Akármennyire tévéfüggetlen az ember, mégis így szoktuk kezdeni az évet, Himnusszal meg Áder Jánossal. Ez még rendben van, bár a tv2-n kifogott sipákoló gyermekkórus elég érdekes gondolat. Csakhogy előtte mégis van valami műsor, keresgélés, hogy együtt legyünk az országgal, így aztán elhűlve láttam a Duna tévén hogy idén (tavaly) Thália szilveszter van, épp egy klasszikus bohóskodással szerencsétlenkednek, de igazán szerencsétlenkednek. Nóti Károly a szerző, a cím pedig szállóige: Lepsénynél még megvolt. Ebben mondták azt is, hogy én kérem régi motoros vagyok, illetve most is mondják, de teljesen valószínűtlen a jelenet tempója, a színészek reménytelensége, ahogy mint valami nyugtatóinjekciókkal leszedált, nagyon súlyos lelkiállapotban lévő társaság, mondogatja mindenki maga elé a szöveget. 

Jó, mindegy, lehet, hogy ebben van valami csavar, nem tehetségtelenség csak tiszteletadás, azt akarják megmutatni, mekkora lángelme volt az eredeti tévéváltozatban Salamon Béla meg Gózon Gyula, hiába hiszi mindenki, hogy jó a szöveg, nem ér az semmit, ha a színész nem dolgozik meg érte. Nem kellett hozzá harminc másodperc, hogy elkapcsoljak. De visszanyomtam a gombot éjfél előtt, amikor is éppen Szabó Győző énekelte a Roxanne-t. Sting-dal, nyilván egy kicsit bele akarták keverni a Moulin Rouge című filmet is, azért viselt a népszerű ember piros inget meg fekete pantallót. Ettől persze nem jön meg a hangja, erre a rettenetes, torokól előtörő ordibálásra megint csak elkapcsolással szeretnék reagálni, de nem tudok. Egyszerűen ott tart a képernyő előtt egy létra. Ott van a háttérben, egy oszlopnak támasztva. Nincs semmi funkciója, a háttért egyébként oszlopok és egy hosszú lépcső alkotja. Meg ez a létra, amit feltehetően az operatőr segédje felejtett ott, amikor a piros lámpát igazgatta az oszlop mögött. És a létra nem szúrt szemet sem neki, sem a rendező Schell Juditnak, sem senkinek, aki átvette az adást, ezt kapja a sok hülye, ha nem tetszik, menjen ki az utcára petárdázni. 

Vagy lehet egyéb magyarázat? Örüljünk a múló időnek, erre a műsorra senki nem fogja azt mondani, hogy a tavalyi jobb volt? 

(Ahogy mondani szokás: képünk csak illusztráció, a létra sajnos nem látható rajta.) 

Vannak ezek az ünnepi filmek, az emberek vagy a tévécsatornák előveszik őket, amikor idény van. Ami másoknak karácsonykor a Reszkessetek, betörők, vagy az Igazából szerelem, az szilveszterkor nekem az Alfa Rómeó és Júlia. Egy kicsit nehéz róla számot adni, én is látom, hogy nem a világ legjobb filmje, ráadásul tele van nevetséges hibákkal. Eleve mindenki olyan szép barnára van sülve benne, pedig a történet újév környékén játszódik. Illetve akkor kezdődik, ennek ellenére Latinovits valami napszemüveggel játszikál már a szilveszteri mulatságban is, ki tudja, miért. Meg van egy hosszabbacska jelenet, amikor Laci, az eb libidóját próbálja meg kiismerni, és, úgy látszik, kevés volt az alapanyag, utóforgatásra volt szükség, viszont ahhoz meg nem találták meg az eredeti inget, így aztán néhány snittben nem csak a színész haja hosszabb, nem csak a hangja teljesen más, de másik ing is van rajta. Kockás, de máshogy kockás. Persze, ezek még a videózás előtti idők voltak, úgyse veszik észre alapon lehetett dolgozni. 

A rendező Mamcserov Frigyes, nem épp legendás név a honi filmgyártásban, bár volt egy nagy dobása, a Mici néni két élete, ezen kívül én csak a tévében látott Illetlenekre emlékszem, arra is halványan, pucér színészek szaladgáltak, mert jött utánuk a kutya, szájában egy kézigránáttal. 

Szóval: miért is? Van egy történet, szerethető, de azért furcsa, a szereplők egy kissé túlkorosak, azt játsszák, hogy átszaladnak éjfél után az autók előtt, de Latinovits már ősz, a történetben 35-nek mondják, a valóságban 38, de ő gyorsan öregedő típus volt. Töröm a fejem, de nem tudok másra jutni, mint hogy igazából szerelem. Az van benne, amit a cím is mond. Meg amit Géher István mond egy régi Rómeó és Júlia kiadáshoz írt utószóban: minden szerelmespár olyan akar lenni, mint Rómeó és Júlia. És ha már túléltük azt a kort, akkor mint Latinovits és Ruttkai. Nem tudom, mi lesz majd a következő lépés.  

Voltaképpen mindig reménykedek, hogy éjszaka valaki megtámad, kutyasétáltatás közben. Nem is akármikor, hanem mikor már az ebecskék ürítettek, és a végterméket már fölszedtem, de nem dobtam még bele a kukába. A támadó jön, fenyeget, indítja a balt, én meg elhajolok, és még ugyanazzal a lendülettel az arcába, ruhájára, tenyerébe nyomom az ebszart. Az utcakő a proletariátus fegyvere, az enyém a kutyaszar. Lehet, hogy hatásosabb.  

Most viszont késő már. A kakát kidobtam, és egy hatfős társaság közeleg. Mondjuk részegek, ami lassítja őket, de ordítanak, szóval van még bennük kakaó. Az egyik ordít főleg, azt üvölti, hogy "takarodjatok innét, zsidók". A másik csitítja, cseréld már ki a DVD-t, úgy látszik, most ezt szokás mondani, nem azt, hogy lapozzál vagy lejárt a lemez, de még azt sem, hogy kattints másik fájlra. Szóval jönnek, és bár nem vagyok épp nagy hős, de nem megyek át a másik oldalra. A zsinagógánál vagyunk, elvben van egy rendőrszem az épület környékén, bár az is lehet, hogy ő jobban tudja, mi a feladata, csak bomba esetén avatkozik közbe. Tényleg, talán igaza van, ez ennyit ér, ennyit sem, kiabálnak, elmennek. Mindegy, megnézem, kik azok, mit megnézem, végigmérem őket. És itt is vannak, én végigmérem, ők végigmérnek, mennek tovább, és csak az utolsó jön oda, hogy elnézést, uram. 

Tudom, hogy mit fog kérdezni, így aztán elég nagy meglepetés, hogy nem azt kérdezi, hanem azt, hogy: ön hajléktalan? Nem, mondom, de örülök, hogy ezt a benyomást sikerült kelteni.  Mi? - kérdezi, úgyhogy a rövidebb változatot ismétlem meg: nem. Kár. Pénzt akartam adni. Azzal szalad a többiek után, és ordít, takarodjatok innét, zsidók.  

Csak azt akarom ezzel az egésszel mondani, hogy mégiscsak lehetséges: nincsenek gonosz emberek, csak idióták. 

Valaha én is nagy ellenálló voltam. Ez még a festékszórók boldog világa volt, és én a Várban fújtam föl a járdára, hogy vörös csillag és horogkereszt, és köztük az egyenlőségjelet. Nem voltam nagy ravasz, mert épp jött egy ember, elszaladni viszont szégyelltem volna, de nem is kellett, mert az arra járó csak annyit mondott, hogy őt nem zavarja, de szerinte óvatosabbnak kellene lenni. Ki hitte volna, hogy annyi év után belebotlok régi és nem túl eredeti gondolatomba. Kapcsolgatás közben akadtam el az M5-ön, ahol épp az Ákos 50 című műsor ment. Ákos, az ötvenéves épp arról beszélt, hogy a maga korában sem volt egy hétköznapi állítás az, hogy kommunizmus és fasizmus jegyesek, minden külön értesítés helyett. Főleg egy proletárköltőtől. 

Aha. Apró probléma, hogy a proletárköltő nem ezt mondta, hanem azt, hogy "Tőke és fasizmus jegyesek". De hát Ákos sem tudhat mindent, még ebben a korában sem.Nem is őt szekíroznám ezzel, lehet, hogy Fluor Tomi még ennyit sem tudna idézni József Attilától, de a műsornak mégis volt egy szerkesztője, akinek az is a feladatkörébe tartozik, hogy óvja a főhősét, és gondoskodjon arról, hogy ehhez fogható tulokságok ne kerüljenek adásba. Másfelől persze, aki ilyen nagyszerű tévésekkel dolgozik, az meg is érdemli, hogy így járjon.  

Gondolom, vagyunk még páran, lelkes nézői a 24.hu Ady-sorozatának, száz vers és száz ember, néha nagyon meglepő eredménnyel. Engem Kulka is meglepett, annyira szép volt, ahogy mondta a néhány sort, és Schell Judit is meglepett, mert a technika annyira nem leplezte, inkább megmutatta az ürességet. És Bródy is meglepett, mert Az lllés szekerént az ember inkább poénnak gondolta, de megállt az poén nélkül is a saját lábán. Most meg Pataky Attila, egyszerűen nem értem, kinek jutott az eszébe. De valakinek eszébe jutott. 

 Beágyaznám, de nem lehet, inkább elmesélem. 

Áll hímzett ingben, ragadozó madár előtt, és azt mondja, hogy Én fáradtam el, szégyen, nem szégyen, de nem ismertem. De ő elfáradt, rozzant, kiszáradt a hangja, és mintha a szöveg eléje volna téve, úgy süti le a szemét, amíg a vers végére nem ér. És azt sem érzem, hogy jaj, de nagyon érti, amit mond, inkább a sorokat mondja, mint a verset, és csak egyszer jön ki belőle a régi rocksztár, amikor Istenhez érve az égre néz, de sokat röhögtünk ezen valaha, hogy el kell játszani minden sort. A kör közepén állok, akkor van kör, meg közép meg állás. 

De így is van valami az egészben, hogy Ady lett mostanra Petőfi, aki minden szinten szinte minden, aki a népköltő, az egész országnak tud valamit mondani, és az is szereti, aki azt hiszi magáról, hogy utálja. 

2018 arról is szólt, hogy mennyire nehéz a sikeres első film után jó másodikat készíteni, így aztán elég nagy megkönnyebbülés, hogy ennek ellenére nem lehetetlen, Reisz Gábornak a Rossz versekkel sikerült. Nyilván mert azt csinálja, amit tud, szerencsétlenkedik a  vásznon, mármint a főhős szerencsétlenkedik, mert a film azért szépen össze van varrogatva szimbólumokkal meg személyességgel, az ember beül, megnézi, jól érzi magát. És lelkesedik Kovács Zsoltért, mert ő olyan, pont olyan, mint valami lakótelepi atya, tévét néz és kockás az inge, hol egészen hülye, hol kicsit sem az, az országért aggódik, amikor a fiáért kellene, de leginkább magáért kellene, mert az ő évei  peregnek le szépecskén a televízió előtt. És az ember elfelejti neki, hogy az apák is önálló emberek, saját történettel, nem csak az a szerepük, hogy valakinek a szüleik, valakinek, aki közelebb áll hozzánk, és ez persze, nem valami árnyalt világszemlélet, de annyi baj legyen. 

Ez egy ilyen film, nem valami árnyalt a világszemlélete, de ettől jó, ettől nem nyom agyon. Amikor a rendező-forgatókönyvíró nem ura és teremtője az általa megalkotott karaktereknek, hanem csak nézője. Azok meg élik az életüket, látni, ami látható belőlük. Otthonos mozi, nem értjük sem a szomszédot, sem a vásznat. Sem magunkat. De mindenkit szeretünk. 

Nem mondanám, hogy sokat törtem volna a fejem a kérdésen, de mindig azt hittem, hogy a karácsonyfán lógó csokik és golyóbisok a fa termése akar lenni. Egyfelől szembeszállunk a természettel, a tél közepén is terem a fenyőfa (bár a narancs az valóban ilyenkor érik, de azt nem lett volna olyan könnyű importálni), másrészt szembeszállunk a Bibliával, mármint az Ószövetséggel, a fa termését megehetjük vagy legalábbis beengedhetjük a lakásba, nem kell félni. Ami megtörtént, megtörtént, és ami megtörtént, az ki van igazítva. 

Ehhez képest aki eljut Betlehembe, mit lát? 

A születés barlangja fölött klasszikus karácsonyfadíszek, egészen pontosan golyóbisok lógnak a csillárokon. És nem tudom, mi volt előbb, golyóbis vagy golyóbis, innét mentek el a karácsonyfadíszek Betlehembe, hogy jelezzék, ott mindennap karácsony van, vagy onnét jöttek a golyóbisok a fenyőfáinkra, hogy jelezzék, itt tizenkét napig Betlehemben élünk. 

Ami azt illeti, nekem így is, úgy is jó. 

Arról akartam írni, hogy a Müpa föltette a Nemzeti Filharmonikusok 2015 áprilisi koncertjét, Kocsis vezényel, Gyenyisz Macujev játssza a Rachmanyinov 3. zongoraversenyt, és milyen csodálatos, hogy így együtt lehet karácsonyozni, virtuálisan, de mégis velük, leginkább vele, Kocsis Zoltánnal. De Kocsis sem hagyja hogy a szemünk sarkát nyomkodjuk a zsebkendővel, mert az egész interpretáció nem alkalmas a merengésre, inkább az az érdekes, hogy a tempót illetően egymás ellen megy szólista és karmester. Ami még vele sem szokott előfordulni, a szólista mellett Kocsis elvben mindig készséggel játszotta az alárendelt szerepet, a kísérőt, aki alkalmazkodik, nyilván a saját szólista tapasztalatokra alapozva. Rachmanyinovnál azonban nem ismert tréfát, megint csak nyilván a saját tapasztalatokra alapozva, ez a helyes tempó, így játszotta Rachmanyinov, menjünk inkább az ő feje után. 

Lehet, hogy mindezt megbeszélték a próbán, de aztán Macujev mégis lassabban kezd, Kocsis meg gyorsít, Macujev persze ezt is bírja, de dolgoznia kell, az egész izmozás nagyon szórakoztató, és mindenre inkább alkalmas, mint meghatott emlékezésre. Vagy van itt még egy csavar, meghatottan emlékezhetünk Kocsis Zoltánra, aki nem nagyon szerette a meghatott emlékezéseket. 

Mindehhez a harmadik csavart a drága, jó Müpa szolgáltatja, amely ugyan esküdött, hogy a karácsonyi időszakban, január 6-ig bárki megtekintheti a koncert felvételét, de én tegnap óta hasztalan próbálkozom akár ezzel, akár a többi ajándékukkal, nem működik a videó, csak nyíl megy körbe-körbe. Úgyhogy én is, hasonlóan, minden jót kívánok. 

Ott felejtettem este magam A diótörő előtt, az 1996-os előadást mutatta az M5. Hát, mindenféle párás szemet és beh fiatalok voltunk érzést mellőzve: igazán szörnyű volt. Nem a szólisták, azok alapjában véve rendben voltak, de a tánckari művészek... Amit a hópelyhecskék összesántikáltak... Amit a zenekar mindehhez hozzátett... Amit és ahogy a kórus hozzáénekelt... 

Jogos a föl nem tett kérdés, hogy ha olyan borzasztó, akkor hogy lehet ott ragadni előtte, azért fölösleges a képernyőre meredni, hogy szörnyülködjön az ember. De hát nem is ez volt a cél, a színváltozást vártam a második felvonásban. Dióhéjban csónakázik a herceg és Mária, szárazra lépnek, megküzdenek a denevérekkel, és akkor hopp, egy hatalmas és varázslatos kastélyban találják magukat. Ezt a hoppot a közönség is nagyon érzi, jön a nyílt színi taps, meg az áááááámulat. Persze, mint a földszint jobb hátsó nézőtéri bejárat, az úgynevezett visszérpáholy rendszeres látogatója, pontosan tudtam, hogy az ááááámulat nem magától jön. Seregi László, a koreográfus ott ült az utolsó sorban, magában álló rendezői székben, és ő indította a nagy sóhajt, ő csodálkozott rá a varázslatra, ő mondta hangosan, hogy ááááááá... Nem csak a színpadiakat rendezte, de a közönséget is, az meg ment, szépen utána. 

Szóval ezt a pillanatot vártam, hogy jöjjön a fény, felragyogjon a csarnok, felsóhajtson a közönség, és tudjam: ott vagy, vén krampusz. Boldog karácsonyt. 

Az újrafordított Nyúlcipővel kezdődik a 21. Század Kiadó Updike-sorozata, és az ember persze emelgeti a szemöldökét: Réz Ádámot nem szokás és talán nem is illik újrafordítani. Ez nem olyan, mint Shakespeare, hogy Vörösmarty óta egy kissé változott a nyelv, az ember csak hüledezik azon, hogy dögvész szakadjon szélhüdött pofádra, és nem tud megbántódni miatta. Nem is beszélve most arról, hogy a vérnősző szó jelentését mintha kevesebben tudnák, mint ahányan használják a kifejezést. De ez Updike, 1960-ban jelent meg, még abban az évtizedben kijött magyarul, ugyan, mi változott annyi idő után. Főleg úgy jogos a kérdés, hogy Gy. Horváth László elegánsan meg is tartotta Réz Ádám címfordítását, a Rabbit Run maradt a Nyúlcipő.

Ilyenkor volna jó egy gyorsolvasói tanfolyamot elvégezni, és jobb szemmel az egyik könyvet olvasni, ballal a a másikat, nézni a különbségeket. Igen, igen, Réznél valami deszkát szögeznek a telefonpóznára, Gy. Horváth tudja a pontos kifejezést, palánkot, és csavaroznak. Hiába csak ötven év a különbség, megváltozik egy szó jelentése, Réz szerint Nyúl cseszteti a cipőjét, de arra gondol, hogy csoszog vele. Szóval furcsa, de kellett az új fordítás. Itt abba is hagytam a párhuzamos olvasást, mert csak beleőrül az ember, elveszíti a szöveg örömét. Csak még egy eltérést nem értettem, azt most sem értem: Gy. Horváth azt mondja, hogy Nyúl viszonylag későn házasodott, huszonhárom évesen. Réz meg azt, hogy korán házasodott, huszonegy évesen. Tudom, hogy Updike átírta a szöveget, de ezt is? És ha igen, vajon miért? Vagy csak figyelmetlenség? 

Akár így, akár úgy, bújok vissza az új üregbe.