Azon gondolkodom, mióta előkerül a Rushmore-hegy kapcsán az a régi Deep Purple-lemez, az In Rock, hogy vannak albumok, amelyeket mindig régi lemezként hallgat az ember. Szinte függetlenül a koruktól, hiszen van egy csomó, amelyik soha nem öregszik meg, sőt, éppen az ifjúságot, az előadó szellemének frissességét közvetíti. Az In Rock album viszont már régi lemez volt, amikor először a kezembe került, 1978-ban. Pedig épp csak nyolc éves volt, de az ember úgy hallgatta, mint valami rock klasszikust, az is volt, az is maradt, de furcsa, hiszen körülbelül egyidős volt a Jesus Christ Superstar stúdióváltozatával. Ugyanaz az énekes, Ian Gillan, a maga nemében mindkét albumon felülmúlhatatlan, vagy legalábbis a Superstar esetében nem sikerült nála egyszerre líraibb és érinthetetlenebb figurát teremtenie hanggal senkinek, pedig próbálkoztak néhányan. A lényeg most az akar lenni, hogy a Superstar album most is eleven, állja az összehasonlítást, veri a többit, a filmzenét, a felújítások zenéjét, és mégsem slágermúzeum. Miközben Gillan maga is… Finoman szólva megváltozott, annyira, hogy a kopasz, melegítőnadrágos fazonban föl sem ismerni, a hangja is eltűnt, mert ez már csak ilyen, ha valaki esténként rekedtre ordítja magát, egy idő után a szervezet félreérti a próbálkozásait, és azt hiszi, az a cél, hogy már reggel is rekedt legyen. Gillan mintha csak egy név maradt volna, egy ideig egy nagyon különleges hangú, hosszú hajú fiút hívtak úgy, aztán egy kopasz, hangtalan fatert. És csak a régi lemezeket mutogathatjuk, hogy volt ez másképp is.

Gratulálunk, vén Kronosz.

Mi, ugye, May Károlynak köszönhetően úgy nőttünk föl, hogy az indiánoknak drukkolunk a fehérek ellen, de a dolog nem ennyire egyszerű: az indiánok egymásnak is ellenségei. Így aztán szeretjük az apacsokat, de meg van a véleményünk a komancsokról, tiszteljük a navahókat, de a sziúk… Ko-Icce lelőtte Winnetou-t, hogy mást ne mondjak.

Szóval német indiánalapjaink ellenére is azt mondanánk, hogyan ne, menjenek már a sziúk akárhová, hogy a Rushmore-hegyet akarják vissza. Ahol az elnökök feje van sziklába robbantva, ahonnét a Deep Purple az In Rock album borítóját merítette.

Hiszen még neve sem volt a helynek, azért Rushmore, mert egy Rushmore nevű ügyvéd megkérdezte a kísérőjét, hogy mi a neve ennek a hegynek. Nem tudta. Akkor legyen Rushmore-hegy. Csak be kellett jegyeztetni, apró örökkévalóság.

Aztán megtudja az ember, hogy nagyon is volt neve a hegynek, Fekete-hegy volt, szent hely. Elvették a sziúktól, annak ellenére, hogy a rezervátumhoz tartozott, mert aranyat találtak benne. Amikor az arany kimerült, nem adták vissza a hegyet, hogy köszönjük, hanem belefaragták az elnökök fejét. Illetve főleg nem faragták, hanem robbantották, ebből már sejthető talán, hogy az egész nem annyira régen történt, még száz éve sincs, hogy elkezdték a munkálatokat, még nyolcvan éve sincs, hogy befejezték. A szobrász, Gutzon Borglum épp lemaradt a befejezésről, 1941-ben halt meg. Pontosabban nem a befejezésről maradt le, hanem az abbahagyásról, mert ő félalakokat tervezett, de úgy látszik, Pearl Harbor után már másra kellett a dinamit. A nyolcvan év azonban nem történelmi idő, hogy hivatkozni lehessen rá.

Közben az emberek mégis megszerették a sziklafejeket, fényképezkednek előtte, nem lehet legyintéssel elintézni, hogy csináljanak vele a sziúk, amit akarnak, hiszen az övék.

Azt hiszem, más okosság nem is vonható le a történetből, csak hogy az ősbűn sajnos ilyen. Nem a maiak követik el, nem a maiak szenvedik el, mégis száll át, generációról generációra, és nincs béke.

Életem második zenekritikáját a Regensburger Domspatzen magyarországi fellépéséről írtam. Abban, persze, már nem vagyok biztos, hogy Georg Ratzinger vezényelte-e az énekkart, de valószínűleg ő volt az, ki más. A pápa testvére. Akkor nem volt a pápa testvére, II. János Pál volt még évtizedekig a pápa, így aztán a cikk szenzáció-része nem is arról szólt, hogy”a pápa testvére”, hanem hogy a kórus maga idősebb, mint a Magyar Királyság. Amikor a dómverebeket alapították, Civakodó Henrik volt Bajorország királya, az ő lánya volt Gizella, Szent István felesége.

2005-ben aztán rájöttem, hogy nem véletlen a névazonosság.  Addigra már Georg Ratzinger visszavonult ugyan a kórus éléről, de lemezeken ott volt a neve, a család történetét elkezdte földolgozni a sajtó, aztán a pápa is megpendítette, hogy szeretné, ha a vatikáni zenei élet minősége javulna, mert ami most van, az botrányos. Valaha mégis a Sixtus kápolna kórusa volt a zenei világ egyik csodája, speciálisan nekik írott, titokban tartott művel, az Allegri Misererével. Ezt a játékot rontotta el az ifjú Mozart, mikor meghallgatta a darabot, majd hazament, és otthon leírta a kottafejeket. Nem hiszem, hogy ettől kezdett volna el romlani a vatikáni zenei élet minősége, de a kétezres években már bőven volt mit javítani.

Aztán kiderült, hogy erre már végképp nem volt ereje XVI. Benedeknek, a Sixtus kápolna kórusa ugyan készített néhány lemezt, de leginkább rémálom-jelleggel. Mintha egy nagy, üres hodályban énekelnének, és valaki közben lengetné a mikrofont. Nyilván, ha reaktiválták volna a pápa karvezető bátyját, fölhördült volna a világ, hogy már mégse a németek mondják meg, hogyan kell énekelni Rómában.  

Most meg már tényleg mindegy. Georg Ratzinger meghalt, Joseph Ratzinger meg nem csak az utolsó latinul beszélő pápa volt (feltehetően), de talán az utolsó, akinek zenei ízlése is volt.

Percenként földhöz vágom Radnóti Sándor könyvét (Sosem fogok memoárt írni), kétpercenként meg fölveszem, hogy jó, azért még ezt az egyet elolvasom. Csak a következő portrét, mert mégis valami olyasmit mond majd el, amit csak ő látott, vagy mindegy is. De érdekes. Vagy nem érdekes.  Hülyít? Amikor azt írja, hogy hordám, mármint nem meine Horde, hanem viseltem, vittem magammal értelemben. Egy fém laposüvegről van szó, amúgy. Vagy amikor azon mélázik, hogy vajon láthatta-e 1969-ben valakinek az arckifejezését, amikor kijött a Magvető Kiadó egyik irodájából, vagy a másiknak van igaza, aki azt állítja, hogy őt már 1968-ban kirúgták onnan. Van csillag és lábjegyzet is, hogy feltehetően láthatta.

Percenként földhöz vágom, mert Karinthynak az Eötvös Károly-paródiája jut róla eszembe, Kifenevóth Gábor (a fénymázkészítés atyja és mestere), akinek a gyomorrákjának kezdetét Eötvös a maga részéről 1813 június 3-ára helyezi, bár 1856-ban beszélt erről a kérdésről Kis-Nagy Pál Istvánnal, aki akkor azt mondta, hogy ezt a dátumot ő nem tartja valószínűnek. Ő azonban (Karinthy Eötvös Károlya) nagy súlyt helyez rá, hogy a magyar társadalom végre tisztába jöjjön ezzel a kérdéssel, melyről már 1872-ben is, körülbelül ebben az értelemben írt.

Valaki azt mondta, ne adjam fel, mindig vegyem csak föl a könyvet a földről, és a végére megszeretem a szerzőt. Nem mintha ez volna a cél. Ámbár lehet, hogy igen.  

Van a házunkban egy felirat, ha egyáltalán annak nevezhető. A második emeleten az ablak alatti márványtáblába karcolta bele valaki, hogy 1919 IX. 10. Ki tudja, miért. Mindenesetre amióta olvasni, vagy számokat fölismerni tudok, azóta foglalkoztat, hogy vajon az aznapi dátumot írta oda a karcoló, vagy valami mást, mondjuk a születésnapját, a házassági évfordulót, egyéb kedves napot. A nyolcvanas évek elején rájöttem, hogy bizonyos szempontból hiteles a karc, mert akkor kezdték el a hónapok nevét is arab számmal írni, és nullákat írni az egytagú számok elé. De hát ebben a hitelességben nem volt kétségem, hiszen akkor már bő tíz éve foglalkoztatott a felirat kora.

Nemrég az unokahúgaimnak is föltettem a kérdést, mit gondolnak, mikori a dátum, önmagával egyidős vagy fiatalabb. Az egyik azt mondta, hogy attól függ, milyen idős a ház. Állt-e már 1919-ben. Ne hülyéskedj már, ez egy százéves ház… Elakadtam. Ha tényleg csak százéves a ház, akkor egy évvel fiatalabb, mint a felirat. Persze, nem százéves, csak azt gondoltam, nagyot mondok, ha leszázévesezem.

Telik-múlik, és ez nem valami nagy tanulság, de talán az igen, hogy ötven év is elég nagy idő. És ötven éve bizonyosan nézegetem ezt a néhány számot. Pár ezredév pedig házainkat is elássa.

Van az a Karinthy-írás, Az ember, akinek semmi érzéke nincs a szimbolizmushoz. Valaki el akarja neki mondani, hogy öngyilkosságra készül. Nemsokára elutazom, mondja gyászos képpel. Igen, Hová? Ahová én megyek, oda nem adnak retúrjegyet. Nahát, micsoda disznóság. Vonattal? Igen. Vonattal. Ahol az étkezőkocsiban acéltányérból esznek ólomgolyót. Hát, nem valami nagy menü. És így tovább.

Időnként magamon tapasztalom, hogy ilyen főértetlen vagyok, amikor még ifjan Cseh Tamást hallgattam, mondjuk a Demonstráció című dalt, akkor is a földközel foglalkoztatott. Désiré azt mondja, elveszett a patyolatcédula, mire az anyja elküldi egy szál lepedőben, hogy szerezzen ruhát. De ha csak egy szál lepedőjük maradt, akkor igazából nem is kellett elveszíteni a patyolatcédulát, hiszen beadta a tisztítóba az összes ruhát, már előtte is pucéron kellett hazajönni. Az mégis jobb demonstráció, vagy mégis gyanúsabb, hogy demonstráció, mint a lepedős közlekedés.

Erről beszélek. Fennhangon ordibáltuk, együtt a lemezjátszóval, hogy „hullámot nyomva anya hajába zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűrt levegője”. Erre azt mondja Jolán néni, aki a húgomra vigyázott, hogy micsoda dalokat hallgattok ti, azt éneklik benne, hogy „a nyavalyába”? Lehet, hogy igaza van, Hogy nem olyan nosztalgikus a szöveg, hanem nyavalyázik a múltra? Másnap azt kérdezi valamelyik osztálytársam, hogy tök jó ez az Apa kalapja, de azt hogy kell érteni, hogy „Georges hetykén még ott kísért”?

Mi? Az ember hazamegy, újrahallgat, aha, neki van igaza, anya haja meg zsorzsett, de attól még lehet, hogy a világ sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb, mint az eredeti Bereményi.    

Változnak az idők. Plácido Domingo pályafutása során háromszor is lemezre vette Verdi Otellóját – ma egyik lemezborító sem csúszna át a rostán, hiszen mindhárom amolyan blackface, göndör parókát húztak az énekesre, és sötétbarnára kenték le a ruhából kilátszó részeit. Álszerecsen. A legutóbbi Otello-cédén Jonas Kaufman már saját hajjal látható, sőt, még ki is fésülték a természetes göndörségét, a bőre is inkább lesültnek mondható, mint Afrika-színűnek. Megjegyzem, az Othello-mítosz kutatói is mintha hasonló eredményre jutottak volna, az egész csupán félreértés, nem volt akkora a felvilágosultság Velencében sem, csupán a Moro családnevet hitték származásnak, a többi már az utókor fantáziájának gyümölcse.

Most akkor mi lesz a süteménnyel? Mert valaha a Verdi-opera bécsi bemutatójára készítette el egy cukrász a Mohr im Hemd nevű, a szuflé és a süti között álló, nagyon csokis, nagyon habos, esetenként vaníliafagylaltos bűnözést. Valamiért (talán a bonyolultsága vagy a költségei miatt) nálunk nem lett akkora divat, mint a Sacher torta vagy a Mozart golyó, de azért alap a wiener szénhidrát tombolásban. A mór ingben. Meg kell majd vajon változtatni a nevet? És akkor majd egy másik Shakespeare-idézettel vigasztalódhatunk: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos.

Csöndben véget értek az idei Wagner-napok, amelyeknek az volt a lényege, hogy nem ideiek voltak, hanem néhány évesek, a régebbi anyagok felvételeit lehetett megnézni a mupa.hu oldalon. Körülbelül wagneri időpontban, rövidebb szünetekkel, a pause gomb nélkül, kényszerítve a közönséget. Csak annyira, amennyire Wagner is kényszerítette a közönséget, nagy magabiztossággal, hogy ezt épeszű ember nem hagyja ki, de ha már nem hagyja ki, akkor áldozzon is rá magából, az idejéből, mindenéből. Te is adj egy percet az életedből, írta Adamis Anna. Te is adj három-öt órát az életedből.

Az alapvető érzés az, hogy a Tannhäuser, az idei záródarab igazán nem a legjobban sikerült előadás, valahogy úgy kombinálta a félig szcenírozottságot, hogy nem is-is, hanem sem-sem lett belőle, színháznak kiábrándító, koncertnek viszont idétlen. Fischer Ádám sem élete formáját hozta, hanem azt az egyébként kézenfekvő és járható Wagner-utat, hogy el kell vergődnünk az oázisokig, át kell vánszorognunk a nagy sivatagon a kiemelt pillanatokig. Járható az út, de nem valami szép, mintha csak egyharmad operát kapnánk, mintha szép álmunkból újra és újra fölráznának, hogy figyelj, ez jön most.

A kérdés, amit ez az interpretáció fölvet, az, hogy vajon Wagner is így gondolta-e. Nem úgy, hogy hálóba csal a Csarnokáriával, és amikor már majd meghalunk, jönnek a vendégek. Újabb halódás, aztán Wolfram versenydala. A tanulság pedig, hogy sose halunk meg.

A kérdés viszont nem is az, hogy ez valami kompozíciós fogás, hanem talán a művet magát növi ki az ember. Nem csak a közönség-ember, de a Fischer Ádám-ember is. Hogy ez mégis egy romantikus opera, nem egy érett Wagner-mű, jön majd másik dalnokversenyes opera, jön másik megváltásos mű, attól még ezt nem kell visszavonni, megmarad kapudrognak, innét kell majd felsőbb osztályba lépni. De aki már a felsőbb osztályt járja, annak nem kell feltétlenül évet ismételni.

Nem magamról beszélek, én még nem jártam ki az elemit, most mégis az a legfőbb boldogság, hogy ezzel a Tannhäuserrel nem lehet a csúcson abbahagyni. Ami azt is jelenti, hogy nem lehet most abbahagyni.

Néhány napja fönt van a YouTube-on egy régi Kocsis-film, az 1986-87-ben forgatott Das Spiel mit dem Feuer. Mint a címe is mutatja, a német tévé készítette. Nem tudom, melyik, ha egyáltalán egy konkrét csatorna, mindenesetre Darvas János a rendező. A cím bizonyos szempontból béna, a Tűzvarázsra utal, A walkür végére, amiből Kocsis épp a zongoraátiratot készíti. Van, akinek kiábrándító, hogy az egész mennyire technikai folyamat, hogy lehet még valahogy ezt vagy azt a hangot belopni a többi közé, ha egyszer már foglalt mind a bal, mind a jobb kéz összes ujja. Én azért így is le vagyok nyűgözve.

Meg attól is le vagyok nyűgözve, amire a cím még utal, ahogy Kocsis a politikai tűzzel játszik. Akkor bizonyára sokak számára ez volt a film legfontosabb része, ma meg van, akinek föl sem tűnik, hogy ez voltaképpen politikai film. Kocsis naivan-álnaivan panaszkodik, hogy az elkészült zenekari művének nem adhatja a Csernobil ’86 címet, pedig ő tényleg az áldozatokra gondol, és nem a szomszéd birodalom maszatolására és hazugságaira. Ennél is meredekebb, amikor hasonló naivsággal és álnaivsággal mondja, hogy ő 1956-ot nem tudja ellenforradalomnak mondani, mert a nép valamit akart, és ezekből az akaratokból valamennyit teljesített is a hatalom, akkor ez nem lehetett teljesen rossz dolog.

A forradalom harmincadik évfordulója. 1986. Apáink már a huszonötödiken is féltettek bennünket, vigyázzatok, bele ne keveredjetek valamibe, de akkor nem volt mibe belekeveredni. A harmincadikon már lehetett volna, nálunk berregtek a motorok a Váci utcában. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egyfelől vannak emberek, akik azt kiabálják, „ötvenhat”, és vannak az ék alakba rendeződött rendőr motorosok, akik araszolnak előre. Már megvan a kiválasztottjuk, Pákh Tibor, már vannak gyalogrendőrök, akik elvezetik. Ő még mondaná, hogy „ezek a szerencsétlen megtévesztett emberek”, de már nem jön át a hangja, ezért elkezd énekelni. A Himnuszt. Távolodik a hangja, ahogy viszik el. Nem félős ember.

Ebbe a környezetbe jött Kocsis, hogy ő nem tudja ötvenhatot ellenforradalomnak nevezni. Neki sem volt tele a gatyája. Most az az érzésem, hogy nem lett volna szabad ezt a lapot megjátszania a német (nyugatnémet) tévéseknek, mert ők hazautazhattak, Kocsis meg itt maradt, és soha nem lehet tudni, mit csinál a beijedt diktatúra, nem törik-e el egy kéz vagy egy ujj.

Ma már tudjuk, hogy nem, hogy jól érezte Kocsis, ő sérthetetlen. Hiszen, messzebbről nézve mintha erről szólna az egész film. Ahogy ő mondja: „az ifjúságom utolsó napjait taposom.” Ő arra utal, hogy nemsokára, még a forgatás ideje alatt megszületik az első gyereke, és onnét másképp kell majd élnie, talán több felelősséggel, nem tudom. De tényleg, mintha még itt, a film alatt értek volna véget az ő támadhatatlan napjai, az a megszokott érzés, hogy amibe belekezd, az siker. Még nem indult el, vagy nem látható, hogy vezényelne, ami sokak számára már megszokhatatlan vagy érthetetlen maradt. De már lezajlik a Carnegie Hallban a fellépés, amely érezhetően nem elementáris siker, Kocsis is azon elmélkedik, hogy ez a műsor jobb lett volna Németországban. A New York Times kritikája sem egyértelműen mennybe menesztő, nyilván egy őrületes virtuóz sziporka-estre számítottak, egy fenomenális Liszt-unoka csillogására, és helyette megkapták a Liszt Ave Mariát, és a Schubert A-dúr szonátát.

Azért nem sajnálom őket érte.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy ez az 1986 Kocsis életében is a fordulat éve volt. Már nem nyert mindig. Nem nyert könnyen. Az élet bonyolultabbá vált, nem csak arról szólt, hogy mekkora zseni ez a Zoli. Pedig az se volt rossz téma. 

Nemcsak nyitva a Szépművészeti Múzeum, de kiállítás is van benne. Nem nagy, de épp elég, rajzok és metszetek. És nem kényszerkiállítás, "az adott helyzetre való tekintettel", hanem előre tervezett, teljes értékű, Dürer és kora. 

Kukucs, mondja a halál a fa mögül. Kukucs, szép fiatalember. Horgold csak a pillantásod a határozott állú asszonykáéba, tégy úgy, mintha nem vennél észre. Mintha nem az járna a fejedben, hogy a te szegycsontod milyen szépen meg van rakva izmokkal, az asszonykáé meg milyen szépen meg van rakva keblekkel. Az enyém csont meg bőr, mégis én vagyok az erősebb. A fiatalokért eljövök tavasszal, az öregekért eljövök ősszel. Nem marad belőletek, csak a képetek. Jövőre új emberek sétálnak a lugasban. De azok is mind az enyémek. Kukucs? Inkább ipi-apacs. Nem tudsz elbújni.