diákok dolgozatait, az egyik gyerek elmondja, hogy neki a kedvenc történelmi figurája Caligula. El is mondja, hogy miért: mert felvonultatta a hadsereget, mindenki kivonult teljes fegyverzetben, és akkor a császár azt mondta, á, csak hülyültem, mindenki menjen haza.

Ezért is szereti az ember ezt a könyvet. Mert a gyerekeknek több eszük van, mint a felnőtteknek. Vagy mint Caligulának, bár az nem nagy szó.  

Az egész Pákozdról jutott eszembe, a pákozdi csatáról, amelyről megtanultuk, hogy mekkora nagy hadi esemény volt, aztán megtanultuk, hogy nem is volt olyan nagy hadi esemény, legalábbis ami az áldozatok számát illeti. Nem mondom, hogy kutatásokat végeztem a témában, de a Kossuth Hírlapja egy időben szabadpolcon volt a könyvtárban, és megnéztem, mit is írnak benne a pákozdi csatáról.

Semmit. Nem tudták, hogy az a pákozdi csata. Október elején van csak egy rövid tudósítás némi tüzérségi ágyúgolyóváltásról, és hogy ez nyilván a másnapi ütközet előjátéka volna. Aztán a másnapi ütközet elmaradt, futott Bécs felé Jellasics, a gyáva. Szeptember 29 pedig a néphadsereg meg a honvédség napja lett.

Most arra gondolok, mennyire korszakos gondolat volt ez. Csata helyett felvonulni, aztán valaki elfut, a másik meg győz, és igyekeznek az áldozatok számát a minimumra csökkenteni. Tudom, ezt ma futballmeccsnek hívják, erre használják a katonai szótárt is, taktika, stratégia, támad, védekezik, lő. Pont a gól szó nem illik ide. Meg hát ebben sem vagyunk épp a leghuszárabb huszárok.

„Csak két évvel vagy idősebb nálam” – mondta Christopher Plummer az Oscar-díjnak, amikor megkapta. „Merre jártál egész életemben?”

A történetből arra következtetek, hogy Christopher Plummer nem volt egyszerű eset. Más örül, hogy ha már ilyen sokra vitte, nem életműért kapja az Oscart, hanem valóságos szerepért, hogy nem megemlékeznek róla a ceremónián, mint az év nagy halottjáról, hanem kezébe nyomják a szobrot. Ő meg egy kicsit meg van sértődve, hogy a díj történetében ő lett a legidősebb kitüntetett.

Ő egyébként Amanda papája is, mármint Amanda Plummeré, aki kirabolja, vagy kirabolná a kávézót a Pulp Fiction elején (és végén), vagy akiért lelkesedik Robin Williams a Halászkirály legendájában. Hasonlítanak is, de Amanda Plummer végül mégsem lett nagy filmsztár, így nem lehet az időt Plummerekben mérni, neked a vezetéknév az apát jelöli, neki meg a lányát.

Marad az apa, aki nagy Shakespeare-színészből lett filmcsillag, leginkább A muzsika hangja filmváltozata miatt. Ha azt hinné az ember, hogy hálás volt a lehetőségért és a kiugrásért, hát egy frászt. Dühöngött, hogy egy ilyen papírízű szerepet a színésznek kell valóságossá tennie, sok volt vele a munka, és aztán lejátszhatja Lear királyt az égből, mégis mindenkinek Trapp kapitány jut az eszébe róla.

Még az is lehet, hogy igaza volt. Most már mindegy.

Messziről olyan szörnyű, hogy az ember halogatta a találkozást Miskahuszárral, az M7 mellett álló gigantikus ólomkatonával. Milyen a magyar ólomkatona? A legnagyobb a világon. (Milyen a szovjet törpe? Óriási!) Aztán az ember egyszer csak letér az autópályáról, és ahogy közeledik, valahogy minden megszépül. Ott áll Miska a viharos szélben, szerencsére jó masszív, betonból van, csak lekenték fémszínűre. Az anyaghasználatból fakadóan van vele egy kis probléma, nem tud huszárcsizmában állni, hanem mintha hótaposót húzott volna februárra, meg ez a két hatalmas lábbeli valamiért a ledöntött Sztálin-szobrot juttatja az ember eszébe. Aztán mindez elmúlik, tényleg játék a gyermeki népléleknek, inkább Jankovics Marcell János vitézét idézi, mint bármi egyéb és rossz emlékű egyenruhásokat.

Nem árt senkinek, és az az érzésem, hogy az emberek ezt szeretik benne.

A fejlődés szónak talán semmi értelme nincsen, de az biztos, hogy művészeti kérdésekben teljesen félrevezető. Még ha volna is valami előrefelé menetelés művészről művészre, ami, persze, azt a képtelenséget jelentené, hogy Beethoven jobb, mint Mozart, Mozart jobb, mint Bach, akkor is beleesnénk abba a csapdába, hogy a művészet történelmét is a győztesek írják, abból lesz a progresszív, akit a jövő, vagyis a jelen éppen kiindulópontnak tekinthet. A másik oldalról nézve viszont az ilyen elméleteknek legalább annyi haszna lehet, hogy a régmúltból föl-fölbukkan egy név, akit ősatyának lehet tekinteni, megfeledkezve arról, hogy minden ősatyának volt apja, ezen az úton is mehetnénk a végtelenségig hátrafelé, míg el nem érjük miü isemüköt, Adamut.

Mindenesetre az egyik lehetséges ősatya Josquin des Prez, akitől most jelent meg új lemez (a Stile Antico együttes énekel rajta), de akkor már elővettem a régi lemezeket is, hogy tényleg azon a nyelven beszél-e hozzánk, amit még értünk.

És tényleg. Nemcsak arról van szó, hogy a szövegből indul ki, és ezzel erős kapaszkodót is ad, hogy mit kellene, mit akarjunk átélni, hanem hogy a figura ismerős, a zeneszerző, aki csak akkor ír, ha akar, és nem akkor, amikor mondják neki, és akinek minden zenévé változik a gondolkodásában. Nem tudok most jobb példát mondani, mint a Ferrara hercegének, I. Ercolének írt miséje. Lehetne bármi a kiindulási alap, egy közismert dallam, vagy valami, amit ő talált ki korábban, és most erre húzza föl a misetételeket, de Josquin fogja a szöveget, a szavakat, és zenét lát beléjük. A szavak így hangzanak: Hercules dux Ferrariae. Josquin kiveszi belőlük a magánhangzókat. és a megfelelő magánhangzókkal járó szolmizációs hangokat illeszti hozzájuk: her-ből lesz re, cu-ból ut (ez volt régen a dó, de ez egy másik történet), ra-ból fá, ri-ből mi. A szavak kottává válnak, és kész is a mise.

Azért Josquin ezen még egy kicsit dolgozott.  

Balázs napon újraolvassa az ember Babitsot, a Balázsolást, a mi időnkben még nem volt középiskolai tananyag, amit meg is értett az ember, veszedelmesen klerikális cucc, inkább tanították azt, hogy csorran a vér, forran a forradalom, és aztán hozzátették, ez ám az üres formaművészet. Talán azóta változott az anyag, remélem is, mégis óriási a vers, és az ember nem is tudja elsőre, mitől annyira nagy, nagy, nagy. Hiszen az alapérzés ismerős, majdnem közhelyes, ez az, amit Woody Allen filmjében, az Agyament Harryben úgy mondtak, hogy „aztán majd rákos lesz, és jarmulkéban szalad a zsinagógába”. Miért lennék rákos, eszem a brokkolit.

De hát azért, mert ismerős az érzés, lehet nagy a vers, a szerelem is ismerős a legtöbb embernek, mégsem lehet legyinteni, jaj, ezt már megírták. Hogy Babits miért annyira eleven, azt azért nem annyira nehéz megmondani. Mert személyes, mert még egy ilyen pillanatban is benne van a tanár, és azt mondja egyszer Balázs helyett, hogy „Sebasta püspöke”. Amire az ember engedelmesen megnézi, mi az a Sebasta és hol van, Sivas, Közép-Anatólia, lakosainak száma 288 693 fő. Meg vicces is a maga módján, ahogy a latinul áldó papot nézi gyerekként, és pontosan egyikük sem tudja, mi a szöveg, ami elhangzik. És meghatódik önmagától, ahogy néz a gyertyák között, mint valami őzike, hát nekünk Babits már bajuszos őzike marad, ezen nem lehet segíteni.

Hiába mondják, hogy a halálfélelem a meghatározó élmény, én úgy látom, hogy Babits nincs berezelve. Nem is a haláltól fél leginkább, hanem az odavezető úttól, a nyiszálástól, fulladástól, amitől nem lehet nem félni, az oxigén hiánya pánikreakciót vált ki a szervezetben.

Négy évvel élte túl a vers megjelenését. Akkor most segített Szent Balázs, vagy épp nem ért rá Mihállyal foglalkozni?

Nem mondom, hogy nem hüledeztem egy sort a Baranyay László 75. születésnapját ünneplő közvetítésen, és most tényleg az érdemi részen: amilyen zongorajátékot hallott az ember az ünnepelttől, az nem volt feltétlenül pódium- vagy közvetítéskész. Finoman fogalmaztam. Baranyay László nemcsak művész, de tanár is, és ezt aztán végképp nem érti meg az ember. A tanítás a mindennapi megítélés művészete, ezt így kell, ezt úgy, ez jó, ez javítandó. Hogyan csinálhatja ezt megbízhatóan valaki, aki a saját játékát nem tudja megítélni? De ha megpróbál ezen túllépni az ember, akkor még mindig megmarad az egész művészképzési probléma. Az iskolák és a tanárok ebből élnek, növendékeket biztatnak, hogy előre, rád vár a pálya. Vagy talán tudják, hogy nem vár rájuk semmilyen pálya, de ez ilyen: meg kell lennie annak az ötszáz közepes tehetségűnek, hogy feltűnjön az egy, akiért érdemes fenntartani az intézményt? De ki garantál az arányokért? Ki biztosítja a világot arról, hogy az ötszáz boldogtalanra jut egy sikeres is? Mindehhez jön az egyéni fejlődés kiszámíthatatlansága, aki a legnagyobb sztár az egyetemen, az az életben beszürkül, elvész, abbahagyja, aki meg az ügyeletes mafla volt, hirtelen nagyra nő. A nagy művész meg mintha a hullahegy tetején állna, nekem sikerült fölérni a csúcsra. Persze, hogy utálnak.

Azt reméltem, hogy bekapcsolódhatok a világelitbe, és a legjobb fejekkel együtt nézhetem a salzburgi Mozart-héten Bartolit és Barenboimot, de ahhoz valószínűleg technikai segítséget kellett volna igénybe venni. A közvetítést a Mezzón és a Medici tévén is hirdették, ehhez képest már az is gyanús volt, hogy fél órával előtte a Mezzón egy másik hangversenyt kezdtek el, amit nyilván nem szakítanak meg még Salzburgért sem. Maradt a Medici, de az sem maradt, miután eladtam nekik a lelkemet is, kiírták, hogy ja, erre a koncertre külön jegyet nem árulnak, vagy előfizetsz, vagy használd a fantáziádat, hogy milyen is volt az esemény.

Addigra úgyis lelombozódtam. Az este inkább Barenboim-show-nak látszott, két szimfóniával és egy zongoraversennyel, és csak közéjük került be a Non temer amato bene koncertária. Az csak tíz perc.

Persze: micsoda tíz perc. A koncertária egyébként is különös műfaj, mert voltaképpen nincs szükség rá, ha valaki koncerten akar áriázni, van elég opera a világban, amelyből részleteket választhat. De ilyen nincs. Az a furcsa az egészben, hogy a szöveget Mozart egyszer már megzenésítette, méghozzá nagyszabásúan és emlékezetesen, az Idomeneo egyik felújítására új áriát komponált, más bevezetésre, de aztán ugyanezekre a szavakra: ne félj, szerelmem, a szívem mindig veled marad. Még csak azt sem lehet mondani, hogy olyan különleges a vers, hogy biztosan maradt benne valami hiányérzet, ennél többet kellene mutatnom.

Mégis többet mutat, hiszen az eredeti változatban szólóhegedű játszott, ebben viszont a zenekar mellett zongora van. Szeretik is a zongorázni tudó karmesterek, egyszerre két minőségben lehetnek jelen. Voltaképpen a zongoraverseny kombinálódik itt az operaáriával, és bár minden zenei műfaj Mozarté, ez a kettő aztán végképp az, jobbat nála ebben a két műfajban se előtte se utána, senki. Az egyesített két műfajban meg rosszabbat se nagyon, annyira furcsa az egész.

Tényleg annyira furcsa, hogy az ember óhatatlanul elkezd agyalni: miért is? Biztos, hogy az énekesnő miatt, hiszen Mozart a zongoraszólamot maga játszotta. Legalábbis ha hihetünk a kottára írt ajánlásnak, Mademoiselle Storacénak és magamnak. Az angol Nancy Storace volt az első Susanna a Figaro házasságában, miatta olyan végtelenül hosszú a szerep, Mozart egyszerűen nem akarta leengedni a színpadról, és még változtatásokra is hajlandó volt Storace igényeinek megfelelően. Addigra Storace túl volt egy nagy válságon, előadás közben teljesen elment a hangja, így kímélni kellett. Ilyen Mozart, amikor kíméli az énekesnőt. Kazinczy ott volt valamelyik előadáson (szóval hallotta Mozartot, ahogy a recitativókat kíséri), és külön megemlékezett Storace szépségéről, varázslatos szeméről, füléről (?), lelkéről.

Ha szerelem volt Mozart és Storace között, kicsit már későn jött, Storace túl volt egy rosszul sikerült házasságon, egy korán elveszített kislányon. Egyébként is: a koncert, amelyre a Non temer íródott, búcsúkoncert volt, elhagyta Bécset, hazament Londonba, többé-kevésbé ott is maradt. Még látta Haydn londoni sikereit, nemcsak látta, de föl is lépett az egyik koncertjén. 1815-ben aztán egy nagy szakítás összetörte a szívét, de annyira, hogy bele is halt. Asszonyszerelem, asszonysors.

Mondhatnám, hogy évtizedes probléma volt számomra, de nem volt súlyos probléma. Arról van szó, hogy valamikor a nyolcvanas években a rádióban hallgattam Mozart Esz-dúr zongoraversenyét, K. 482. Természetesen csodálatos a darab, vagy még annál is csodálatosabb, ahogy Pándi Marianne mondaná, vagy mondta is: Mozart az emberi lélek legmélyebb húrjait pengeti. Bár pont nemigen pengetnek benne, inkább húznak és vonnak. És még egy halom rejtély, amit akkor nem is érzékeltem, hiszen addig soha nem hallottam a Figaro házasságát, pedig az szól benne, meg már a Don Giovanni is, ami azt illeti, és szerenádbetétek, amikor megáll minden, és a fúvósok mintha valami egészen másik világból kezdenének el játszani. Nem feltétlenül a másvilágból, de mintha kinyitnának egy ajtót, ahol szintén zenélnek.

Viszont, ami a másik világot illeti, ott van a kadencia. Bizonyos szempontból a helyén, az első tétel vége felé, megáll a zenekar, a zongorista elkezdi a maga kalandjait, de mi ez? Mi a csuda? Ki írta ezt? Sosztakovics vagy Prokofjev? Azt tudtam, ki játssza, Szvjatoszlav Richter, a Philharmonia Orchestrát Riccardo Muti vezényli, de mi az, amit játszanak? Őrült, 20. századi orosz zene, aztán lenyugszik kicsit, megszólalnak benne a hátralévő tételek témái is, mintha Mozart előre tudná, mit fog majd írni. Jó, nem Sosztakovics, de Richter sem lehet, ő túlságosan tisztelte ahhoz a szerzőket, hogy ennyire vad kalandba kezdjen a nevük alatt.

Nem őrült bonyolult a kérdés, és ki is lehetett volna találni: Benjamin Britten írta a kadenciákat (mert írt egyet a harmadik tételbe is, csak az nem ennyire meghökkentő), és kifejezetten Richter számára, 1966-ban. Együtt is eljátszották a darabot, aztán Richter vitte tovább a neki írt szólót, Mutival már Britten halála után vették föl a darabot, és látom, hogy azóta más zongorista is fölvette az Esz-dúr zongoraversenyt, Brittennel kiegészítve. Látom, hogy azóta is vannak, akik epegörcsöt kapnak a kadenciától, micsoda ízléstelenség és stílustalanság. Lehet. Arra azért kíváncsi volnék, Mozart milyen kadenciát írt volna Britten zongoraversenyéhez.

Megint elhűltem egy kicsit a számokon, amikor a Müpa-közvetítés kezdődött, 128 aktív néző ült a számítógép előtt, ami nem egy őrület a tízmilliós országban. Aztán a 128 is nagyon tisztes helytállásnak bizonyult, mert a jelenlegi technikai feltételek nem alkalmasak egy koncert élvezetére, percenként lefagy az adás, aztán valahol folytatja, nem feltétlenül ott, ahol abbahagyta, utána meggondolja magát, ugrik az időben, dehopponál, vagy mit csinál. Ami Harry Potterben esetleg jó, Rossini esetében legalábbis idegesítő. 

Főleg pedig: kár érte. Mert jó a koncert, és még annyiban sem követi a szokásos operai gála-érzetet, hogy valahogy át kell vészelni a pihentetőnek szánt nyitányokat, aztán jöhetnek végre az énekesek. Nikolas Nägele a karmester, akinek igenis vannak elképzelései arról, hogyan kellene megszólalnia A sevillai borbély nyitányának, a Pannon Filharmonikusok pedig partnerei ebben a játékban. Aztán lehet nyavalyogni, hogy a klarinétos egy kicsit fojtogatja a hangszerét, pont ez az eset, amikor az ilyesmi nem sokat számít, ennyire jól felépített Borbély-nyitányt vagy Hamupipőkét talán nem is hallottam még élő előadásban.

Már amennyit hallani lehetett belőle.

Aztán jöttek tényleg az énekesek, a pálya különböző szakaszán, különböző szinten és érettségi fokon, de azért énekesek, hangok, alakuló vagy kész személyiségek. Horváth István a tenor, nem állítom, hogy született színpadi fenomén, de erre szokás mondani, hogy mondj jobbat. Láng Dorottya a mezzo, nagyon szép hanggal, jó koloratúr készséggel, biztató jelennel, még biztatóbb jövővel. Mindez a töküres teremben, ahol az ember valószínűleg azt sem érzi biztosan, lehet-e valahol hallani a hangját, elszáll a széksorok felett, és ki tudja, hol csillapul. Kálmán Péter pedig jelen pillanatban a nemzetközi első osztályt képviseli, bejön, és megteremti a helyzetet, és bohóc, de nem ripacs, sok, de úgy sok, hogy minden sokságának fedezete van, nem eljátssza, hanem elénekli, és aztán úgy játszik, ahogy énekel, a kettő egységben van, és ez az egység az, amit a legtöbben várunk az operától. Mint az élet, csak nagyobb, szebb, igazibb. Viccesebb.

Pedig az élet is ilyen: nagy, szép és vicces.

Hogy lehet, hogy Börcsök Enikő nem (volt) Kossuth-díjas? Szerintem sokan teszik föl most a kérdést, és persze, tudják a választ is: mert valaki évről évre rosszul döntött.

Bocsánat, hogy ilyen mellékesnek látszó dologról beszélek Börcsök Enikő halálakor, de a fontosakról most sokan szólnak, és nem akarom bizonygatni magamnak sem, hogy én már mikor fölfedeztem magamnak, hogy itt van egy egészen különleges színészi minőség, olyan színpadra születettség, ami elvétve fordul csak elő. És ami megtévesztő is lehet, annyira nem csinál látszólag semmit a színész, csak ott van, csak ő az, hogy nem venni észre, mennyi munka van ebben az ottlevésben.

Szóval: hogy lehet, hogy Börcsök nem Kossuth-díjas? Előfordult másokkal is, hogy várni-várni kellett, mert valaki mindig lehúzta a listáról, vagy föl sem terjesztették. Meg hát nem mindegy? Sikerült a Kossuth-díjat addig politizálni, amíg nem lehet komolyan venni, mint értékmérőt: ha ti Lovasit, akkor mi Ákost, egyik nagyobb zseni, mint a másik. Voltaképpen ennek örülni kellene, szerintem legalábbis semmiképpen nem állami feladat eldönteni, hogy ki milyen nagy művész. Ha minden Kossuth-díjjal az jár, hogy azon agyalnak, a díjazott kinek az embere, akkor egy idő után senki nem töri majd magát a kitüntetésekért, megelégszik a tapssal, úgy látszik, szeretnek. Csak a reflexeink még mindig élnek, szeretjük, ha azokat díjazzák hivatalosan, akiket mi is díjazunk, ezért olvassuk bólogatva vagy fejcsóválva minden évben a névsorokat. Nem is tudok jobbat mondani most, csak azt, hogy aki nem Kossuth-díjas, az Latinovits Zoltánnal van egy csapatban. Aki Kossuth-díjas, az meg Pióker Ignáccal.