Hogy mozogjon egy kicsit a kezem, megpróbálom lefordítani a Sound of Silence-t, A Csend hangját, énekelhetően, ami csak látszólag gúzsba kötve táncika, hiszen folyton lehet arra hivatkozni,hogy "nem ez a fontos", ha rossz a szó, a rím, a sor, akkor jön a de legalább énekelhető, ha sánta a ritmus, akkor "de legalább pontos". Nem mintha tudni lehetne, mennyire fontos az a pontos. Az ifjú Paul Simon nyilván nagyon költőnek gondolta magát, most talán inkább érzi magát dalszerzőnek, az a ritkább jó tulajdonság, szép tehetség. Mert mindent ő csinált, ezt akkor a kortársaknak nehéz volt tudomásul venni, van egy csúnya kis bütyökember meg egy vézna, magas és csinos. Világos, hogy bütyökben van több zeneiség, benne van a nagyobb szereplési vágy, de akkor vézna nyilván a visszahúzódó szövegíró, szőke lovagocska. Csak egyáltalán nincs így. Bütyök írta a zenét és a szöveget, vézna meg csak énekelt és megtestesítette az álmokat - ez volt a Simon és Garfunkel. 

Hogy az egész még zavarosabb legyen, Paul Simon hiába írt egyedül is szuper dalokat, a Call Me Alt vagy a Me And Juliót,  ezek valahogy mégsem annyira jók, mégsem piszkálják annyira a lelket, mint a Boxer vagy a Homeward Bound, vagy még másik tíz. Mintha Garfunkel mégsem csak énekelt volna, de talán katalizálta is a számokat, segített nekik világra jönni. 

Vagy a világ volt nagyon más. Mondjuk, hogy épp fiatal, lelkes és lelkesedni bíró. Ami megint képtelenség, mikor volna a világ fiatal, ha nem most, amikor tizennégy évesen már kicsit öregnek érzik magukat a gyerekek, és mindenki azon vacakol, azon dolgozik, arra költ, hogyan őrizhetné meg kamasz körvonalait és arcvonásait, de talán túl sokat mégsem kell magyarázni: a lelkekről beszélek. Hogy akkor egy dal olyan sokat tudott jelenteni. Ma egy dallal jó esetben sokat lehet keresni. 

Valahogy ezt kellene még belepasszírozni a szöveg fordításába, ami nem csak azért nehézkes, mert mintha a szerző maga sem tudná, mit akar mondani, és nem is csak azért, mert azt a nyavalyás utolsó sort a verszakok végén mindenki ismeri, és magyarul nem lehet legalább hasonlót találni, minden leesik, ha ahelyett van, hogy "the sound of silence". A legidegesítőbb, hogy mintha közel volna a megoldás, sound és csend annyira szépen illik össze, még ha épp a szókapcsolat másik felét jelentik is. Vannak szavak, amelyeket jó volna a helyükön tartani, például a "hello"-t a legelején, ha nem sikerül, akkor sincs baj, de mégis jó volna. 

Hát faragom, farigcsálom, készül a fogpiszkáló, de még azt is elrontom, az a sejtésem. 

Furcsa módon tegnapra esett a születésnapja két muzsikusnak is, akiknek együtt kellett volna talán dolgozni, és mostanra hirtelen a lövészárok két oldalán találják magukat. James Levine ügye többé-kevésbé közismert, ifjak molesztálásával is töltötte feltehetően a szabad idejét, mindenesetre annyira kevés kételyt érzett a környezete, amikor az ügy kipattant, hogy gyorsan röpítették az anyaszínházából,a Metropolitan Operából, egymás után mondták le a felkéréseit, de még a könyvét sem adja ki az, akivel leszerződött. Pedig ha én szivarozó kapitalista volnék, most több lehetőséget látnék egy Levine-emlékiratokban, mint öt évvel ezelőtt. Öt évvel ezelőtt volt hetven, most hetvenöt, mire nyolcvan lesz, éppenséggel tisztázhatná is magát. 

Sylvia McNair talán kevésbé ismert, nem emlékszem, hogy járt volna nálunk, csak a hangja. Az sokszorosan is, hamar meglátták benne a lehetőséget, csinos is, gyönyörű, könnyű és jellegzetes az orgánum, rengeteg lemezen énekelt kisebb, nagyobb és még nagyobb szerepeket, Purcelltől a 20. századig. Pályája vége felé musicalt is vállalt, azt sem rosszul, de ha választani kell, nekem Mozart és Purcell a hangjával legkönnyebben társítható: amit Harnoncourttal a Fairy Queenben énekel... A Now the night is chased away, ahogy egy emelkedő dallamvonallal jeleníti meg (persze először Purcellnek köszönhetően) a fölkelő napot, ahogy tényleg szinte kivilágosodik a világ a mondat végére, az igazi, nagy zenei vagy talán természeti élmény. 

A karrierjére nem is panaszkodhat, az élete már keményebb volt, de tizenkét éve már, hogy mellrákot diagnosztizáltak nála, remélhetőleg ennyi idő után valóban gyógyultnak mondható. 

Nem is a karrierjére panaszkodott, hanem Charles Dutoit-ra, aki szexuálisan zaklatta még huszonéves korában, próba után vagy előtt, nyilván nem alatt. Ő talán a legnagyobb név, aki áldozatként megszólalt a klasszikus zenei molesztálók ügyében. Dutoit kicsit ímmel-ámmal, de mindent tagadott, ha jól tudom, per nincs, de fellépések sincsenek, számára vége a zenészéletnek. Viszont az ő születésnapja csak októberben lesz. 

Tudom, mire a történetben idáig jutunk, túl vagyunk mindenen. Majdnem minden nagy kísértésen. Kalüpszó már mögöttünk, Nauszikaá előttünk. Mire Odüsszeusz a vízbefutó, lejtős partrészt keresi, pucéron, letépve magáról a ruhát, ami csak a vízbe húzná, elengedve a deszkát, amitől csak össze-vissza hányódna, mellére kötve Ínó fátylát, ami viszont fenn tartja, és megvédi a végleges elmerüléstől, már döntött. Már hiába könyörgött neki a konyhában danolászó nimfa, ő menni akart. 

Csak valahogy mégsem érti az ember. Kalüpszó kibrusztolta volna neki a halhatatlanságot és az örök fiatalságot. Hiába. Egész nap bámulhatná a tengert, de nem akarja. Vagyis bámulta ő egész nap, de csak a könnyeit potyogtatta bele. Lehet mondani, hogy mert nem tetszett már a nimfa, de ő is azt mondja, hogy a jóeszű Pénelopé kisebb is nála és gyarlóbb szépségű is. Mégis menni akart, csak mintha ő sem tudná, pontosan miért, hiszen majd megérkezik, de azért, hogy idővel újrainduljon,  mint akiben van valami belső program, menni - hazaérkezni - menni, megtalálni azokat, akik annyira nem ismerik a tengert, hogy magszóró lapátnak nézik a hátán hordott evezőket. Akkor majd földbe szúrhatja a fákat, és végleg hazamehet meghalni. 

Nem lett volna mégis jobb ottmaradni az isteni úrnővel, aki áhította urául? 

Csak kérdem. Költőileg, mert tudom, hogy nem, csak nem tudom, miért nem. Talán azért, mert így nincs vége a történetnek, így lehet tudni, hogy még újra kell indulni, csak azt nem írta meg már senki. Legalábbis érdemben nem. Lehet, hogy ez az irodalmon belüli halhatatlanság: meg nem írt kalandok hősének lenni. 

Tizennyolc éves voltam, amikor a szüleim először elhoztak a tengerre, éppen ide, ahol most vagyok, nem épp titkos hely, Jesolo, és senki nem érezheti magát sem felfedezőnek, sem nagy magányosnak, most olvastam, hogy tavaly hatmillióan jöttek. Nyilván jól sikerült az a néhány nap 1982-ben, vagy talán az azt követő egy év katonaság sikerült rosszul, mindenesetre azóta is visszajövök, ha lehet, és miért ne lehetne. 

Apám ötvenkét éves volt, fiatalabb, mint most én, és, amennyire emlékszem, ő sem érezte magát rosszul, bevetette magát a csíkos nyugágyba, ült a napon, és a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Persze, röhögtem rajta, már nem úgy, de mégis, hogy szokásainak rabja, ráadásul a Szabad Európa adóit nem is erre irányozták, ha lehet, még jobban bugyborékolt az adás, mint Pesten, de ő ettől érezte magát otthon vagy kényelmesen, ettől pihent, hát jó, ez a kor. Nem mondom, hogy szent fogadalmat tettem, hogy én aztán soha, de azért arra gondoltam, hogy máshogy, kicsit mégis máshogy kellene élni, máshogy, ha lehet, és megint: miért ne lehetne. 

Így aztán most itt ülök, heverek a napon, és a Siegfriedet hallgatom. Jelenleg épp csak annyi különbséget érzek, hogy ez nem bugyborékol. És, persze, gyönyörű érzés abba a lábnyomba lépni, amit harminchat éve elmosott a tenger. 

Viszonylag ártalmatlan a helyzet. Az ember bemegy az olasz fürdőhelyi újságoshoz, hogy vegyen valami képregényt (nyelvgyakorlás, nem szellemi színvonal - már ha a nyelvgyakorlás nem szellemi színvonal) és a sok pletykalapi hős, Meghan meg Harry meg az ismeretlen olasz megfelelőik között van egy címlapfiú, aki otthon is ritkaság volna. A Poesia címlapján Ady, kunfajta, nagy szemekkel, bent a kép nagyobb kivágással, látszik, hogy szürke csíkos nadrágot visel a sötét zakóhoz és mellényhez, erre mondta Dénes Zsófia, hogy ezeket a vidéki szokásokat Pesten sem tudta levetkőzni. De Ady, ADY, ő a címlapsztori, vele foglalkoznak egy kétoldalas ismertetőben, amelyben hibátlanul írják le azt is, hogy Érmindszent, és hozzá tizenhét verse olaszul, Vera Gheno és Gabriella Caramore fordításában. 

Még az utcán elkezdem olvasni, hogy mi lehet érdekes belőlünk az olasz versolvasóknak, Non calpestate con troppo furore, ne tapossatok rajta nagyon, mint tudjuk, a győzők akkor (még) nem olvastak Ady-verseket, nem hatódtak meg az üdvözlettől. Ady bonyolult családi kapcsolatai közül nincs ebben a folyóirat-válogatásban az, hogy Góg és Magóg fia volna, vagy Dózsa György unokája, viszont az igen, hogy a halál rokona.  Parente della morte. Nem is magukat akarják megismerni Adyból vagy Adytól az olaszok (nyilván a válogatók azért nem feltétlenül olaszok, Vera és Gabriella éppenséggel magyar is lehet), nincs bennük ez a kis nemzetek idegessége, hogy jaj, vajon mit gondolnak rólunk, így aztán nem került be a Nyárdélutáni hold Rómában. 

Tudom, az ember azért utazik, hogy ne legyen otthon, erre tessék, Ady zsebrevágott kézzel néz. Szívem szerint vennék vagy ezer példányt, és elhelyezgetném kávézókban, folyosókon, vigyétek, olvassátok, Endre, az nektek Andrea, Ady Andrea, ez mi vagyunk. Ez vagyunk mi, ezen a nyár-éjszakán, amikor az angyal nem rézfúvós hangszeren játszik, hanem dobol.

A baj csak az, hogy hiába a nagy, nemzeti büszkeség, még ebben a tizenhét versben is van olyan, amit nem ismerek. Hiába képzeli magáról az ember, hogy Ady-ügyben nem adják el, vannak versek, amelyek nem akarnak beugrani. Nem indulnak el a sorok, és attól tartok, abból az egyszerű okból nem, hogy nem ismerem az eredetieket. 

Csak jussak haza, szívem fölé helyezem az Ady-kötetet. De melyiket, az elsőt vagy a másodikat az összes versekből? 

Valamikor Miklós Tiborral azon nevetgéltünk meg fejcsóváltunk, meg értékeltünk, és reménytelenítettük a hazai musical játszás helyzetét, hogy ő kint volt Londonban, látta a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, és micsoda pillanat volt, amikor színre lépett József, vagyis Jason Donovan, és ezer tizenéves lány kezdett el torkaszakadtából kiabálni, sírni, nevetni, rajongani. Magyarországon meg bejött a Paudits Béla...

Azóta bekövetkeztek bizonyos események, Jason Donovan megvan még, de nem sokkal csinosabb, mint Paudits volt, igaz, nem is játszik Józsefet. De Paudits is más lett, nem csak a haláltól, hanem a pálya vagy az élet végső szakaszától is. Tényleg nem tudom, hogy pálya vagy élet, amikor az interneten futó nagy tévés kiborulását nézem, akkor is azt látom, hogy ez inkább a pálya része, hogy ha már nem tud valami emlékezeteset mutatni a színpadon, legalább ebben az interjúban olyat tesz, hogy megemlegessék. Mondjuk szívesebben gondolok rá az Egy, kettő, háromban, ahol Fusz Antal volt, a csodatevés alanya vagy tárgya, pedig Márkus László szerette volna, ha másra sem emlékeznek, csak őrá, de Paudits mellette is meg tudott állni. (Fuuuuúsz? - kérdezte Márkus. Igen, kérem tisztelettel. Láááááááb?? Igen, kérem tisztelettel.) Mintha az egész színészet egy nagy álom lett volna, nem kaptam túl jó lapokat, de végigjátszom, blöffölök, ha kell, odateszem magam, ha az kell, énekelek, táncolok, bárt vezetek, káromkodok élő adásban, csak nézzetek rám. Énekeljetek velem. Ne felejtsetek el. 

Próbálunk, Bélám, próbálkozunk. 

Apró örömök az életben: amikor Batta András a Marton Éva kiállítás megnyitóján Marton szeméről beszél. Mert arról nem szoktak. De most épp miért ne, amikor egy kiállítás a Zeneakadémián épp azt nem tudja megmutatni, mitől Marton Marton. A hangja nincs kiállítva, csak két jelmeze, a róla készült bronz szobor, fényképek. Az egyiken egy komoly kislány, de a szeme, mondja Batta András, az ugyanaz. És tényleg, ma is ugyanaz, 75 éves, de a pillantása még nem tört meg, még mindig nem szeretne az ember rosszban lenni vele. 

És amennyivel többet jelent, többet jelentett akkor, amikor nem nagyon beszéltek itthon róla. Aztán már nem lehetett nem beszélni, akkora szenzáció volt, a bécsi Turandot, vagy amikor leadták a manilai Toscát a Kossuthon. Fene tudja, miért a Kossuthon, a Bartók volt a klasszikus zenei csatorna, és csak ott volt sztereó adás, de ez a Kossuthon ment. Aztán az első vagy újra-első pesti fellépések, a két porból született Turandot. A botrány Pittivel, az emberek kérdezgették, hogy mi volt, miért volt, mit mondott, ki kinek. Kocsisra hivatkoznék megint: akármit mondott Marton Éva, igaza volt. Néha ilyen egyszerű a zenei élet, aki jó, annak van igaza.

Mire a Met-nyitó Trubadúrhoz értünk, már nyakunkon volt a rendszerváltás. Nem akarok úgy tenni, mintha bármennyire is foglalkoztatna a politika, ha operáról van szó, de egy kicsit ez nekünk is történt vagy helyettünk, vagy legalábbis a világ és Marton karrierje párhuzamosan futott. Elment, megmutatta, hogy lehetséges, hanggal, tehetséggel, elszántsággal a csúcsig jutott, aztán visszajött vendégnek, előadásra, lemezfelvételekre. Most meg itt van. Ül az Erkelben a páholyban, átmegy az utcán, megnyitja a róla szóló kiállítást. Néha eszembe jut, mi volna, ha ereje teljében énekelhetne még a Müpa Wagner-napokon, lezúzná egy kicsit az épületet hanggal. De azt hiszem, ez így volt jó. Így jó, ahogy van.  

A vád tanúja győri előadása jött föl a Városmajorba, és szinte óhatatlan, hogy ilyenkor elkezdje az ember a fejcsóváló összehasonlítgatást a filmmel, hogy ez is milyen, az sem olyan. Persze az előadás rovására, mi másra. Aztán valahogy szóba kerül, hogy a filmnek sem volt könnyű dolga 1957-ben, a televízió igazi elterjedése előtt, nem véletlenül írták ki már az elején, hogy kérjük, ne tessék elmesélni a poént másoknak. Nem az elején, hanem a végén, mondja régi barátom. Hogy lenne a végén, ott csak az van kiírva, hogy The End. Pontosan, mondja ő, mert nem is kiírják a figyelmeztetést, csak bemondják. Mondom neki, megcsal az a szinkronizált agyad, persze, hogy bemondják, mert felirat az elején, azt ugyanúgy bemondják, mint a szereplőket. 

Nem vitatkoztunk, úgyis mindegy, csak hazamentünk, és mindketten rávetettük magunkat az internetre, mert azért mégsem mindegy. Persze, hogy neki volt igaza, csak bemondják, és a végén, de ha már ott ül az ember a gép előtt, csak elkezdi nézni. 

Nagyon furcsa. Ez egy vicces film, legalábbis vicces is, úgy kezdődik, hogy a Charles Laughton játszotta ügyvéd hosszú betegség, sőt kóma után visszatér a munkájához. Az ápolónővel ül a kocsiban, és olyan morózusan jókat szól be a nyanyának. Becsukjam az ablakot? Inkább a száját csukja be. Valaha én is jegyben jártam egy ügyvéddel, de jött egy betegség és két nap alatt elvitte szegényt. Ritka, hogy egy ügyvédnek ekkora szerencséje legyen. 

Miért nem tudok elmosolyodni sem? Valaha ezek jópofa benyögések voltak, valószínűleg nevettem rajta, és szívembe zártam a malacképű öreget, most meg semmi, csak kellemetlenkedés meg udvariatlanság meg taplóság. És nem az van, hogy nevetnék, csak tudom, hogy ma már nem illik, ezért visszanyelem a rihegést, hanem csak egyszerűen nem rokonszenves, aki ilyeneket mond, még ha az ápolónő tényleg lelőhetetlen is. Kérjen másikat. Szóval azt hinné az ember, hogy nem fertőzi meg a politikai korrektség vagy ilyesmi, nem változik ő maga, csak a környezete. Lehet, hogy valóban így van, ez csak a korral járó együttérzési együttható, de alapvetően mégis megváltozott a humorhoz való viszonyunk. Egyszerűen fogalmazva: jobb a szívünk és rosszabb a humorunk. 

Habár Kabos Gyula még ma is vicces.  

Meghalt Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, nem mondhatni, hogy váratlanul, legutóbbi budapesti  (Concerto Budapest-i) fellépése előtt már rohanva kellett hazautaznia, mert rosszul lett. Nyolcvanhét éves volt, szakmailag nagy és termékeny életet élt, úgy értem a termékenységét, hogy nem csak reprodukált, de sok Schnittke és Gubajdulina-mű miatta jött létre. És nagyszerű volt, ha Prokofjev vagy Sosztakovics volt műsoron. Vagy bármi. Ha nincs elsöprő élményünk vele, csak azért van, mert túl ifjak vagyunk, élete végén már nem bonyolította agyon a vendégszerepléseket, jött, próbált (keveset), bízott magában, hogy nagy baj nem lesz, és nem is lett. Hogy mégis mennyire jó keze és muzikalitása volt, azt most jobb, ha nem én bizonygatom. Van egy film Glenn Gouldról, amelyen vezényel. Mahler 2. szimfóniájából az Urlicht tételt. Nagyon furcsán, de nagyon kifejezően dirigál Gould, olyan maga felé görbülő karokkal, óriási mozdulatokkal, főleg, ha a zene titokzatosságát, fojtottságát is tekintetbe vesszük. Ezt a felvételt egyszer a nálunk is ismert zenész, tévés, zenetévés Bruno Monsaingeon megmutatta Rozsgyesztvenszkijnek, aki azt mondta, addig jó, amíg Gould nem kezd el vezényelni, mert utána mindannyian lehúzhatják a rolót. Nagy bók ez - emelte föl az ujját Monsaingeon - a világ egyik legjobb karmesterétől. 

És nem is túlzott. Tényleg nagy bók, és tényleg a világ egyik legjobbja volt. 

Tegyük föl, hogy tényleg minden mindennel összefügg. Nem, ne is ezt tegyük föl, hanem hogy valami titkos folyamatok, titkos vonzalmak és preferenciák igazgatják az emberek életét. Hogy a 20. század azért volt a nagy karmesterek évszázada, mert a diktátorok évszázada volt, szerettük az egyszemélyi felelősöket, vezéreket, irányítókat. Értem én, hogy ha ez ennyire egyszerű volna, akkor miért nincsenek most nagy karmesterek (hogy messzire menjek) Észak-Koreában, de nem ennyire szoros az összefüggés, csak, mondjuk, közepesen szoros. Azt már régebben sem értettem, hogy az oktatási rendszer, amelynek egyik célja az emberek társadalomba szorítása, a gyerekek együttélési és együttműködési képességeinek kifejlesztése, miért mindig olyan hősöket mutat, akiknek épp ez a társadalmi betagozódás nem volt az erőssége. Miért Petőfi a legnagyobb magyar költő, miért Ady és József Attila, miért nem valami kedves fickó, aki arról ír, hogy nincsen néki semmi baja. 

Az egész már megint a Trisztánról jutott eszembe, vagy akár A bolygó hollandiról, hogy a probléma nem probléma, fájdalmas elszeretni a főnök vagy atyai jó barát nejét, de nem kell belehalni. Nem kell megváltódni, nem is váltódik meg a hollandus a most futó rendezésben, csak azt kell valahogy elkerülni, hogy két különböző világ találkozzon. Hogy át lehessen járni az egyikből a másikba. Az énekes énekeljen, a politikus politizáljon, a rajongók érjék be azzal, amiért rajonganak, ne kelljen nekik az egész opera, az operában föllépő egész ember, csak amennyi rájuk tartozik. Lefordítva a pillanatra: itt élünk a gazdag és kényelmes Európában, miért nem erről szólnak az operák, hogy reggel fölkelünk, megöleljük a családot, elmegyünk dolgozni, este meg az operába? Miért van bennünk ez a sürgetés, hogy másképp kellene élnünk? Talán mert tényleg másképp kellene?