„Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér”. Egy ősz és egy dús barna hajú férfi van a lemezborítón, és nem tudok elszakadni az emlékemtől. Amikor Alexander Lonquich itt járt, és (ha jól emlékszem, az Új Színházban) zongorázott, még ő volt a dús hajú férfiú, látszott rajta, hogy tanítványok bálványa, komoly, tapasztalt, de mégis lelkében fiatal, hogy mást ne mondjak, a zongora alatt kivillanó bokája alapján egyértelmű volt, hogy a lakkcipőt ugyan hajlandó fölvenni, de nem húz hozzá zoknit.

Nem tegnap volt. Viszont majdnem tegnap (márciusban) volt, hogy itt játszott Nicolas Altstaedt, látszott, hogy ő is tud hatni az ifjabb nemzedékre, a szívét-lelkét hegedülte bele a szólamába egy szemüveges lány a kísérő zenekarból, talán akkor is eszembe jutott Lonquich, pedig fogalmam sem volt róla, hogy közös lemezük fog megjelenni.

Megjelent. A leghagyományosabb műsorral, az öt csellószonáta és a három variáció. Kettő közülük Mozart-témára, a harmadik Händelre, a Júdás Makkabeus híres kórustételére.

Mondjuk ez is egy kérdés, hogy mennyire híres a See the conquering hero comes. Úgy értem: ma híres, minden hegedűs növendék megkapja játszanivalóként, tanulóévei legelején, mondjuk a második hónapban, de Beethoven honnét ismerte? Én mindig azt képzelem, hogy Händel többé-kevésbé elfelejtődött, csak Angliában őrizték az oratórium éneklés hagyományát, Bécsben csak van Swieten báró őrizte a barokk lángot. Van Swieten valóban csodálatos ember volt, és talán már azért is rokonszenvezett Beethovennel, mert mindketten „van”-ok voltak, holland származásúak, de mikor Beethoven a Händel-variációkat írta, nem Bécsben volt, hanem Berlinben.

Minden egy kicsit messzire vezetne, még szerencse, hogy a lemez egyáltalán nem, mert annyira tanácstalanul hallgatom, amennyire csak lehet. Mindig azt mondjuk, hogy a lemez semmi, élőben derül ki, hogy egy muzsikus mennyit ér, de nekem a felvétel most leleplezőbb a koncertnél. Egyáltalán nem érti a hallgató, hogy ezt a két hangszert, nem a játékosokat, hanem magukat a hangszereket mi tartja össze. Lonquich, ha nem is lángeszűen, de választékosan fortepianózik, Altstaedt viszont rángatja azt a nyomorult vonót, az összbenyomás olyan, mintha valaki filctollal rajzolna egy nagy felületre finom, aprólékos mintákat, aztán jön valaki egy nagy pemzlivel, és belefesteget vaskos, csöpögő festékkel.

Hogy ez mire jó, azt meg kell fejtenem. Csak kedvem nincs sok hozzá.

Azt hiszem, végképp kiment a divatból, hogy az ember nyájas olvasónak szólítsa azokat, akik hajlandóak elolvasni a hülyeségeit. Nem is mondok nyájasat, csak kedveset, akiknek köszönhetően tovább gondolhatta a kövér Hamlet kalandjait, cikkeket küldtek elolvasásra, amelyekből kiderült, hogy a „tikkad, mert kövér” (sajnálom, nem tudok már áttérni Nádasdyra Aranyról) nem volt benne az eredetinél is eredetibb Hamlet szövegben. Hogy erre a sorra nem csak Goethe lett figyelmes, de Isaac Asimov is, neki is van egy hőse, aki addig nem megy Hamletet (Hamletot?) nézni, amíg nem duci a címszereplő. Meg az is kiderült, hogy Paul Giamatti is játszotta Hamletet, 2013-ban, szemére is hányták, hogy nem úgy néz ki, ahogy kellene.

Rendben van, de mi ez ahhoz képest, ahogy a Zeffirelli –filmben Mel Gibson nézett ki, szakállal, előre fésült hajjal, mint valami, nem is nagyon följavított Nagy Bandó András?

Szóval ki legyen a magyar Hamlet, aki nem olyan, és mégis ő. Máté Gábor jut az eszembe, de ez nem nagy okosság, ő volt is Hamlet, igaz, több, mint harminc éve. Józsa Imre. Hevér Gábor. Egyetek, fiatalok.  

S mily remekmű az ember! S mily remekmű a Hamlet!

Tegyük föl, hogy valamikor csak véget ér a járvány, és akkor majd ott ülünk, és rájövünk, hogy micsoda zenei gazdagságban éltük, éljük, élni fogjuk a napjainkat. Addig meg… - addig is. Mert hogy nem megy ki a fejemből a Metropolitan At-Home gálája, és ne is menjen, mert annyira fantasztikus volt az egész. Miközben az ember mégis edzett operanézőnek tartja és képzeli magát, aki tudja, merre hány lépés, kik ezek a hősök, akik esténként a világba ordibálják, hogy a feleségük soha nem szerette őket.

Töröm, töröm a fejem, hogy miért is volt mindez ennyire nagy hatású, miért volt több, mint bármilyen normális operai tapasztalat, és nem jutottam másra, mint hogy éppen azért, mert annyira közel volt a normalitáshoz, benézett az ember egy szobába, és ott valaki dalra vagy áriára fakadt. Visszatérő élmény volt, hogy „de hát az előbb még semmi bajod nem volt”, mondtál valamit vagy beszéltél, hogy ki vagy, hol vagy, aztán csett, katt, bekapcs-gomb, és rögtön az érzelmek és élmények olyan sűrűségébe és viharába kerültünk, amire nem lehet fölkészülni. Vagyis föl lehet készülni, akkor megyünk el este színházba, operába, hangversenyre, de így nem ragadják el az embert ezek a szent bolondok. Már amelyik bolond, mert többnyire épp ez a felfoghatatlan: normálisnak néznek ki.

Pont ezt az élményt erősíti a technika. Egyfelől, persze, a legmagasabb szint, amiről még talán tíz éve is csak álmodni lehet, innen oda, száz helyszín, mint valami óriási körkapcsolásos labdarúgó mérkőzés, mindenki továbbrúgja a labdát egy másik városba, másik országba, másik féltekére, de közben a hangminőség mégis annyi, amennyit egy telefon vagy laptop mikrofonja elbír. Azt hinné az ember, hogy ettől aztán teljesen szétmegy a hallgató feje, zörög, torzít, eleve nagyon korlátozott dinamika, csakhogy épp ez az a hangszín, amit ismerünk, amit a rokonokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel való csevegésre használunk. Hogy egy operaénekes mennyire marslakó, az jobban kiderült ezekből a videókból, mint a gondosan bemikrofonozott közvetítésekből vagy a lemezekről.  És ki ne akarna marslakókkal találkozni, ha garantált, hogy nem bántanak?

Mondanám, amit feledékeny férjek és barátok szoktak mondani, hogy nyolc napon belül érvényes, szóval boldog születésnapot, William Shakespeare, csak hát mitől is számítjuk azt a nyolc napot. A keresztelő az egyetlen biztos pont, hogy az épp mához négyszázötvenhat éve volt. Ettől számítanak vissza három napot, de nem biztos, hogy annyit kell, ráadásul mindez a Julián-naptár szerint van, a Gergely-naptár azt mondaná, hogy várjunk csak, majd május 3-án ünnepelünk.

Nyilván nem érdemes most újra elmondani azt, hogy mennyire velünk van, hogy mennyire stabil és megkerülhetetlen része a magyar irodalomnak, meg hogy nem csak a magyar irodalomnak, nekem például csak Goethét olvasva tűnt föl, hogy Hamlet nem úgy néz ki, mint a feketébe öltözött Laurence Olivier, mert a párbaj jelenetben azt mondja rá a királynő: izzad, mert kövér. Bánatában, úgy látszik, evett.

De Shakespeare tényleg velünk van. Mutatom is, hogy mennyire.

Tegnap a Rai csatornán is meg lehetett nézni a nagy Pavarotti-dokumentumfilmet, és valamiért folyton Elton John jutott eszembe. Először azt hittem, hogy csak a történet hasonlósága miatt: az ember mindent megtesz, hogy ő legyen a világban a nagy-nagy-nagy önmaga, és amikor eléri, akkor rájön, hogy ezért aztán igazán kár volt annyit küszködni. Kicsit olyan, mint Magyarországon a pestiség. Egy halom tehetséges fiatal küszködik azért, hogy Pestre költözzön, hogy itt legyen munkája, egzisztenciája, boldogsága, és amikor mindez megvan, vesz valahol vidéken egy házat, távol a várostól, mert itt nem lehet kibírni.

Pavarottira gondoltam, hogy élete végén már úgy adta a koncerteket, hogy a piros Mercedes beállt a díszletkapun át a színpad mögé, és míg a közönség felállva ünnepelte, ő már nem is volt ott, elbicegett a kocsiig, és szevasztok.

Egyszer láttam hasonlót, amikor egy erkélyről néztem Elton John koncertjét a Városligetben, amúgy sem volt egy nagy hangulatvarázs, de amíg a kemény mag újabb ráadást követelt, láttam, hogy Elton Jancsi már kocsiban ül, és messze jár.

Az csak most jutott eszembe, hogy ha az ember tévét meg filmeket néz, akkor van egy másik rokonság is a két ember között. A Pavarotti-filmet Ron Howard rendezte. És az ő lánya, Bryce Dallas Howard játszotta a Rocketmanben Elton John anyukáját. Kicsi a bánatos sztárok világa.

 Régi filmeket nézünk, és legfeljebb az tűnik föl, hogy a kifejezés: régi film, mennyire mást jelent ma, mint egykor. Hogy azelőtt Kabos meg Jávor volt a régi filmek hőse, ma meg Harrison Ford. De hát hűségesek vagyunk, ha A kis szemtanú megy, akkor mindig meg kell várni bizonyos jeleneteket, amikor fölkeltik hajnalban az amisok, kér reggelit? Nem tudok az éjszaka közepén reggelizni. Vagy amikor sikerül megszerelni az autót, beindul az autórádió, és Harrison Ford valami táncszerűt produkál a Sam Cooke számra. (Nem ragadom meg az alkalmat, hogy a Vitézy László által botrányosnak mondott Hajdú Szabolcs-film címazonosságával foglalkozzak, csak mondom, ennek a dalnak is ugyanaz a címe, ami a Louis Amstrong-számnak, What A Wonderful World. Előfordul az ilyen. Győzzön a jobb. Győzzön mindkettő.)

De hogy egyik szavamat másikba ne öltsem: A kis szemtanút nézve végre feltűnt egy szereplő. De tényleg ő? És hogy kerül ide. Aki Harrison Ford nővérét játssza, nem fontos figura, ráadásul kicsit sem néz ki úgy, mintha Harrison Ford testvére volna, ritkás haj, nagy, határozott orr, óriási orrlyukakkal. Mégis ő. Patti LuPone. 

Mini a szerep, de így is majdnem fölborítja az egész filmet, túl érdekes a mellékszereplő, érezhetően egy igazabb sors van benne, mint az egész szerelmecskés történetben. Nem is értem, miért őt kérték föl, nincs és nem is lett nagy filmes élete, nyilván nem itt vagyis ott és akkor akarta ezt elkezdeni, talán valami hódolat vagy tisztelet. 

Patti LuPone színházi színész, A három nővérben kezdte a pályát, és végül a zenés darabokkal lett nagy, nagy, óriás. Az első Evita Amerikában, aztán még egy szép adag musicalben lett a nagy, az utolérhetetlen. Fantine A nyomorultakban. (Ideális szerep: húsz perc, egy szuper dal, és halál. Sajnos a végén vissza kell jönni kísértetként.) 

Nem is arról van szó, milyen jó, jellegzetes a hang, mennyire tud énekelni, még csak nem is arról, hogy milyen súlya van a tinglitanglinak tőle és vele, hanem hogy a legelcsépeltebb musicalslágerek is újra élnek, olyan igazak lesznek, mint a bemutatókor, amikor még nem csépelődtek el. Pár napja volt egyébként LuPone 71. születésnapja, szóval innét a távolból, a kis Magyarországról is minden jót és szépet. 

Peter Beard talán leghíresebb fényképe valami félrekapcsolást okozott a fejemben. Nem mintha bánnám. A képen egy elefánt áll a hófedte Kilimandzsáró előtt, valahogy egymást erősíti az állat hátának és a fehér hegynek a vonala, és erről egy Hemingway-novella, pontosabban csak a címe jutott eszembe: A fehér elefánt formájú hegyek. Ottlik-fordítás, valószínűleg ezért nem is jutott eszembe vajon miért is volna más formája egy fehér elefántnak, mint egy szürkének, de ha már eszembe jutott, megnéztem az eredeti címet, nem szól a formáról, csak a hasonlóságról: Hills Like White Elephants.

Persze, úgy élt az emlékeimben, hogy ez talán valami afrikai történet, nyilván ezért is jutott eszembe az elefántról és a hegyről, de szó sincs róla. Egy férfi, egy nő, valahol Spanyolországban, Madrid és Barcelona között, várnak a vonatra, beszélnek, beszélgetnek valami műtétről, ami nem olyan nagy dolog, más is átesett rajta, és utána minden rendben volt. Le kell, hogy essen a tantusz, miről is van szó, mert ki nem mondják, abortuszra készülnek, illetve a nő nem készül, csak elviseli, de tudja, hogy mindez mit jelent, miénk lehetett volna a világ, de nem lesz.

Keresem a furcsa szavakat, nemezből van a poháralátét, arra inkább azt mondanám, hogy filcből, mindennek édesgyökér íze van, az még nehezebb. Többnyire nem tudjuk egyből, milyen íze van az édesgyökérnek, de az a fekete ragacs, a medvecukor túl játékos név, agyoncsapna mindent.

Olyan kevés a szöveg, amilyen kevés csak lehet, de mégsem csontváz, mert belefér egy bekezdés arról, hogy a férfi átcipeli a bőröndöket az állomás egyik oldaláról a másikra. Ettől aztán nem a minimalizmus érződik, csak a kevésben a minden. Magyarul még rövidebb, mert a hagyd abba please, please, please angolul hétszer ismétlődik, magyarul csak háromszor kérlek, aztán nagyon szépen kérlek. Ennyit bír Ottlik, ha azt jelzi, hogy nem tör ki a kétségbeesés.

Azt akartam mondani, hogy az amerikai novella egyik csúcsa, de lehet, hogy ez már nem is novella. Annyira short story, hogy már nem is story, csak short, közben meg életre szólóan long, és még annyi lehetőséget sem ad az olvasónak, hogy közbe akarjon szólni. Nem boldogságra születtünk, mondja Hemingway. Azt nem mondja, hogy akkor mire.

2016-ban kihagytam, amikor volt a Met közvetítés, nyilván egybeesett valami koncerttel, én pedig meg voltam elégedve a saját álláspontommal, hogy nem szeretem az Elektrát. Láttam Kovalik-rendezésben, és akkor se szerettem, mi többet kívánhat az ember magától? A nemszeretésnek pedig voltak megerősítői, hogy kisebbet ne mondjak, Bartók is azt mondta, hogy nem lehet kétszer elsütni ugyanazt a zenei történetet (mintha ő nem írt volna több éjszakazenét lassú tételnek). Mégis mintha igaza volna. Richard Strauss dörzsölt színházi emberként azt nyomta, ami bevált, ha a Salomét szerették, akkor kell egy másik nagy nő a történelem kezdetekor, aki címszereplő, aki hisztérikus, és aki miatt ölnek. Aztán majd halálba táncolja magát. Csak legyen minden több, nagyobb, hosszabb.  

Minden több, nagyobb, hosszabb, a Met igazgató Peter Gelb azt mondja, ez a legnagyobb zenekar, amit valaha is elhelyeztek a Metropolitan árkában. A színházban persze népszerű a mű, két film- és sok hangfelvétel készült az előadásokról. Ez most a legutóbb rögzített, Patrice Chéreau szép, okos rendezése, mintha Rothko-színekkel dolgozott volna, festményben sétálgatnak a hősök, és vitatkoznak megbocsátásról és bosszúról, hogy szabad-e normális életet élni, legalább megpróbálni, vagy el kell számoltatni a bűnösöket. Helyre kell-e zökkenteni a világot, vagy maga a zökkentés végteleníti a kisiklást, férjgyilkosságra anyagyilkosság a válasz, nyilván a testvérgyilkosság volna a logikus folytatás, bár itt nem az történik.

Minden klassz, a címszereplő Nina Stemme meg főleg klassz, ahogy végigordít mindenkit, aki beteszi a lábát a színpadra, nem is érthető, hogy ezt hogyan lehet végigcsinálni, a többiek váltják egymást, ő meg egyedül van, úgy állja a kettősöket.

De a hogyan lehet végigcsinálni még mindig érvényes a nézőtéri oldalon is, egyszerűen nem tudok lépést tartani velük, folyton Strausst látom magam előtt, ahogy bólogat, ez még belefér, ez is, ez is.

A legenda szerint az Elektra bemutatóján a függöny lehullásakor akkora volt a döbbenet a nézőtéren, hogy tapsolni is elfelejtettek. Strauss hihetetlen lélekjelenléttel fölállt az első sorban, a közönség felé fordult, és azt mondta: nem tehetek róla, de nekem tetszett.

Nem tehetek róla én sem, de nekem nem. Azért nem adom föl.

Halva találták a fotós Peter Beardet az erdőben, és nyilván nem lepte meg a hír a családot sem, hiszen már három hete nem találták. Kisétált az otthonából, és eltűnt, csak a legelszántabb reménykedők képzelték, hogy valaki tán megtalálta, hazavitte, és gondolkodik, hogy vajon ki lehet ez az ember. Peter Beard, a híres fotós? Nahát.

A csoda elmaradt, a holttest került csak elő, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ez az öngyilkosság egy formája volt, ahogy Lawrence Oates elment sétálni Scott kapitány sátrából, hogy kicsit körülnézzen a hóviharban. Menj csak. Peter Beard nem mondott semmit, amúgy is konfúz volt, aggkori szellemi leépüléstől szenvedett, amikor meg sem lehet mondani, mi a világos pillanat, és mi az elborulás. Volt már egyszer nagyon közel a halálhoz, 1996-ban megtámadta egy elefánt, abból legendásabb halál lehetett volna.

Beard az élet nagy nyertese volt, apai ágon vasútmágnások, anyai ágon dohánytőkések voltak, ő meg, van ilyen, igazán jóképűnek született. Kamaszkorától vezette a naplóit, újságcikkeket, fényképeket, telefonbeszélgetéseket, amit lehet, elmentett a (nem is tudom) jövőnek vagy jelennek. A legszebb nőkkel esett szerelembe, akik többnyire viszonozták az érzelmeit, klasszikus szőke herceg, bolond, aki ellenáll neki. De közben készültek a fotók, a legnagyobb hatással az afrikai vadonban, bemutatva, hogy rossz lesz a vége, vagy nem is lesz, End of the Game az egyik albumának címe, már rossz vége van, pusztulnak az állatok, lesoványodott elefánt trombitál a Kilimandzsáró előtt. Én időben szóltam, mondta Peter Beard, és elindult az erdőbe.

Az első mű, amit John Adamstől hallottam, a Short Ride in a Fast Machine (a hivatalos magyar cím szerint Rövid utazás sportkocsival) volt. Az első opera, amit hallottam tőle, a Nixon in China volt. És most, a legfrissebb (tavaly bemutatott) műve a Must the Devil Have All the Good Tunes? címet viseli. (Bocsánat a bénácska fordulatért, de az ember ki akarja kerülni, hogy egymás után tegyen kérdőjelet és pontot.) Általános minimumként annyi biztosan elmondható, hogy címet adni tud, és hogy a közönség nyilván szívesen megy el egy olyan koncertre, ahol a művek címe is vicces, érdekes, elmagyarázható (a New Yorkerben olvasta, de talán Luther Mártonig megy vissza az eredet), mintha azt kellene meghallgatnia, hogy Adams: 3. zongoraverseny. Az már külön ajándék, ha a bemutatón Yuja Wang játssza a szólót, a szerző vezényelte előadásban pedig Víkingur Olafsson.

El van indítva a darab a maga útján. De nem csak ebből a szempontból, hanem zeneileg is: John Adams a híres Peter Gunn témát használja, persze, megbonyolítva, ez mégis klasszikus, de ismerősen, hogy mindenki tudjon valahogy kapcsolódni az ő Haláltáncához. Ha az. Mert Liszt benne van, az biztos, de Prokofjev is, az egészben van valami vidám csalfaság, mintha becsalogattak volna mindenkit mély vízbe, hogy nem lesz semmi baj, nem lesz hosszú, nem erőfeszítés, bírni fogod, és a végén elégedetten mondhatod: ismerem a kortárs zenét. Vagy valamit ismerek belőle.

Aztán mégis hosszú, nem vészesen, de mint egy normális, klasszikus zongoraverseny, így a Haláltáncnál tényleg hosszabb, mégis bonyolult, mégis az a tanulság, hogy nem ismerem a kortárs zenét. Mondhatni: győz az igazság.