Az talán köztudomású, mennyi Shakespeare-t használtak a Hairben, leginkább (talán kizárólag) a Hamletet, What a piece of work is man, ez Hamlet egyik monológja, vagy a legvégén azt énekli a kórus, hogy the rest is silence, a többi néma csend. Annak ellenére, hogy csak a zenét írta Galt MacDermot, a librettót nem, mintha ő lett volna ráakadva Shakespeare-re, mert pár évvel később írt egy igazi Shakespeare-musicalt, A két veronai nemest (magyarul A veronai fiúk volt a cím). Ez utóbbi elég jól követi a végeredményben nem túl víg vígjáték eseményeit, de egy pillanatra, egy vidám szamba közepén megáll minden, és elkezdenek az Antonius és Kleopátrából szavalni. Azt, igen, azt a híres részt, amit Ruttkai Éva is elmondott, és amit sokan a Latinovitstól való búcsújának tartanak. Talán az is.

Nem tudom, milyen fordítást mond Ruttkai, ez nem a Szász Károly-féle, és nem is Vas István, mást pedig nem ismerek, de majdnem mindegy is, mert mintha épp arról szólna a jelenet, hogy túl vagyunk szavakon, mindegy, mit jelentenek, csak nagyon csekély segítséget adnak az élményhez. Nem is szabad talán túlmagyarázni az egészet, hiszen annyira világos: nehéz nagy nőnek lenni. De nagy férfinak lenni – az lehetetlen.

Erről az eseményről valahogy lemaradtam, pedig megtaláltam a nyomát a honi sajtóban: tavaly Kevin Spacey Rómában egy bokszoló szobra mellett olvasott föl. Tudtam, persze, hogy melyik bokszoló szobra mellett, öreg barátom, a pihenő bokszoló mellett. Azt is lehet tudni, mit olvasott föl, Gabriele Tinti versét, egyszer már volt ott egy hasonló esemény, csak akkor Franco Nero olvasta fel Tintit, és olaszul, Spacey meg az angol fordítást.

Általában meg szoktak egyezni abban, hogy a bokszoló éppen vesztes meccs után üldögél a sarokban, ha egyáltalán négyszögletes volt akkoriban a küzdőtér. Tudni is, hogy miért, bronzba vannak öntve a sebei. Mintha az embereket nem izgatná, hogy ezek a sebek többnyire régiek, hegek az arcon, törött orr, karfiolfül (ezek szerint birkózott is). Vannak friss vércseppek is rajta, de hát ki az, aki kapott ütés nélkül megússza? Nem vagyok annyira biztos a vereségben.

Nyilván mindegy, ez amolyan képzőművészeti álprobléma, mint az, hogy min mosolyog Mona Lisa, és inkább szól a nézőről, mint magáról a szoborról. Hanem a bronzban mégis van valami kettősség, mindenféle iszony és hirig, adok és kapok után van, erősen kicsavart testhelyzetben, és csak úgy árad belőle a nyugalom. A győztesek nyugalma vagy a vesztesek nyugalma, na, végre, jól megvertek, nem kell többet odaállnom. Van róla egy fénykép, eredeti környezetben, úgy értem annyira eredeti, amennyire csak lehet. A gótok elvágták a vízvezetéket, a fürdőt bezárták, lebontották, a szobrokat elásták, mondjuk ezerötszáz évre. És akkor jöttek az emberek, kerestek és kutattak, kiásták, a bokszoló meg ott ül a felfordulás tetején, kezén a szögecses szíj, hogy jobban fájjon, ha ad egy pofont, de nem ad. Ave, napfény, azt mondja.   

Kilencvenegy évesen meghalt Dzsi Csao-zsu, akiről talán más sem tudja, hogy ki volt, de most föllebbentem a fátylat: tolmács Richard Nixon kínai látogatásakor. Ennek megfelelően az ember elkezd agyalni arról, amit a tolmácsok tudhatnak a világról, akik ott vannak, mindent hallanak, esetenként talán kicsit torzítanak is a szavakon, ne essenek egymásnak a világ hatalmasságai. Mintha Spiró Györgynek volna erről egy írása, vicces, sőt, nagyon vicces.

Dzsi Csao-zsu azonban más okból is fontos szereplő, amióta van egy olyan opera, hogy Nixon Kínában, vagyis 1987 óta, mert az ember ritkán mondhatja el, hogy operai hősökkel élt egy időben, tudja, hol lakott a traviata (én véletlenül tudom, fölnéztem egy házra Párizsban, és ki volt írva), vagy együtt harcolt a trubadúrral. Mindjárt neki is láttam az operának, és tényleg minden olyan, mint volt, Mrs Nixon piros kosztümje, vagy Mao lába mellett a köpőcsésze, és mögötte a könyvespolcnak látszó valami, amin nem könyvek, hanem dobozok voltak.

Csak a tolmács nincs sehol. Pontosabban ott van, de többen vannak, három nő, Dzsi Csao-zsu egyszerűen kimaradt a librettóból. Különben is, ha élő operahősöket kell keresni, ott van Henry Kissinger, ő is szerepel az operában (basszus). A hónap végén lesz 97.  

A Figaro házasságát adta a Metropolitan, egy klasszikus felvételt (ha 1998 már a klasszikus kornak számít), Fleming, Bartoli, Terfel, Croft. Jonathan Miller volt a rendező, ma már nem létezik az előadás. Már a képi gondolkodás olyan volt, mint a mai (mai?) HD-felvételeknél, sok közeli, bent vagyunk az árokban, fent állunk a színpadon, de még az eszközök nem voltak meg hozzá, a kamerák nem bírták a normális világítást, kicsit szemcsés és sötét a kép – érdekes élmény.

De ez csak a közvetítés, a zenei élmény az több, mint érdekes, láthatóan arra törekedtek, hogy a létező legjobb szereposztást állítsák ki, és a Met már csak ilyen: sikerült nekik. Bartoli és Terfel, helyesek és egy kicsit bumfordiak, bennük van a menyegző előtti felajzottság, állandóan egymáshoz érnek, igaziak. Bryn Terfel erőteljes, magas és erős, nem szívesen húznék ujjat vele, lehetne akármilyen grófi selyem köntösöm, Bartoli pedig egyszerűen rábízza magát Mozartra, azt játssza, amit a zene mond. Nyilván mindenki erre törekszik, de ő meg is tudja csinálni.

Don Basilio, a zenemester szerepében pedig, nézz oda, Heinz Zednik. Karaktertenor Bécsben, a közönség kedvence, ezt szinte mindig elmondják róla, de az osztrák közönség kedvence. Basilio nem olyan méretű és súlyú szerep, hogy feltétlenül vendéget kellene hívni rá, főleg, hogy erre a szerepkörre mindig is megvoltak a Met saját, kisbetűs sztárjai, de itt most nem kicsinyeskedtek, jöjjön, aki jönni tud.

Bejön Zednik, és eszembe jut egy rejtélyes papír, amit bécsi nagybátyám hagyatékában találtam. (Verusnak szoktam őt itt hívni, de nem mint becézett Verát, hanem mint „vérusz”-t, Marcus Aurelius nagyatyját. Rosszul emlékeztem, sajnos, amikor először így hívtam, de hát én sem vagyok egy bronzfejű cézár.)  

Nem tudom, hogy került hozzá, bár elég egyértelmű, hogy ez egy gratulációt megköszönő levél, de fogalmam sem volt, hogy nagybátyám ott volt Heinz Zednik esküvőjén, vagy hogy egyáltalán ismerte őt. Az aláírók közül már csak Heinz Zednik él, a felesége, Christl néhány évvel ezelőtt meghalt. Zednik újranősült, egy plasztikai sebésznőt vett feleségül, aki láthatóan önmagán is gyakorolta mesterséget. Zedniken talán nem. A tenor egyébként februárban múlt nyolcvanéves.

Lassan elszakadok az angolnás könyvtől (Patrik Svensson: Tenger a tengerben), de folyton valami különösbe botlik az ember. Az angolna a világirodalomban. A kezdetekkor. Mert, persze, az ember, ha az Iliászt olvassa, nem veszi észre, hogy szerepelnek benne angolnák, de ha van egy mániája (motívumgyűjtő), akkor rögtön kiugranak bizonyos sorok. "És a halak meg az angolnák körülötte sürögtek/ és  veséje körül háját marakodva harapták". Svensson számára azért fontos, mert ezzel bizonyítani tudja, hogy az ókorban az angolnát nem tartották halnak. Nekem arról szól, hogy akárki is volt Homérosz, nem volt vak. Lehet, hogy borszínű volt számára a tenger, furcsa volt a színérzékelése, de aki ilyet ír, az már látott is ilyet, a halak érdeklődését a vese körüli háj iránt, ha az elesettet otthagyják a vízparton. Az angolnák ugyan sok-sok kérdést vetnek föl, de úsztukban egyet meg is oldottak. 

 Ez volna az eredeti címe Patrik Svensson könyvének, talán vonzóbb volna, mint a Tenger a tengerben, de nem biztos. Arról szól, amiről szólnia kell, az angolnák életéről, de mivel Svensson maga is lerakta a fenékhorgokat az apjával, így róla is szól, az apjáról is. Néha szépirodalom, néha tudományos ismeretterjesztés, néha egyszerre a kettő. És hiába nem néz ki valaki előre túl sokat az angolnából, valahogy tele lesz vele a kötet, hiszen az angolna többé-kevésbé ma is titok, hogy miért vándorol sokezer kilométert azért, hogy valami európai mocsárban várja meg, amíg szólítja a kötelesség. A kötelessége pedig a faj fenntartása, elindul, vissza az óceánba, annak is egy meghatározott helyére, a Sargasso-tengerbe, hogy lerakja vagy megtermékenyítse az ikrákat.

Az angolna évszázadokig foglalkoztatta a tudósokat, Arisztotelésztől a 20. századig nem tudták teljes bizonyossággal eldönteni, hogy ikrákat rak vagy elevenszülő, hal vagy sem, hogy hím és nőstény, vagy hímnős. És bár azt hinnénk, hogy olyan sok közünk nincs hozzá (én egyszer ettem ugyan, de az elég volt) a könyvből kiderül, hogy az angolnák hím ivarszervét kereste a 19 éves Siegmund Freud Triesztben. Nem találta meg, de utóbb érdekes dolgokat írt a nők péniszirigységéről, és talán nem függetlenül a régi kutatásaitól. Amikor Günther Grass azt írja a Bádogdobban, hogy angolnákból lettünk, angolnákká leszünk, talán nem beszélt a levegőbe.

Mindenfélét néznek és mérnek kulturális szokásainkat illetően is, és az egyik feltűnő következménye a járványnak, hogy megnőtt a klasszikus regények iránti érdeklődés. Legalábbis eleinte, amikor az emberek még a hosszú otthoni órákra készültek. Viszonylag jól mérhető adat, persze, csak viszonylag, mert a klasszikusok egyik tulajdonsága az, hogy megvannak, hogy ott porosodnak a polcon, Anna Karenina ott várja a Feltámadást. De ettől még mérhető, hogy mennyit rendelnek a csomagszállítóktól, mennyivel nő a letöltések száma, ha jól emlékszem, másfélszer annyi Háború és békét töltöttek le angolul, mint korábban.

Ráismer az ember a békebeli helyzetre is, amikor a nyugdíj előtt álló emberek azt mondják, hogy na, legalább lesz időm olvasni, végre belekezdek a Háború és békébe. Amire a hetyke fiatalok és középkorúak azt gondolják magukban: akkor már minek? Már nem tudod az életedet úgy élni, ahogy kellene, vagy legalább kétségek között vergődni, hogy úgy éled-e, ahogy kellene, túl vagy a legfontosabb éveken, legfeljebb a bölcs öreget játszhatod, aki ül a karosszékében, és meghallgatja a hozzá fordulókat. De miért is fordulna bárki is hozzád?

Idővel, persze, rájön az ember, hogy ebben sincs igaza, hogy soha nem késő, hogy a könyvektől nem jobbak leszünk, csak olvasottabbak. És akkor eszébe jut Vas István, aki, így mondják, minden évben elolvasta a Háború és békét. Jó volna hozzá fordulni, hogy miért, de sajnos…

Volt egy szuper és tényleg vicces film, a Trópusi vihar, abban filmforgatásosat játszottak, és a főszereplő Robert Downey jr egy fekete őrmestert játszott, úgy értem, magán a filmbéli filmforgatáson. És már akkor is értetlenkedtek a többiek, hogy ezt miért imádja a média, ezt a nagy átalakulást, bőrbe injekciózott barna festék, hajgöndörítés, fekete kontaktlencse, amikor egyszerűbb lett volna egy afrikai színészre bízni a szerepet. Stohlnál is ezt érzem. Mi abban a nagyszerű, hogy nehéz fölismerni? Azért föl lehet. És egy ilyen tévézés miatt? Ezért jártál főiskolára, ezért tanultál annyi szöveget, képezted a hangod, hogy itt végezzed, a színészeti árokparton?

Eszemben sincs megsértődni a vidéki Magyarország helyett, remélem, ők se bántódnak meg, biztos nem is úgy gondolták a Bödör Gáspár alkotói, hogy jaj, ezek a tulkok, élnek a koszban, aztán azt se tudják, hogy működik a lift. Azt is látom, hogy a politikai korrektség mennyire nehézzé tette a humorból élők dolgát, folyton arra is gondolni kell, mit érezhetnek azok, akik a viccekben szerepelnek, cigányok, homoszexuálisok, rendőrök, skótok, paraszt bácsik. Még jó, hogy a nyuszikák és agresszív kismalacok lelki épségére nem kell odafigyelni. Egyelőre.

Csak azt nem tudom, hogy pontosan merre is volt a humor a tegnapi első részben. Mert nem éreztem a késztetést, hogy elmosolyodjak, vagy legalább azt mondjam, ez rossz vicc volt. Nem volt vicc. Marad a világ sorsa fölötti bánkódás, hogy Stefanovics Angélának ennyire méltatlan helyzetbe kell kerülni. Marad a Stohl fölötti értetlenkedés, ő aztán igazán nincs rászorulva, hogy cirokbajszot ragasztva, ezt a szőrös úszósapkát, amit itt parókának vélnek, fejére húzza, és máris mekkora a poén. Nem szokás az ilyesmit tesztelni, Ha te se nevetsz meg én se nevetek, akkor nem is vicces? Vagy ugyanaz a képlet, amit a sorozat egészénél használtak: jó lesz az a kétfogúaknak?

A svéd színmű- és drámairodalmat új életre keltette. Egyike volt az egyik legnagyobb íróinknak.

Ez jelent meg néhány napja Per-Olov Enquist emlékére az Indexen, de most nem azon szeretnék jajgatni, hogy azért ez elvben szerkesztett szöveg, valaki elolvasta a szerzőn kívül is, hogyhogy nem tűnt föl neki ez a szép zárómondat. Nem az a baj, hogy nem illik nyomtatásban így fogalmazni, főleg irodalomról nem, amire én mindig úgy gondolok, mint az újságírás nagyobb, szebbik testvérére. Talán ok nélkül, az újságírás nem a szövegről, hanem a hírről szól, az meg benne van. Különben sem nyomtatás.

Engem a méricskélés zavar. Hogy a kiadó (mert a fent idézettek Enquist kiadójától valók) mérlegel, gondolkodik, hogyan is tudna valami nagyot mondani a veszteségről, anélkül, hogy megbántaná az itt maradókat, szóval nem mondja, hogy a legjobb, legszebb, legnagyobb, csak egyike. A többiek meg a másikuk. Vagy az egyikeknek az egyike. Mintha ez az egész biztonsági beszédforma a reklámokból szivárgott volna le a sajtónyelvbe. A reklámokban köztudomásúan nem lehet felsőfokot használni, hacsak nincs az ember kezében megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy ez tényleg a legjobb vagy legalább a legolcsóbb, mert jön a konkurencia, hogy bizonyíts, bizonyíts. Ugyanígy nagyon nehéz egyértelmű állításokat megfogalmazni, mert mi van, ha valakinek pont nem enyhíti a fejfájását az orvosság, még perre megy. Marad hát az enyhítheti a fejfájást, mi nem mondtuk, hogy mindenkinél, de hátha te is a szerencsések között vagy.

Meghalhatott Per-Olov Enquist, aki egyike volt az egyik nagy írónak.

Nyilván láttam egy halom filmben Irrfan Khant, de nem tűnt föl, egészen az Infernóig. Lehet, hogy azért, mert az meg annyira reménytelen film volt, hogy mindennek örült az ember, ami feltűnt benne a Gellért és a Rudas között. Mindenesetre feltűnt, és biztos, hogy a ruha is tette, az a csodás feszültség a háromrészes, szürke öltöny és a vad, minden szabályozásnak ellenálló fej között. Kire is, kire is hasonlít. Hát persze. Ha valaha a világon nagyszabású szuperprodukció készülne Ady Endre életéről, megvan a főszereplő. Ő ugyan magát kúnfajta, nagyszemű legénynek gondolta, (ahogy az iskolában éretlenkedtünk: kunszemű, nagyfajta) de ránézésre csak a nagyszemű stimmelt, meg a Gangesz partjai. Tudom, hogy nem készül még kisszabású szuperprodukció sem Ady életéből,  még leginkább Deák Krisztina Csinszka-filmje volt ehhez a legközelebb, Jordán Tamással, de ki tudja, mit hoz a jövő.

Most már nem tudja senki, meghalt a képzelt főszereplő, fiatalon, majdnem annyira fiatalon, mint Ady. Nem erre mondják, ugye, hogy ötven az új negyven.