Mondanám, hogy nincs is értelme az egésznek. Egyrészt azért nincs, mert ha sokat mondanak valamit, akkor az egy idő után úgy is lesz. Ha minden Fesztiválzenekaros műsorfüzetbe beleírják, hogy Fischer Iván alapította a zenekart, akkor egy idő után úgy is lesz, tényleg ez rögzül majd az emberek agyában. Meg aztán: nem mindegy? Például nem tudnám megmondani, hogy ki alapította a Boston Symphonyt, mégis egész jól elvagyok ezzel a tudatlansággal. Lehet, hogy azt is Fischer Iván. 

Mégis valahogy bosszant, amikor ezt olvasom a sok érdekesség mellett, hogy "Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor több mint harminc évvel ezelőtt megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart." Mert hát mégsem igaz, így biztosan nem. Több mint harminc évvel ezelőtt eléggé kevéssé érdekelte volna a zenei élet hatalmasságait Fischer Iván álma, ha nem áll mellette egy világszerte elismert másik zenész, Kocsis Zoltán. Ahogy nyilván Kocsis álma sem izgatott volna senkit, ha nincs akkor mellette egy karmester, aki vezényelni is tudja az új zenekart. Ezért kellett két ember a Fesztiválzenekar indulásához. Nyilván Kocsis már nem tud védekezni, visszaszólni, nem is tenné meg talán, de az ember olvassa a műsorfüzetet, és úgy érzi magát, mint amikor Sztálin mellől lassan kiretusálták a nem megfelelő társaságot, kellemetlenné váló harcostársakat. És nem akarok most azzal jönni, hogy van-e felelőssége a túlélőknek, amit mondok, csak azért van, mert ez az igazság: a Fesztiválzenekart ketten alapították, Fischer Iván és Kocsis Zoltán. 

Végre Brucknerrel is történik valami. Valami, amit ő úgy mond, hogy "túlságosan mélyen néztem egy lány szemébe", más meg talán kapuzárási pániknak okoskodja. De szerelmes lesz, öregen, és, tekintve, hogy az összes zeneszerző közül körülbelül ő nézett ki a leghülyébben a történelemben, teljesen reménytelenül. De hát végre nem azért írt szimfóniát, mert képes volt rá, hanem mert volt benne valami lelki felfordulás, amit ki akart fejezni, el akart mondani, átélhetővé akart tenni a világ számára. Mondjuk hosszan magyarázza, majdnem másfél órán át, és az is igaz, hogy a szimfónia végső ajánlása Ferenc Józsefnek szól, aki cserébe adott némi pénzt a kiadásra. 

Eddig jutottam az egészséges és magabiztos terpeszkedésben, amíg a Fesztiválzenekar Bruckner koncertjét hallgattam, a 8. szimfóniát. Hogy hát jó ez, de soha nem lesz belőle Mahler, ami a személyességet, neurózist, mai dúltságot illeti. És akkor néztem a zenekart, az első hegedűsöket, akik a zenekari gyakorlattal szemben nem úgy játszottak, hogy aki az első széken ült, az az ülőke szélén, aki a másodikon, az előrehajolva játszott, a harmadik már hátradőlt, az utolsó már csúszik le a székről, hanem mindenki, tényleg mindenki vadul riszált a vonóval a kézben, és teljes erővel a munkára, a kifejezésre koncentrálva, Brucknerért hajtva nyomta szakadatlan, és akkor, jobb ötlet híján, elszégyelltem magam. Mert az még rendben van, ha valaki nem látja az erdőt, akár a fától, akár egyéb okokból, de hogy azt mondja, kérem, ott nincs is semmiféle erdő, az talán egy kicsit erős. 

Ötven éves volt tegnap a Hair, bár ezt rögtön illik egy kicsit tovább piszkálni. Melyik Hair? A Broadway Hair. Az, amit nálunk elég kevesen ismernek, nem is nagyon fogadják el. Nekünk a Hair az leginkább a film 1979-ből, amikor Bukowski felmegy New Yorkba, és végül nem ér oda Vietnamba, mert helyette Berger van ott a riadó idején, ő repül, ő hal meg. Ez azonban Milos Forman és barátainak találmánya, hogy valami értelmes is történjen a vásznon. A Hair lényege éppen az értelmetlenség volna, mászkálnak ezek a törzsben élő, boldog lények a Central Parkban, időnként énekelnek valami jó kis dalt, és valóban zajlik a háború is odakint vagy odaát. 

Szóval melyik Hair? A darabot 1964-ben kezdte el írni két kósza lélek, leginkább magának. Bukowski és Berger meg a többiek. Két lógó hajú kereső. A szőke James Rado és a barna Gerome Ragni. Csak azért nem mondom rögtön a kézenfekvő szót, hogy hippik, mert az 1964-ben még a szó maga nem volt föltalálva. Mindenesetre a képen látható, hogy Ragni állkapcsának határozottsága még Milos Formanra is hatott, amikor Bergerre castingolt. 

Az ember folyton azt hiszi, hogy a Hair körül magyarok is vannak, hiszen a két szövegíró közül az egyiket James Radónak hívják, a színre segítő producer pedig Joe Papp volt, de Rado teljes neve Radomski, Papp teljes neve Papirofsky, erről sajnos lemaradtunk. 

Rado és Ragni szövegkönyve egy Eric Blau nevű producer útján jutott el a kanadai zeneszerzőhöz, Galt MacDermothoz, aki már minden volt, csak hippi nem, rövidre vágatta a haját, volt felesége és négy gyereke. De a szövegek ihletésére megírta az életművét, vagy legalábbis annyi nagy dalt, amennyit aztán további és korábbi életében nem írt meg - pedig volt még egy sikeres musicalje a Két veronai nemesből, nálunk A veronai fiúk néven ment. 67-ben jött az off-Broadway bemutató, fél évre rá az igazi Broadway, és a Hair azóta is... 

Melyik Hair? A Broadway-produkció nagyon különbözött a korábbi változattól, tizenhárom új szám került bele, többek között a Let The Sunshine In, ami nélkül talán tényleg nem Hair a Hair. Két alkalomra emlékszem Budapesten, amikor ezt a változatot próbálták meg előadni, egyszer egy amerikai társulat vendégszerepelt a Kongresszusi Központban, ők tartották magukat az eredetihez, volt ejtőernyővászon, és alatta mindenki meztelenül táncolt. Nem volt átütő siker, mondhatni ennek ellenére sem. Legutóbb Mohácsi János kereste az utat visszafelé, Orlai produkció, Belvárosi Színház, amennyire láttam, a közönség leginkább értetlenkedett, hogy miért nem azt kapja, amit várt, a film sztoriját. 

Még az is lehet, hogy a közönségnek volt igaza, a Hair lázadása mégis fából vaskarika, nem lehet egy Broadway-musicallel igazán dühöngeni, mi csak ülünk és szívunk, mert táncolni is kell meg énekelni. Azért így is összeszedtek az utcáról néhány szereplőt, és a bemutatón közreműködött valaki, akiből híresség lett utólag: Diane Keaton.  

Ötven év mindenesetre szép kor. A szerzők szerencsére élnek, mind kényelmesen nyolcvan fölött járnak, Galt MacDermot decemberben kilencven lesz. Beírták a nevüket mindenféle színházi történelemkönyvbe, de a legjobb talán mégis az, hogy ha elölről lehetne kezdeni mindent, ha holnap lenne az ősbemutató, valami botrányocska talán most is keveredne belőle. 

Az egyik operaházunk már befejezte az évadot, Massenet halálfárasztó Hamupipőkéjével elbúcsúztunk a Metropolitantől, de még csak kövér könnycseppeket sem érdemes ejteni: októberben folytatjuk, és Aidával. Próbálok mindig leszokni erről a várakozásról, hogy jaj, micsoda nagyszerű dolgok várnak ránk a jövő évadban, de voltaképpen nem tudom, miért is kellene. Nem azért volt dögletes a Cendrillon, mert jövőre jó lesz, ha jó lesz a Marnie, meg a rossz előadás vagy a rosszul megválasztott darab ugyanúgy hozzátartozik a színházhoz, mint a siker. Vagy a hülye botrányok: most épp ugyanazt játsszák el New Yorkban nagyban, amit itt próbál az Operettszínház. James Levine ötmillióra perelte be a Metet, cserébe a privát rádiócsatornáról levettek minden Levine vezényelte előadást, mintha így meg lehetne változtatni a múltat, ki lehetne radírozni a történelem kellemetlen perceit. Ráadásul a percek nem voltak éppen kellemetlenek a hallgató számára. Az Operett Kerényi Mikós Gábor rendezéseit irtja, az valószínűleg könnyebb feladat, és nagyobb hatékonysággal gyilkolják így az emlékeket. Én biztosan az akció vesztese vagyok, egy alkalommal a kellemetlenkedő kedvében lévő Kerényi azt mondta, egyszer végre megnézhetném már a Rómeó és Júlia második részét, végül is már félmillió ember látta, és nem halt bele senki. Hát ha nem - nem. Kibírom. 

Vannak azért kellemes hozadékai egy operai bemutatónak. Például újra rájöttem, hogy mennyire szeretem Reri Grist hangját, operai lényét. Rájöttem tizenévesen egyszer már, amikor a Supraphon által megjelentetett Don Giovannit hallgattam, és mindig reménykedtem, hogy nem sikerül Don Giovanninak (Dietrich Fischer-Dieskau) megerőszakolni szegény Zerlinát. Még gyerek, ne legyél már hülye. De tényleg. Olyan helyes, ártatlan és bájos hangja van, nem kéne már nekiesni. Sejtelmem sem volt ki ő, hogy néz ki, csak ez a csillogó és, mondjuk így, direkt hangszín teljesen átállította a történetben a szereplők fontossági sorrendjét. Aztán Szöktetés (NDK-licenc), aztán észrevettem, hogy hiszen ő énekel a West Side Story eredeti szereposztással készült felvételén. 

Voltaképpen így kezdődik a történet, szegény lány New Yorkban, aki színpadra vágyik, előbb táncol, de megsérül, és elmegy a barátnőjével énekórára. Eddig érti az ember, sőt ezután is, hogy olyan szépecske a hangocska, megkapja Consuelót a West Side Storyban, és, ahogy ő mondja, voltaképpen sejtelmük sem volt a főpróbáig, hogy mi is az, amit tanulgatnak, mekkora sikerrel és hatással jár. Aztán a főpróbán, ahogy álltak a döbbent közönség előtt, a hosszú csendben, már gyanús volt a dolog. Ó, egyszer egy ilyet átélni, legalább a közönség oldaláról. 

Mint a stáb legszebb hangú tagja, megkapta a Somewhere-t is, (azt, ugye, egy hang énekli a színfalak mögött, eredetileg), ami, persze, elég jó érzés lehet, elsőnek énekelni a nyilvánosság előtt egy ilyen dalt. Mégis jön egy előre nem látható fordulat: kis musical-szerepek után hirtelen operai főszerepek jönnek, előbb Santa Fében, aztán mindenütt a világban, Zürich, Köln, Bécs, London, majd vissza New Yorkba, a Metropolitanbe. És lemezek, lemezklasszikusok, meg karmester nagyságok. Böhm, Klemperer, Muti, mindenki. Ő énekel Bernstein első Mahler Negyedik szimfóniáján. Mert nem hagyta, addig rágta a Bernstein-fület, hogy nem csak a Somewhere-t tudja, amíg csak meghallgatta. Később Bernstein a második felvételen is valami ilyesmit kereshetett, gyerekszerű hangot, illetve arra gyerekhangot is választott, nemrég került be a legrosszabb Mahler-ötletek közé Helmut Wittek a kis, csúszkálós szopránjával. (Azóta egyébként hangmérnökként dolgozik, mondhatni, mikrofonközelben maradt). Grist meg végigénekelte a világot, Stravinskytól tanulta meg, hogyan kell A csalogányt előadni, Pavarotti mellett volt Adina, Kraus mellett Gilda, van ez a két Álarcosbál-lemeze, az elsőn jobb hangi állapotban van, a második viszont összességében sokkal elevenebb. Aztán csendes visszavonulás, tanítás, máig is élés, mert meg nem halás. De örülök, hogy eszembe idéződött.   

Még vacakolok, hogy belevágjak-e Az álarcosbál második szereposztásába, a rendezés már sok meglepetést nem hozhat, hacsak meg nem értem, hogy Gusztáv, a svéd király miért alszik amolyan babaágyban, amiről lelógna a lába, ha rendesen végigheverne rajta. Addig meg hallgatom mindenféle felvételen, két Pavarotti, három Plácido, el vagyunk, szerencsére, kényeztetve, ezek csak a stúdióban készült változatok. Eredetileg nem is őket akartam, hanem, mondjuk Bergonzit, de azon a lemezen a karmester Erich Leinsdorfnak megoldhatatlan feladat a darab elején a kórus és a zenekar egyeztetése, hát jó. 

Közben azon gondolkodom, van-e bármilyen jelentősége annak, hogy az eredeti szövegkönyvvel dolgoznak vagy a cenzúra által Verdire kényszerített változattal. Különösebb különbséget nem lehet fölfedezni, Riccardo helyett Gustavót mondanak, conte helyett Sire. Nálunk a legutóbbi két felújítás svéd volt és királyos, bár Kerényi Miklós Gábor kék-sárga rendezésében nagyon hangsúlyosan teáztak, mintha a bostoni teadélutánra is akart volna finoman utalni a rendező, de ebben azért nem vagyok biztos. Mármint a teázásban igen, a teadélután helyszínében nem. 

Talán nem teljesen mindegy. Talán más, ha egy igazi, felvilágosult uralkodót ölnek meg magánéleti okokból, és nem egy kormányzót. Talán érdekesebb a figura, ahogy próbál mindenkinek a cimborája és uralkodója lenni egyszerre, jobban érti az ember a küszködését a természetes érzés és a kötelesség között. Mintha valamennyire már az Aida története felé nyitna Verdi, bár ezt sem akarnám belemagyarázni a cselekménybe. De mégis különös, hogy a Rigolettót illetően (amennyire tudom) nem érzik az emberek a vágyat, hogy visszaállítsák az eredeti neveket, és tényleg király legyen a mantuai hercegből. Minden úgy jó, ahogy van. Nem mintha Az álarcosbál nem lenne úgy jó, ahogy van, csak néha az ember azt érzi, hogy afféle csúcson túli munka, már minden lap Verdi kezében van, át lehetne emelni egyes jeleneteket más operába, mert annyira ugyanaz, Azucena és Ulrica, vagy ahogy a tenor a harmadik felvonásban belekezd az áriába, nem biztos, hogy nem az Ah si, ben mio lesz belőle, szintén A trubadúrból. 

Hallgatom még kicsit, csak hogy lesz ebből Erkel Színház? Mert úgy van, ahogy Huguette Tourangeau mondta: Domingo után mindenki olyan sápadtnak tűnik. Akár király, akár gróf. 

Évekig vagy talán évtizedekig nem kapcsolódott bennem hang a névhez. Csak tetszett, ahogy a bemondók szenvednek vele a Bartókon. Többnyire nem is miatta ment le a szám a válogatásokban, hanem valami Joan Sutherland-felvételben szerepelt, névvel, hanggal: Huguette Tourangeau. Vasárnap halt meg, hetvennyolc évesen.

Kanadai mezzoszoprán, fantasztikus hang, bár az ember sokszor ezt nehezen tudja utólag megfejteni, megérteni,  vagy megtapasztalni. Sutherlandnek soha nem állt olyan jól a stúdió, többnyire öregebbnek tűnt a hangja valóságos koránál. Valami ilyesmit mesélt Tourangeau is, hogy csak lemezről ismerte, de amikor az első közös próbájuk volt, Lakmé, és Sutherland belekezdett a kettősbe, Vien, Malika, hirtelen mindent megértett. 

Tourangeau egyébként lemezről is megérthető, csak hát a fénykor a hatvanas évek közepétől kezdődött, mondhatni túl korán. De igazi, izgalmas, lefelé elképesztően szépen kiteljesedő hang volt, fölfelé pedig segített Sutherlandné, Richard Bonynge, tulajdonképpen bármit elénekelt. Majdnem bármit is énekelt, mert amellett, hogy Joan Sutherland mellett énekelte az ellenséges nőket, az első lemeze, jellemző módon az Elfelejtett operák áriái címet viselte. Rá is jellemző módon, és főleg Bonynge-ra jellemzően, aki egyébként vezényelte a zenekart. Olyan szerzőkkel, akikről talán operajárók sem hallottak: Balfe meg Maillart. Volt még egy közös szólólemezük, Massenet-dalok. Ezzel a repertoárral azért elég nehéz bankot robbantani, vagy a hetvenes években biztosan nagyon nehéz volt. Most meg bambul az ember maga elé, amikor hallgatja a lemezeket. Ilyenek is voltak? Ilyen hangok, ilyen különös díszítések, ilyen érdekes öblösítések. Lehet a mai ízlésünkkel egy kicsit csóválni a fejet, hogy olyan mesterséges, csinált a hang, de az a hang tényleg meg is van csinálva. És ha francia az opera szövege, hirtelen még jobban élni kezd a hang, az interpretáció. 

Mielőtt még nagyon mélyre süllyednénk a régen minden és főleg mindenki jobb volt életérzésben, most legyen elég ennyi, hogy volt egyszer egy énekesnő. Nagy énekesnő, talán észre sem vettük, mennyire nagy. Mióta a hangrögzítést föltalálták, nem késtünk le semmiről.  

Május 3-án a MOMkultban játssza a Sárik Péter trió X Beethoven című műsorát. Fölösleges azon szellemeskedni, hogy vajon mikor írt Beethoven  zongora-dob-bőgő felállásra műveket. De talán nem fölösleges megkérdezni Sárik Pétert, hogy egyáltalán miért? Miért hagyják el a saját művek és standardek világát, miért játszanak kétszáz éves darabokat vagy legalábbis dallamokat. 

- Csodálatos zenék. Jazz zenészek vagyunk, adva volt, hogy tanultunk mindig klasszikus darabokat, legalábbis a zongoristáknál ez egyértelmű, és ez egy olyan kincs, amit kár lenne csak azért elhagyni, mert mi jazz zenészek vagyunk.

- De van egy alap eltérés a jazz és a klasszikus zenélés között, az egyik azt mondja, hogy az, és csak az, ami a kottában van, a másiknak a kotta a kiindulás. Hogyan lehet ezt átugrani?

- Úgy, hogy nem vagyok klasszikus zenész, így nincsenek meg bennem ezek a dogmák. Ezzel rögtön meredek pályára is lépünk, hiszen van, akinek ez nem tetszik, vagy nagyon nem tetszik, felháborodik vagy nagyon felháborodik...

- Mi felháborodnivaló van rajta?

- Hogy nem hangról hangra játsszuk a műveket, meg improvizálunk. De régen mindenki improvizált, Beethoven korában ez teljesen normális volt. Aztán teljesen elhalt, annyira, hogy már a kadenciákból is a régieket játsszák. Szerintem ez nem jó.

- Miért halt el?

- Lustaságból. Vagy nagyon nagy tiszteletből. Folyamatosan küzdök ezzel a dologgal, hiszen én is nagyon tisztelem a klasszikus szerzőket és a zenészeket, nem tudom a töredékét sem eljátszani annak, amit ők. Ők meg látták ezeket a tökéletes alkotásokat, és azt mondták, hogy ennél jobbat úgysem tudnak. Az utóbbi időkben az oktatás is teljesen kettészakította ezt a dolgot. Mindenki ismeri a történetet, hogy a kislány elkezd játszani valamit, és abban a pillanatban ha nem is körmöst de szóbeli feddést kap. Nem tartom szerencsésnek ezt a szoborba merevedett hozzáállást, ami lassan a jazzre is érvényes már, és amivel eltávolítják a közönséget a zenétől. Ezek a muzsikák régen az embereké voltak, most meg áhítat veszi körül a dolgokat. Kicsit olyan ez, mint hogy "a tételek között nem tapsolunk", ami elzár egy teljesen normális emberi reakciót. Majd kiugrok a bőrömből, annyira tetszik, és nem tapsolhatok, mert ez a szabály.

- Voltaképpen te vagy itt a központi gondolkodó? Tudom, hogy azt kell mondanod, nem, nem, mindhárman együtt...

- Az a munkafolyamat, hogy egy ilyen projekt esetében fejest ugrok a zenei könyvtárba. Az az alap, hogy megpróbálom a szerző összes szerzeményét meghallgatni, mert kell egy rálátás, hogy mi az, amit feldolgozzak belőle, mi lehet belőle érdekes. Utána partitúra. Beethovennél nagyon komolyan vettem, hogy a lehető leginkább partitúrahű legyek. Ezt  bejátszom otthon számítógépre, le is kottázom, és ha megtanultuk, akkor már el is térhetünk tőle. Nem kell diplomatikusnak lennem, mert az az igazság, hogy ebben aztán nagyon benne van a zenekar is.

- Érzed azt, hogy ez aknamező?

- Nem is feltétlenül itt érzem, hanem akár a hétköznapokban, hogy a klasszikus zenei lobbi foggal-körömmel védi a saját fensőbbségtudatát. Akár megemlíthetem itt a Liszt-díjat, amit jazz zenész nem kaphat, hanem mondjuk megkaphatja a pop-rock énekesekkel együtt a Máté Péter-díjat. Ami, mondjuk egy olyan előadóművésznél, mint Berki Tamás, azért érdekes, mert én igazán nagy tisztelője vagyok Máté Péternek, de ezzel az erővel ő is kaphatott volna Berki Tamás-díjat. A Beethoven kapcsán inkább pozitív élményeim vannak, az, hogy a Zeneakadémián mutathattuk be a lemezt, tényleg nagy gesztus volt. A közönségnek nincs ezzel semmi problémája, azt hiszem olyan embereket viszünk így be a koncertterembe, akiknek eszükbe nem lett volna odamenni.

- Jó, de ezt elérheted úgy is, ha nem hallgatod meg az összes Beethovent, opus 1-től 135-ig.

- Az már az én bajom. Viccelünk, de nem viccelünk. A színpadon lazák vagyunk, de mire a színpadig eljutunk... Most épp a Bartók-projekten dolgozunk; majd egy éves, kőkemény munka. Épp azért, hogy ne úgy legyek támadható. Mondhatják, hogy ezt nem lehet csinálni, úgy rossz, ahogy van maga az elv. Oké, ez a véleménye. De zeneileg, szakmailag ne támadhasson. Minél több időt töltök a pályán, annál jobban csodálom a klasszikus zongoristákat. Prunyi Ilonával volt mindig ilyen bohózatba való jelenetünk. Én mindig mondtam, Úristen, hogy zongorázol, ő meg mindig mondta, Úristen, te meg hogy improvizálsz. Egy idő után abbahagytuk. Mindenképpen a tisztelet van bennem, csak akkor merek ezekkel a dolgokkal a közönség elé állni, ha minden tudásomat beletettem.

- Érezted már a vágyat, hogy eljátszanál egy Mozart-zongoraversenyt? Ahogy Chick Corea? Vagy érezted már, de leküzdötted?

- Amikor Prunyinál tanultam újra, egyértelművé vált számomra, hogy nagyon messze vagyok a klasszikus zongorázástól. És Chick Coreánál is alig várom, hogy végre a kadenciához érjen. Gyönyörű szépen le van játszva, de nem több.

- Muszáj rákérdeznem, mert már másodszor említed Prunyi Ilonát. Hogyan kerültetek kapcsolatba?

- Az a történet, hogy elvégeztem a jazz tanszakot, harmincnégy évesen benne voltam a jazz életben, és nyáron, amikor kevesebb fellépésem volt, és nagyon sokat gyakoroltam, akkor tudatosult bennem, hogy valami nagyon nagy baj van. Valami alaphiba, képzésbeli hiányosság. Magyarul: hétfőn egy bizonyos tempóban tökéletesen tudtam uralni egy darabot, kedden féltempóban sem (most azért ez erős túlzás). Ez a hullámzás kontrollálhatatlan volt számomra, és akkor különös utakon megtaláltam Prunyi Ilonát, aki elvállalt. Kiderült, hogy annál sokkal nagyobb baj van, mint amit én gondoltam, és akkor ő elvállalta ezt a fajta átprogramozást, ami azért volt borzalmasan nehéz, mert olyan, mintha egy számítógép rendszerét úgy kellene újratelepíteni, hogy nem kapcsoljuk ki, közben dolgozunk rajta. Az lett volna a jó, ha leállunk, és majd két év múlva visszatérek, de nem lehetett, nekem játszanom kellett. Négy évig tartott ez az újraprogramozás, és akkor nagyon sok mindent megtanultam a zenéről és a zongorázásról. 

- Technikai kérdésekről van szó?

- Én is azt hittem, hogy ez technika. Nem tudtam, hogy ami egy énekesnél rögtön kijön, mert a torkában van a hangszer... Nálunk is rögtön kijön. A lélekkel, a magadról alkotott képpel, hittel, önbizalommal, mindennel összefügg. Utána jön a zene is, de amíg valaki egy merevgörcs, soha nem fog tudni kibontakozni, sem a zenében, sem semmiben az életben. Csak mi nagyon hamar lebukunk.

- Átvészelted a négy évet, és akkor most rendben vagy?

- Még nem szólt Prunyi... 

- De figyel?

- Úgy engedte el akkor a kezemet, hogy mehetek. Figyelnem kell magamra, de tudom, mire kell figyelnem. Rossz szakmát választottunk, mert nekünk gyakorolni kell. Szerencsére imádok gyakorolni, imádok zongorázni, és azóta azzal a kontrollal figyelem magam, amit ő tanított meg nekem. Vannak hullámvölgyek, de ez már az a szint, amin minden embernek át kell vergődnie az életben, amin tovább kell menni. Én nála váltam felnőtté, és egy felnőtt embernek kötelessége, hogy nagyjából maga győzze le az élete kudarcait. Nem lehet az óvodába visszamenni az óvónénihez.

- Nekem ez nagyon félelmetes.

- Nekem is. Szerencsére én elég későn érő típus vagyok, talán csak most kezdem el megtalálni a helyem. De gondolj bele, ha valaki sztár, harminc éves, tele a naptárja, és akkor észreveszi, hogy baj van. Borzalmas erő kell akkor mindezt észrevenni, bevallani, és találni egy Prunyit. Nem is tudok senkit, aki ezt elvállata volna, és szívvel-lélekkel, szakmai tudással végigvitte volna.

- Miért vállalt el téged?

- Érdekes történet. Augusztusban hívtam őt fel, Fassang Lászlótól kaptam meg a telefonszámát, mondta, hogy menjek be hozzá szeptemberben. Akkor egy hónapig gyakoroltam valami nyüves Bachot, bementem, végem volt. Mint amikor az ember az ítélőszék elé áll. Tudtam, hogy segíteni tud, ha elvállal.

- Miért volt benned ez a végtelem bizalom iránta?

- Nem ismertem, nem voltam koncertjén. Nagyjából tudtam, kicsoda, de a többit én sem értem. Arra ébredtem azon az augusztusi reggelen, hogy "neked a Prunyi Ilonához kell elmenned zongorázni". Fölébredtem, és azt kérdeztem, ki az a Prunyi Ilona. Tudom ki az, rendben. Odamentem a számítógéphez, beütöttem, hogy Prunyi Ilona, és a negyedik cikkben ott volt Fassang Laci neve is. Ez csoda volt, amit nem tudok megmagyarázni. Ennyi.

- Ez az, amit ő is megérzett?

- Nem. Bementem, és halál sápadtan ott álltam. Halál jó fej volt, üljek le. Elkezdtem a Bachot, és úgy tíz másodperc után mondta kösz. Lehet, hogy volt húsz is. Valami sajátot. Elkezdtem játszani jazzt, azt meg fél perc után állította le. Morfondírozott, nem tudta, hogy elvállaljon-e. És akkor egyszer csak elmosolyodtam, mert hát amúgy mosolygós, pozitív ember vagyok, csak ez akkor nem derült ki. Az a mosoly volt, ami adott neki reményt. Akkor elkezdtük. Elmondta, hogy sokáig fog tartani, két év lesz minimum, amíg valamit fogok érezni. És tényleg így volt, két év után kezdett el a dolog mozogni, és négy év után mondta azt, hogy szerinte okés. Minden a jazzbe ment át, nem hiszem, hogy jobban játszanék ma klasszikust, jazz-zongorázni lett könnyebb.

- Visszakanyarodva...

- Visszakanyarodva azt mondom, hogy borzasztóan sajnálom azokat, akik nem tudják leállítani ezt a hazugságfolyamot. Elképesztő nyomás lehet, a világ nagy pódiumain játszanak, és belül tudják, hogy baj van. Tudod, hogy nem tudod. Csak nem tudod a megoldást.

- Te mindig tudod, hogy nem tudod?

- Akkor tudtam. És nem az a nem tudás, hogy mondjuk fogtam a 9. szimfóniát, leírtam a partitúrát zongorára, és tudtam, hogy van egy menet, amit nem fogok tudni lejátszani, vagy annyi munkát kellene belefektetni, ami egyszerűen nem éri meg. Akkor egyértelmű volt, hogy nincs más megoldás, írtam valami egyszerűbbet belőle. Az nem ez a helyzet volt, hanem az, hogy mindennek vége, ha valaki nem segít. 

- Mondtad, hogy be akarsz vonzani egy új közönséget, de közben a lemezeladási adatokból az derül ki, hogy a jazzt még kevesebben veszik, mint a klasszikust. Olyanokat akarsz megnyerni, akik még kevesebben vannak, mint az alap klasszikus közönség.

- Ez azért nem a lemezpiacon dől el. Egyébként meg mi csomó mindent csinálunk. Tavaly jött ki a saját számokból álló album, van a jazz-kívánságműsor. Nem ez van bennünk, hogy mennyi embert érünk el. Csak utólag fejtettem föl, hogy amit csinálunk, abban van valami hídépítés, de nem azért kezdtünk bele, hogy ezt csináljuk, hanem rájöttem, hogy ezt csináljuk. Ehhez kell a zenekarom, nyitottak és jó fejek. Kellek én, aki nyitott vagyok, és jól tudok kommunikálni az emberekkel. Meg én nem beszélek mellé. Őszinték vagyunk, nem használjuk a klasszikus viselkedési formákat, a Zeneakadémián is viccelek a közönséggel, és ott minden poén háromszorosan jön ki. Most a Beethovenhez plusz csavarral hozzátettünk egy vonószenekart, és ez még közelebb húzza a klasszikushoz. Próbáltunk valamit hozzáadni, így nem szimfóniarészleteket játszik a zenekar, hanem a zongoraszonáták kaptak vonóskíséretet. Szerintem nagy az átjárás a két közönség között. Hiába húzunk itt falakat. Meg a jazz zenészektől is megkapjuk a magunkét.

- Tényleg? Ők mit mondanak?

- Hogy "nem jó, érted? Nem jó." A legrosszabb a világon a korlátoltság. A Föld meg a természet nem bírja a korlátokat, erre jön az ember, és elkezd definiálni. Annyira aranyos történetem van Gonda János professzor úrral. Nem hozzá jártam eleinte, aztán átkértem  magam hozzá. Eltelt egy-két-három óra, a negyediken leült velem szemben, volt egy jellegzetes tartása, ahogy a mutatóujját az arcának támasztotta,csóválta a fejét, aztán megszólalt: Péter! Igen, tanár úr? De hát maga gyakorol. Valahogy betett engem abba a fachba, hogy ez egy tróger. És őszinte volt a megdöbbenése. Akkor is azt gondoltam, hogy a fene egye meg, a világ így működik. Hogy a jazzisták valami sötét, füstös helyiségben játszanak, és gyanús alakok. A klasszikus zenészek kívülről nézve meg másik közhely, kövér operaénekesnő ordibál, és alig várjuk, hogy vége legyen. Miközben annyira más, más ez az egész. 

Ahogy nézem, kialakul lassan egy új irodalmi műfaj, a hazajövős könyv, amelyben megírják a kalandorok, miért jobb mégis otthon. Eszemben sincs ezen gúnyolódni, hiszen irigylem őket a bátorságukért, és egyébként is valahogy úgy tűnik, hogy ez a természetes menet, elmenni és hazajönni, hozni haza, amivel gyarapodott kint az ember. Még akkor is, ha az elmenők nem úgy indultak, hogy majd megjönnek. Elég, ha csak a kérdéseket nézzük. Azelőtt, ha két menekült magyar találkozott, mindig azt kérdezték egymástól: maga mikor jött ki? Mintha most épp mindketten kint lennének, nem bent, mintha az egész valahogy mégis valami átmeneti forma volna, ami esetleg életfogytig tart, de mégis: kintlét. Kint élünk, kint lakunk. Közben meg lakni mégis csak bent lehet, ez a normális. Ma azt kérdezik a hazatérőtől: miért jöttél haza, mintha nem volna a kérdésben benne a válasz is.

Donáth Mirjam könyve után most olvastam Surányi P. Balázsét, ő nem olyan menő helyre ment, nem New Yorkba, sikeres ösztöndíjasként, csak Winnipegbe, dolgozni, menekülni a kézenfekvő és belátható elől. Mondhatni: egy másik kézenfekvőbe és beláthatóba, kisvárosból kisvárosba. Túró Ruditól a túróruditlanságig, pirosaranytalanságig, illetve még ez sem igaz, küldeni ma már mindent lehet. 

Pici a könyv, és olvastam volna többet is belőle, de azt már nyilván nem Surányi P. Balázs írta volna, mert benne megvan az önmagára legyinteni tudás is, nem én vagyok fontos, nem fogom most órákon át mesélni a számítógépes rendszereket, amiket megjavítottam, de még a kanadai éjszakát sem, a mínusz negyven fokot. Ez nem Jack London, bár néha még érezni azt is benne, az óriásra nőtt bennszülötteket, a karjuk akkora, mint másnak a combja. 

Akár Donáth Mirjámé, Surányi P. Balázs története sem kudarc. Semmilyen értelemben nem az, kint is boldogultak, itthon meg most épp sokkal jobban érzik magukat. Annyira, hogy rossz állampolgári közérzet ellen valószínűleg ez a legjobb terápia, kimenni, hazajönni. Ábel jut eszembe, Tamási Áron Ábele, aki Amerikában tudja meg az elgázolt embertől, hogy miért is vagyunk a világban. Hogy valahol otthon legyünk benne.  

Szívesen  mondanám, hogy pedig mennyire tetszett Einstein letolt gatyában, de igazából az sem tetszett. Az első részt megnéztem, és gyorsan elfelejtettem, mikor is lesz a következő. A NatGeo Picasso-sorozata csak annyiban más, hogy dupla résszel kezdődött, így a második kezdését el sem lehetett felejteni. Mégsem láttam. 

Az egész mérhetetlenül röhejes, szegény Antonio Banderas folyamatosan mereszti a szemét, hogy olyan legyen a pillantása, mint a nagy honfitársnak, mégsem olyan. Viszont ezek az hiperidétlen parókák, megmaradnak, mint a magyar filmkészítés örök szerencsétlenségei. Hátul elállnak, egyébként is túl vaskosak, ha Picassónak ennyi haja lett volna a Guernica festésekor, nem kellett volna így fésülnie. Tényleg nem akarok most azzal jönni, hogy pedig Andy Vajna valaha parókakészítéssel is foglalkozott, de ez valami visszatérő filmbetegség nálunk, már ez Evita alatt is úgy volt szőke Madonna, hogy a barna hajszálak kilógtak alant. 

A többi történelem. Vagy lehetne történelem is, született Malagában, meghalt Mougins-ban, közben történt vele egy és más, csak nem lehet normálisan elmesélni, hiszen a sztárnak szerepelnie kell már a történet elején is, nem lehet az ötödik részig izgatni a kedves nézőket, hogy még másfél hónap és jön Banderas, így aztán ravaszul összerázták a cselekményt, vagy keresztbe vágták, vagy nem tudom, hogy mondják, lényeg, hogy még a minimumot sem sikerült teljesíteni, hogy honnét jutottunk el hová. Mondhatni: Picasso egyelőre ellenáll a filmes feldolgozásnak, de azért ott a Picasso kalandjai, valamit lehetne kezdeni ezzel az élettel és ismerősi körrel. Ennél biztosan többet.