Domingo miatt kezdtem el nézni, aztán Scotto miatt nem tudtam abbahagyni a Metropolitan tegnapi ajánlatát, a Manon Lescaut 1980-ben készült felvételét. Persze, ismertem régről, ezerszer lemásolt VHS-kazettáról, amelyen sárga árnyak mozogtak, de a hangminőség elfogadható volt. Így aztán némi meglepetésre kiderült, hogy az eredeti is körülbelül ilyen, bizonytalan körvonalú sárga árnyak énekelnek. De hogy, te jó ég, mennyire kifejező, hogy Domingónak az egész szerep egy kicsit magasan fekszik. Renata Scottóra meg mindig úgy gondoltam, hogy ő nagyon korán kezdte a pályát, ennek megfelelően elég fiatalon lett a hangjában némi él, ami csodálatos tulajdonság, ha egy wodehouse-i nagynénikét kell megjeleníteni, de mint bájos, ifjú lány… Hát, ez is egy marhaság. Úgy értem, Scotto felső regisztere tényleg nem életlen, de kit izgat, ha ennyire intenzív, ha nem tud úgy felé fordulni a kamera, hogy ő ne legyen ezer százalékig benne a szerepben. Ráadásként kapta az ember Isola Jonest, mint Egy énekest, az a típus, akire azt mondják, mindegy, mit csinál, csak ott legyen a színpadon, és senki nem tudja levenni a szemét róla. Nálunk is járt, Amnerist és Carment is domborított a Margitszigeten, az utóbbit feszes, neonrózsaszín pulóverben, tényleg volt nagy bámészkodás.

Nem is ez a lényeg, hanem amit az Egy énekes előad. A történet szerint valami unalmas, parókás zene, finomkodás és rizspor, nem győzik kimutatni az érdektelenségüket a többi színpadiak, Manon és a bátyja, hangosan ásítoznak, hagyd már abba. Ez mindig olyan érdekes zeneszerzői helyzet, hogyan írjunk rossz zenét, hogy az mégse legyen rossz. Wagner úgy karikíroz a Mesterdalnokokban, hogy voltaképpen előre néz, Beckmesser kinevetett dalában nincs semmi igazán nevetséges, csak az, hogy karakteresen nem illik a környezetébe. Puccini viszont önmagától idéz, a komikus dallam saját mű, a Messa di Gloriából az Agnus Dei. Nagyon jó darab eredeti állapotában, a Manonban is, sőt, Puccinihoz méltó takarékossággal legalább sikerült megmenteni egy akkor elfeledettnek hitt dallamot. Zseni a pasas, ha esetleg nem látszana rajta, akkor is.    

Olyan érzés, mint amikor az ember nem érti a viccet. Mindenki harsányan nevet körülötte, ő meg azon gondolkodik, hogy vajon miért. Az már hozzáállás kérdése, hogy ilyenkor ki a hibás, aki nevet, vagy aki nem nevet, én, vagy az egész világ.

Ezt érzem, ha a legendás Irmgard Seefriedet hallgatom. A hegedűs Wolfgang Schneiderhan felesége volt hosszú ideig, igazi, klasszikus muzsikusházaspár, de nem ezért szeretjük. Vagyis én nem szeretem, de nem ezért szeretik. Nekem olyan, mintha valahogy átalakították volna a hangképző szerveit, olyan szép öböl vagy barlang van a szájában, legalábbis ú gy hangzik, mintha mindenünnét jönne a hang, mondhatni, orrán-száján, de se magasság, se mélység. Ehhez képest mindent énekelt, ami lírai szoprántól elvárható, és még többet is, ma klasszikus mezzoszopránnak elkönyvelt szerepeket, mint Cherubino vagy Octavian. És egy halom kitüntetés, és téli-nyári munkaerő, úgy értem, Salzburgban is sztár, egyedül a Metropolitanbe nem hívták vissza, de az a Bing-korszak volt, nem mindig lehetett tudni, hogy kit miért mellőznek.

Biztos nagyon szép, gondolná az ember, de leginkább úgy néz ki, mintha Dietrich Fischer-Dieskau női parókát tett volna föl. Akkor biztos nagyon szuggesztív volt a színpadon – nekem ezt is nehezemre esik elképzelni. A világ tele van rejtéllyel, ez egyelőre a legkielégítőbb magyarázat számomra.

Miért is hallgatunk lemezeket? Nyilván az emberek nagy többsége azt mondaná (akár hallgat, akár nem), hogy a zene miatt. Nyilván így is van, de közben mégis van az egészben egy kis múzeumi körséta is, mit szerettek a régiek. És vajon miért.

Onnét jutott ez most az eszembe, hogy éppen újra megjelenik Wolfgang Schneiderhan előadásában az összes Beethoven-szonáta. Schneiderhan pedig nálunk az a név, amelyet mindenki hallott, de akinek a hegedülését már nem mindenki hallotta. Ha igen, akkor sem miatta, hanem mert Fricsay Ferenccel is készített közös lemezeket. Mintha valami helyi legenda lett volna Bécsben, de Bécsben legendának lenni azért más, mint Alma-Atában, az embert dokumentálják, lemezei jelennek meg, és nem tud nem jelen lenni a következő generációk életében. És a következő generáció meg csodálkozik: jól hegedül, értem én, hogy hosszan-hosszan volt a Filharmonikusok koncertmestere (1937-1951), meg elvette Irmgard Seefriedet feleségül (aki még egy utólag nehezen érthető zenei jelenség), de amúgy mi benne a jó? Szigorú, szemüveges, nem mindig játszik tisztán, és egész lényével és enyhén rekedtes hegedűhangjával azt üzeni, hogy ez valami komoly és örömtelen dolog, éjt nappallá téve gyakorolok, tessék ennek megfelelően elborulni.

Biztosan ennek is van valami haszna. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az.

Amúgy, ha Wolfgang Schneiderhant keresi az ember az interneten, figyelnie kell, mert lehet, hogy nem ő jön ki, hanem az unokaöccse, aki tábornok a német hadseregben.

Véletlenül találtam ezt a jelenetet, Judi Dench, mintha egy közönségtalálkozós interjú végén szavalná el a Vízkeresztből a She never told her love kezdetű részt. Második felvonás, negyedik szín. Valaki kell, hogy végszavazzon neki, így aztán, ki mást, Benedict Cumberbatch lett a megfelelő ember. Nem nagy ügy, fél perc talán a Shakespeare az egészből, leginkább talán azért fontos, mert ez a rész valahogy mindig elsikkad a magyar előadásokban (bár nem láttam nagyon sokat). Nincs meg a kellő súlya, lehet, hogy a fordítás az oka, bár a Radnóti – Rónay páros azért nem a legrosszabb, amit el lehet képzelni. Talán az első mondatnak ez az idézetjellege sikkad el. „Ő szerelméről sosem szólt” – mintha ez nem jelölné ki a drámában a különleges pillanatot. Talán nem is úgy fordítják, mert a vége felé is elsikkad egy szép fordulat, magyarul csak azt mondják, hogy „a türelem szép emlékszobra”, amely alig különbözik a mindennapi szófordulattól, míg az eredeti azt mondja, úgy ült a lány, mint a türelem a szobrokon, ami sokkal több, benne van a kilátástalanság, hogy ez, bizony, nem fog megváltozni, nincs mire várni.

És közben a szokásos kérdés: mi néki Hekuba és mi ő Hekubának. Látom, hogy Judi Dench fenomenális, de látom, hogy dolgozik, elhelyezi a hangsúlyokat, belekeveri a bánatot a hangjába, szakma, szakma. De mielőtt ezen is valahogy sikerülne felháborodni, hogy piszok színészek, játszotok rajtunk, mint valami hangszeren, eszembe jut, hogy nem vagyok igazságos. Nem csak az a kérdés, hogy mi néki Hekuba, de mi nékem Hekuba, Viola, Judi vagy bárki. Nem ingem. Se gatyám. Aztán mégis megszakítják a szívemet.

Mikor Jan Potocki könyvét rendeltem meg az antikvarium.hu oldalon, az átvételkor nagyobb csomagot adtak. Ajándékként mellétették a Mi, janicsárok című regényt, Tóth Béla művét. Valahogy megesett a szívem a könyvön, nyilván eladhatatlan, porosodjon máshol, soha, senki nem fogja elolvasni, pedig biztosan valami jó szándékú ifjúsági regény arról, hogy az elrabolt gyermekek hogyan ismerik föl önmaguk magyarságát, vagy nem is tudom. Szóval én elolvasom. Tudom, hogy nagyúri gesztus, mintha már a világ összes jó könyvét olvastam volna, de akkor is.

Végül nem sikerült, mert a könyvben szó sincs turbános katonákról, a janicsárok a párt által kiemelt káderek, akiket betettek az egyetemre, ha jól értem, érettségi nélkül, elvégezték a bölcsészkart, kiküldték őket tanárnak. Néha olyan érdekes helyzeteket kell megoldani, mint amikor a randalírozásért megrótt egykori lovászbojtár az őt megrovó Sátorossy titkárnak a szemébe kénytelen mondani, hogy az ő apja meg fogorvos, és 25 forintért húzta ki az egykori bojtár fájós fogát.

Közben meg hiába fintorog és gúnyolódik az ember, mert időnként meglepő ereje van Tóth Béla mondatainak, a főhős züllése alatt leül az asztalához a csaposnő, felhúzódik a szoknyája, és tésztásra kelt combjáról a kék erek az ifjúra vicsorognak. Szerintem ezt egészen jó írók is vállalhatnák. Azért annál a problémánál, hogy szabad-e a reakciós tanártárs fürdőszobáját használni, végképp kidőltem.

Majdnem harminc éve, amikor édesapám temetését intéztük, be kellett menni a farkasréti irodába, ott egy asszonnyal tárgyalni. Időnként, ahogy az az irodákban szokás, megszólalt a telefon, a harmadiknál az asszony rám nézett, és szájával formálva a szavakat, némán mondta: „annyira sok a halott”.

Sok. Bár amikor azt olvastam, hogy minden élő mögött hét halott áll, az nem hangzott olyan őrületesen soknak, de mindannyian tudjuk, hogy mégis sokkal több a kívánatosnál.

Hogy mégis mennyire sok a halott, az akkor döbbentett meg, amikor a Vatikánon belül voltam. Amerikai nagybátyám lakott ott, a Szent Mártában, ott, ahol most a pápa lakik. Volt kulcsa, akkor ez volt valahogy az igazolás, ha szemben állt az ember a Szent Péterrel, bal oldalt kellett rendületlenül a kapuhoz menni, a svájci gárdistának oda kellett mutatni a szobakulcsot, és ő parádésan tisztelgett. Bent csönd és napsütés, növények és nem feltétlenül őrületes szépség, bár az etiópok temploma gyönyörű. És lehet látni a Sixtus-kápolnát kívülről. Ott van a Campo Santo teutonico, a németek temetője. Kis alapterületen, lényegében egy udvaron vagy kertben óriási zsúfoltságban állnak egymás mellett a sírkövek, rajtuk többnyire német nevek, de mintha nem volnának igazi hírességek, vagy én nem ismertem őket. Csak porladnak, várják a feltámadást, és ha eljön az idő, szeretnének jó helyen lenni.

Tökéletesen megértem, ha valakinek csalódás a Coming out, Molnár Gál Péter önvallomása, éppen azért, mert nem önvallomás, mert nem tisztáz, nem vall be, nem bán meg. Hogy pontos legyek: azt mondja, ha megint megfenyegetnék börtönnel, megint aláírna. Ez nem megbánás, bár talán bevallás.

Csak hát tévesek az olvasói várakozásaink.

Kicsit messziről kezdem. Egyszer közreműködtem egy operettről szóló tévéműsorban, és megkértem Molnár Gált, álljon kötélnek, mégiscsak ő írta a Honthy Hanna könyvet, nyilván kisujjában, ha nem is az operett, de mindaz, amit az operett jelent. Beleegyezett, eljött az Operettszínházba, hagyta magát kisminkelni, felmikrofonozni, máig emlékszem, hogy fekete ingjének gombjai között, úgy köldökmagasságban hogyan kandikált ki a mikrofon zsinórja, mint valami egérfarkinca. Az interjú maga nem sikerült valami fényesen, de ez nyilván a riporteren is múlott, valahogy jónak képzeltem a kérdéseimet, de nem voltak azok. („Mondja, ki az a Hajmási Péter és Pál? Olyan, mint a Csínom Palkó, Csínom Jankó.” Ebből nehéz tévés anyagot fabrikálni.) A lényeg inkább az, ami utána történt: Molnár Gál azt mondta, ahogy ott ült a székben, az első kérdés előtt, hirtelen azt érezte, hogy na, most, most kellene fölpattanni, elszaladni és eltűnni. De miért? Nem tudom, de azt kellett volna csinálni.

Aztán, persze, megértettem, de ha nem értettem volna, a Coming outban is többször utal rá, hogy a nyilvános szereplés, a fellépés mennyire gyötri, nehezére esik, utálatos számára. Annak ellenére, hogy a privát érintkezésben állandóan föllépett, mindenkit szórakoztatott, viccekkel, anekdotákkal, legendákkal látott el. Nem szerette, ha unatkoznak mellette. Megértettem, hogy tényleg szívességet tett, amikor eljött interjút adni.

Molnár Gál ideális anyag volt az állambiztonság kezében. Egyrészt mindenkiről mindent tudott, főleg, ha az egy kicsit kellemetlen volt, számon tartott származást, hogy kinek mi volt az apja, úri szabó vagy sánta dobos, kinek mi volt az eredeti neve, ezt a tudását Coming outban is szívesen használja. Másfelől, ha börtönnel fenyegetik, nem azt a kérdést teszik föl, hogy rabok legyünk vagy szabadok, hanem hogy lenni vagy nem lenni. A bebörtönzött Molnár Gál nem hőssé emelkedett volna, hanem megszűnt volna létezni, azt a pozíciót, amit színházon kívülről ért el a színház világában, nem tudta volna megtartani. Egy 1963-ban félretett Molnár Gál megszűnt volna MGP-nek lenni, és mivel az élete, legalábbis akkor és azután, tényleg a színház és a szerkesztőség között zajlott, az egészet föl kellett volna adnia. Ma nem beszélne róla senki. És tegnap sem.

A kérdés az, hogy vajon nem lett volna-e színházszerűbb, ha akkor föladja. Ennyi volt, ennyi voltam, ahogy este leengedik a függönyt, úgy lett egyik napról a másikra vége a kritikusságnak is. Csakhogy a színház a látszat ellenére nem egy estére szól. A Hamletet négyszáz éve játsszák, és gyanús, hogy négyszáz év múlva sem kerül le a színlapról. Molnár Gál végül ezt választotta. Tartós szerepet a magyar színházban. Nem súgó, nem rendező, nem lírai szende, nem táncoskomikus. Biberach, mondjuk. Ahogy a kis szerepet kapott színészek szokták mondani: valakinek ezt is el kell játszani.  

Meghalt rokonaimra gondolok, sajnos nem aktualitás nélkül, hogy mennyi mindent örököl tőlük az ember. Amerikai nagybátyámtól például azt az egyszerű kérdést, hogy hol élünk. Nem is feltétlenül valami nagyon magas vagy mély értelemben, még csak nem is úgy, ahogy Balázs Béla írta A kékszakállú herceg vára bevezető regös énekében, hogy „hol a színpad, kint-e vagy bent”. Valahogy végső soron mégis ezt a problémát kerülgetve. Hogy ő 56 óta kint él. És nem csak a bent maradt vagy szorult magyaroknak, hanem ha egy ismeretlen magyar emigránssal találkozott Amerikában, az is azt kérdezte tőle, hogy „maga mikor jött ki?” Mintha nem itt és ottra szakadt volna a világ, hanem kint és bentre, pedig az itteniek nem érezték magukat bentieknek. Egész életek teltek el kint, bent a farkas és kint a bárány alapon. A farkasok között bent élő báránynak viszont a meteorológusok is mintha folyton a Szózatot szavalták volna: hazánkban sütni fog a nap, esni az eső.

Ámbár erről az utóbbi időben leszoktak.  

Olyan, amilyen, mondanám a Molnár Gál posztumuszra, a Coming outra, de ez így nyilván egy kicsit kevés. Akkor: vegyes. Hol azt érzi az ember, hogy megtakarítaná magának ez vagy azt a fejezetet, amikor Molnár Gál nagyon ördögfiókáskodik, vagy amikor hősködik, de biztosan így teljes a kép. És van, amit nagyon jó, hogy leírt, megírt, hadd tudjuk, mi volt itt, hadd ne felejtsük el, hogyan játszott a hatalom az emberekkel és viszont. És vicces, és megható, és bosszantó, gondolom, a szerző sem volt másmilyen.

És miközben mind azt gondoljuk, hogy a coming out a bevallott homoszexualitásra vagy a bevallott beszervezettségre utal, van itt valami más is. Ami nekem a mestermű-fejezet, a Ronyecz Máriával való kapcsolat. Ronyeczet (amennyire emlékszem, mindig vezetéknéven szerepelt az írásaiban) kétszer vette feleségül Molnár Gál, értelemszerűen egyszer tehát elváltak, bár a bontóper után együtt távoztak és egy lakásba mentek. Miközben a részletekről semmit nem tud meg az ember, mégis mindent megsejt, ami ezt a két embert összekötötte, a fejezet talán sokkal lényegesebb a Molnár Gál-életben, mint amennyit ír róla. Talán nem, csak azért gondolom, mert az írás tökéletesen áll a kifeszített kötélen, ízléses és elegáns és szívhez szóló, és ettől megsejti vagy sejteni véli az ember a kapcsolat mélységeit. Miközben hajlik jobbra, hajlik balra, tragédia és vicc irányába, de megy egyenesen, előre.

Ronyecz és Molnár Gál mennek hazafelé az orvostól, odamennek hozzájuk az adománygyűjtők: a rákkutatásra gyűjtünk. Mire Ronyecz: Köszönöm, az enyémet már megtalálták.    

Már megérte. Megírni, elolvasni egyaránt.

A nemrég közvetített Gramophone karanténkoncert egyik nagy tanulsága és élménye volt számomra a barokkhegedűs Rachel Podger. Ahogy állt a szobájában, mögötte a fekete kutyája hevert hanyatt a kanapén, négy lába az ég felé irányozva, Rachel Podger pedig nagy szorgalommal játszott el három tételt Bach E-dúr partitájából. Szorgalommal, de nem csont nélkül, és az ember másra nem is tud gondolni, mint hogy ha egy erre specializálódott muzsikusnak ez ennyire nehéz, akkor milyen lehetett a kortársaknak, akik valószínűleg nem gyakorolhattak napi négy órát, mert zabba mentek volna a lovak.

És a hegedű még rendben van, de az mindannyiunk tapasztalata, hogy ha trombiták is vannak egy barokk zenei koncerten, azt aligha lehet megúszni őrületes gikszerek nélkül. Emlékszem egy Zádori Mária énekelte Bach-kantátára, Jauchzet Gott in allen Landen, szeretik egyébként is játszani, mert nem csak az énekszólam szép, de csodálatos trombitálnivalók is vannak a műben. Itt viszont a trombitaművész a darab végén egyszerűen nem akart fölállni, hogy megköszönje a tapsokat, annyira reménytelen szórásban voltak az eljátszott hangok a leírtakhoz képest. Jöhetünk közelebb is az időben: ha valaki megnézi Beethoven zongoráját a Nemzeti Múzeumban, látja, hogy hát, ezen eljátszani a Hammerklavier-szonátát… Lehetetlen. Az első akkordok után meg kell, hogy adja magát a finom kis bútordarab, szakadt húrokkal, törött lábbal kellene összeroskadnia. Mintha nem egyszerűen az előadói erőfeszítést, hanem a megszólaltatás lehetetlenségét építették volna bele a szerzők a zenei élménybe. Használd a fantáziád, hallgató, mert hallani úgysem azt fogod, amit kellene.

Aztán egy szép nap eljött Paganini és Liszt, és eljátszották a kottát. Sőt, kevés volt nekik, új kottákat kellett írni, hogy kellően nehezek legyenek a darabok. Vagy másképp nehezek. Mintha volna a zenetörténetnek egy ilyen megoldása is: előbb az elmélet nem találkozik a gyakorlattal, aztán a gyakorlat nem találkozik az elmélettel, a hangsúly a komponista fantáziájáról áttevődik a hangszeres zenész ujjaira. Az ő ügyük, az ő társalgásuk, mi csak belehallgathatunk, aztán vagy értjük, vagy sem. Inkább sem.