Lengyel Balázs Két Róma című írásának az a vége, hogy könyvesek pakolnak ki a Campo dei fiorin Rómában, és Lengyel fia észreveszi, hogy az egyik könyv a pultokon Nemes Nagy Ágnes versei. Szép és megható, és tudom, körülbelül, hogy milyen érzés, mert én is folyton azt nézegetem a boltokban és a pultokon, hogy milyen magyar szerzőket próbálnak eladni egymásnak az olaszok. Palermóban például két írót láttam. Az egyik Török Sándor volt, akit itthon elég igazságtalanul vagy legalábbis egyoldalúan tettünk el a meseíró skatulyába, Kököjszi és Bobojsza, meg Csilicsala bácsi, vagyis A varázsló, bár az utóbbiból az egyik poént napi vagy heti szinten még mindig használom. Alszol? Nem, csak behunyt szemmel mondom föl a leckét. A másik szerző viszont...

Körmendi Ferenc. Hát ő meg kicsoda? 

Most sem tudok többet róla, mint amit a Wikipedia ír. Legfeljebb annyival, amennyivel az angol nyelvű Wikipedia hosszabb nála, bár ez önmagában is elég különös. Hogy nyert egy nemzetközi regényversenyt, és tíz nyelvre is lefordították, aztán jöttek a nácik, ő időben elment, még 1939-ben, pedig Mussolini is a rajongója volt. Előbb Londonban, majd Amerikában telepedett le, és az Amerika Hangjánál dolgozott, ez, mondjuk érthetővé teszi, hogy miért nem beszéltek róla a hatvanas években. De azóta is csak annyit, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs szerint az 1934-es Boldog emberöltő elfeledett remekmű, és ezt írásba is adta az És-ben, annak is lassan tíz éve lesz. 

Jó lenne elolvasni, hogy vajon igaza van-e.  

Azon agyalok, hogy vajon mikor ért véget a magyar költészet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy véget ért, nyilván vannak költők, csak a közönség és a költők harmonikus viszonyával lett valami. Már ha abból indulunk ki, hogy az egyik ír, másik olvas, megtanul, megjegyez, idéz. Talán József Attila az utolsó, akinek a verseit ismerjük? És idézzük, hogy "a mosónők korán halnak"? 

Lengyel Balázst olvasom, a Két Róma című kötetét. Azért kettő a Róma, mert visszatér, 1948 után, csak egyszer mer menni, mert fél az emlékektől, előtte 1948-ban töltött ott négy hónapot a feleségével, Nemes Nagy Ágnessel. És okkal fél, valószínűleg, nem találja azt, amit keres, meg főleg azt nem találja, akiket keres, a 48-ban fiatal költőket, akikkel volt, Nemes Nagy mellett Pilinszkyt és Weöres Sándort. De ahogy beszél róluk, abból világos, hogy még kerek számára a magyar kötészet világa, ők a soros zsenik, akik úgy találják meg a szót, hogy az több lesz önmagánál, több a költőnél. Akkor is, ha egyébként nagyon pontosan vagy kritikusan viszonyul egy költői pályához, nincs meg benne az elájulási szándék, ha Pilinszky teljes életművét nézi. 

De ki nézi ma Pilinszky teljes életművét? Jó, ha két verset, a Négysorost meg az Apokrifet. Ki nézi Weöres Sándort, és főleg: ki olvassa? A Kaláka meg a Sebő ment meg belőle valamennyit. Nemes Nagy még ennyire sincs a köztudatban. 

Miközben, azt hinné az ember, hogy most van itt a líra ideje, most olvasnak keveset, épp ezért egy-egy szonettnek be kellene férnie az újságba, internetes felületre, annyi ideje meg érdeklődése mindenkinek van. Tudom, hogy nincs, csak nem értem, miért. 

Egyszer már átéltem hasonlót. Azt is tudom, mikor, 1989-ben. Hogy volt egy helyes lány (vagy nő, ezt nem lehetett pontosan eldönteni) a zenei könyvtárban, akkor még Biermann István térnek hívták a Szomory Dezső teret, és ez a helyes lány vagy helyes nő egyszer csak a TV-Híradóban volt látható. Azért, mert Cannes-ban a legjobb első filmnek járó díjat Enyedi Ildikó nyerte el. 

Most meg van ez a helyes lány vagy nő, azért inkább lány, ő is kicsi, nem annyira, mint Enyedi, de azért eléggé. Feltűnik néha a Müpában, halk és szerény, tudtam róla, hogy zongorázik, és mondták, hogy jól, sőt, de hát vannak ilyenek. És most hirtelen vezető hír lett belőle a Gramophone magazinban, hogy Mariam Batsashvilivel kötött szerződést a Warner, és hamarosan megjelenik az első CD. Ma, amikor tényleg háromszor vagy hatszor is meggondolnak minden ilyesmit a kiadók, mert nagyon nehéz lemezt eladni, a háromszori vagy hatszori meggondolás után vele mégis megpróbálkoznak. Várjuk és figyelünk. 

Mit csinál? Akik szeretik az ilyen időugrásos összeesküvéseket, hogy nézd az a nő mobiltelefonozik 1925-ben, nyilván könnyen tudnának választ adni, két telefonkagylót visz valahová. Vagy valami korai szívújraindításra készül, bár az nem világos, hogy miért meztelenül. 

Valójában távolugrik. Akkoriban helyből ugrották a távolt, nem számított a roham, viszont kaptak két ilyen eszközt az atléták, amit belengettek, aztán röpülés közben elengedhették, ha már megvolt a kellő lendület. Mindezt Dr. Mező Ferenc könyvéből tudom, Az olimpiai játékok története címűből, amivel ő maga is olimpiai bajnok lett, mert 1928-ban még volt szellemi olimpia is. Dr. Mező, akinek emléktáblája kint van a Margit körúton, nyert, de nem állhatott Amszterdamban a dobogó legfelső fokára, mert ki sem vitték a küldöttséggel. 

Amennyire tudom, nem vette túlságosan a szívére a dolgot, igazi amatőr szellemi olimpikon volt, gimnáziumi tanár, majd igazgató, minisztériumi osztályvezető, később a Magyar Olimpiai Bizottság alapítója. Ő, persze, tudta, mivel jár az olimpiai eszme, tisztában volt vele, hogy a végén Néró császár is bajnok lett, úgyhogy azon is aligha lepődne meg, ami ma történik a sportban. 

Április utolsó napján emlékművet avattak föl Makk Károly tiszteletére Budán, annak a háznak a kertjében, ahol lakott. A kövön az ő neve van, meg a filmek címe, azzal az elég határozott üzenettel, hogy nem szállnak a sírba, ott vannak, a föld felett, amíg a filmek vannak, addig Makk Károly emléke is eleven. És a filmek vannak, nem mindegyik egyforma intenzitással, de meg sem értenénk a jelenséget, ha azt képzelnénk róla, hogy csupa gyötrődés és küzdelem, harc a harcért, feszülés a feszülésért. Egyszer megkérdeztem Petrovics Emiltől, hogy mi volt a titkuk, milyen különleges tehetségük volt a művészetben, hogy mégis éppen ők, épp akkor alkotni, jelen lenni tudtak. Petrovics Emil azt felelte: az élethez volt tehetségünk.

Mondhatta volna Makk Károly is, ha kedve lett volna az önelemzéshez. De valahogy tényleg: egy garnitúra művész tudott vagy mert sikeres lenni, bújócskázni a hatalommal, és utólag kiderült, hogy ebben a bújócskában volt az erejük, amint szabadon lehetett beszélni - azt akartam mondani, hogy már nem volt mondanivalójuk, de ez nem igaz. Eszközük nem volt a szabad beszédhez, nem ehhez szoktak, nem a sorokhoz, hanem a sorok közéhez. Volt egy idő, amikor azt hittem, ezeket a műalkotásokat szépen kisöpri majd az idő, nem találják meg az utat az új emberekhez, nem fogják érteni, miről beszélnek, mert más a nyelvük. Aztán tessék: A tanú új kópiáját várja mindenki, és Makkról sem kapcsol el az ember, ha megy a tévében. Lehet, hogy azért, mert nincs végképp eltörlés, nem csak a filmeket kellene elfelejtenünk, de magunkat is, meg a szüleinket is, akik nézték a filmeket. 

Nem adjuk. Se őket, se Makk Károlyt. 

A képen Csomós Mari, aki Bromdent, az indiánfőnököt játssza a Radnóti Színház Kakukkfészkében, azt a szerepet, amelyik a filmváltozatban így nézett ki. 

Persze, lehet az égre emelni a tekintetünket, vagy sztoikusan bólogatni, minden generációnak olyan indiánja van, amilyet megérdemel, de talán mégis az előadást magát tudom ajánlani: hátha megértjük, kedves nézők, hogy miért is így jó. 

Most leginkább az érdekel, mi lett az indiánnal? Úgy értem, hogy a Milos Forman rendezte Száll a kakukk fészkére igazi Jack Nicholson-parádé, itt kezdi a nagy vicsorgást, ami végigkíséri egész életén, és ami miatt szeretik őt az emberek a legnagyobb hollywoodi lángelmék között számon tartani, és tényleg: el lehet felejteni a többi szereplőt, pedig Danny DeVito is itt kezdte, és nem is volt rossz. De az indiánt senki nem felejti, olyan méltóság és rendíthetetlenség áradt belőle, lehetetlen, hogy ne vették volna észre a rendezők. 

Valamennyire észre is vették Will Sampsont, hogy nevén nevezzük, csak sok idejük nem volt rá. Még szerepelt egy-egy filmen, legalább egyet közülük Magyarországon is játszottak, a Buffalo Bill és az indiánokat, de aztán bekerült a Poltergeist II-be, és, amint tudni lehet, azon a filmen átok ült, a kopogó szellem nagy szeretettel vitte magával a filmeseket. Nyilván az egész nem volt független Will Sampson autoimmun (?) betegségétől, a sclerodermiától. Mindenesetre egy kombinált szív- és tüdőátültetés után Sampson 1987-ben elhunyt. Annyit lehet még tudni róla, hogy festett is, de elég egyértelmű, hogy színészként maradandóbb.    

Valami hülyeség jutott eszembe, amíg tegnap a Kakukkfészket néztem a Radnótiban, Zsótér-rendezésben. Ezzel, persze, nem akarom megúszni az előadás minősítését, de most csak röviden: jó. Ami eszembe jutott, az viszont egy jelenet az Annie Hallból. Az 1980-as magyar bemutató óta láttam a filmet, egészében, mondjuk hússzor, részleteiben nyolcvanszor, inkább lefelé kerekítek, de csak úgy a tizennyolcadik megnézés után jöttem rá valamire. Ha másoknak ez túl nyilvánvaló, akkor elnézést, de hátha mégsem. Szóval van az a jelenet, amikor Annie énekel, utána odamegy hozzájuk Tony Lacey, és elhívná őket, együtt fejezni be az estét. Átmegyünk a klubomba, ahol találkozunk Jackkel és Angelicával... És ez mindig is vicces volt nekem, hogy tök ismeretlen embereket a keresztnevükön nevez mások előtt. Tényleg egy másik világ, ebből is lesz a konfliktus, Annie-nek tetszik ez a világ, Alvy-nek nem. 

Körülbelül a tizennyolcadik megnézésnél jöttem rá, hogy nem is erről van szó, hanem hogy ez két ismert ember, és nem Angelica, hanem Anjelica, Tony Lacey az ismerőseivel vág föl, vagy őket használja Annie-csalinak, Jack Nicholsont és Anjelica Houstont. 

Nem lesz tőle egymilliószor jobb a fim, de mégis: vannak ezek a filmbarátaink, és nem lehet túl sokat találkozni velük. Nincsenek sokan, és az sem biztos, hogy ők a legjobbak vagy legfontosabbak a filmtörténetben, de vannak. 

Van egy érdekes sajtóhiba a Tristram Shandyben. Tristram apja, aki nagy gondot szeretne fordítani az ifjabb Shandy okítására, fölidézi, hogy Marcus Antonius milyen nagy gondot fordított a fia, Commodus nevelésére, rögtön szerződtetett tizennégy nevelőt, akik közül ötöt már hat hét után kirúgott. Ahhoz, persze nem kell túl nagy műveltség, hogy észrevegyük: nem Marcus Antonius volt Commodus apja, hanem Marcus Aurelius, ezt mindenki tudja, aki látta a Gladiátor című filmet, de furcsa, hogy a nyilvánvalóan nagyon művelt Sterne elköveti ezt a hibát. Meg is ismétli, pár sorral lejjebb, hogy Antonius így meg úgy. 

Arra azért így már kíváncsi voltam, hogy tényleg ő hibázott-e, vagy a fordítás, de ez sem nagyon bonyolult, beírtam a keresőbe, hogy Tristam Shandy meg Marcus Antonius, ki is jött a megfelelő rész. Csakhogy ott Sterne már nem hibázik, csak egyszer, másodjára Antoninust mond, és Marcus Aurelius tényleg az Antoninus dinasztia tagja volt, ott már nem téves a szöveg. Magyarul viszont tényleg kétszer Antonius van, legalábbis a Tristram második kiadásában, a Világirodalom Klasszikusai sorozatban, vagy nem vették észre a plusz n betűt a név közepén, vagy egységesítették a nevet, következetesen és rosszul. 

A kérdés tehát annyi volna, hogy Sterne valamikor jól írta-e, csak a szerkesztői hibáztak, elrontották, ami jó volt, ezért ment át a magyarba még rosszabbul, vagy csak azt kapja, amit megérdemelt, a rossz lett rosszabb és feltűnőbb a fordítás által. Ehhez már a kéziratot kellene elolvasni, vagy legalább az első kiadást - ez meg legyen az angol irodalom baja. A miénk csak a kérdés: mi ilyenkor egy fordító teendője. Javítani kellett volna az eredetin, vagy vinni tovább a tévesztést. Mindenesetre egy lábjegyzetet megérdemelt volna a dolog. De hát ez körülbelül az is. 

Valamiért úgy emlékszem, hogy a Porgy és Bessben van egy jelenet, amelyben Porgy gumbót főz. Vagy nem Porgy. Vagy nem gumbót. És talán nem is az operában, hanem a kisregényben. 

A kérdés, persze, az, hogy mi az a gumbo. Vagy nem kérdés, mert ez az. 

Erre mondják nálunk, hogy "tartalmas leves". Ami a tartalmát illeti, elég változatos, zöldségek, elsősorban zeller, hagyma, kaliforniai paprika, továbbá szabadon választott módon garnélarák, kolbász, kagyló, okra... Az okra nálunk többé-kevésbé majdnem annyira ismeretlen, mint a gumbo, afrikai eredetű zöldség, rántani is lehet meg főzni is, finom, de meleg kell hozzá, melegebb, mint amilyen nálunk az időjárás. Talán egy pár év múlva. A gumbo maga csíp, kérdés, hogy mennyire, és néha nagyon meglepő, az ember hozzászokik a kolbász állagához, és akkor egy ronggyá főtt kagylóra harap rá. Louisiana állam nemzeti eledele, a helyi gulyás. 

Azt mindenesetre nem találtam meg, hogy Porgy gumbót főzne, de ha beírja valaki a keresőbe, kijön egy még érdekesebb dolog: magát a művet, a Porgy és Besst nevezi valaki az opera gumbójának, hogy sokféle stílus és megoldás főtt benne össze, de ami kijön belőle, az mégis valami nemzeti és jól azonosítható dolog, az amerikai opera. Remélem, cserébe nem mondják a Kékszakállúra, hogy az opera gulyáslevese.   

Van egy olyan Mariano Fortuny festmény, amelynek az a címe, hogy A modell választása. Amolyanrokokóskodó bohóskodás, torreádornak öltözött spanyol műértők bámulják a meztelen lányt, aki előttük pózol egy asztalon, a papucsa lerúgva a lábáról, a pasasok ámulnak. Mivel egy műteremben vagyunk, mindenféle klasszikus műtárgy van a nagy szobában, aki el tudja venni pillantását a lány fenekéről, esetleg leltárt tarthat. Ott lóg a falon egy nagyon ismert darab, sajnos épp becsillant a fényben, de igen, az az, El Greco, A kezét mellére helyező nemes. 

A kép (nem az El Greco, hanem a Fortuny) most épp Dallasban van, vagy talán nem is épp, mert hosszú időre szóló kölcsönbe kapták Washingtonból, mégis ez a hely, a Meadows Museum az Amerikában, ahol a leginkább jelen van a spanyol művészet. Csakhogy nekem ez már félig az otthont jelenti, mert eszembe jut Komlós Péter a Bartók Vonósnégyesből, az ő solymári házának falán is volt egy másolat. "A spanyol grand", mondta, és a mellére helyezte ő is a kezét. Szerette ezt a képet. Nem a Fortunyt, az El Grecót.