Egyetlen értelmes (?) vagy használható következtetésre jutottam Piotr Anderszewski koncertjének első része alatt, nevezetesen arra, hogy a tempót, valószínűleg ösztönösen, mindig úgy választja meg a zongorista, hogy ne legyen gyorsabb annál, mint amit fejjel le tud még bólogatni.  

És akkor ez most nem panasz meg semmi hasonló, nagyon kellemesen lehetett pihegni a félig telt Müpában, sötét volt és szólt a zongora. Anderszewski jelenleg nem az a pianista, aki nagy figyelmet követelne a közönségtől, és azt sem tudom megmondani, hogy ez most hanyatlás vagy valami természetes folyamat, megy a kerék, de csak lendületből, és egyre lassabban. A zongorista tehát  eltévedt lélekként betéblábol a pódiumra, leül, mert pont ott egy üres szék, és játszani kezd a félhomályban. Bachot. 

Arra gondolok közben, hogy igazi lemezhallgatói a viszonyom a Wohltemperiertes Klavierhoz. Úgy értem, az első kötet elejét jól ismerem, a végét már kevésbé, a második kötet még homályosabb, és egyre csak homályosabb lesz. Mert hát így hallgatta az ember, akár Goulddal, akár Richterrel, mindig az első lemezoldalt tette föl, akkor volt a legfrissebb a feje, legösszpontosabb a figyelme, aztán jött a többi prelúdium és fúga, és velük a bágyadás. Ha ezen sikerül változtatni, akkor talán mégsem volt értelmetlen az Anderszewskivel töltött este.  

John  Corigliano hegedűversenyét játszotta a Fesztiválzenekar, Sipos Gábor egészen és számomra váratlanul lenyűgöző szólójával, és ugyan ma már ennek semmi különösebb jelentősége nincs, de ez a Corigliano nyolcvanadik életéve ellenére az ifjabbik, ott van a Jr. a neve mögött. Egyébként sem véletlen a vonzódása a hegedűhöz, az édesapja, John Corigliano Sr. a New York Philharmonic koncertmestere volt, a zenekar talán legszebb éveiben. Ő játssza a Bruno Walter vezényelte Brahms Kettősversenyben a hegedűszólót, vagy a Bernstein dirigálta Vivaldi Négy évszakot, a Seherezádéban a szólókat. Minden lemeze és fellépése közül legszívesebben talán azt hallgattam volna meg, amikor a Beethoven Hármasversenyt játszották, Bernstein vezényelt és zongorázott, Corigliano hegedült és a Filharmonikusok első csellistája, Varga László volt a harmadik szólista. Kicsi közünk is van hozzá, mert Auer Lipót tanítványa volt, aztán jött a világhír, Toscaninivel játszott, Rodzinski szerződtette New Yorkba. Szép ívű, nagy pálya, ezért is gondolkodik el az ember, hogy vajon miért lett a fiának ugyanaz a neve, mint neki. Lehetett itt valami el sem titkolt vágy, hogy az utód olyan lesz, mint az előd? Vagy épp ellenkezőleg, ez már az elvárások jele, ami nekem nem sikerült, az talán majd neki igen? De mi az, ami nem sikerült? Nem lett belőle Jascha Heifetz, de majdnem: húszévesen már szólózik a Filharmonikusok előtt, és ha aztán a biztosabb pályát választotta, azért élményekben aligha lehetett hiánya. 

A kérdés innét nem megválaszolható, az idősebb Corigliano épp a hetvennegyedik születésnapján halt meg, és annak is már negyvenhárom éve. 

Még mindig a kis Ádám a legfőbb szellemi táplálékom, Kosztolányi fiának írásai, meg az írásokhoz írott bevezető, ami igyekszik szépíteni a valóságot, nem volt olyan rémes és tehetetlen, mint írták, csak beteg és alkoholista. De folyton kiderül a könyvből, hogy van mit mentegetni, ott az ifjabb Karinthy visszaemlékezése, hogy valahányszor találkoztak az utcán, az volt a humora, hogy kiderült, nem is apám írta a Pacsirtát. Vissza kellett kérdezni, hogy hát akkor ki?, mire ő azt felelte, hogy Pacs írta. Meg hát ott vannak maguk a fennmaradó írások. Lehet nélkülük élni. 

Gimnazistaként láttam Ranódy László filmjét, a Színes tintákról álmodom címűt, amiben Kosztolányi Ádám is játszott, vagy inkább csak megjelent, összetartandó az amúgy nehezen összetartható három Kosztolányi-novellát. Akkor jöttem rá, hogy hát hiszen még él, hogy akinek a nagy szőke fejéről annyit olvastam, az most nagy ősz fej. Próbáltam befűteni egy barátomat, hogy keressük meg, és kérdezzünk meg tőle mindent, amit csak lehet, hogy milyen volt az a szent vagy szentnél is szentebb ember, akinek a leszármazottja, milyen szivart szívott vagy hány feketét ivott. Mindent. Megtettük az első lépéseket, amelyek az utolsók is voltak, mert rögtön kiderült, hogy már meghalt. 

Egyetemistaként levelet írtam Kurt Vonnegutnak. Vele több szerencsém volt, de azt majd máskor mesélem el. 

Kosztolányit olvasok, de Kosztolányi Ádámot, és nem akarom előre elvenni senkinek a kedvét, de... szóval minden igaz. Rendetlen elme, rendetlen írás, nem egy föl nem fedezett, elkallódott művekkel teli titkos író. Viszont valaki, aki látta, hallotta, beszélt vele. Velük. Aztán olyan dolgokat ír le, hogy nagyon hasonlítottunk apámmal egymásra, ő is irtózott a náthától és én is. Sokan vagyunk Kosztolányi-hasonmások. 

Mégis: látta, hallotta, beszélt vele, és nem csak az apjával, de József Attilával is, ahogy ül az asztalnál, köröz a mutatóujjával érvelés közben, tömött bajusz és hátrafésült haj. Alacsony ember, talán 165 centi, ez sem meglepetés, a Babitsnak írt levelében elmondja, hogy 42-es gombos cipőt kell viselnie, pedig 38-as lába van, hát akkor nem lehet valami góliát.  

A hátrafésült hajnál akadtam meg, nem mintha nem tudtam volna, vagy nem láttam volna a fényképeken, de mégis: mintha ez volna a legfairebb fair play, amit egy férfi a környezetével játszhat. Odamutatja a világnak, mennyi idős, mennyi haja maradt, mi várható a jövőre nézve. Nem borzol, nem fésülget, nem igazgat. Látszólag a tarvágás még tisztább játék, de csak látszólag: úgy is lehet érteni, hogy saját jókedvemből vagyok kopasz, ha akarnám, gitáros lehetnék bármelyik rock bandában. 

Nem akarok nagyon messze menő következtetéseket levonni, biztos vannak nagyon rendes, átfésült hajú férfiak, itt van például Pierre Boulez. 

 De a haja röhögséges. 

Valami belső ellenállást éreztem, egyrészt talán azért, mert annyit ismétlik a tévében ezt a Csak szex és más semmit, hogy ha még egyszer meg kell nézni a szép, tágas folyosót a körlifttel... Másrészt meg olasz filmet rimékelni, ne már. És az előzetes is olyan kis lassúcska, Szávai Viktória ezzel a tévébemondói hangjával és artikulációjával... 

Aztán eltelik tíz perc, és nem találom az ellenérzéseimet. Mernek kicsik lenni, bent maradni egy szobában, vagy kimenni az erkélyre, majdnem az összes külső lemegy a főcím alatt. Mernek színészek lenni, mondjuk ezzel a Hevér - Elek - Mészáros belső hármassal nem is olyan nagy bátorság, komolyan mondom, az volna a legjobb, ha annyi pénz volna a világon, hogy mindenki léphetne egyet és még egyet, és egymás szerepét is eljátszhatnák. Megnézném. 

Ilyen film ez a BÚÉK, picinyke, jócska, magyarocska, megállja a helyét az olasz eredeti mellett, képzelem, hány embernek jut eszébe ez a kirakjuk a telefonokat karácsonyi vacsoránál, újévi ebédnél, és eljátsszuk mi is, aztán rájönnek, hogy jobb ha nem. Miközben a nagy kiábrándulásról kellene szólnia, hogy mindenki nyakig, fejbúbig van piszkos titokkal, megalkuvással, megcsalással,mégis tele van a történet mindenféle szeretettel meg reménnyel. Hogy a testi szerelem segítheti a lelki összetartozást, és ha nem segíti, az sem baj, mert szeretni úgy is jó, és vannak a világban ártatlan fiatalok is. Vagy, amit a legjobban szeretek, hogy az elszenvedett igazságtalanság még a kis senkiből is hőst csinál, nem történhet velünk semmi jobb, mint egy méretes méltánytalanság. Ezt kívánjuk magunknak jövőre. 

Most akkor tényleg megcsinálják jövőre a Casablancát? Meg a Volt egyszer egy Vadnyugatot? 

Ambrus napja van, ami még mindig különleges az operabolondok számára, mert a város védőszentjének napján kezdi az évadot a milánói Scala. Nem mindig volt így, az épületben először 1778 augusztusában játszottak operát, és nem sejtve a jövő ítéletét, Antonio Salieri művét, A fölismert Európát. De azóta is változott a világ, nem is keveset.  Még emlékszem, amikor a kilencvenes években valaki azt mesélte, hogy ismer egy embert, aki ott volt az 1955-ös évadnyitón, a Normán. Körülbelül azt is mesélhette volna, hogy ismer egy ember, aki járt a Szaturnuszon, és még vissza is jött. Azon az előadáson ugyanis Maria Callas énekelte a címszerepet. 

Ma este Ildar Abdrazakov lesz a címszereplő, és az Attila az opera. 

A Scala honlapja azt írja, hogy Magyarországon élőben közvetítik az előadást, már ha jól dekódolom a szerintük angolul kiírt országnevet, hogy Unghery, aminek a hazai műsorújságokban nem találtam nyomát, de attól még igaz is lehet. Kicsit, persze, azt érzem, hogy ezt a tévés dolgot a csóróknak találták ki, akik régebben tojásokkal mentek el az évadnyitóra, nem magára az előadásra, hiszen oda bejutni ma 3000 euró, és még van 25 jegy, csak az épület elé, fogadni a világ gazdagjait. Most meg lehet mondani nekik, hogy ha az opera érdekel, maradj otthon, ha a társadalmi egyenlőtlenségek ellen akarsz küzdeni, tüntess a dóm előtt. 

Keddre egyébként egy nullával mérsékelik az árakat. Úgy már nyilván nem is érdekes az egész, maradt bőven hely a földszinten. 

Mindig azt hittem, azt is hiszem, hogy az akusztika, az arról való társalgás a kérges lelkek menekülő útvonala. Nyilván van terem, amelyik jobban szól, van, amelyik kevésbé, vannak pompásan kidolgozott hangzásarányok és vannak nem annyira pompásan fölépített együtthangzások, de mit számít? A zene a lényeg, amit meg kell hallani akkor is, ha a szomszéd házban egy Sokol rádióból szól, és aki a hangzásról magyaráz, az nem hallja a hangoktól a muzsikát. 

Így aztán most a hangzásarányokról fogok beszélni. 

Mert hogy volt értelme meghívni Ton Koopmant a Nemzeti Filharmonikusokhoz, az nekem egyértelmű volt. Másképp szólt a zenekar, halkan és visszafogottan, és még azt a régizenés nyígást is lehetett hallani a vonósoktól, amivel egyeseket az őrületbe lehet kergetni. Nem vagyok egyesek, nekem ez tetszik. És tetszik, hogy Mozart korai Esz-dúr szimfóniáját öttételesre változtatták, az alternatív lassú tételt beillesztették a finálé elé, így a szimfónia inkább divertimentónak tűnt, de tényleg nincs a kettő között olyan nagy különbség. Legalábbis ekkor még, amikor Mozart tizenhat éves. 

Csakhogy ez a finom, vízben oldott vagy fás hangzás arra kényszeríti az embert, hogy kissé előrehajoljon, a fülét kicsit kinyissa, érzékenyítse, tarka lepke, szállj be Laci fejibe. És akkor Tarkövi Gábor, a világ egyik legjobb trombitása, a Berlini Filharmonikusok sztár muzsikusa belefúj a hangszerébe. 

Mozartnak érzem magam, aki a történet szerint elájult, amikor apjának egy trombitás barátja megfújta a hangszerét. Pedig Haydnnak kellene érezni magunkat, és örülni, hogy milyen szép művet, milyen sláger-tételt sikerült írni erre a furcsa fémdarabra, csak úgy érzem, mintha a nagy susogásban valaki a fülembe kiabált volna. És senki sem hibás, a zenekar így játszik, a trombitás is a saját hangerején dolgozik, nem kezdett el harci riadókat fújni, csak a kettő nem jött össze egy művé, egy előadássá. 

Hogy a szív fáj, az semmi. De a fül is cseng hozzá. 

Kezembe került egy könyv, Az évszázad Manonja a címe, és Házy Erzsébetről szól. Nem akarok túl sokat élcelődni rajta, mert biztos, hogy jó szándékkal készült a remekmű, és nem is nagyon árulnak az alkotók zsákbamacskát, a Bevezető ötödik sorában már összetévesztik a 21. századi zenerajongókat a 21. századi zene rajongóival, és ez tényleg a legkevesebb. Ahhoz képest, hogy az évszázad Manonjáról szól a könyv, azt a valóban kissé bonyolult nevet, hogy Manon Lescaut nem mindig sikerül leírni, és meglepő módon nem csak a Lescaut szóval van gond, de időnként a Manonnal is. Sass Sylvia is megjelenik mindenféle alakban, mármint a neve, mintha csak az volna a lényeg, hogy ne kelljen kétszer egyformán leírni. A fényképeken lévő énekeseket hol azonosítják, hol nem, az operák címének helyesírását vagy eltalálják vagy sem. 

Ha már a fényképekről van szó: a legtöbb képet az Operaház akkori fotósa, Mezey Béla bocsátotta a szerző rendelkezésére, így, nyilván hálából, bekerült két oldalnyi anyag, azzal a címmel, hogy Házy Erzsébet kedvenc fotói. Lehet vitatkozni ezzel a válogatással is, Mario del Monaco fejét például levillantotta a mögötte lévő tükörben megcsillanó vaku, de az már mindenképpen különös, hogy az 1982-ben elhunyt énekesnő kedvencei között  van az 1987-es Richter-koncert szünetében társalgó Richter és Fischer Annie (képaláírásban egy e-vel kevesebb) és az 1990-es bécsi operabálon vezénylő Plácido Domingo. 

Van élet a halál után. 

Napjaimat továbbra is börtöntöltelékek között töltöm. Nem a teljes napokat, csak a boldog perceket, vagyis még mindig Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klubot. És ha nem azt olvasom, akkor a Folsom Prison Bluest dünnyögöm az orrom alatt. Lehet ilyen biztonságban is élni, szabadlábon Budapesten. 

A Folsom Prison Blues Johnny Cash szerzeménye, és az ember szívesen gondolja azt, hogy annyira megrázta őt az 1968-ban a börtönben adott koncertje, hogy rögtön dal lett belőle (esetleg már ott, a börtönfalak között). A kiábrándító valóság viszont az, hogy már vagy tíz éve készen volt a dallal, inkább a valóság utánozta a művészetet, ha már annyit énekelt a gyilkosról, aki lelőtt egy embert Renóban, csak hogy lássa meghalni, akkor el is ment, hogy megnézze, milyen is bentről hallgatni a vonatfüttyöt, és azokra gondolni, akik odakint kávét isznak, kocsiba ülnek, szivart szívnak. 

Egy év múlva Johnny Cash egy másik kaliforniai börtönben, a San Quentinben lépett föl, ahol előadta a Folsom Prison Bluest is. Amennyire tudom, aztán már nem ment vissza a Folsomba, hogy ott meg elénekelje a San Quentint. 

Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klub a címe, és szörnyű. Szörnyen jó és jó szörnyű, és csak jót lehet elmondani a szörnyűségről, ha könyvvé változik. Müllerék fordították, Müller Péter Sziámi, Müller Máté és Müller Brúnó Noé, gondolom úgy, hogy szétosztották a szövegeket, aztán valaki összefésülte a kész magyar fejezeteket. Még azt sem mondhatnám, hogy volnának zökkenők, észrevehető volna normális olvasás közben a több kéz, több fej. 

Az, sajnos észrevehető, nem gyakran, inkább csak itt-ott, hogy hiába vannak hárman, fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. Viszonylag ártalmatlan részeknél. A történet egyik szereplője elmondja, hogy a pasijának (aki a dílere is egyben) két Cadillacje volt, az egyik gyökérsör (root beer) színű volt, és "egy retuspisztollyal rólam festett kép volt rajta, mintha én lennék Guadalupe szüze". 

Nekem ebből elég világosnak tűnik, hogy a fordító Müllernek sejtelme sincs arról, mi lehet a képen, mert ha tudná, akkor valószínűleg guadalupei Szűz Máriát vagy a guadalupei Madonnát írta volna. Őt. 

Tőlünk ugyan messze van, Mexico Cityben, de a világ leglátogatottabb katolikus zarándokhelyének mondják, évente húszmillióan mennek megnézni a tilmát, egy Juan Diego nevű indián köpenyét. Juan Diegónak 1531 december 9-én volt jelenése, Szűz Mária mondta neki, hogy építsenek templomot a tiszteletére. Az indián a püspökhöz szaladt, aki, természetesen nem hitt neki, és valami jelet kért tőle. Juan Diego újra (és újra) fölment a hegyre, ahol kasztíliai rózsákat talált. Azokat vitte a püspök elé a köpenyében, és ahogy a rózsákat kibontotta köpenyből, az anyagon ott maradt Szűz Mária képe, a hagyományoknak megfelelően kék köpenyben, holdsarlón állva, napba öltözötten. Akárcsak a csíksomlyói Miasszonyunk, bár az ő köpenye arany színű. 

Egy halom csodát mesélnek még a köpenyről, a festékről, szívdobogásról, az mindenesetre tény, és önmagában is csodaszerű, hogy a köpeny maga ma is látható, pedig az ilyen ruhadarabok a mexikói éghajlat alatt tíz év után elfoszlanak, szétesnek. Ez meg amerikai regénybe került, már ha fölismeri valaki a csodát.