Emlékszem, hogy menet közben kissé elegem volt belőle, de nem tudok barátságtalanul gondolni az Ezüst madarak című könyvre. Írta Ann Napolitano, és valahogy mindig szeretem ezt a formát, van egy kétgyerekes New York-i nő, aki arról ír, hogy két gyerekkel és férjjel el kell indulni Los Angelesbe, mert ott jobb állást kínáltak. Nem neki, hanem a férjnek. Érzi az ember, hogy tudja, miről beszél.

Persze van az örök szabály, hogy soha ne higgy a történeteknek. Ha arról van szó, hogy hány jóslat teljesül, akkor az irodalom és a filmművészet alapján mindegyik, különben nem volna történet. Annak mi értelme volna, hogy megjósolják: királylány lesz a feleségem, aztán mégsem. Ha az első oldalakon fölszáll a család egy repülőgépre, és láthatón sokáig időzik ott, akkor tudjuk, amit tudnunk kell: tragédia. Legfeljebb az a kérdés, hogy túszejtők vagy baleset. Vagy csak meghal valaki a nagy összezártságban – de ez a nagy gépek miatt egyre kevésbé téma, kétszáz utas közül túl sok lehet gyilkos.

Itt baleset történik, és tudjuk, hogy ilyen baleset nincs. Mindenki meghal, csak egy tizenkét éves gyerek marad életben, törött lábbal, de sértetlenül. Aha, persze. Sajnos pechünk van, ilyen történet van, abból írta Ann Napolitano a könyvet: egy holland repülő zuhant le Líbiában, egyetlen, tízéves túlélővel.   

A többi csak technika, de az van, meg fordítás, az lehetne jobb is, lassan már csak álmodok arról, hogy ha nem minőségi irodalom, akkor a „hard working” kifejezést ne úgy fordítsák, hogy „keményen dolgozik”, hanem hogy szorgalmas. Ettől még el lehet olvasni bármit.

Felülök az éjszakai biciklire, és megszólal a vers odabent: óh, tűnt derűk arája, íme még itt állsz, és dajkál a vén idő s a csend.

Itt el is akad a csend, nem tudom tovább, de már ezt sem értem. Mi az, hogy tűnt derűk arája? Megőrült ez a Tóth Árpád, megrészegül az ara meg a derű összecsengésétől? És ha igen, akkor miért nem fordítva írja, óh, tűnt arák derűje.

Persze, meg van kötve a keze, mégis van egy eredeti, angol óda, de hát szépen eltávolodik tőle, már a címben is. Ode on a Grecian Urn, Óda egy görög vázához. Urna helyett vázát ír, ami lehet, hogy művészettörténetileg igazabb, de Keats nyilván nem véletlenül írt urnát, halotti hamvakat tartalmazó edényt.

Tudom, nem ez a vers lényege, nem ezen vitatkoztak még száz évvel később (és száz évvel előttük), hanem a végén, hogy vajon mennyire igaz az, hogy: „A szép igaz, s az igaz szép.” Mert szépnek szép, de milyen ötletes volna, ha maga az állítás már a cáfolat volna, szép, de nem igaz.

De eddig, persze, nem jutok el, ahhoz öt tízsoros versszakot kellene fejben tartani, marad a tűnt derűk arája, ami angolul persze nagyon más, sokkal hosszabbak a hangsúlyos szavak: Thou still unravish’d bride of quietness. Keats számára nem a derű volt a fontos, hanem a csönd, hogy egy mozgalmas jelenetnek semmi hangja nincs, mégis zene, ritmus, hallható hallhatatlan. Meg, persze, a pillanat, már menyasszony, de még szeplőtelen, valami volt, valami lesz, de ez mind nem érdekes, csak ami van. Voltaképpen egy anti-József Attila, ami van, épp az nem törik szét darabokra, pedig, ugye, mégis csak egy váza, minden oka megvolna rá.

Közben hazaértem, nincs megfejés, azt meg végképp nem tudom eldönteni, hogy mi a viszonya az igaznak és a szépnek, egy és ugyanaz a kettő, vagy csak jegyesek. Mint a tőke és a fasizmus.

S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Valaha ezen vitatkoztunk az iskolában. Hogy pontosan mit is jelent: kihal az emberiség? Kihalnak a magyarok? Vagy csak a boldogtalanoktól kell megszabadulni, és akkor a látszat győz? Azt azért már akkor is sejtettük, hogy Vörösmartyt kellene megkérdezni, ha teljesen biztosak akarunk lenni a dologban. Reggel kérdeztem, de nem mondott semmit. Most mégis azt mondanám, a látvány alapján, hogy szerinte az emberiségből volt elege az agg földnek. 

Meghalt Edward H. Tarr, és egy kicsit gondolkodni kellett, hogy miért is olyan ismerős a neve. Trombitás, persze, de attól még nem kellene ismerősnek lennie, mert a közönség trombitásbefogadó képessége viszonylag korlátozott, főleg, ha klasszikus és barokk trombitálásról van szó. Alapvetően még mindig a lemezkiadók feje után megyünk, ők pedig egynél több sztárt nem tudnak kinevelni vagy futtatni. Maurice André az EMI és az Erato művésze volt (mára már ez ugyanaz az istálló), Hakan Hardenberger a Philipsé, Boldoczki Gábor a Sonyé. Alison Balsom EMI (volt), Nakariakov Warner, és ez körülbelül le is fedi a szükségleteket. Edward H. Tarr senkinek nem volt kizárólagos kedvence – ezért is tűnt föl Hungaroton-lemezeken a hőskorban. Brandenburgi versenyek a Liszt Ferenc Kamarazenekar második felvételén, és Martin Klietmann kantáta-lemeze.

Nem tudom, mennyire általános a hajlam, hogy a trombitásokat valami dragonyosoknak képzeljük, jókat söröző, derék fickók, akik próbálnak nagyobb gikszerek nélkül átvergődni a műveken, mert trombitával nem tudja magát meghúzni az ember, ha elszúrja, azt mindenki észreveszi. Közben meg a hangszer maga minden katonás csillogása ellenére nem csak érzékeny, de nagyon is személyes. Arra gondolok, amit Leonard Bernstein mondott, hogy Louis Armstong egyaránt fölismerhető a trombitálásáról és az énekhangjáról, pontosabban, hogy teljesen egyértelmű: ugyanaz az ember énekel, aki trombitál, nem csak a zeneisége azonos, de a hangszín is ugyanaz. Elvben ez lehetetlen, hiszen a hangszálak nincsenek benne, csak az egyik hangadásban, mégis ez érvényes minden jelentősebb énekes-trombitásra. Chet Bakernél is ez a helyzet – jóllehet Bakert sokan tartották Miles Davis felhígított és kifehérített változatának. Trombitálni nagyon is személyes dolog, sokkal közvetlenebb információ, mint a zongorázás, ahol mégis egy teljes szerkezeten fut át minden, amiből hang lesz. Itt meg száj, levegő, lélek – talán a hegedűnél is személyesebb megszólalás.

Edward Tarr emlékére tehát, aki teheti, hallgasson Edward Tarrt. Én tehetem.  

Nemzetközi Zongoranap volt tegnap, a lehetőségekhez képest nagy bulit rendezett a Deutsche Grammophon, összeszedték a nagy és aktív és hadra fogható pianistákat… Még a hadra nem foghatókat is, a visszavonultságból előkerült Maria Joao Pires, hogy, saját szavai szerint a semmi közepén álló házából eljátssza a YouTube-on a Pathetique szonátát. Nem a kritika vagy a művészekkel való elégedetlenkedés idejét éljük, de persze az emberben van némi kajánság, hogy „legalább értem, miért vonult vissza”.

Négyórás program volt, nem csak ismerős nevet viselők léptek föl, de ők is szép számmal, Kiszin Chopint játszott, a programot pedig Daniil Trifonov zárta, aki Dominikából jelentkezett be maszkban, aztán a távolból, már úgy értem, kamerai távolból játszotta el az idei koncertekre tervezett műsorát, A fúga művészetét. Nem az összes fúgát, de azért semmiképpen sem tanulság nélkül. Hogy mást ne mondjak: ha a közönség arctalanná válhat, akkor azért pimaszabb vagy őszintébb, mint amikor mindenki önmagát képviseli. Trifonov majdnem 12 ezer nézőnek kezdett el játszani, és mire abbahagyta, nem sokkal voltunk többen 10 ezernél. Egyetlen koncertre ez, persze, csodálatos tömeg, de ha úgy vesszük, hogy percenként leléptek kétszázan, akkor egyértelmű, hogy Bachhoz ma nem csekély bátorság szükséges. A fúga művészetéhez mindenképpen.  

Mit tehet az ember, ha mégsem közvetlenül éri a gyász? Örül. Közben tudja, hogy másokat nagyon is közvetlenül érint a hír, jelen esetben Luigi Roni halála, szóval nem örül. Lemezt hallgat.

Luigi Roni basszista volt, a koronavírus miatt halt meg, és ha azt nem is mondanám, hogy ezer közül fölismerném… Nem is ez volt a feladata és a szerepköre, kisebb szerepeket énekelt a nagyok árnyékában. A király az Aidában, Ashby A nyugat lányában, az ember leginkább azért irigyli, mert közvetlen közelről hallgathatta a Scalában a legnagyobbakat.

Ahhoz képest azért szuper hangja volt. Ő énekli V. Károlyt egy bécsi előadásban. Elképesztő a szereposztás, Carreras fiatalon, magabiztosan, Freni, Ghiaurov, Cappuccilli. Az első követ a mi jó barátunk, a fantasztikus Walter Fink a Müpa Wagner-napjaiból. Mintha mindenkit fölhecceltek volna az előadás előtt, hogy csak nyugodtan ordítsák le egymás fejét, nem tudnak túl hangosak lenni, mert ott van alattuk a zenekar, és Karajan mindent összefog.

És tényleg. Ez az előadás kezdődik Luigi Ronival, ahogy elbúcsúzik a világtól, és a végén a sír mélyéről megjelenik elevenen, és megmenti Don Carlost. Ahhoz azért kell hang, hogy az előadás elkezdődjön és befejeződjön, hogy egy ilyen szereposztás mellett is azt érezzük: valaki megszólal a színfalak mögött.

Nyugodjék békében.

Azt soha nem sikerült tisztáznom magamban, hogy az élmények azonossága vajon előny vagy hátrány volt a kommunizmusban. Úgy értem, ez ma is létező dolog, ha két ember találkozik, nem tud másról beszélni, mint a koronavírusról, vagy ha nem arról beszélnek, akkor az az érzésük van, mintha szándékosan kerülnék a témát, de a régi bezártság alatt ez mégis évekre elhúzódó élmény volt: táncdalfesztivál, szilveszteri kabaré, olimpiai aranyérem. A hanglemezek azonossága, hogy minden háztartásban megvolt a Csendes éj, a d-moll toccata és fúga Lehotkával, később a Magyar gregorián.

Azt hiszem, valami ilyesmi volt az Eva Pilarova-lemez. Nem minden háztartásban, de sokban. A Fascinating Czech Singer jazz-standardokat énekelt, erős, nem túl bonyolult hangon, és ha akcentussal is, de legalább más akcentussal, mint a magyar kollégák a szocialista jazz hajnalán.

Eva Pilarova március 14-én halt meg, 81 évesen, végig aktív tudott maradni, bár ennek a cseh hatóságok megkérték az árát, alá kellett írnia 1977-ben az anti-Chartát. Nem nagyon volt választása, két férje is emigrált, negyven felé közeledve joggal félt, hogy hirtelen megfeledkeznek a művészetéről. A rendszerváltás után szakácskönyveket is írt, ott sem tudnak értelmesebb dolgot kitalálni a régi idők hőseinek. Azért énekelt is, bár, ugye, az nekünk mindig vicces, ha valaki csehül énekel slágerzenét vagy akár a Monti Csárdást (nem mintha Vittorio Monti magyar lett volna), és nem gondolunk arra, hogy másoknak épp ennyire humorosnak hangzik, ha valaki magyarul énekel heavy metalt.  

Lehet egy fordítónak rossz a kiejtése? Nyilván, ha kérdezem, akkor lehet, például itt ez a könyv, Tábori Zoltán fordította, a címe pedig az, hogy A király háborúja. Ha beugrik egy másik cím, A király beszéde, az pont így helyes, ez volt a cél, mert ez annak a folytatása. A szálak elvarrása, VI. György és logopédusa, Lionel Logue kalandjai a trónra lépés után. Boldogtalan kor, háború van, György királynak még sok beszédet kell elmondani, hadba lépéskor, bombázáskor, és minden év karácsonyán, eleinte nem remélve, aztán már kimondva, hogy talán ez lesz az utolsó háborús karácsony. Nem sokáig élvezik a békét, VI. György 1952-ben, Lionel Logue 1953-ban halt meg, és utólag az ember hajlamos úgy csoportosítani a tényeket, mintha ez a két ember egy bizonyos történelmi feladatra született volna, amit csodálatos fegyelemmel el is végeztek, az élet meg azt se mondta, köszönöm, csak dobta őket.

Aztán mégis azt mondta, hogy köszönöm, mert népszerű könyv és film lett belőlük, Oscart is kaptak érte, az emberek pár évtizeddel később megismerték a nevüket és küszködéseiket. Nyilván egy ilyen folytatás nem tud elementáris hatással lenni, de elmondják benne a folytatást és a befejezést, és aki elmondja (Peter Conradi mellett), az is Logue, a beszédjavító unokája, Mark.

És aki nekünk elmondja, az Tábori Zoltán, hogy a kiindulópontra visszaérjek, könnyed és jó a szöveg, úgyhogy nem is nagyon akarok megakadni a kiejtés-problémán, ha nem volna sajátosan magyar. Attól függően, hogy milyen ragok kerülnek a Logue név mögé, lehet tudni, hogy az első százegynéhány oldal alatt a fordító nem „lóug”-nak mondta a nevet, mert azt írja, hogy „látta Logue-t”, de aztán a könyv végére megvilágosodott, mert már helyesen illeszti a ragokat. (Részlet a Kákán a csomót sorozatból.)

Firenzével álmodtam. Pontosabban nem is tudom, hogy ez még álom volt, vagy szívem első gondolata. Benne van néhány dolog az elmúlt napokból, a tévében adott Rómeó és Júlia, meg a balsejtelem, hogy biztosan elmarad a Szépművészeti preraffaelita kiállítása. Mindenesetre álmomban (vagy ébrenlétemben) ott álltam a Santo Stefano bejáratánál, az ajtó félig volt nyitva, mint harmincöt évvel ezelőtt, nem tudtam, hogy belesni vagy bemenni is szabad. Ez az a templom, írta Wellner István útikönyve, ahol Boccaccio Dantéről tartott előadást. Az ember ájult, aztán ájult még napokig meg hetekig, míg aztán Veronában kifejlesztett magában egy szép kis Stendhal-szindrómát, ha nem akarjuk feltétlenül ideggyengeségnek nevezni. Ott ültem a Júlia sírjának nevezett szarkofág mellett, és csöndesen folytak a könnyeim, miközben a normális turisták együtt érzően pislogtak felém: szegény fiatalember, biztosan nagy bánat érte, így vagy úgy elveszítette a maga Júliáját.  

Nem volt más választása az embernek, kénytelen volt hörcsögként falni a művészetet vagy a szépséget és a történelmet, tudta, hogy három évre kell pakolnia, akkor jöhet majd vissza. Már ha ide jön, és nem egészen máshová.

Ma persze egészen másként mászkál az ember, minden nap elmondja magának, hogy nem baj, hogy nincs idő mindenre, hogy egy órát ül a kávézóban vagy az étteremben, mert jövünk még, úgyis jövünk még, nem szalad el az a Notre-Dame.

Nem szalad el, csak leég.

Nem szalad el az a Firenze.

Nem szalad el, csak karantén.  

Alig néhányszor hallottam Földes Imrét zenéről beszélni, nyilván éppen ezért rögződött az a néhány alkalom. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem rögződött, csak úgy, ahogy ő maga rögződött, igazi tanáralkat, jól beszél és élvezettel, de mégsem magáról tart előadást, nem arról van szó, hogy ő milyen nagy ember, hanem hogy milyen nagy dolog az, amivel foglalkozik. Hozzáállást tanít, a csodálkozás képességét, vagyis nem feltétlenül csak ahhoz csinál kedvet, amiről szó van, hanem magához az ügyhöz. Ha az új zenéről beszél, az ember mindenkit és mindent meg szeretne ismerni, ha a régiről, akkor – ugyanez. Csak még nagyobb az anyag, még több az elmaradás, még nehezebb a pótlás.  

Mintha ezen segítene a foldesimre.hu, rengeteg cikk és elemzés, rádióban elhangzott előadás, interjú, kritika, nekrológ. Kocsissal kezdtem, mert Földes Imre azt a Kocsist is ismerte, akit kevesen, nem a mestert, hanem a tanulót, akit csak úgy lehetett fegyelmezni, ha a tanár süketnek tettette magát, nem reagált a kivételes gyerek kivételes tehetségére, hiába ugrándozott a gyerek, hogy ő tudja, tudja, mindig mást szólított föl. Hogy a kivételes tehetségből mégis kivételes felnőtt lett, az nyilván a tanárok érdeme. Hiába nem vagyunk gyerekek, hiába nem vagyunk kivételes tehetségek, Földes Imrét olvasva mintha még egy esélyt kapnánk az élettől.