Van egy olyan, kifejezetten klasszikus zene sugárzására kitalált internetes szolgáltató, hogy Idagio. A névben épp a poént nem értettem meg, egészen tegnapig azt hittem, hogy úgy kell mondani: idádzsó, ki tudja, miért, holott a lényeg az i betűn van, mint az Apple termékeknél, szóval ájdádzsó a megoldás.

Tegnap ezért jött a megvilágosodás, mert egy interjút néztem-hallgattam rajta Ben Heppnerrel, aki eltűnt az utóbbi időben, pedig nagy Wagner-tenor volt vagy most is az, a szó minden értelmében. Szép, erős, mégis lírai és fiatal hang volt egy óriási testben. El is mesélte az indulás keserveit, ahogy semmi nem ment, csak a gyermekek jöttek egymás után, és a pálya nem és nem indult el, amíg azt nem mondta, hogy elég, valamit csináljak, de jól. Lehet az főszerep, mellékszerep, karéneklés, csak jó legyen már végre, nem közepes, nem elmegy, nem még belefér. Míg ezt kimondta magának, a szomszéd szobában, a rádióban Jon Vickers, a kanadai tenor énekelt, így egy kicsit Heppner úgy érezte, hogy Vickers is áldását adta az elhatározásra.

Az interjút Fred Plotkin készítette, aki nyilván nem ismerős figura errefelé, és azt sem lehet mondani, hogy nagyon hagyományos szellemben kérdezgette volna a tenort, inkább igyekeztek minden történetre egy másikat mondani, milyen volt, amikor Johan Botha, a Heppnernél is kövérebb tenor a Fidelio második felvonásában azt énekelte, hogy már két éve senyvedek itt kenyéren és vízen, mire a közönség felröhögött. Láttátok volna azelőtt.

Na de ki az a Fred Plotkin? Egyfelől mint egy igazi Super Mario, köpcös és bajszos, másfelől meg – ezt hívják életművészetnek. Ahogy írja: repülőn, operaházakban, Manhattanben és a kibertérben él, operát hallgat, néha dolgozik is, a Metben volt ügyelő, másfelől meg szakácskönyveket ír, az olasz konyha aktív és passzív rajongója. Mintha mindazt, ami kéjes és bűn nélkül való, magához ragadta volna, ez az én szakterületem. Vagy az opera és a spagetti is bűn? Mert akkor jaj neki. Mondjuk nekem is.

Molnár Gált olvasom, a Coming outot, nem tökéletes elégedettséggel, de ez tényleg nem számít. Mondhatni, ki gondolta volna, hogy friss (nem friss, de új) Molnár Gált lehet még olvasni lassan kilenc évvel a halála után. Így aztán, ha nem is tökéletes elégedettséggel, de tökéletes boldogsággal lapozok benne néha előre, most már több levelet ne idézzen, amiben szidják, mert, ugye, a látszat ellenére a kritikusnál ez dicsekvés, látjátok, hogy hatok, hogy fontos vagyok, hogy mennyire tudnak gyűlölni. Meg hát az is fontos, hogy kik gyűlölik az embert. És kik nem, egy Bessenyei mennyire felette áll a többieknek, hogy hajtja el az újságírót: most hőbörögtök? Akkor kellett volna. Mikor? Amikor ez ment, és beleszavalja a telefonba az Egy mondatot.

Nem találkoztunk sokszor, de talán emiatt viszonylag élesen megmaradtak bennem a találkozók, így aztán, amikor Tábori Nóra amiatt panaszkodik, hogy őt Molnár Gál nem szerette, csak bólogatni tudok. Amennyire meg tudom állapítani: tényleg nem szerette. Legalábbis egyszer emiatt hőbörgött, hogy Tábori Nórára mekkora szerepet akarnak osztani. És ez miért baj, kérdeztem, mire annyit válaszolt: nekem a Tábori Nóra ne emberábrázoljon.

Tudom, hogy ilyet nem szabad a kritikusnak mondani, meg gondolni se, csakhogy azóta is, ha meglátom Tábori Nórát valami nosztalgikus tévéműsorban, mindig ezt mondom: nekem a Tábori Nóra…

És ahogy Törőcsik Mari szerint a színész addig él, amíg az utolsó ember él, aki még színpadon látta, úgy azt is mondhatnánk: vagy addig, amíg valakiben él valami MGP bonmot róla.

Szép, hosszú élet végén, 96 évesen meghalt Gabriel Bacquier, francia bariton, bár ezért ő már most rácsapna a kezemre. De hát nem úgy értettem én sem, hogy csakis francia operák baritonszerepeit énekelte volna, első osztályú Scarpia volt, Mozartot is énekelt, és ha a legélénkebb emlékemet kell róla elővenni, akkor van egy Falstaff-film. Götz Friedrich rendezte, Bacquier a címszereplő, először a Mezzo tévén láttam, és egészen meg volta döbbenve a kezdetén. Nem történik semmi. Csönd, csönd, csönd. Közben Falstaff, vagyis Bacquier arca látható, annyira keveset mozdul, hogy figyelni kell, nem állókép-e vagy nincs-e benne lassítás. Az arc betölti a képernyőt, de közben alig arc, hiszen nem csak vastag smink van rajta, hogy kellően vén John legyen, de még valami vizes vatták is vannak rajta. A szeme viszont él, pedig nagyon nem játszik vele, az is csak úgy van, és mégis: Falstaff nem pocak és nem hang kérdése, hanem szemé.

Azóta láttam a filmet az interneten, és kiderült, hogy ez a nagy csönd nem feltétlenül nagy csönd, nem így volt kitalálva, amíg Falstaff fejét szokjuk, szól németül valami narrátorszöveg, de a francia vagy a nemzetközi változatból azt kihagyták, csak nézzük egymást, hiszen együtt fogjuk tölteni az elkövetkező két órát.

De, ami a filmet illeti, nem csak Bacquier a kiemelten fontos, hanem a Mrs Quicklyt éneklő Szirmay Márta is. Tudtam róla, hogy volt egy ilyen énekesnőnk, hiszen szerepelt néhány lemezen, többnyire oratóriumokban. Aztán meglepődve láttam, hogy a Gonda János féle Jazz könyvben is szerepel, mint a kevés magyar jazznők egyike. Mire ezt olvastam, már a nemzetközi karrierjét futotta, ő is azok közé tartozott, akik csinálták, és nem beszéltek róla itthon, akkor sem, amikor már hazajöhetett. A Hungarotonnál volt is jazz-lemeze, elég vicces, mert amikor Anitát énekli a West Side Storyból, nem szólnak neki, hogy a „find” szó kiejtése „fájnd”, így aztán findnek énekli az A Boy Like That kezdetű dalban. A hangjáért szerettük.   

Vannak nyelvi problémák, amelyeket mi alig érzékelünk, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is érzékelünk, amikor idegen nyelveket tanulunk. Leginkább a dolgok nemére gondolok, hogy most der vagy die vagy das, il vagy la, le vagy la. Nem mindegy?

Nem hát. Annyira nem, hogy a kérdésben sokszor az országok akadémiájának kell döntenie, legutóbb épp a koronavírus tette föl a kérdést a tudósoknak, akik, legalábbis Franciaországban úgy döntöttek, hogy a COVID-19 nőnemű. Ami innét nézve azért meglepő, mert a vírus szó végződése hímnemre utalna, de ők tudják. Az ember próbál szabályokat találni, logikát keresni, igen, a posta nőnemű szokott lenni, a hold is nő, a nap viszont férfi, kivéve németül, ahol éppen fordítva van. A Földközi-tenger az olasz csizma körül férfi, a Riviéránál viszont nővé változik, de hát rendben van, a tenger nagy.

Milyen nemű az opera? Azért jutott csak eszembe a kérdés, mert a Metropolitan honlapján kétórás dokumentumfilmet adtak a színház történetéről, a nagy átköltözésről a régi helyről az újba, a maiba, az 1966-os évad- és színháznyitásról.  Hihetetlenül jól rakták össze a történetet, egyszerre volt személyes és dokumentumokat közlő, beszéltek Rosalind Eliasszal, ezt ma már nem tehetnék meg, Alfred Hubayval, aki 62 éven át ültette az embereket, ő is halott már két éve. Beszéltek Leontyne Price-szal, ő még csak 93 éves, viszont  ő volt a színháznyitó Antonius és Kleopátra opera hősnője. És közben mesélik a színrevitel izgalmait, a bemutató hetében leáll a forgószínpad, összeomlik ettől szinte minden, hiszen a színpadi seregeket el kellene tüntetni, de ha nem kiforognak, hanem masíroznak, akkor túl rövid a Samuel Barber által komponált zene, újra kell írni azt a részt. Aztán a jelmezes főpróbán nem tudják kivarázsolni a piramist a szín közepéről, a statiszták Rómában sétálnának, de az utca közepén ott egy piramis, benne szegény Kleopátrával. Vicces volna, ha nem két nap múlva lenne a bemutató. Bajban vagyunk, mondja a rendező Zeffirelli, de aztán szerencséjük van: a bemutatón sem tudják a helyére cibálni a piramist, de legalább járkálni lehet tőle.

Mindezt elmeséli Leontyne Price, aki ott volt, bent a piramisban, vagy a függöny előtt, és mondja, hogy ennek már ötven éve. De ez az opera ötven év múlva is állni fog. És azt mondja rá: she. Ez persze nem világszabály, a francia opera például rendületlenül fiú, de a Metropolitan nő. Hát így kell közelíteni hozzá. Egy szép napon.

A Gramophone magazin is összehozta a maga karantén-körkapcsolását, három órán át adták egymásnak a lehetőséget befutott és beérkezésre váró sztárok, díjazott emberek zenéltek otthon, hogy rávegyék a nézőket a nehéz helyzetben lévő muzsikusok támogatására, remélem sikerrel. Közben, persze, az esemény önmagában is érdekes, ki mennyit vállal, ki sok, ki kevés, kinek mennyire fontos, hogy milyen benyomást kelt. Az amerikai hegedűs James Ehnes, akinek a híre még idáig nemigen jutott el, például külön  akusztikai tanácsadót is fogadott, hogy szépen szóljon a Bachja, Simon Rattle csak néhány szót szólt a telefonjára, ő úgyis karmester, egyedül nem megy sokra, odarakta a készüléket, és míg nagylelkűségre biztatott, nézegethettük, hogy lóg ki a szőr az orrából. 

Azért nem ez volt a legérdekesebb, legalábbis számomra, hanem egy másik Sir, Antonio Pappano, aki elzongorázta Bach Olasz koncertjének második tételét. Az ember persze, hogy ismeri a darabot, ezer különb előadásban hallotta, elmélyült művészek nagy elmélyülését, amivel minket is elmélyítenek. Pappano persze nem versenyezhet egy erre specializálódott zongoristával, és mégis jó volt, ahogy játszott. Épp a semmilyensége miatt, hogy nem akart többet, mint a hangokat, amivel ráébresztette az embert, hogy az esetek túlnyomó többségében nem azt hallgatja, amit kéne. Próbálunk az előadóval lépést tartani, vele borulni bele a szépségbe, és közben elfeledkezünk a zenéről, hogy mindennek az alapja a mű, hogy a sok interpretáció mögött mégis ott van az állandó, a mindig ugyanaz, amit az él át, aki először hallja a darabot. A szokásos tanulság: minél többet tudunk, annál kevesebbet értünk. De ez talán nem is olyan nagy baj. 

Furcsa, mert az egyik Little Richard nekrológban pont azt olvastam, hogy húsz év múlva nem fogják tudni az igazi nevét… De hát fogják tudni, vagy elvben fogják, hiszen épp az a különleges számunkra Little Richardban, hogy annyira jelen van és volt (és lesz) a magyar könnyűzenében. Nem csak a Hungáriára gondolok, ami játszotta is a számait, utánozta is az éneklését, meg hát a Duci Juci sem véletlenül emlékeztet a Tutti-Fruttira, hanem sokkal inkább az Illésre, amely dalban jelölte meg az ősforrást. A hatvanas években a tévé kétszer is fölvette az Illéssel a Little Richardot, az egyik film dögösebb, a másik viccesebb, mert meghívták a stúdióba a nagy öregeket, Szentágothai, Benedek és Öveges professzor hallgatja, hogy Szörényi sikítani akar. Sőt, meg is teszi. Vagyis Benedek nem hallja, mert füldugót használ, de helyesek mindhárman.

De hát nem is ez a lényeg, hanem Little Richard neve, ami elhangzik a dalban, Richard Wayne Penniman. Igaz, egy barátom egészen tegnapig azt hitte, hogy az a szöveg: Richard épp enni ment. De a lényeg az, hogy húsz év múlva sincs más dolgunk, mit emlékezni erre a névre. Rajtam ne múljon.   

Van itt egy sor az Antonius és Kleopátrából. Nem is egy, inkább kettő. Vas Istvánnál így szól, hogy „Gyönyörein, akár delfineken nyargalt, így elemükből felmagaslott”.

Mi van?

Az eredeti azt mondja: „His delights were dolphin-like, they show’d his back above the element they liv’d in.” Van tehát egy figyelmetlen értelmezés, hogy Antonius mint valami delfin hullámzott a gyönyör közepette, vagy hogy is mondjam, mondjuk úgy: nagy szexkirály volt. Ez sem áll nagyon távol Kleopátrától, aki a darabban meglehetős nyíltan igényli a testiséget, jön az eunuch, hogy adna valamit, nem vágyom most olyasmire, amit egy eunuch meg tudna adni. Igazából mégis mintha teljesen másról volna szó, a testi gyönyör lelki emelkedettségévé változik, a gyönyörök Antonius hátát az éltető (vagy épp élt) környezet fölé emelik. Ahogy a delfin kiemelkedik a vízből, mintha szabadulni akarna a természetes környezetéből a könnyűség felé, a testi gyönyör (lehet ez, ugye, a sok bor is) Antoniust az általa élt elemek fölé emelik, föld fölé, ég fölé, istenek közé. Ha jól értem.

És ez csak két sor ebből a darabból.

Az talán köztudomású, mennyi Shakespeare-t használtak a Hairben, leginkább (talán kizárólag) a Hamletet, What a piece of work is man, ez Hamlet egyik monológja, vagy a legvégén azt énekli a kórus, hogy the rest is silence, a többi néma csend. Annak ellenére, hogy csak a zenét írta Galt MacDermot, a librettót nem, mintha ő lett volna ráakadva Shakespeare-re, mert pár évvel később írt egy igazi Shakespeare-musicalt, A két veronai nemest (magyarul A veronai fiúk volt a cím). Ez utóbbi elég jól követi a végeredményben nem túl víg vígjáték eseményeit, de egy pillanatra, egy vidám szamba közepén megáll minden, és elkezdenek az Antonius és Kleopátrából szavalni. Azt, igen, azt a híres részt, amit Ruttkai Éva is elmondott, és amit sokan a Latinovitstól való búcsújának tartanak. Talán az is.

Nem tudom, milyen fordítást mond Ruttkai, ez nem a Szász Károly-féle, és nem is Vas István, mást pedig nem ismerek, de majdnem mindegy is, mert mintha épp arról szólna a jelenet, hogy túl vagyunk szavakon, mindegy, mit jelentenek, csak nagyon csekély segítséget adnak az élményhez. Nem is szabad talán túlmagyarázni az egészet, hiszen annyira világos: nehéz nagy nőnek lenni. De nagy férfinak lenni – az lehetetlen.

Erről az eseményről valahogy lemaradtam, pedig megtaláltam a nyomát a honi sajtóban: tavaly Kevin Spacey Rómában egy bokszoló szobra mellett olvasott föl. Tudtam, persze, hogy melyik bokszoló szobra mellett, öreg barátom, a pihenő bokszoló mellett. Azt is lehet tudni, mit olvasott föl, Gabriele Tinti versét, egyszer már volt ott egy hasonló esemény, csak akkor Franco Nero olvasta fel Tintit, és olaszul, Spacey meg az angol fordítást.

Általában meg szoktak egyezni abban, hogy a bokszoló éppen vesztes meccs után üldögél a sarokban, ha egyáltalán négyszögletes volt akkoriban a küzdőtér. Tudni is, hogy miért, bronzba vannak öntve a sebei. Mintha az embereket nem izgatná, hogy ezek a sebek többnyire régiek, hegek az arcon, törött orr, karfiolfül (ezek szerint birkózott is). Vannak friss vércseppek is rajta, de hát ki az, aki kapott ütés nélkül megússza? Nem vagyok annyira biztos a vereségben.

Nyilván mindegy, ez amolyan képzőművészeti álprobléma, mint az, hogy min mosolyog Mona Lisa, és inkább szól a nézőről, mint magáról a szoborról. Hanem a bronzban mégis van valami kettősség, mindenféle iszony és hirig, adok és kapok után van, erősen kicsavart testhelyzetben, és csak úgy árad belőle a nyugalom. A győztesek nyugalma vagy a vesztesek nyugalma, na, végre, jól megvertek, nem kell többet odaállnom. Van róla egy fénykép, eredeti környezetben, úgy értem annyira eredeti, amennyire csak lehet. A gótok elvágták a vízvezetéket, a fürdőt bezárták, lebontották, a szobrokat elásták, mondjuk ezerötszáz évre. És akkor jöttek az emberek, kerestek és kutattak, kiásták, a bokszoló meg ott ül a felfordulás tetején, kezén a szögecses szíj, hogy jobban fájjon, ha ad egy pofont, de nem ad. Ave, napfény, azt mondja.   

Kilencvenegy évesen meghalt Dzsi Csao-zsu, akiről talán más sem tudja, hogy ki volt, de most föllebbentem a fátylat: tolmács Richard Nixon kínai látogatásakor. Ennek megfelelően az ember elkezd agyalni arról, amit a tolmácsok tudhatnak a világról, akik ott vannak, mindent hallanak, esetenként talán kicsit torzítanak is a szavakon, ne essenek egymásnak a világ hatalmasságai. Mintha Spiró Györgynek volna erről egy írása, vicces, sőt, nagyon vicces.

Dzsi Csao-zsu azonban más okból is fontos szereplő, amióta van egy olyan opera, hogy Nixon Kínában, vagyis 1987 óta, mert az ember ritkán mondhatja el, hogy operai hősökkel élt egy időben, tudja, hol lakott a traviata (én véletlenül tudom, fölnéztem egy házra Párizsban, és ki volt írva), vagy együtt harcolt a trubadúrral. Mindjárt neki is láttam az operának, és tényleg minden olyan, mint volt, Mrs Nixon piros kosztümje, vagy Mao lába mellett a köpőcsésze, és mögötte a könyvespolcnak látszó valami, amin nem könyvek, hanem dobozok voltak.

Csak a tolmács nincs sehol. Pontosabban ott van, de többen vannak, három nő, Dzsi Csao-zsu egyszerűen kimaradt a librettóból. Különben is, ha élő operahősöket kell keresni, ott van Henry Kissinger, ő is szerepel az operában (basszus). A hónap végén lesz 97.