Házi műveltségi vetélkedőn be szokott jönni ez a kérdés, hogy vajon tudják-e a többiek, ki írta a Nem tudom az életemet hol rontottam én el kezdetű magyar nóta szövegét. Nem szokták tudni. A megoldás Kellér Dezső, igen, ő, aki a függönybe kapaszkodva adta elő utóbb a konferanszait arról, hogy mennyire vidáman mondják azt a bolti eladók, hogy valami nincs, nem kapható. Tényleg meglepő, hogy kikben rejtezik valami dalszövegírói hajlam.

Inkább múlt időben: kikben rejtezett. A Népszava sportrovatának volt munkatársa Vándor Kálmán, aki leginkább a fordításairól volt ismert, neki köszönhetünk olyanokat, mint hogy A szívem egy vándorcigány, vagy hogy Sír a telefon, bár az utóbbiban Koós János elárulja, hogy igazából ő sír, míg az eredetiben Domenico Modugno ragaszkodik ahhoz, hogy a telefon sír. Van még eredetibb is, hiszen ez igazából francia dal. Mindenesetre a magyar változatban nem heccelik a közönséget, és nem kérdezi meg a szegény síró apuka, hogy milyen volt a nyaralás a tengerparton.

Nem velük akadtam össze most, hanem Breitner János dalait hallgatva Gedeon Pállal. Nem tudom, mennyire ismerős még a név, ő is népszavás volt, de egy időben a Tv-híradóban külpolitikai kommentárokat is mondott, kimeredt szemmel, az íróasztalt kaparászva. Gyerekként sem értettem, hogy ha valami ennyire idegesíti, akkor azt miért csinálja. De Gedeon Pál is írt slágerszövegeket, például a Szép szenyoritát, Korda György volt az előadó, nemigen szólt másról, mint hogy jön a tél, ezért jó volna, ha a szép szenyorita még aznap éjjel az énekesé lenne. De ahogy kerestem valami adatot az interneten Gedeon Pálról (szinte semmit nem találtam, csak hogy rövid ideig főszerkesztette is a Népszavát), belefutottam egy Odze György emlékezésbe, hogy gimnazistaként fölkereste a szerkesztőségben Gedeon Pált, elküldte neki a novelláit, bejárták együtt a szerkesztőséget, és búcsúzóul Gedeon az ifjú Odzét óva intette az újságírástól, mert az tönkreteheti az embert. Lehet, hogy kívülről érdekes pálya, de nem illik egy íróhoz.

Amiről meg Havas Henrik jutott eszembe, aki arról beszélt valami műsorban, hogy eltékozolta a tehetségét, mert sokak szerint ő jobb (vagy ugyanolyan?) drámákat tudott írni, mint Spiró György. Amire az ember egyfelől azt mondja, hogy aha, persze, másfelől meg látja, hogy van azért ezeknek az újságíróknak lelkük. És a lelkük irodalomról álmodik.  

Van az a klasszikus történet G. Dénes Györgytől, hogy leül hozzá a kávéházban egy ember: mit iszik? Készpénzt. Na jó, dalszöveg kellene erre a dallamra. És a férfi elkezdi dúdolni, hogy naaa-naaa-nana. Egy kicsit olyan mulatós dallam, ahogy ma mondanánk, Zsüti meg is érzi benne a cigányzenés lüktetést, megírja a szöveget. Az lesz a bemondás, hogy „húzd rá gitár, szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr!” És olyan halhatatlan gondolatok vannak benne, hogy „úgy húzzátok, olyan jól ám, hogy az Illés meg a Zorán elszegődjön Lakatoshoz brácsásnak.”

Az egészben az a lényeg most, hogy körülbelül mégis ez a könnyűzenei gyakorlat, van egy dallam, és arra írnak valami szöveget. Bezzeg a klasszikusok, mondjuk Schubert a szöveget zenésítették meg. Pucciniről köztudott, hogy nem tudott elkezdeni komponálni, ha nem volt meg a teljes dráma, ha nem ihlette meg a történet és a szavak. Néha évekig tétlenkedett, kereste a megoldást, miből készülhetne újabb opera, és a végén óriási volt a versenyfutás a halállal, nem jött a Turandot utolsó jelenete, ő meg csak feküdt, és várta a verssorokat – végül az opera befejezetlen maradt.

De nem ennyire egyszerű ez a helyzet sem. Szombaton közvetítették a Metropolitanből A fecskét, az első felvonásban bejön a tenor főszereplő, bizonyos Ruggero, kérdezik tőle, hogy tetszik Párizs, és ő rágyújt egy gyönyörű szép dallamra: Parigi é la cittá dei desideri – Párizs a vágyak városa.

Önmagában ez sem tűnik nagyon ihletadó szövegnek, de az a különös, hogy ez az ária A fecske bemutatóján el sem hangzott. Zajlott az első világháború, Puccininak még korábbról volt felkérése Bécsből, hogy írjon egy operettet, de közben csapataik harcban álltak, a Monarchia és Olaszország egymás ellen ásta az árkokat. A sajtó meg is támadta a zeneszerzőt, hogy nem éppen hazafias cselekedet az ellenséget szórakoztatni, Puccini pedig elkezdte bizonygatni, hogy tudja ő, hol a helye. Ha jól emlékszem, a Tosca egyéves párizsi jogdíjáról mondott le a francia sebesültek javára, és az olasz vöröskeresztnek írt egy dalt, Morire? címmel. Nem tudom, hogy vajon átgondolták-e, mennyire jó téma ez a betegek gyógyításával foglalkozó szervezet számára, a szövegíró ugyanaz a Giuseppe Adami, aki A fecske librettóját írta. A vers nem különösebben mély, hogy mi lesz a halál után, azt csak azok tudják, akik már a túlparton vannak, de a dallam… A dallam pont az, amit A fecske 1920-es bemutatójára már beillesztettek a műbe, Ruggero belépője és Párizs iránti lelkesedése.  

Szóval nem úgy van, hogy csak a megfelelő szövegre készülhet méltó dallam. Meg úgy sincs, hogy a komponistából csak úgy áradnak a melódiák, épp ellenkezőleg, örülni kell, ha jön egy, és megbecsülni. Ha kell, újrahasznosítani – még Puccini-szinten is.

Mikor itt volt a zongorista Rudolf Buchbinder el akartam mondani, hogy mindig a kis Zaches jut az eszembe róla, csak már kicsit régen olvastam a Hoffman-történetet, gondoltam, hogy jobb, ha felfrissítem az emlékeimet, miről is van szó benne. A főhős szerepel Offenbachnál is, a Hoffman meséiben, de nem egy egész felvonáson át, csak a Kleinzack-legendának nevezett tenoráriában. Az operai Hoffman közkívánatra elkezdi mesélni a történetet, de épp csak elmondja, hogy nézett ki Kleinzack, aztán belefeledkezik a saját ábrándjaiba. és szíve hölgyéről énekel. „Élt az eisenachi udvarban egy furcsa törpe…” Már Eisenach is csak azért kerül az operaváltozatba, hogy rímeljen a Kleinzackra, ami a klein Zachesnak elég erősen franciásított változata. A másik érdekes rím a „colbac”, ami alighanem a mi kalpag szavunk eredetije, katonai süveg, amit Kleinzack a fején visel, bár ennek sincs nyoma Hoffmannál. Szóval jó, hogy ezt a privát élményt nem mondtam akkor.

De a könyv maga így is nagyon szép olvasmány, Háy Gyula fordítása, nagy küzdelem a mandragóra ellen, úgy értem, mintha kerülné a szót, mert nem ismeri a magyar olvasó, inkább azt írja, hogy olyan a kis Zaches, mint valami retek, később majd gyökérember lesz belőle. De nem sajnálja meg igazán a szerző, mert azzal áldja meg őt egy tündér, hogy a társaságában lévő emberek jó tulajdonságait a többiek Zaches érdemének tudják be, így majdnem elveszi feleségül Boldizsár (Balthasar) szerelmét, Candidát, akinek egy kicsit talán túl nagy a lába meg a keze, de a szíve alapjában véve jó.  Aztán minden jóra fordul, nem mondom el hogyan, hátha kedvet csináltam hozzá. Mindenesetre semmi köze nincs a manónak Buchbinderhez.

Két hét sem telt el a bemutató óta, és körülbelül öten ülünk az Urania nagytermében az Amy Winehouse-filmen. Megkockáztatom, hogy ez most nem jött be.

Nem egyértelmű, hogy miért nem, talán túl kevés idő telt el, talán még mindig a dokumentumfilm-változat az érdekes, ne játsszák, hanem mondják el, mi történt. Amy Winehouse szeptemberben lett volna 40, a haláláért a filmben többé-kevésbé felelőssé tett férje, Blake Fielder-Civil is csak 42. A paparazzók életkoráról nincs adatom.

Rémes film, elég unalmas is, elég átlátszóan bűnbak- vagy legalábbis felelős-kereső, csak most nem Amy-papát okolják, aki a Rehab című számban még azt mondja, hogy Amy is fine, hanem a mérgező kapcsolatot, a másik tetovált gebét, aki előrébb járt a droghasználatban, mondhatni mutatta az utat.

Pedig hát megosztozunk a felelősségben. Úgy értem, ez nem egészen világos, hogyan játszódhatott le a nyilvánosság teljes bevonásával, valaki szisztematikusan gyilkolja magát, a közönség meg tapsol, éljenez és díjakat ad érte. Mindenki látja, hogy merre szalad a szekér, és mindenki bólogat, éljen az angol szabadság. De hát nem a szabadságról van szó, hanem a támogató fogyasztói jelenlétről, hogy Amy Winehouse megélte a dalait, megírta a szerelmi csalódását és a rehabilitációs kísérleteket, ettől volt igazi, hiteles, fontos, érdekes és piacképes. Mi aztán tényleg nem megyünk a rehabra, de szeretjük egy kicsit rázni a lábunkat ritmusra.

Ha így összerakja az ember, akkor nem nagyon lát ebben az egészben mást, mint a halálba táncoltatott lány történetét, valakinek meg kell halnia, hogy a világ élhessen tovább, hogy ebből az egészből dalok, fényképek, cikkek, filmek szülessenek, és akkor csak ez marad soványka vigasz: legalább most a film nem jött be.   

Szép, nagy kiállítás A bábu megszólal, Anna Margit művei a Nemzeti Galériában. Mire eljut az ember az elejétől a végéig…  Az eleje egy kicsit nehéz, mert egy végtelenre beállított filmfelvételen ismételgeti Anna Margit, hogy „én nem tudok és nem is szeretek a képeimről beszélni”, ami ebben a formában annyira nem informatív, de ha huszadszor hallja az ember, akkor meggyorsítja a lépteit, és hálát ad az égnek, hogy vendégként van jelen és nem dolgozóként, mert ebbe bele lehet tébolyodni.

Közben is, a hosszú úton mintha folyamatosan távolodnánk Anna Margittól. Mintha arról akarnának meggyőzni, hogy ez egy egységes életmű a bábu változásairól, miközben a maszktól megyünk a babáig. A maszkot érteni véli az ember, a falon látható Ady-maszkot, és Anna Margit élő maszkját, és ahogy ezek megjelennek a képeken, ahogy a festő színésznővé válik, ez is ő, az is ő, itt akt, ott táncosnő, ott asszony, emitt (a falon lévő felirat szerint) madárnő, bár ez nem tudom, pontosan mit jelent, és miért volna a női szerepek egyike.

Legkésőbb a kiállítás felétől már arról van szó, hogy az időtávolság csökkenése hogyan válik az egyéb távolságok növekedésévé, hogy nem érti a néző, hogyan lesz a bábuból baba, hogy ez most vajon kiürülés vagy nagyon becsületes szembenézés, a szörnyűséget elmondtam, és most már csak ez maradt, ezek a szentendrei színek és évek és babák. Nem az vagyok, aki voltam, de aki volt is festett, meg aki van is fest. Mindkettőt (mindhármat, négyet, ötöt) Anna Margitnak hívják, ha ez elég az önazonossághoz.

Két kérdés röpködött a levegőben tegnap a Müpában. Az egyik még az előtérben, körülbelül így, hogy „te sem ismered a Poulenc kétzongorás versenyt?” Nem, nem, én sem, de állítólag nem kell szégyellni, mert Kovács Sándor sem, aki pedig zenetörténész.

Azért én kicsit szégyellem, főleg így, hogy már elmúlt. Ha nem is ismerem, de már legalább hallottam. Olyan, mintha több másik művet hallana az ember, Ravelt és Mozartot együtt, de az utóbbitól furcsa módon nem a kétzongorás versenyművet, hanem a d-moll concertót. Különben is az a fontos, hogy az előadók ismerjék, Elton John (viccelek, igazából Kiss Péter) és Balog József. És a Rádiózenekar és Kovács János. Ismerik, eljátsszák, jó élmény.

A másik kérdéssel már bent a teremben szembesül az ember. Mire kell vajon a feliratozó? Igaz, Debussy szirének című noktürnjében szerepel női kar, de csak annyit mond, hogy háááá-hááá, ahhoz biztosan nem kell kiírni a szöveget.

A megoldás a második rész Stravinsky A tűzmadár, a teljes balettzene megy, és hogy teljesen el ne vesszen a hallgató, kiírják, hogy épp mi történne a színpadon, ha volnának táncosaink. Nem állítom, hogy aki először hallja a művet, az ebből mindent megért, még sincs annyira talán elveszve a hallgató, mint, mondjuk amikor a Berlini Filharmonikusok játszották a darabot Simon Rattle vezényletével.

Egy kicsit rossz a hasonlat, nem azonos a színvonal, de nem is várta az ember. Ami engem illet, jobbat kapok a reméltnél, összeszedett, átlátható előadás, ahogy haladunk benne előre, egyre több a hiba, de ez nem meglepő, a zenekari hangzás időnként fáj, de már Debussynél is fájt, nem kényeztetik a hallgatói füleket. Ámbár a sajátjukat sem, ők is ezt hallják, hogy időnként csörömpölés folyik, és ha Stravinskyra rá lehet esetleg fogni valami történelem előtti zenei létezést, és hogy ebből lesz majd a Sacre du printemps, Debussyre ez biztosan nem áll. Másfelől viszont ez a tárgyilagos, érzelmileg visszafogott, hogy úgy mondjam, problémamegoldó zenélés tulajdonképpen felnőttnek vagy partnernek tekinti a nézőket, mi eljátsszuk, és a lelki tartalmakat majd te add hozzá.

Dolgozunk, dolgozunk.

Ez képes rá. Csak kicsit kerülgetni kellene és győzködni, de annyira szeret énekelni, hogy ha valaki nagyon tudna hatni rá, akkor alighanem rá lehetne venni Rolando Villazónt, hogy elénekelje a János vitézt. Magyarul. Ő volna a pásztorok királya, legeltetné nyáját.

Jó, lehet, hogy nem, de nekem ez is tetszik, hogy ha már a hangja cserben hagyta, ha már Verdi, Puccini nem megy, akkor elkezdett régebbi, a hangszálak számára kevésbé megterhelő szerepeket énekelni. A kevésbé megterhelés sem jelenti azt, hogy el tudja leplezni a jelenlegi, nem túl rózsás egészségügyi állapotokat, de valószínűleg sokak számára még most is az volt a legfőbb vonzereje a Müpa Il re pastore előadásának, hogy Villazón is benne van.

És hatott is. Hatott a többiekre, hatott a közönségre. Az ember azért arra készül egy korai Mozart-opera kapcsán, hogy majd egyszerre fogunk gyönyörködni és elunni a belünket, mindenki szépen énekel, de az egész egy nagy időhúzás, álproblémákat oldanak meg álhősök, jaj, királynak is kell lennem, meg szeretnem is kell a pásztorlányt, most mit csináljak. Izgulsz, ugye, kedves olvasó, de nem mondom el, mi a megoldás.

Így megyünk, és úgy jövünk, hogy de jól éreztük magunkat. Egyrészt a 19 éves Mozart zenei szempontból már felnőtt, túl van, hogy mást ne mondjak, öt hegedűverseny megírásán, ami egyébként hallható is, a G-dúr első tétele bele van komponálva a Pásztorkirályba. De a Figaro házassága is benne van a nyitányban, ismerős nyelven zenélnek. Ehhez jön még Villazón, aki épp annyira idegen ebben a zenei környezetben, amennyire idegennek kell lennie, ő Nagy Sándor, egy kicsit más szinten vesz részt az eseményekben, mint a többiek. Fáradt és szűk és kopott a hangja, de nem annyira, hogy fájjon. És ott vannak a lányok, főleg Baráth Emőke, aki most épp fiú, ő Aminta, a pásztorkirály, úgy vergődik szerelem és kötelesség között, mint valami gyermek Radames. Csak a végén jobban jár. Hopp, most elszóltam magam.

 Kíséretnek a L’Arpeggiata és Christina Pluhar, hallhattuk őket már annyi előadáson és lemezen, hogy nem nagy kockázat kimondani: ők mindig érdekesek. De Pluhart most látom először lant nélkül, a szó klasszikus értelmében vezényelni, és ezt is tudja, szépek és értelmesek a mozdulatai. Ha valamin lehet vitatkozni, az talán csak ez, hogy ki az előadás lelke, a karmester, a tenor vagy az énekesnők. Vagy Mozart. Lehet, hogy ő.  

A címben lévő szellemesség (?) csak írásban él meg Hokusait a Van Gogh és Japán című most újra moziban nézhető dokumentumfilm szakértői Hokszájnak mondják, hokszáj-pokszáj, Japánban vagyunk, de előtte és leginkább Amszterdamban. Öt éve volt a kiállítás, ami kiállításnak persze pompás ötlet, megmutatni a metszetek van Gogh-ra gyakorolt hatását, filmen már egy kicsikét biceg az egész, mert amit a festő Japánnak gondolt, az inkább csak egy képzeletbeli Japán, amit ő irigyelt, és ahol talán jól érezte volna magát. De minél többet beszél róla, annál jobban érződik, hogy voltképpen nem Japánra gondol, hanem a Földközi-tengerre, délre, fényekre, színekre. Persze nem kell ahhoz Japánig menni, hogy az ember zavarba jöjjön a nevektől, van Gogh-ot is jobb leírni, mint kimondani, mert a film szakértői leginkább úgy mondták: fan Hoh. Magyar szövegkörnyezetben ez elviselhetetlen modorosságnak hatna, Hokszáj hatása fan Hohra. A Manhattan című filmben a Diane Keaton alakította karakter szörnyű sznobizmusát jellemzik azzal, hogy így beszél, amikor a nagy, szerinte túlbecsült alkotókat sorolja.

Erőltetett vagy sem a koncepció, azért egyértelmű, hogy a japán metszetek hatottak van Gogh-ra, túlbecsült vagy sem (sem) azért engem mindig is érdekelt, hogy miért érzik az emberek magukhoz sokkal közelebb állónak Vincentet, mint Pault, Claude-ot vagy  Pierre-Auguste-öt, és lehet, hogy errefelé van a megoldás. A van Gogh által használt és Japánból kapott körvonalakban, az alakok arányaiban és a lapításban, mármint a színnel ábrázolt térbeliség kerülésében. Hogy olyan nyelvet használt van Gogh, amit mindannyian értünk és még valamilyen módon használtuk is: a képregények és a kifestőkönyvek nyelvét. Értjük egymást bemutatkozás nélkül is.

Valamiért rám jött, hogy meg kellene már végre nézni a Jó estét, Mrs. Campbell! című filmet. Azt is tudom, miért jött rám, Hajdú Szabolcs színdarabként és forgatókönyvként is helyét megálló párbeszédeiről eszembe jutott a Mamma mia!, hogy ott hogyan adagolták a színházi és a filmsikert. És mennyire bejött mindkettő. A Mamma miának pedig a sztorivázát a Jó estét, Mrs. Campbell adja, 1968-as film Lollobrigidával, az olasz nőről, aki három amerikai volt katonától kap tartásdíjat, egyiket sem hívják Campbellnek, mert az a leveskonzerv, mint tudjuk. Így aztán arra is kíváncsi voltam (bár a választ sejtettem), hogy melyik Campbell volt előbb, a film vagy Andy Warhol sorozata. Az utóbbi, azt 1962-ben állították ki először.

Nem bonyolult eset, fent van a teljes film az interneten az 1984-es szinkronnal, persze ilyenkor az embert rögtön az első szinkron kezdi érdekelni, Somogyvári Rudolf volt Peter Lawford hangja, és az is érdekes lehet, hogy mi lehetett a szövegben, amikor azt mondják rá 1984-ben, hogy „meleg”. 1970-ben vajon mihez kezdtek a fordítók a „gay” szóval?

Telly Savalas hangja az első változatban Mádi Szabó Gábor volt, a másodikban már Inke László, nyilván a tar fejek hasonlósága miatt, de igazából nem is ez foglalkoztatott, hanem Savalas bal keze, a furcsa, sérült mutatóujja.

Már akkor is sérült volt, girbegurba vagy csonka, nem tudtam pontosan kivenni, az egész igazán profi munka, úgy értem, Savalas nem rejtegeti a fogyatékosságát, nincs folyton a zsebében a bal keze, de annyira kifejező az arca, annyira szokatlan a borotvált feje, élénk a szeme, hogy mesterien és látszólag erőfeszítés nélkül tereli el a figyelmet a kezéről.

Azért a film sem rossz.

Megnéztem újra a Kálmán-napot, megint színházban, a B32-ben volt egy érdekes egész este, levetítették filmen az Ernelláék Farkaséknált, és utána eljátszották a Kálmán-napot. Majdnem mindenki ugyanaz volt, mint a filmváltozatban, (mármint a Kálmán-nap filmváltozatában), majdnem pontosan ugyanazt mondták (kanapé helyett szék, és ehhez hasonló jelentőségű eltérések vannak) – és mégis.

Mégis más. Hogy a legmásabbat mondjam, a Földeáki Nóra által játszott Zita a filmen nagyon idegesítő a beszédkényszerével, a közhelyeivel, a történet nélküli történeteivel, és ugyanez a Zita, ugyanezzel a beszédkényszerrel és ugyanazokkal a történetekkel most leginkább sajnálatot és együttérzést kelt, hú, de rossz neki, ezzel a pasival és ezzel az aggyal, ezekkel a barátokkal, ebben a világban.

Nem tudok más magyarázatot rá, mint hogy ez színház, ott zajlik három lépésre a szemünk előtt, és nem valahol reflektorok és kamera előtt. Ámbár reflektor itt is van, szóval még ez sem különbség.

Nem tudok más magyarázatot, mint hogy a színház talán tényleg jobb embert csinál belőlünk. Sajnos nem tartósan, de talán az előadás idejére.