Kísért (ez így kissé erős, de tetszetős) egy zenemű, sokszor hallgatom mostanában Mozart g-moll zongoranégyesét. Már csak azért is érdekes, mert látja az ember, hogy egy-egy létre nem jött műfaj még Mozartot is zavarba hozhatja, mi legyen, milyen legyen. A végén olyan lett, mint egy zongoraverseny, csak három vonós van benne zenekar helyett. A három vonós többnyire most az Emerson vonósnégyesből volt három, Jevgenyij Kiszin mellett, de hallgattam a művet Széll Györggyel és a Budapest Vonósnégyessel. Minden szempontból nagyon érdekes ez a felvétel is, Széll nyilván rosszabbul zongorázik, mint Kiszin, de ez sem árt, úgy értem, az ember megtanulja értékelni a zongorahang változatosságát. Másfelől meg Széll is elég jól játszik, és az ember megtanulja értékelni Széll művészetét, hogy az mennyivel több és más, mint a zenekar végsőkig való gyilkolászása, és a zenészek szó szerinti pszichikai meghasonlásba kergetése. Nem állom meg, hogy ne idézzem föl az adatot: Széll zeneigazgatása alatt a Cleveland Orchestra tagjainak negyven százaléka járt több-kevesebb rendszerességgel pszichológushoz. 

De most nem róla van szó, hanem csak erről a négy (a zongoranégyes esetében három) emberről, akik a Budapest String Quartetet alkották. (Bocsánat, eszembe jutott egy hülyeség,valamelyik rádióban mondta az oldott riporter: a szünet után Schumann Zongoraötösét fogják játszani, de hogy fér majd el a pódiumon öt zongora?)

Két Schneider, Alexander a kockás mellényes, Mischa a csellista, köztük Boris Kroyt, a jobb szélen pedig Joseph Roisman. Mint látható, egyiküknek sem magyar a neve, de akkor miért hívják magukat Budapestnek? 

A megoldás az alapítás, akkor még három magyarra jutott egy holland. A bemutatkozó koncert egyébként szintén nem Budapesten volt, hanem Kolozsváron, de ez nem számított a névadásnál. Aztán megkezdődtek a tagcserék, az eredeti második hegedűs nem szeretett másodhegedűs lenni (ezt a problémát a már emlegetett Emerson Quartetban úgy oldják meg, hogy cserélgeti egymást az első- és a második hegedűs), Indig Alfréd a Concertgebouw, majd a Berlini Filharmonikusok koncertmestere volt, amíg lehetett. A helyére érkező Pogány Imre a húszas évek végéig bírta, akkor Amerikába ment, és előbb Reiner Frigyes, majd Toscanini zenekarában talált magának helyet. A holland csellista, Harry Son a harmincas évek elején Palesztinába menekült (akkor még nem tudta, hogy menekül), de visszament Hollandiába. 1942-ben halt meg Auschwitzban. A helyükre jöttek a vilniusi Schneider-testvérek, és Joseph Roisman, aki előbb másod- majd elsőhegedűs lett. A brácsás Ipolyi István egy idő után elunta, hogy mindenki oroszul beszél körülötte, hagyta magát kiutálni (talán nem is utálták, hiszen végig küldték neki a jogdíjakat a régi felvételek után), Norvégiába ment tanítani. És létrejött a Budapest String Quartet aranycsapata, a fent látható srácokkal. 

Nem kötelező történelmet tanulni, néha elég a zenehallgatás is helyette. 

Nemrég fejeztem be Szurovecz Kitti regényét, A kisemmizett angyal a címe, és el lehet olvasni, sőt, néha kifejezetten tempósan lehet vele haladni. A szerzőről azt írja a könyv belső füle, hogy kreatív írást tanít, ami számomra leginkább azért meglepő, mert olyan mondatok azért benne maradtak a szövegben, hogy "olyan hideg a kezed, mint a béka segge". Ez pedig, elég nyilvánvalóan, két szólás összekeveredése, egyrészt olyan hideg valami (a kezed), mint a béka lába, másrészt valaminek a színvonala a béka segge alatt van. 

Egy kicsit talán mégis megnyugtatóbb volna, ha az író még tanulná a kreatív írást, és nem tanítaná. 

Lawrence Durrell könyvét olvasom, elég érdekes, hogy mi történt vele egy szicíliai társasúton a hetvenes években. Azt hiszem, ez a műfaj ma halott, aki menni akar, az megy, és megírja magának vagy a többieknek facebookon a tapasztalatait, bár minden változhat. Szép könyv a Szicíliai körhinta, és jó ötletnek látszott az ország (mármint Olaszország) északkeleti végében a délnyugati végről olvasni, még akkor is, ha a fordító láthatóan csak angolul tudott (azon is kell, csak néha franciául meg olaszul is megszólalnak a könyvben), így aztán a híres Garibaldi-jelszót, hogy "o Roma, o morte" (vagy Róma vagy halál - megjegyzem, ez már a harmadik zárójel egyetlen mondaton belül, valamit nem jól csinálok), úgy magyarítja, hogy ó, Róma, ó, halál. De most nem is a könyvről akarok beszélni, csak az ajánlásáról.

Dianának és Jehudinak, az állócsillagoknak. A Jehudi, még pontos j-vel is gyanús, annyira kevesen használják a névnek ezt a változatát, egy állócsillag azonban biztosan, Yehudi Menuhin. Diana is stimmel, Diana Gould 1944-ben ment feleségül a nála négy évvel fiatalabb hegedűművészhez. De, most csak a névnél maradva, Yehudi azt jelenti: a zsidó, és azért kapta ezt a nevet a frissen született Menuhin, mert, amikor az édesapja lakást keresett New Yorkban, az egyik, jónak látszó bérlemény tulajdonosa a szokott, félhangos módon biztosította a reménybeli bérlőt, hogy ide nyugodtan jöhet, itt nincsenek zsidók. Az egyébként anticionista Menuhin papa, aki amúgy a nehezen félreérthető Moshe nevet viselte, ekkor elhatározta, hogy a gyerekeinek is olyan nevet ad, ami egyértelművé teszi az identitásukat. 

Ami azt illeti: sikerült.  

Gyászjelentést hozott a posta, ami, mondani sem kell, elég baj, így aztán kicsit zavarban is vagyok attól, amit mondani akarok. Nem az érzéketlenség mondatja, ha úgy tűnik, akkor sem. Szóval gyászjelentés, a jobb fölső sarkában, szokás szerint, idézet: "Küzdöttél, de már nem lehet/ Csend ölel át és szeretet./ Csak az hal meg, akit elfeledtek./ Örökké él, akit igazán szeretnek." Az aláírás szerint a szerző Kosztolányi Dezső. 

De hát hogy lehetne ő? Ilyen rímmel, hogy elfelednek - szeretnek? Ki talál ki ilyesmit, már hogy ez Kosztolányi? Biztosan a Halotti beszéd, vagy mire gondolnak? Nem beszélve a tartalmi részről, a vigaszról. Lehet sok mindent mondani Kosztolányiról, de olyan ostoba biztosan nem volt, hogy ne tudná: az is meghal, akit nem felednek el. Mondhatni: erről szól az életműve. 

Beírom a keresőbe, úgy nyolcvan százalékban Kosztolányi jön ki szerzőként, a maradék húszban meg Tóth Árpád. Nyilván az nem mutat jól a gyászjelentésen, hogy Fűzfa Jenő, meg a Halotti beszédből is nehéz volna odavalót idézni, "édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", bár ennél a megoldásnál az is jobb. Azt is tudom, hogy a gyászolónak többnyire ezer elintéznivalója és gondja van, ráadásul gyászol, nem ér rá azzal vacakolni, hogy ez most Kosztolányi vagy sem. De valaki mégis odafigyelhetne.  

102 éves korában elhunyt egy kínai (kínai származású) építész, I.M.Pei, akinek Amerika sok szép beton- és üvegépületet köszön, köztük van egy jó nagy botrány, a bostoni John Hancock Tower, amelyről építés közben elkezdtek kipotyogni az óriási üvegtáblák. Szerencsére nem találtak el vele senkit, de évekig tartott a pereskedés, hogy ki is hibázott, mikor és hol. Ami Európát illeti... Hát igen, I.M. Pei tervezte az egyik, építése előtt, alatt, közben  legutáltabb párizsi épületet, a piramist a Louvre közepén. 

Ma, ha nem tévedek, a piramis közszeretetnek örvend, mindenki megértette az idők során, hogy a Louvre nem múzeumnak készült, és ha az emberek be akarnak jutni, és nem akarnak állandóan tévelyegni a termekben, akkor valamit tenni kell. Talán azt is megértettük,hogy ez nem valami félelmetes halálszimbólum a város közepén, hanem egy gúla, amit fejben könnyen lehet egy múzeummal összekötni, és még szép is. Az, hogy szép lett, I.M. Pei érdeme, aki a lehetséges legnagyobb gondossággal látott neki a tervezésnek és a kivitelezésnek. Ma már nem is érti az ember, hogy ennyi reménytelen feladatot hogyan lehetett megoldani. Például nem volt megfelelő üveg, mármint Pei úr számára megfelelő, mert ő semmiféle színes dolgot, vagy akár a bent lévőknek a környező házakat elszínező üveget nem tűrt. A normál üveg azonban ebben a méretben és vastagságban zöldessé válik, meg kellett találni azt a gyárat, ami ezt is ki tudja védeni. Aztán ott volt a sajtó, amelyik őrjöngött, ez a dolga, védte a régi Louvre-t, a régi, tágas teret, gyűlölte a megbízást adó Mitterand-t, gyűlölte, hogy a feladatot egy amerikai cég kapta (I.M. Pei 1930-tól élt az Egyesült Államokban, eredetileg csak tanulni akart, de túl tehetséges volt, lecsaptak rá az egyetemi után). 

Mitterand kitartott, Pei kitartott, Chiracot meg lehetett győzni, a piramis ott áll 1989 óta. A tanulság meg elég ijesztő, mert mégis azt mondja, hogy hiába a fantázia meg a szakértelem, egy épületről nem lehet megmondani, hogy jó vagy rossz, amíg nem áll. Méghozzá sokáig áll, mert van a megszokási faktor is. A város szégyenéből egyszer a büszkesége lesz. Ha kibírja. 

Egy alkalommal beszélhettem telefonon Ferruccio Furlanettóval. Biztos nem ez volt riporteri karrierem csúcsteljesítménye, mert egyszerűen képtelen voltam odafigyelni arra, amit mond, annyira szépen mondta. A hangja, a puszta beszédhangja is csak úgy áradt a nyavalyás kis telefonkészülékből, elzsongította az embert, csak ültem, és reméltem, hogy ez minél tovább tart, de hát ahhoz kérdéseket is föl kellett tenni. Úgyhogy föltettem, hogy mit is köszönhet olyan karmestereknek, mint Herbert von Karajan. 

Azt volt a válasz, hogy mindent. José van Dam az utolsó pillanatban lemondta a salzburgi Don Carlost, Karajan meg emlékezett, hogy volt itt egy fiatal, szép hangú olasz. Mindez 1986-ban volt, az előadást szerte a világon közvetítették, úgy meghúzták a darabot, hogy három órába beleférjen (szerintem szándékosan arra játszottak, hogy egy 180 peres videókazettán fent lehessen az egész), ebbe kellett beugrania a harminchét éves énekesnek. Adtak rá egy ősz parókát, de az arca, a szeme fiatal maradt, ettől valahogy egészen különössé vált a szerep, a vén Fülöp helyett egy fiatal ült a felesége dobozkája mellett, és nézte, hogy nem az ő képe van a dobozban, hanem a fiáé. 

Karajan csak annyit mondott Furlanettónak, ne nézzen túl sokat rá, mert a kamerán át minden látszik. Énekelje el az áriát, ő meg majd szépen lekíséri. Így is lett. 

Furlanetto esetében, persze, óriási a sikertörténet, igazi világsztár lett belőle, egyik napról a másikra, az ember csak csodálja Karajant, aki vállalta a kockázatot. Az már más kérdés, hogy körülbelül ugyanezt a kockázatot vállalta (ha ő vállalta) az este Erzsébetjével, Fiamma Izzo d'Amicóval, aki soha nem heverte ki ezt a sorozatot, a kilencvenes években vissza is vonult az énekléstől, azóta szinkronizálással és szinkronrendezéssel foglalkozik. Például ő Törpilla olasz hangja a Hupikék törpikékben.  

Vasárnap láttam a londoni A végzet hatalma előadást a Puskin moziban, nagyon szép, nagyon jó, de tényleg, és elképesztő sztárparádé. Nemcsak Netrebko és Kaufmann, de két ilyen kaliberű basszust sem látni egy színpadon (ha nem is egy jelenetben), mint Robert Lloyd és Ferruccio Furlanetto. (Furlanettónak egyébként holnap van a hetvenedik születésnapja.) Mintha a Covent Garden Opera azt mondta volna, hogy na, nézzük, mire képes ma a nemzetközi operajátszás, aki van, jöjjön, megmutatjuk a világnak, mennyire fölösleges folyton azzal jönni, hogy a régiek még tudtak, de ezek a mai csirkék semmit nem érnek. 

Akár így, akár úgy, volt egy pillanat, amikor nehezen hittem a szememnek, meg is vártam a stáblistát, nem hülyeség-e, amit látni vélek. Curra, a szobalány első felvonásos, két mondatnyi szerepét mintha, mintha, de tényleg mintha Roberta Alexander énekelte volna. És nem mintha, tényleg ő van a végén kiírva.

A nyolcvanas-kilencvenes években Roberta Alexander igazi, nagy, nemzetközi sztárénekes volt, ha nem is egy halom, de jópár lemezem van tőle, Mozart, Handel, Bach, meg, természetesen, a Porgy és Bess, de van egy szép lemezsorozat dal is tőle, Mozarttól Bernsteinig. Most már elmúlt hetven, más dolga nem is volna, mint otthon üldögélni a rádió előtt, és néha megcsóválni a fejét, atyaég, mekkora énekesnő voltam. Ő meg visszamegy a színpadra a két sorokért. Kicsit olyan, mintha Maria Callas találná ki, hogy annyit volt már Traviata, ideje kipróbálni a szobalány szerepét is. 

Nem tudom, mi van a dolog mögött, de remélem, hogy ügyszeretet, nem valami ravasz ügynök, aki meglépett a stexszel, mint Leonard Cohen esetében, és akinek még hálásnak is kellett lennünk, hogy miatta még egy kört kellett futnia koncertekkel az agg költőnek. Szóval a legjobbakat remélve: nekem ez nagyon tetszik.   

Igazságot Miss Kappelhoffnak! Mármint Doris Daynek, aki ezt a hosszú nevet cserélte le a hárombetűsre. De tényleg: csak azért, mert olyan sokáig élt, az első reakciók a halálhírére, hogy, jaj, nem is tudtam, hogy még... A második reakciók, életkortól függően, hogy az apukámnak vagy a nagypapámnak tetszett. Közben meg Doris Day mégis Hitchcock-színésznő volt, lehet, hogy nem a legrejtélyesebb szőke a rendező életművében, de azért szőke. És egy legendás című filmben: Az ember, aki túl sokat tudottban. Ezen kívül még egy Beatles-dalban is szerepel. Lehet, hogy nem a legjelentősebb Beatles-dalban, de amikor én az első Beatles-válogatásomat (kétszer 30 perc kazettaoldal) készítettem egy barátom lemezgyűjteményéből, ezt is beválogattam. Mert annyira furcsa. Nincs egy perc az egész, az a címe, hogy Dig It, és már csak azért is különleges darab, mert, ha jól tudom, az egyetlen, amelynek szerzőjeként mind a négy Beatles-tag föl van tüntetve. Ahhoz képest Bob Dylannel kezdenek, Like a rolling stone, énekli Lennon, és utána intézményeket és neveket sorol, FBI, CIA, BBC, B.B. King... - and Doris Day. Azt nem énekli, de R.I.P. 

Elhunyt Michel Roux, akinek a főműve, bár ezt így leírni elég különös, az Absolut vodka volt. Nem maga az ital, azt ő, illetve a cég, amelyet igazgatott, csak forgalmazta Amerikában, hanem a vodkaivás divatja. Mert, ugye, a vodkában, amennyire én tudom, olyan nagy csoda nincs, többé-kevésbé íztelen folyadék, hideg vidéken élő szegény emberek öntik magukba, bánat és fázás ellen. Nem olyan könnyű rávenni kevésbé hideg vidéken élő, és egyáltalán nem szegény embereket, hogy ez legyen a csemegéjük, pedig ha ez nincs meg, akkor a divat nem szivárog le a tömegekhez, senki nem érzi majd menő dolognak a vodkaivást. 

Roux ötlete annyi volt, hogy művészetet csinált a vodkás üvegből. Nem ő csinálta, másokkal csináltatta, például Kurt Vonneguttal, aki az üveg tetejére egy macskafejet rajzolt, és mellé önmagát, amint épp a fonálból készült macskabölcsővel bajlódik. De megbízta Kenny Scharfot, Keith Haringet, meg, persze, Andy Warholt. Ez utóbbi azért sem volt egyszerű, mert Warhol maga egyáltalán nem ivott alkoholt, csak a füle mögé csöppentett két cseppecske Absolut vodkát, az illata miatt. 

A történetnek nem most lett vége, Michel Roux saját céget alapított, elveszítette az Absolut forgalmazásának jogait, és ehhez hasonló sikert többé nem tudott elérni. Hogy ez jelent-e valamit a művészet élvezete szempontjából, azt, sajnos, nem tudom megmondani. 

Másutt és máskor bővebben A karmeliták párbeszédeiről, a szombati, ebben az évadban utolsó Metropolitan közvetítésről, de szép, egészséges, megrázó előadás volt. És ha az embernek valami baja mégis volt, az a főszereplő, Isabel Leonard. Nem mintha nem énekelt volna jól tisztán, szépen, végül is évek óta énekli az arisztokrata Blanche kisasszonyt vagy nővért. Csak hát olyan csinos szegény. 

Az ilyesmit az ember persze nagy előnynek tekinti az életben, nem is lehet jobb dolog, mint szépnek, csinosnak, jóképűnek lenni, az ember rögtön megkapja azt a figyelmet, amely mindenkinek jár, de kevesen kapják meg. Egy ilyen előadáson derül ki, hogy nem annyira könnyű ezzel megküzdeni. Nem valami soha nem látott dologról van szó, hiszen Isabel Leonard szépsége éppenséggel ismerős is, kicsit Audrey Hepburnre emlékeztet, egy kicsit (minket, magyarokat) Zsédára, őt nyilván saját magára, valamire, amit nem szabad elrontani. Épp ezért a legalázatosabb karmelitaként is szépen és világiasan van kifestve, finom pír az arcon, rúzs, bodorodó műszempilla, és voltaképpen mindent el lehet hinni neki, csak a lényeget nem. Állandóan rebbenni kell, folyton szépnek lenni, hiszen kár volna elrontani ezt az adottságot. Apáca? Az eszembe sem jut róla. A világról lemondana? De hát még erre a három órára is képtelen rá. 

Szegény, szerencsétlen csinoska. Majd valahogy földolgozza, érzem.