Régi, de nem múló és visszatérő fájásom, hogy Shakespeare szonettjei mintha nem lennének meg a magyar irodalomnak. Persze, mindenki ismeri azt, hogy testnek a kenyér, de ez minden. Hiába Shakespeare a legjobb és legmegbízhatóbb magyar drámaíró, mintha  a költői életművére nem volnánk kíváncsiak. Magamban ezért többnyire Szabó Lőrincet tartom felelősnek, hiába ő a testnek a kenyér is, mintha ragaszkodott volna az összkiadáshoz, anélkül, hogy ereje, kedve, ihlete lett volna hozzá. Így aztán nem is tudom, hogy a tatabányai Macbeth-et nézve (rendezte Szikszai Rémusz) hány nézőnek tűnt fel, hogy a darab nem a Macbeth-tel kezdődik, hanem a 129. szonettel. A szellemet mocsokban tékozolni kéj, amíg tesszük, s már előtte kéj. 

Hogy kerül ide? És arra gondolok, hogy leginkább azért, mert olyan homályos az egész magyarul, mintha valami fordított Madách volna, az okoskodás halála a tett, jobb tékozolni szellemünket, mint megtenni valamit. Szabó Lőrinc fordítása egyébként is mintha valami találós kérdés volna, hogy na, vajon mire gondol az avoni hattyú, kifelé megy, befelé áll, befelé megy, kifelé áll, fölfelé megy, lefelé áll és így tovább. Miközben, ha valaki belenéz az angol szövegbe, azt látja, hogy azért nem oly bonyolult ez. Viszont költészet, nincs benne olyan fél sor, hogy "s már előtte kéj", amitől puff, földre esik a szonett.  

Th'expense of spirit in a waste of shame

Is lust in action; and till action, lust. 

Amennyire én látom, ez az utolsó fél sor nem is azt jelenti, hogy "már előtte kéj", hanem hogy amíg tart, addig kéj. És mintha az action maga sem bármilyen tett volna, hanem közelebb áll ahhoz, amit ma aktusnak mondunk, a szonett egésze mintha arról szólna, amit régebben úgy mondtak, hogy "minden állat szomorú közösülés után", de az egész szinte elkerülhetetlen, mert ez a pokolba vezető út a mennyországon át halad. Így persze már végképp nincs köze a Macbeth-hoz, de nem ez a fő baj. 

Hanem hogy nincs másik. Még mindig Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjei a legélénkebbek, leginkább költőtől való fordítások, és nincs senki, akire rámutatna az ember, hogy te, ess már neki a munkának, áhítja a magyar irodalom Shakespeare-t. Hogy a fordítás, ami régebben megtermékenyítette a magyar lírát, a nagy vagy nagyra tartott költőket nem érdekli, nem bíbelődnek vele, csinálja csak, akinek van kedve hozzá, nem méltó feladat. Lehet erre az is a válasz, hogy úgyis meg kell tanulni mindenkinek angolul, de egyrészt soha nem lesz akkora kaland az, hogy "so are you to my thoughts as food to life", mint a testnek a kenyér, meg ugyan, hogy nézne már ki a Macbeth, ha az elején angolul szavalnak?   

Ballagtam épp a Szajna felé... - ja , nem. Ballagtam épp a Duna felé, nem is ballagtam, de autóztam, mert benyomtam a rádiót, ahol, ha jól emlékszem Némethy Attila azt a furcsa konferanszt tette épp, hogy Rózsa Miklósnak a Ben Hurhoz komponált kísérőzenéjéből a szerelmi kettőst játssza orgonán Sebestyén János. 

Sebestyén János! Mintha a halála óta eltelt hét év során elfeledkezett volna róla a világ. Pedig az egyik első klasszikus zenei hangversenyen, amelyre önszántamból mentem el, Sebestyén János csembalózott. Elsötétített Zeneakadémián, két állólámpa fényében játszott, el voltam kissé veszve a hangok között. Aztán láttam, hogy ez valami kettős élet, nem csak zenél, de megszállottan rádiózik is, néha belehallgattam az Egy rádiós naplójából című műsorából, hát, ma ilyet nehéz volna csinálni. Volt egy olyan műsorszám is benne, hogy valaki tekergette a rádió gombját, mondjuk 1950 április 15-én, és azt hallgatta, mi jön be a szobába. Nyilván ő tekergette akkor is a gombokat, és megszállottan rögzített mindent. 1956-ban kitette a felvevőjét (még nem is  magnó volt, hanem lemezvágó, afféle továbbfejlesztett fonográf) és fölvette az utca zaját, távoli lövéseket. Tudom, hogy aztán felfoghatatlan rendetlenségben élt, pontosabban mások számára felfoghatatlanban, ő tudta, mi hol van a szobában, de a sok tárgy és dokumentum között utakat kellett vágni, hogy el lehessen jutni a foteltől az ajtóig. Gyűjtött mindent, menetrendeket és telefonkönyveket, mintha meg lehetne menteni azokat az embereket, vagy azoknak az emlékét, akiknek már volt telefonjuk 1966-ban. Vagy legalább vonattal mentek Piripócsra. Láttam őt aztán sokszor a Zeneakadémián tanári minőségben is, ő alapította a csembaló-tanszéket, mindig voltak körülötte, igazi tanár úr volt. 

Ami a Rózsa Miklós-művet illeti, voltaképpen nincs benne semmi különös, ha utánagondol az ember, Sebestyén János jóban volt a zeneszerzővel, harcolt azért, hogy elfogadják itthon is őt 20. századi klasszikusnak. Most úgy látszik, nem sok sikerrel, pedig, ugye, Rózsa Hegedűversenyét Jascha Heifetz is játszotta. Sebestyén János járt hozzá rendszeresen, az olaszországi nyaralásain látogatta, kazettára vette az emlékeit, könyvet is írt belőle. 

Amikor hetvenöt éves lett, elvégezte a számítást, az apja hetvenegy évesen halt meg, az édesanyja kilencvenkét évesen, ha benne félúton találkoznak, akkor neki még hat éve van hátra.

Kevesebb mint egy hónapot tévedett.  

Van körülbelül húsz másodpercnyi ijedtség bennem. Hogy egy kicsit olyan szedett-vedett ez a Dániel. De hát milyen legyen, Bohémélet Dániel, vagyis Dinyés  Dániel, muzsikus, szerző, zongorista, karmester, ráadásul balkezes karmester, bár ez még nem derül ki az első másodpercekben, csak hogy H-val mondja azt, hogy Hector Berlioz. 

Mondja, amivel akarja, felőlem zs-vel akár, mert annyira jó lesz az egész program fél perc után. Nagy átadás - átvétel élmény, ő beszél, és lelkesedik Berliozért, de nem ájultan, hanem kollegiálisan, hogy ez mekkora ötlet, ez milyen szép, izgalmas, érdekes, hatásos. És tényleg. Berlioz-rajongónak képzelem magam, de percről percre vagy félpercről félpercre jobban szeretem, ahogy mondja és mutatja, mitől fantasztikus a Fantasztikus szimfónia. Közben azért megválaszol olyan régi kérdéseket, amelyeket még Menuhin pedzegetett Az ember zenéje sorozatban. Hogy mitől ilyen nagy egy Berlioz-zenekar, amikor kevesebb emberrel is el lehet érni ugyanazt a hatást. Nem lehet. Négy fagott akkor is más, mint egy, ha mind a négy ugyanazt játssza. Délelőtti műsor, gyerekeknek szól, figyel is Dinyés Dániel, hogy ha van magyar szó arra, amit mondani akar, akkor azt használja. Én meg pótolom, amit kihagytam akkor, tátom a számat, hogy tényleg de klassz ez az egész, a hangszerelés, a képszerűség, ez a láz, ahogy Berlioz komponál, ez a józanság, ahogy hangszerel. Lesz még ilyen, remélem, és ajánlom mindenkinek. 

Közben azért utolér egy felismerés, lehet, hogy mást már régen utolért, engem csak most. Hogy van az a másik Berlioz, Mihail Alekszandrovics, a TÖMEGÍR elnöke, A Mester és Margarita első fejezetében, akit lefejez a komszomol-tag villamosvezető. És hogy ő épp Berlioz, az csak valami véletlennek tűnt eddig, ez a név jutott az eszébe Bulgakovnak. Csak most esett le, amíg a Fantasztikus szimfónia utolsó tételét játszották, hogy nem teljesen véletlenül jutott az eszébe éppen ez a név, hogy itt azért van valami játékos összefüggés, egy fantasztikus regény és egy fantasztikus szimfónia között. Lehet, hogy messzebbre is lehetne vele jutni, lehet, hogy ennyi az egész, pár évtized, amíg forgott az érme a levegőben, nagyot pendült, leesett végre a húszfilléres. 

Vannak ilyen előnyei a tömegkultúrának. Ma aki tévé elé ül vagy internetezik, nem tudja elkerülni, hogy Ady Endrére gondoljon, aki épp száz éve a Városligetben fejezte be életét. És akkor persze lehet magyarázni is, hogy nekem ugyan nem kell évforduló, hogy eszembe jusson, ha elmegyek az Operaház előtt, és ránézek a szfinxre, aki, szerinte, Lédára hasonlított, rá is ült a hátára egy részeg éjszakán, le is esett róla, és csak majdnem verte bele a fejét a lépcsőbe. Illetve bele is verte, csak nem lett semmi baja tőle. Viszont most épp nem nagyon lehet elmenni az Operaház előtt. Vagy a Három holló, na, az sincs. Akkor ifjú szívek, azok még vannak. 

Eszembe jut a ruhája, amire Dénes Zsófia azt mondta, hogy azért ezt a vidéki úrfiságot nem tudta teljesen kinőni, előfordult, hogy a kék zakó szürke nadrággal volt rajta. Eszembe jut, ahogy ül a szerkesztőségben, és issza az első reggeli sörét, nyilván a másnaposság ellen. Eszembe jut Róma, emléktábla az egyik ház falán. Hogy nem ment el megnézni a nevezetességeket, szerintem csak azért, mert fájt a lába. Mert a lába az mintha éveken át fájt volna, Krúdy írja az operaházi lovaglás mellett azt is, hogy mindig nagyon puha cipője volt, ami szemmel láthatóan nagyobb volt, mint a lába - nyilván nem véletlenül. Ha neki is lehetett volna egy jó kocogócipője, talán ő is megénekli Marcus Aureliust, és a sárgán heverő középkori Rómát. 

Ha végignézek az elmúlt hónapokon, a legnagyobb Ady-élmény, bármennyire sablonos, mégis az volt, ahogy Kulka mondta a Bajvívás volt itt címűt. Tudom, azóta ő is autóreklám, Párizs fényeiért ma jóval józanabb okok miatt hevül, de amikor a Bajvívást mondta, és ahogy mondta - most sem tudok szabadulni a tempójától, ha magamban mondom, akkor is ezzel a lassúsággal és súllyal mondom, a hosszú-hosszú í-vel a címben, de még az a pici tévesztés is, hogy dárda helyett dárdáját mond, mind életet ad a versnek. Épp olyan kivételes pillanata a magyar versmondásnak, mint (hogy ne Latinovitsot mondjam) amikor Sinkovits A walesi bárdokat szavalja. 

Él a szívünk. Nem ifjú, de él.  

Mondanám, hogy vigyázni kell, mit mivel, mit eszik össze az ember, mármint kulturálisan, de hát ki számít az ilyesmire. Egyik délelőtt a Beautiful Boy, a Csodálatos fiú a moziban, aznap este a Harold Itáliában a Müpában, és valahogy összekötődnek a dolgok, azt hiszi az ember, hogy megértett valamit a romantikából, hogy erről van szó. Byron úgy használta az életet, ahogy a kábítószeres a tűt, gyerünk tovább, új és új őrületekbe, és nincs leállás, nincs leszokás, előre mindhalálig, mocsárlázig. Vagy meg is lehet fordítani a dolgot, a mából nézni, hogy mindenki ezt keresi, azt az életet, ami több, ami értelmes, ami nem olyan közönséges, olcsó életecske, és nincs meg, nincs meg csak az önkívületben. Nyilván a kapcsolat vagy vélt kapcsolat nem független a Csodálatos fiú, Thimotée Chalamet arcától, ha volna igény Byron-filmre a világban (szinte biztos, hogy nincs), akkor Chalamet elöl lenne a casting ügynökségek listáján. Nincs úgy lenőve a fülcimpája, mint a lordnak, a haja is több még, de ezen, mármint az utóbbin lehet segíteni, vagy segít az idő. 

Ülünk mintapolgárként a moziban meg a koncerten, többé-kevésbé elégedetten, hogy ez nem rólunk szól, sem a Harold sem a Csodálatos fiú, ők a tékozló fiúk, akik vagy időben visszatérnek vagy lekésik a csatlakozást, de lehet, hogy csak a sebességünk más, ha ötszáz évig élnénk, mi is éppen úgy megunnánk a szépséget meg a világot, mint ezek a hősök, akikből az esti programunk lesz. 

Vasárnap zár a Várkert bazári Csernus-kiállítás, nem érdemes kihagyni, ha lábtörés nélkül megtekinthető, mert olyan minden egyszerre, Párizs és Magyarország, vagyis épp, hogy nagyon Magyarország, hiába Párizs. Mint aki harminc-negyven éve él odakint, de hiába, mert ha a magyarok játszanak a franciákkal, akkor ő a magyaroknak drukkol. Rengeteg anyag, műterem, repülőmodellek. Azért nem a legjobban megszervezett kiállítás, bár lehet, hogy ekkora mennyiséget nem is lehet jól elosztani három emeletre. Van, hogy olvas az ember a falon egy képről, Saint-Tropez, hogy annak milyen sorsa volt, de magát a képet nem látni. Nyomokban  sem. Vagy ha mégis, én nem láttam, nem találtam,  és akkor is az ember mást hibáztat, és azt mondja: nem a legjobban megszervezett kiállítás. Attól még Csernus. 

Persze az a legjobb, hogy miközben az ember azon agyal, ami hiányzik, hogy de jó volna a Juhász Ferenc-portrét is látni vagy a Petőfit festő Orlai Petrich Somát, közben attól ájul, ami ott van, tárlókba ömlesztett rajzok és polaroid képek. Megy el mellettük az ember, aha, aha, aha. 

Ah, ah, ah. 

Mind gyakoribb az érzés, hogy túlrohanjuk nem csak az életet, de a kultúrát is, hogy egy nagy élménynél meg kellene, amennyire lehet, állítani az időt, nem, nem az időt, csak valahogy az élményt. Emlékszem, amikor Pavarottit láttam az Erkelben, utána két hétig semmi mást nem hallgattam, mint a Bohéméletet, lehetőleg vele, nem érdekelt semmi más annyira, mint a darab és ő. 

A tegnapelőtti Purcell, az Arthur király miatt mondom, azóta voltam moziban, kiállításon, megyek másik koncertre, és halványul az élmény. Pedig elénekelték a Cold Songot is, még jó, hogy elénekelték, alig hagytak ki valamit a zenéből, de ezt semmiképpen nem lehet, eleve elég nagy sláger volt, és ezt a sláger voltát megerősítette Sting is, aki pár (tíz) éve rátette a téli albumára. A dal maga amolyan elő-Vivaldi, a vacogós vonóskíséret talán harminc évvel korábbi, mint a hegedűversenyé, de közben mégis arra gondol az ember, hogy ez vajon sláger volt-e a maga korában. Vagy ez volt-e  sláger a maga korában, ezt fütyörészték-e a londoni suszterinasok. Nyilván a gondolatot Sting puszta lénye hívja elő, de ahogy énekli a dalt, az is fontos. Egyszerűsített változat, nem is nagyon lehet érezni, hogy minden szótagra három hang esik, hogy igazán vacogás legyen belőle, de a dal így is megél. Mit megél, Sting karcos, smirglifelületű hangjának köszönhetően sokkal erőteljesebb, mint egy "igazi" énekes előadásában. Vagy ezt sem tudom eldönteni, mert valószínűleg így tényleg slágerré válik, nagyobb a hatása, de rövidebb időre szól, egy kifinomult énekhang nem csak több hangot énekel, de több színt is, nem csak ezt a fagyos kéket tudja megmutatni.  

Ideális világban addig hallgatná az ember, amíg végképp rá nem unna. Ebben a tempóban, ahogy élünk, nekem Purcellt unni végképp nem sikerül. De még Stinget sem. 

Tudom, hogy nincs még vége a hónapnak, de valami tanulság már most levonható a zenei eseményeket illetően: nem mindig az a legjobb koncert, amit az ember nagyon vár. Két nagy dobás is volt a hónapban, a két szimfonikus vendégség, előbb a londoniak, aztán a bécsiek, és mindkettő meglehetős csalódást okozott. Közben meg énekelt egy fél koncertet Christoph Prégardien, és egy fél életre szóló élmény volt benne, és eljátszotta a Gabrieli Consort Purcell Arthur király című semi-operáját, azzal meg nem lehet betelni. Tudom, hogy a közönség is specializálódik, nem ugyanazok hallgatnak barokkot és Brucknert, szimfóniát és éneket, de, ahogy a Gabrieli vezetője és karmestere, Paul McCreesh mondta a koncert utáni beszélgetésben: it's music. 

Ennél zenébb zenét én nem is tudok elképzelni. Egyfelől elő-Wagner, amely úgy kezdődik, hogy Wotan és barátai összegyűlnek, és még sellőlányok is szomorkodnak benne, igaz, csak ketten. A vége meg nem a nagy német művészet dicsőítése, hanem a nagy angol államiságé, Purcell a maga módján épp úgy teljes színházi őrület, mint Wagner, van egy történet és mintha párhuzamosan futna mellette a zene, így aztán le is lehet mondani a történetről, csak örülni kell a zenekari tételeknek, és még annál is jobban örülni a daloknak és kórusoknak. A Gabrieliben,a saját hagyományoknak megfelelően minden kórista egyben szólista is, és valóban azon a szinten is énekelnek, ájuldozik az ember a hangok szépségén, akár együtt szólnak, akár külön. A játék jelzett, de néha ez a jelzés hatásosabb a legnagyobb színházi földindulásnál is, az Old Englandet dicsőítő kocsmadalnál, egymásba kapaszkodnak az énekesek, a zenekari tagok meg az Egyesült Királyság zászlait lobogtatják. Mi meg röhögünk. És látjuk, hogy néha tényleg nehéz érdekesebb színpadi akciót varázsolni, mint hogy a hegedűs és a trombitás egymás mellett játszik, és próbálják összeegyeztetni a különböző dinamikájú hangszereiket. 

Peches, akinek ez kimaradt, fogadja együttérzésemet.  

Eljöttek a bécsiek, hogy eljátsszák Brahms 2. szimfóniáját. El is játszották. Vagy valami hasonlót. Mindenesetre egész előadás alatt ez járt a fejemben. Jevgenyij Mravinszkij, amint ennek a szimfóniának a negyedik tételét próbálja a Leningrádi Szimfonikusokkal. Nem is a negyedik tételt, hanem annak első öt másodpercét. Szörnyű ember, nyilván, ahogy köszörüli a torkát, ahogy méltatlankodik, mint akinek idiótákkal kell együttműködnie a magasabb cél érdekében. De nem alkuszik. Azért ezt néha jó volna újra megtapasztalni. 

Kíváncsi vagyok, van-e ilyen furcsa összefüggés a magyar kultúrán belül, és Szakonyi Károly Hongkongi paróka című színdarabjához az ihletet az Andy Vajna által létrehozott gyár vagy cég terméke szolgáltatta-e. Úgy számolom, hogy az összefüggés egyáltalán nem kizárható, a Hongkongi paróka bemutatója 1973-ban volt a Vígszínházban. 

De hát nem erről akartam beszélni, és talán nem is arról a napi tapasztalatról, hogy a halál egy pillanat alatt mindent megváltoztat. Ebben az esetben például felgyorsította a szakma és a közönség különbékéjét Andy Vajnával, amiről az utóbbi időben egyre több szó esett, hogy hát nem is olyan rossz fej, hirtelen általános felismeréssé vált. Egyszerre mindenki a magyar film jövőjéért kezdett el aggódni, mi lesz itt Andy nélkül, és elfelejtenek a jelenért aggódni, pedig azért is lehetne, végül is a következő nagyszabású bemutatót Dobó Kata rendezte, és bennem elég halvány a remény, hogy az eredmény Vajnát fogja igazolni. Abban sem nagyon hiszek, hogy ha saját pénzről lett volna szó, Andy Vajna sokat áldozott volna belőle a filmre. De hát ki számíthatott erre a fordulatra azon a kalandos életpályán. Ki gondolt úgy rá, mint akiben benne van ez a kormánybiztosság és hivatalosság, ki gondolta, hogy élete végén neki nem azért kell küzdenie, hogy sztárokkal és látvánnyal kirobbanthassa a közönség zsebéből a pénzt, és az általa elért sikert egyszerű számokkal lehessen bizonyítani, betettél egymilliót és kivettél százmilliót. Helyette jött a politika, a sikert a díjak jelentették, a veszteségeket az állam állta és szemrebbenés nélkül fizette, az emberek milliói helyett csak az újságírókat és szakembereket kellett meggyőzni. Másfajta munka, de Andy Vajna a jelek szerint ebben is tehetséges volt, tényleg jöttek a díjak, és senki nem kérdezett rá, hogy (mondjuk) hogy lehet Borbély Alexandra Európa legjobb színésznője, amikor még a Katona József Színházban sem ő a legjobb színésznő. Vagy, hogy ne rajta csattogjon az ostor, miért a Testről és lélekről lett a legsikeresebb Enyedi-film, amikor nem az a legjobb. 

De erről sem akartam beszélni. Csak a képről, nem is a képről, hanem a hátteréről, az Andy feliratról.

Négy betű (látom hogy van folytatása is, meg van olyan fénykép is, amin az olvasható, hogy Hasta la vista) de ez a betűtípus, a bold didone, és a kissé megbillentett D betű egyértelműen Robert Indiana nyomatára, illetve az annak alapján készült szoborra, a Love-ra utal. Indiana, mondhatni, egyműves szerző, élete végén sokat is panaszkodott arra, hogy a Love-ot sokkal többen használják, mint amennyien fizetnek érte, így aztán ő maga is kénytelen volt aprópénzre váltani önmagát. Két embert bízott meg, hogy a négy betűt próbálják meg egyéb változatokban is hasznosítani, így aztán lett Hope meg Wine, meg ki tudja, még mi. A legutolsó változat a Brat volt, ami sült kolbászt reklámozott. Jelenleg vitatkoznak a törvény emberei és a művészet emberei, hogy ezek közül vajon mi számít autentikus Indiana-alkotásnak. Andy, persze, nem Robert Indiana alkotása.