Mióta megemlítettem az ismerősöknek, hogy az úticél Kolozsvár (is), sokan fakadnak dalra, és ha dalra nem, akkor operett librettóra, hogy vajon tényleg szép város-e. Senkit nem szeretnék kiábrándítani, de Kálmán eredetijében nem is szerepel Kolozsvár, a német közönség azt hallgatja, hogy Komm mit nach Varasdin, ami egyébként logikusabb csábítás, ha Maricának hívják a címszereplőt. Ami azt illeti, Kolozsváron nem is áll minden piros-fehér-zöldben, nagyon sok a zászló, de szinte mind kék-sárga-piros. S hogy szép-e a város, azt nem is annyira könnyű megállapítani ebben a sáros, esős időben, a Szent Mihály templomot bezárták és renoválják, ahogy elnézem, még elég sokáig, Mátyás királyt a karácsonyi vásár szigeteli el a néptől. Ennyire lehet közel férkőzni hozzá. 

Itt van a közelben Mátyás szülőháza, mellette, ugyanazon a téren Bocskai István szülőháza, amiből a történelemben járatlan emberek esetleg arra következtethetnek, hogy Hunyadiék és Bocskaiék szomszédok voltak. 

A szoborra visszatérve: talán köztudott, hogy az 1900-as párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert (vagy valami hasonló elismerésben részesült), hogy 1902 óta áll itt, feliratozták így is, úgy is, most Matthias rex, ami talán mindenkinek megfelel. Szemből nézve egyértelmű, hogy az ihletet Colleoni adta, Verocchio velencei lovasa, így oldalról jobban látszik ez a furcsa kettős ív elöl és hátul, a fáradt ló a fejét lógatja, (azóta megtudtam: nem lógatja, hanem díszeleg) hátul meg olyan kis csökött, nem csak a felkötött farka miatt. Lehet, hogy ez valami magyar lókép, úgy emlékszem, Pesten Andrássy gróf is valami erőtlen hátsó fertályú lovon ül. Hogy ez vajon jelent-e valamit nemzetkarakterológiai szempontból, azt meg kell még fejtenem. 

Úgy emlékszem, Nemeskürty István panaszkodik az egyik könyvében a nyelvvédelmi lustaságra, hogy csak átvesszük a szavakat, pedig mennyivel szebb az, hogy földalatti annál, hogy metró. Azóta látjuk, hogy valamivel árnyaltabb a kép, más értelemben használják Pesten a két szót, a földalatti alapvetően a "kisföldalatti", az egyes számú vonal, és a többi a metró, de tényleg elmulasztottunk néhány szóra jó magyar változatot találni, a CD maradt CD-nek, most meg már mindjárt megszűnik, minek változtatni rajta. Legfeljebb addig jutottunk el, hogy a számítógépnyelv egyes átvett szavainál a fonetikus magyar átírást használjuk. Amerikai nagybátyámnak mindig rötyögnie kell, amikor meglátja azt, hogy "fájl". 

Nem mintha nálunk nagyobb nyelvek nem küszködnének hasonló problémákkal. Németül is van "job", meg lehet egy megoldás "clever", és legfeljebb úgy tudnak tiltakozni az angol mellett a francia hatás ellen, hogy a sült krumplit pomesznak mondják. Kolozsváron tegnap bámultam az igen érdekfeszítő Montenegró - Románia válogatott mérkőzést, a színvonal és a nézőszám alapján akár otthon is érezhette magát az ember. A szünetben reklám, az egyikben a blec fraidei előnyeire hívták föl a reménybeli vásárlók figyelmét. Nagybátyámmá váltam, és rötyögtem. 

Ámbár lehet, hogy ők is csak vicceltek. 

 Arra gondoltam eleinte, hogy ez valami büntetés vagy öngyötrés Bogányi Gergely számára,a róla elnevezett zongora, hogy most már kénytelen ezen játszani egy szólóesten, mert másképp mégsem lehet. És pont egy szólóesten maga a hangszer rosszabbul szerepel, mint egy jó, zajos zongoraverseny alatt, jobban hallani a furcsaságait, hogy a hangok lecsengésekor olyan poing-pong észlelhető, vagy menet közben is mintha valami elektromos csöngés jönne belőle. Én úgy hallom, nem is kiegyenlített a hangzás, a felső regiszter halkabbnak tűnik, és ha végre egy mű végéhez érünk, érzek valami megkönnyebbülést is, jön végre egy kis csönd. Nem tudom, mindez magának a zenésznek mennyire megszokható, a közönséget biztos nem lehet naponta órákra összezárni ezzel a hangszerrel, amit én olyan nagyon szépnek sem látok, leginkább olyan oldalról, mint egy óriás fekete műfogsora. 

Tiéd a hangszer, magadnak építetted. 

Aztán a szünetben, miközben az érdeklődők szorgosan nézegették és fényképezgették a Bogányi zongorát (mintha mostanában nem neveznék már "csodazongorának") rájöttem, hogy a hátrány lehet éppenséggel előny is. Amíg a zongorát hallgatják, nem figyelnek a zongoristára. Amíg a zongora furcsa, nem tűnik föl talán, hogy a zongorista sokkal furcsább. 

Halottaink is egyre többen. A héten lesz egy éve, hogy meghalt Dmitri Hvorostovsky, mit lehet csinálni mást, mint emlékezni. Jól dokumentált pálya, a nemzetközi kezdetektől vannak filmek, lemezek. Sokan vagyunk, akinek valamiféle személyes élménye is van, akármilyen fájdalmasan is rövid volt Hvorostovsky élete. Nagy meglepetésre éppen ezért nem is lehet számítani, de ez az Orfeo CD, a bécsi előadások részleteivel mégis meglep, mégis élmény. 1994-ből való az elő felvétel, fiatal a hang és övé a világ, de nem csak diadal az élet, néha idegenné válik a hangszín, néha ő is küzd. Néha nagyon küzd, a Traviatából az öreg Germont és Violetta kettősének elsősorban dokumentumértéke van, nem zenei. Mondjuk elég érdekes, amit Hvorostovsky énekel, csak nem tudom, szándékosan tér-e le a Verdi által kijelölt útról, vagy véletlenül. 

Hasonlítgathatjuk is, amink van, a kilencvenes évek elején a Zubin Mehta által vezényelt stúdió-Traviatán is ő énekli az apát, és a nála harmincöt évvel idősebb Alfredo Kraus a fia, jó kis helyzeteket tud összehozni egy operai szereposztás. Valamiért már akkor is Pablo Casals jutott az eszembe, ő írja a saját esküvőjéről, hogy a lány rokonsága természetesen ellenezte a házasságot, ami érthető. Végül is nem megszokott dolog, hogy a vőlegény harmincöt évvel legyen idősebb az apósánál. 

Akkor most hallgatok egy kis Casalst is. 

Palermóban a Castello del principe Barbablu megy, Schöck Atalával és Bretz Gáborral, a Gramophone magazin honlapján pedig megnézhető a bergeni, koncertszerű Kékszakállú. Mondható, hogy Európa két szélén is Bartókot játszanak. A bergeni előadásban az elég szörnyű hangú, de nagyon odaadó Michelle DeYoung énekli Juditot, ha énekel, akkor grimaszol, így a játéka kénytelen azokra a pillanatokra szorítkozni, amikor nem kell énekelnie, elég különös az egész. John Relyea viszont Polgár László után a legszebb hangú Kékszakállú, ráadásul férfias jelenség, és elfogadható, megszokható a kiejtése, nagyon lehet értékelni a művészetét. 

És még ebben az előadásban is van magyar főszereplő. Mácsai Pállal kezdődik minden, ő a regös, átsétál a színpad egyik széléről a másikra. Kicsit úgy viselkedik, mint akinél elmentek otthonról, de érthető: megszólítani a közönséget olyan nyelven, amelyet nagyon nagy valószínűséggel egyáltalán nem értenek, egy kicsit szadisztikus feladat, vagy fagyasztja az embert, vagy túlzásokba viszi. 

Nem is ezt akarom mondani, hanem hogy Bartók holtában is foglalkoztatja a magyar előadókat. Ha el nem is tartja őket, ahhoz túl kevés operát írt, egyet, ugye, de ha egy kicsit ráfeküdt volna erre a dologra, élne a világban egy csapat Bartók-specialista, akiket hívnának, hogy segítsenek, ezzel a semmire nem hasonlító nyelvvel küzdjenek meg ők, akiknek ez nem is küzdés.Ahogy Salzburg megél Mozartból, Bayreuth Wagnerből (bár az utóbbi város szereti hangsúlyozni, hogy megvolna a komponista nélkül is), úgy adhatna kenyeret Bartók a magyar énekművészeknek. Kenyeret most nem ad, de desszertet vagy cukorkát így is. Remélem, mindenki hálás is neki.   

Itt volt egyszer egy angol zenekritikus (nem Lebrecht), és a beszélgetés végén úgy búcsúzott, hogy hát úgyis nemsokára találkozunk, Eötvös-bemutató lesz Párizsban. Mondom neki, hogy azért nálunk nem így megy, nem küldözgeti a munkatársakat külföldi bemutatókra, hiába magyar a szerző. 

Csak azért mondom, mert tényleg nem az az első reakcióm, hogy ej, Orbán Viktor, minek is verted szét a Népszabadságot, viszont tényleg nevetséges. Ha valaki első kézből akar értesülni Kurtág Endgame című operájának bemutatójáról, akkor olvassa az olasz lapokat vagy a New York Timest. Én még ezek alapján sem értem az egész produkciót, már hogy Scala-bemutató, de hát a Scala még nem nyitott ki ebben az évadban, csak december 7-én fog. Akkor ez most a Scala vagy csak az épület a Scala? Mindenesetre Alexander Pereira a büszke, aki a Scala intendánsa jelenleg.

Mégis hogy lehet az, hogy a magyar beszámolókat olyanok írták, akik még a rádióközvetítést sem hallgatták meg? Nyilván lesz majd cikk a Muzsika februári számában, és ha a darab tényleg az örökkévalóságnak íródott, akkor az sem késő, és rendben van, Kurtág nem csak a miénk, de nyilván a miénk is, ha Orbán Viktor ezúttal a meccs helyett Milánóba utazott. Vagy kérjük meg őt, hogy meséljen? Még az is elfogulatlanabb beszámoló (és feltehetően hitelesebb és hihetőbb), mint amikor az Operaház igazgatója mesél az elképesztő New York-i sikerekről. Közönség nincs,a kritika okádik, de attól, persze, még igaz is lehet. Csak elfogulatlan nem.  

Van úgy, hogy az ember napjának valami motívum ad formát, reggel egy pillangó száll az orrára, éjjel egy lárvát talál az ágyában, vagy valami hasonló. Nekem tegnap Liam Neeson volt a motívum, este a Férjek és feleségeket láttam a Belvárosi Színházban, amelynek filmváltozatában Neeson is játszott. A szerepet most Nagy Dániel Viktor alakította. Mondjuk nem téveszteném össze a kettőt, de ez nyilván az egyik rendezői elv is volt: senki ne hasonlítson a filmbéli önmagára. 

Reggel meg a Nyughatatlan özvegyeket láttam, jövő heti bemutató, nagyon szép film, nem épp gyors, és ettől úgy érzi magát az ember, mintha végre jól körül tudna nézni Chicago szegényebb és gazdagabb negyedeiben. A tempóért feltehetően a kiindulás is felelős, Steve McQueen gyerekként látta a történetet tévésorozat formájában. Abban a változatban, 1983-ban még csak egy színes bőrű nő akarta kezébe venni a sorsát, mostanra egy fehér maradt, az is lengyel (harmadik generációs), egy latin-amerikai, és két afro-amerikai. Mondjuk, hogy ennyit változott a világ. 

Mondjuk, de valójában ennyit sem. Minden jó szándék ellenére a filmnek kell egy fehér szereplő is, és az ember ilyenkor veszi észre, hogy évtizedeken át nem vette észre: ritkán lát egy ötvenes (Neeson igazából 66 éves) párt csókolózni a párnákon az amerikai filmekben. Még ritkábban látja azt, hogy az asszony színes bőrű. A férfi meg fehér. Hiába van egy A+ kategóriás nőcsillag a vásznon, kell mellé egy kaukázusi (sajnálom, így mondják amerikánerül) sztár a kedves nézők kedvéért. Az a gyanúm, hogy itt is az új Liam Neeson-film lesz a köznyelvben, és nem az új Viola Davis-film. 

Amúgy tényleg film. Bűnügyi film is, meg több is annál, egy hét múlva látható, és nem is szabad kihagyni.  

A Semmelweis utcában, a Puskin hátsó bejárata mellett van a Kolta Galéria, ahol még egy bő hétig látható Fejér Gábor kiállítása. Fekete-fehér képeken zenészek. Nyilván beugrik mindenkinek a zongora, nagy, fekete lény, fekete-fehér fogsorral, és ha valakinek nem ugrik be, akkor beugrasztja Fejér Gábor, mert sok a zongorista a képeken. Richter, Fischer Annie, köztük a híres közös kép, amikor Richter kezet csókol az utóbbinak az Operaházban. Kocsis ifjan, Kocsis őszen, Kocsis parókában, nem nyavalygok, de nem tudom megszokni, hogy ez is a múlt. Ránki és Várjon Dénes. Yuja Wang, és nem a lába, nem a dereka, hanem a szeme. Azért lába is van meg dereka is, de azokat mások is lefényképezték már. Aztán karmesterek, Bernstein kiölti a nyelvét, Solti mosolyog, Ferencsik csak ül, és megdöbbentően távol van mindenkitől. 

Azon, persze, elgondolkodik az ember, hogy mennyire fényképek ezek, úgy értem, mennyire a fényképek miatt nézzük, a kompozíciókért, és mennyire a rajtuk lévő emberekért. Mennyire a közös élményekért, hiszen a operai Richter-koncerten én is ott voltam, Yuját is hallottam Kocsissal. Mennyire lehet látványra lefordítani a zenét? Addig gondolkodik az ember, amíg rá nem jön, hogy teljesen mindegy. Az ő életük a mi életünk, bennünket fotózott le Fejér Gábor, ha nem is tudta. Ha nem is vagyunk rajta a képeken.  

Ez itt Mária kútja Názáretben. A busz meg sem áll miatta, miért is tenné. Valamikor ez a kút látta el az egész várost, jöttek az asszonyok, megvárták egymást, mert nyáron nagyon lassan telt meg a korsó, beszélgettek, éltek. Ma víz már nincs benne, és az utóbbi időben kétszer is felújították. A második alkalom 2000-ben olyan jól sikerült, hogy a hely elveszítette minden érdekességét, egy mészkő-házikó lett belőle, ahová nem lehet bemenni. Még zarándokok sem énekelnek előtte. 

Nekünk mégis fontos, és másért, mint amiért a nagyvilágnak nem fontos, Csontváry festette meg, miközben épp meghaladta Raffaellót, és elment az eredeti helyszínekre, hogy ne semleges kék ég és zöld fű háttér előtt fesse meg a Madonnát. Ezt súgta neki a hang, ha lehet belülről is súgni, az agy felől rezgetni a dobhártyát: nagyobb leszel Rafaelnél. 

Az ember nézi ezt a gyermekrajz pályázaton első díjas művet a 14 évesek kategóriájában, szeretne kicsit humorkodni, hogy na, azért nem minden hang mond igazat, aztán kénytelen arra gondolni, ugyan melyik Raffaello-kép helyszínét nézné ehhez hasonló megilletődöttséggel, hogy ő is itt járt, bakancsban, hátizsákkal. Mégse volt az a súgás olyan nagy hülyeség. 

Eljön az alkotók életében ez a pillanat, amikor hirtelen a művek jelentik az életüket. Elhunyt Francis Lai, aki a Love Story zenéjét írta. Rögtön mondanám is rá, hogy one-hit-wonder, de Lai minimálisan is two-hit-wonder, hiszen a Love Story mellett ő írta az Egy férfi és egy nő zenéjét is. Meg hát nem is slágerekben gondolkodott, hanem filmzenében, ami elég más kategória. Nála éppen az volt a különös, hogy a kettő össze tudott jönni, végigkomponált egy filmet, és közben belefért egy sláger is, amiről azonosítani lehetett a mozit. Ne feledjük, hogy Lai fő művei még a videó-korszak előttről valók, ha 1970-ben valaki zenére el akart pottyantani néhány szerelemtől sós könnycseppet, akkor be kellett ülnie a moziba, és végig kellett néznie az egész filmet. 

Aztán jöttek a lemezek, CD, VHS, DVD, Blue-Ray, PC, rövidítéseknek és gépeknek sírjuk el a bánatunkat. De időnként ma is Lai zenéjére.