Van egy szép, magyar hagyomány. Egyszemélyes hagyomány, de szép: operaelőadásokról viszonylag hozzáférhető fórumokban úgy írni, hogy annak súlya, értelme, terjedelme legyen. Az egy személy Fodor Géza volt, és az ember azt hitte, hogy az ő halálával ennek körülbelül vége is van, nincs, aki fölvegye a zászlónak nevezhető tollat, aki tudós, annak egy recenzió túl léha műfaj, túl sok benne az esetleges, nem akar személyesen is viszonyulni az előadáshoz vagy a műhöz,  mert az mégsem tudományos. Vagy lehet még ennek ezer oka is. Aki nem tudós, az meg élménybeszámolni tud, de elemezni, magyarázatot adni az élményre már elég nehezen. 

És akkor tegnap éjjel, vagy ma hajnalban belefutottam Fazekas Gergelynek a 444-en közzétett beszámolójába. A téma Kurtág Fin de partie, Endgame, Végjáték című operájának milánói bemutatója volt, részletes és okos elemzés, benne van nem csak az opera, de a darab maga, hogy mikor használta Kurtág az eredeti, francia nyelvű változatot, hol fűzte bele a Beckett által készített angol nyelvű fordítás egy mondatát. Sorolnám, de nem kell, mert el llehet olvasni. 

https://444.hu/2018/12/01/kurtag-a-legnagyobb-beckett-fordito

Nem is arról van szó, hogy olyan, mintha ott lett volna az ember, bár az is elég nagy dolog volna, de ez több. Olyan, mintha ott lett volna, és  még értené is, hogy mi történik. Hogy nem a közönség, bocsánat a szóért, masszív megfingatása folyt ott Milánóban, hanem valami, aminek a végén végtelenül elfárad és elszomorodik a néző, de mintha ez a szomorúság volna az egyetlen érző és gondolkodó emberhez méltó világszemlélet. Talán tovább is mennék: mintha a szomorúság volna a derű, az a befogadói lelkiállapot, amire törekedni kell, mert ha eléggé el tudsz keseredni, akkor értetted meg, hogy mi van körülötted. 

Most ez így nem hangzik olyan jól, de Fazekas Gergelyt olvasva mégis az.  

Sok értelme biztosan nincs újra elmondani, jelenleg mennyire kevés örömöt találok Bogányi Gergely művészetében, és hogy minél többször hallom a róla elnevezett zongorát, annál csúnyábbnak tartom a hangját. Talán annyi az újdonság a Pannon Filharmonikusokkal adott közös koncertben, hogy az egész produkció, Mendelssohn g-moll zongoraversenye még valahogy kidolgozatlannak is tűnt, a zenekart vezénylő Bogányi Tibor meg mintha inkább a testvérét vezényelte volna, mint a főfeladatnak tekintendő többi muzsikust.

Ilyenkor lép le az ember, nem neki való ez az este. Csakhogy elsősorban a második részért mentem, Bruckner 5. szimfóniájáért. Elég jól emlékszem, mikor hallottam először a művet, a Berlini Filharmonikusok játszották az Erkel Színházban, Daniel Barenboim vezényletével, ahogy mondani szokás, még a vesztfáliai béke idején. Azért is emlékszem rá, mert Csengery Kristófnak a koncertről írott kritikájában elhangzott egy mondat, nem saját, hanem idézet: Brucknert hallgatva jöttem rá, mennyire szeretem Mahlert. 

Mintha ma is ez volna a szélesebb magyar közönség hozzáállása Brucknerhez. Valami Mahlerhez hasonló, de nem annyira jó, nem annyira átélhető, nem olyan modern, nem olyan személyes és neurotikus. Mintha Bruckner volna a Mahlerhoz vezető út, de ha le lehet vágni a kanyarokat, ismerünk hozzá egy rövidebb utat, akkor nem is érdemes sokat kínlódni vele. 

Ebből a szempontból Bogányi Tibor a kivétel, neki Bruckner a cél, nem kell hozzá magyarázat más, mint maguk a művek. És ha az ember átveszi ezt a szempontot, tényleg Brucknerre kíváncsi, miért ne választhatná vezetőnek éppen Bogányi Tibort. Kicsit bizalmatlanul, főleg a Mendelssohn-versenymű után, de azért reménykedve.  

Nem bonyolítom nagyon tovább: jó volt maradni. Meglepően jó. A zenekarral csodák nem történtek, sőt, néha egészen furcsa dolgokat is lehetett hallani, de az egész interpretációnak volt lelke, értelme, iránya. Ha olyan karmester fogja a kezünket, akinek Bruckner vagy épp ez a szimfónia személyes ügye, akkor nincs nagyon más dolgunk, mint kapaszkodni, és időnként meglepően szép dolgokat hallani. Nincs a zenélésben hamisság, szerepjátszás, ámítás vagy bármi kényelmetlen. Nem akarom azt mondani, hogy a ménkű nagy, másfél órás szimfónia egy percnek tűnt, hiszen épp ez a lényeg. Nem percnek tűnt, hanem ménkű nagynak, jelentősnek, de legalább a körvonalaiban megsejthetőnek. Mint egy jól sikerült ejtőernyős tandem-ugrásnál, végig lehetett suhanni a tájon. Néha elveszíthette az ember az eszméletét, van ilyen, de a végén oda érkeztünk, ahová szerettünk volna. Bruckner Paradicsomába. 

Hetek óta nem hagy teljesen nyugodni a Sámson és Delila, Saint-Saens operája. Volt a Metropolitan-közvetítés, szép is volt, jó is volt, vagy ha nem volt nagyon jó, azért sokkal jobb már nem lehetett volna, és azt gondoltam, hogy az egésznek Saint-Saens az oka. Olyasmiről beszél, ami őt valójában nem érdekli. Hogy számára nem egy furcsa kapcsolat különböző pillanatai a fontosak, hanem csakis a csábítás és elbukás, hogy van ez a férfi, akinél nem az a fontos, hogy végül elbukik vagy állva marad, csak maga az impulzus, ami éri hol jobbról, hol balról, ő meg pofozódik három felvonáson át.  

Aztán baráti levélváltásban valaki ellenkezett: teljesen rosszul látom a problémát. Saint-Saens számára az volt az érdekes, hogy egy férfi és egy nő ugyanarra a problémára milyen megoldást talál. Van Sámson, aki gyötrődik, mert nem tudja összeegyeztetni a magán- és a közéletét, a szerelem és a hazaszeretet, boldogság és kötelesség feloldhatatlan konfliktusba keveredik nála. Nem is találja a megoldást, csak elmegy mindkét végletig, félig belepusztul a szerelembe és egészen belepusztul a közösségbe. Vele szemben meg ott van Delila, akinek az egész nem gond, összeegyeztet mindent, tudja, hogy mi a fontos és mi a még fontosabb, csábít és elárul, szolgál és véd. 

Lehet, tényleg lehet. Tudom, hogy nem Saint-Saens a felelős a librettóért, de talán azért ilyen hullámzó hatású a zene, mert oda írt igazán jó dolgokat, ahol egyetértett a történettel. Eszembe is jut a saját önmeghatározása: nem homoszexuális vagyok, hanem pederaszta. Talán azért is írt egy szép, tartott magasságot oda a tenor számára Delila legjobb száma, a Csókária végére: énekeld csak ki a lelkedet, a végén mégis a tenornak fognak tapsolni a népek. 

Most ez olyan fején talált szögnek tűnik. Lehet, hogy nem az, de tetszik. 

Kronosztikon. Így hívják azokat a feliratokat, amelyekből ha kivesszük a római számként is értelmezhető betűket, és összeadjuk azok értékét, akkor valami fontos évszámhoz jutunk. Úgy tudom, Lukin László, a zenepedagógus volt rajongója és gyűjtője ezeknek a feliratoknak, én csak rajongok értük, de nem gyűjtöm, legtöbbször arra is lusta vagyok, hogy elvégezzem a műveletet, összeadjam a számokat. Most azért megpróbálom. 

Ez a csíksomlyói kegytemplom homlokzata. Nem ezért szokás szeretni a helyet, inkább a belső tér miatt, meg, persze, a Madonnáért, akinek az arcába szúrt egy török, látható ma is a seb. A feliratot még segítséggel sem sikerült megfejteni, a szám viszont könnyen megfejthető. Ha a G betűt a Gloriában C-nek vesszük, akkor az összeg 1872, a templom befejezésének éve. 

Egy másik beszélő szó jut az eszembe róla, közel van ide Madéfalva, ahol Mária Terézia dicső zsoldosai kétszáz székelyt öltek meg, mert azok nem voltak hajlandóak katonának állni. A madéfalvi veszedelemre mondják latinul, hogy siculicidium, székelyirtás, és ennél a szónál a számként is értelmezhető betűk összege 1762. Ez ma elsősorban nyilván a diákoknak kitalált segítség, csak közben változtak az idők, Erdély történelmét sem kérdezik alaposan, latinul sem igen tanítanak, elmejátékká válik a borzalom. 

Nem tudom pontosan az időpontot, de ha azt mondom, húsz éve történt, nem tévedek nagyot. Bécsben voltunk az Operában, Leo Nucci is énekelt, utána kiült a rajongóknak autogramokat meg fényképeket osztani. Néha sóhajtott egy nagyot. Fáradt? kérdezte valaki. Nem fáradt vagyok, hanem öreg, mondta és nevetett. Persze, mi még jobban nevettünk, mert olaszként ő is zavarban volt ezekkel a szó eleji h betűkkel, ahol kell, ott nem mondta, ahol nem kell, ott mondta. Itt nem kellett, úgyhogy azt mondta: hold. I'm not tired, I am hold. 

Eltelt a húsz év, Nucci most már tényleg "hold", de úgy énekel, ahogy mindig, és a hangja talán még szebb is, mint orrban gazdag újkorában. A két Foscari című Verdi-opera a műsor a Müpában, slágertelen korai, de minden benne van, ami majd a slágerekben dús későiekben benne lesz. Az egyén és a társadalom, a vágyak és kötelességek ütközése, amiből lesz majd Aida vagy Boccanegra, és benne van az áriát bevezető csellószóló, amiből Fülöp király áriája lesz. 

Nucci pedig jó. Az ember élvezi, hogy látja-hallja, élvezi előre a jövőt, mennyit fogunk még erről beszélni, hogy a hetvenhat éves bariton hogy énekelt és mi ott voltunk. Nagy lelki felindulás nincs, induljanak föl a politikusok, akik rokonságukat elvtelenül védik: itt van a dózse és nem szól, pedig ártatlan a fiú.Nyilván csak azért nem jöttek el, hogy meg ne hasonuljanak véletlenül.  

Aztán jön a második rész, vagyis a harmadik felvonás, és kiderül, mit tud igazából a vén róka. Eddig csak utazott, hozta, amit kell, a törődöttséget, a lassú belépéseket a színpadra, semmi sem túl sok, csak amennyit elbír egy koncertszerű előadás. Most viszont mindjárt vége az operának, és ott van még a nagy ária, és úgy elfújja, ahogy csak a nagyon nagy énekesek tudják, szép és biztos magasságokkal, erővel, és kiderül, hogy pusztán a hangban meg az éneklésben is van katarzisképző erő. Az ember átlátja a trükköt és a rafinériát, ez a vége, erre fog mindenki emlékezni, de így van jól. Erre emlékezni fogunk.  

A Gyilkos-tó története közismert: 1837-ben leszakadt a környező sziklákból egy darab, és elzárta a források vizét, így azok szépen feltöltötték a kialakult medencét. A Gyilkos nevet a tó a sziklától kapta, de csak magyarul, a román neve Locu Rosu, Veres-tó. Beindul a fantázia, oda-vissza, a józanok azt mondják, hogy azért Veres, mert vörös a vize a patakok hordalékától, a lelkiekben gazdagabbak szerint azért Gyilkos, mert a lezuhanó szikla megölte az ott legeltető pásztorokat és juhokat, meg a szép Fazekas Esztert, akit elrabolt a zsivány, és az ő vérük festette meg a tavat. Mivel a vízből nem lehet kinyerni a rothadáshoz szükséges oxigént, a tóba került fák törzse épségben  megmaradt, csak a csúcsok lógnak ki a felszín fölé. Amikor lehull a hó (ez is egy friss erdélyi tapasztalat: nálunk, kérlek, az eső esik, a hó hull) a kis facsonkok hasa megfehéredik, kicsi pingvinekké válnak a kilógó részek, antarktiszi idill, és még hideg sincsen. Várják a tavaszt, hogy újra fává válhassanak.  

Az igazán érdekes természetvédelem-filozófiai (vagy milyen) probléma a tó jövője. Folyamatosan viszik bele a patakok a hordalékot, máris több méterrel feljebb van a tófenék, mint újkorában volt, és ha így megy tovább, 2080-ra eltűnhet az egész. Mi a teendő? Mert, ugye, itt nem emberi beavatkozás gyilkolja a Gyilkost, hanem maga a természet, nem arról van szó, mint az Aral-tónál, hogy elöntözik a vizet, tönkretesszük az örökséget. Valami létrejött, ami a maga kedve szerint meg is szűnne,és el kell dönteni, hogy hagyjuk vagy ne. Viszonylag gyorsan.  

Szerintem Falusi Mariann meglehetősen karakteres jelenség, de azért vele is megesik, hogy összetévesztik valakivel. Legtöbbször nyilván Lang Györgyivel, de most a csíkszeredai Ólommadár italozóban mégis meglepő volt egy fiatalember kérdése. Igaz, tőlem kérdezte, hogy jól látja, Soma Mamagésa? Annyira meglepődtem, hogy visszakérdeztem: én? Nem, dehogy, ő, aki itt ül. 

Tisztáztuk a tisztáznivalókat, elkészült a közös önfénykép, aztán beszélgettünk még egy kicsit. A gyűjtemény értékes darabjairól, van neki Alekosszal is közös képe, és majdnem sikerült Dárdai Palit is becserkésznie, de a biztonságiak közbeléptek. Szereti a sportot? Igen, igen, jégkorongozott is a Csíkszeredában. 

Innét már szomorú a történet. Hogy jó lenne elmenni innét, mert nehéz a kisebbségi lét. És amikor a csapattal az Újpest ellen játszottak, akkor azt kiabálták nekik, hogy románok. Amikor Brassóban játszottak, akkor meg azt, hogy hülye magyar. Amikor Bukarestben, akkor meg azt, hogy hazátlanok. El kellene menni innét. Magyarországra? Á, nem, inkább jó messzire. 

Megtartom magamnak az elmésséget, hogy ha jó messzire megy, akkor csak az lesz a különbség, hogy egyszerre lesz mind a három, román, hülye magyar és hazátlan. Csak azt nem tudom, mi lett volna a helyes válasz.  

A csíkrákosi templom Göröcsfalván van, de ez a rejtély bizonyára megoldható. A két falu összeér, és talán máshol voltak a régebbi közigazgatási határok, vagy az is lehet, hogy ez a göröcs dolog nem tetszett annyira az utókornak, nem tudom. Esetleg nem is volt még Göröcsfalva, amikor a templom már állt. Mert régi darab, az látszik, de a sok átépítés ellenére is harmonikus, pár századév a gúlákat nem csak elásni tudja, hanem életben tartani, éltek ők, éltek aztán mások, és élünk mi, akik nézzük a falakat, a tornyot, a lőréseket. 

És főleg a festést a tornyon. Nem belül, kívül, de ez a legkisebb furcsaság. Próbálják megfejteni, mi van a képeken, olyanokat mondanak, hogy a zodiákus jegyek, amit még értek, ha körökről van szó, vagy ha van egy hal meg néhány rák. Megjegyzem, egy Rákos nevű faluban a ráknak egyéb oka is lehet, hogy megjelenjen.  

Azt végképp nem tudom, miféle csillagjegy lehetne a ló, vagy az a vörös pucér ember, akinek egy dárda vagy nyílvessző lóg ki az oldalából. Vagy miről szól ez a jelenet, baloldalt egy akasztott ember, jobbra a vörös óriás fekszik a földön, és olyan barokk ruhába öltözötten, amikor az ember a karját nem dugja bele a ruha ujjába, ott áll egy kalapos férfi, és egy karikát vagy ostyát nyújt a földön fekvőnek. 

Nem vagyok nagyon otthonos a kosok, rákok, vízöntők világában, de szerintem ilyen állatöv nincsen. 

Igyekszem úgy utazni, hogy ne csak lássak, de halljak is, és most az akusztikus élmény a Sárik Péter trió és Falusi Mariann erdélyi koncertkörútja, vagy annak egy része. Háromszor hallottam eddig a Jazzkívánságműsor sorozat harmadik lemezének anyagát, csupa magyar dal, átdolgozva, megfűszerezve, néhány fantasztikus improvizációval földobva. De azért még maradnak dalok, nem pont úgy, ahogy a rádióból szóltak, de hasonlóan. 

Háromszor hallottam, nagyon különböző körülmények között. Brassóban egy imateremben léptek föl, így némi pikantériát jelentett, amikor elkezdték zúzni, hogy Miatyánk, ki vagy a mennyekben, mondd melyik ajtón menjek be. Marosvásárhelyen edzett jazzisták hallották őket a jazz klub Bunker nevű termében, sokan voltak, tudták, mire számíthatnak, és meg is kapták azt. Illetve nem pontosan azt kapták, ilyen a jazz, nem lehet előre kiszámítani semmit. Gyergyóremetén kicsi a közönség, félig sincs a ház, de az is csoda, hogy majdnem félig van. Előtte mentem át a falvakon, mindenütt becsukták a házakat sötétedéskor, nem jártak emberek az utcán, nagyobb katasztrófára voltam fölkészülve, és még kis katasztrófa sem lett. 

Mert énekelnek. 

Mindenütt énekelnek, mindent énekelnek, amit ismernek, és mindent ismernek, régi vagy új a szám, nem számít, válaszol a közönség, néha tényleg, mint egy kórus, úgy szólal meg az, hogy Szeretni valakit valamiért. Talán senki nem tudja, aki otthon nekiül dalt írni, rímeket farigcsálni, hogy mit csinál. Mennyi embernek jelentik ezek a dalok a legintenzívebb kapcsolódást a magyar kultúrához. Kisebb vagy kevésbé fellengzős kifejezés most nem jut az eszembe. Csak még az, hogy éljenek a popzenészek.  

A jól felkészült turistáknak nyilván nem meglepetés, nekem az volt a Fekete templom Brassóban. Már csak azért, mert nem fekete, a felújítás során épp úgy lemosták róla a becenevét, mint Piszkos Fredről Az elveszett cirkáló végén. Csak a név maradt, ami nem épp tegnap ragadt az épületen. 1689-ben gyújtották föl a várost, és a korom meg a füst színezte meg a falakat. A mostani színe a novemberi esőben nem épp szívvidító, talán a fáradt mosogatóvízre hasonlít leginkább, de így mégsem lehet hivatkozni egy templomra, névben maradt hát fekete. 

Pénzt kérnek a belépésért, nem szabad fényképezni odabent, ez utóbbi rendelkezés kijátszható, és akkor megörökíthető a templom egyik trükkje, hogy a fény felé halad benne az ember. A másik trükk a rengeteg szőnyeg a falon. Mikor beindult a törökökkel való kereskedelem, az utazók mindig hoztak egy-egy szép szőnyeget a templomnak is, jelezve, hogy hiába fekete, a szívnek azért kedves. Jobbra az egyik szőnyeg hosszában ketté van hasadva, utólag varrták össze. Az utókor szerint nem egy selejtet akart valaki a Jóistenre rásózni, hanem történet van mögötte: két testvér úgy összeveszett az örökségen, hogy végül mindent elosztottak, a szőnyeget meg karddal vágták ketté. Aztán megbékéltek, és ennek emlékére adták az újból összevarrott szőnyeget a templomnak, mint a legfontosabbat. 

Sóhaj, ugyebár.