Líra, dráma, epika. Legkésőbb érettségire megtanultuk az irodalmi műnemeket, és azt is tudjuk, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodni a műnemi tisztasághoz, de alapvetően mégsem értem a színházak kavarását. A Radnótiban A Karamazov-testvérek (igaz, már nem sokáig), a Vígben a Háború és béke, az Örkényben Az átváltozás. Az Örkénynél maradva, persze, náluk már hagyománya van a kifelé nézegetésnek, van két Anyám tyúkja előadás is, a Macskajátékot is kiegészítették a novellában maradt betétszámmal, inkább sikerrel mint nem. De a kérdés érvényes marad: nincs elég dráma a világban? Nem a szó átvitt értelmében, hanem konkrétan. Nincs olyan, amit nem adtak elő, és érvényes lehet? Vagy Shakespeare vagy Kafka? 

Most éppen Kafka, és nagyobb a merítés, bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy igazából csak a második felvonást akarták elkészíteni, megmutatni, hogy Gregor Samsa atyjához való viszonya mennyire hasonlít Kafka atyjához való viszonyához. A többi mintha csak hozzájött volna, hogy meglegyen a két felvonás, a hosszú este, a borzongás, amit némafilmes elemekkel, ijesztő arcfestékkel, kimeredt szemmel lehet teljesebbé tenni. Közben érzek egy elég vagány kísérletet is, hogy megmutassuk Kafka humorát, így végül a líra, dráma, epika mellé belekerül a szemiotika vagy legalábbis az irodalomtörténet. Van olyan nehéz feladat, mint elénekelni a telefonkönyvet. 

Közben mégsem nevetünk. Mert lehet, hogy van ebben humor, de a kérdés érvényes. Mikor kerülök én sorra? Melyik nap ébredek arra, hogy nyugtalan álmunkból ébredve szörnyű féreggé változva találom magamat az ágyban? Vagy ezen már régen túl vagyunk? 

Azt gondoltam, szépen, csöndesen megfeledkezem majd Perényi Miklós hetvenedik születésnapjáról, a koncertre sem megyek el, egyszerűen azért, mert nem én vagyok a megfelelő ember, aki kellő, illő és őszinte rajongással tudna beszélni róla. Vagy Róla? Vagy RÓLA? 

Mindegy, ha egyszer nem én vagyok a megfelelő ember, nekem annyira nem is tetszik a csellóhangja, egy kicsit mindig olyan zizegős. Nem problémásan zizeg, csak nyilván több hangideál van, nekem jobban tetszik a markánsabban, egyértelműbben szóló cselló. Csak hát közben egy másik csellista is hetven éves lett, és elég érdekes megfigyelni, hogy miképp reagál kettejük kerek születésnapjára a világ. Az utóbbira nagyon. 

És ez most nem valami jajongás a világ állapota fölött. Mintha ketten másra használnák a hangszert, és annak irodalmát, Maisky a személyiségét növeszti vele, Perényi meg igyekszik még kisebbé válni, még jobban elveszni a hangszer mögött, a szerzők lelkében, a művekben magukban. Nyilván ez a magatartás ezzel jár, kevesebb petárdával, kisebb cirkusszal - nyilván aki ezt a legkevésbé bánja, az maga Perényi. 

Rögtön mondaná az ember reflexből, hogy kivel van, hogy neki melyik tetszik jobban, hogy a pulcsis csellista tetszik-e neki, vagy az Issey Miyake göncöket viselő loboncos, de mielőtt mondanánk, annyi gondolkodási időt azért hagyjunk magunknak, hogy belássuk: nem annyira egyszerű a kérdés. Hogy csak a csellóirodalom alapembereit nézzük: Bach Perényi, az ő személyisége szintén eltűnő, megbújó, elvesző, Beethoven viszont (nem mondom, hogy Maisky) nagy individuum, határozott szembenállás. Biztos, hogy ez a nagy egyéniség benne van nem csak a művekben, de a művek fogadtatásában is, Beethoven, magát Beethovent hallgatjuk akkor is, ha a csellószonátákat hallgatjuk. A művek (nem csak a Beethoven-művek) megértéséhez sokszor az előadó személyiségén át vezet az út, azért jöttünk, hogy Horowitzot hallgassuk, és úgy megyünk, hogy Scarlattit hallgattuk. Nincs ezzel semmi baj, kinek a pap, kinek a papné, kinek Miklós, kinek Mischa. Akinek egyik sem, az már igazán peches. 

Pont ami a legnagyobb hülyeségnek látszik, annak van értelme. Megnézi valaki a Vígszínház honlapját, és szívéhez kap, hogy micsoda állapotok vannak. Mondjuk Orosz Ákos egyik szerepe az, hogy előadja, Kopek Janka karakterei között ott van továbbá meg játsszák, de leginkább akkor kap a szívéhez az ember, amikor az van kiírva, hogy Rendezés: Lili. Mi történt, bent felejtettek valami privát üzenetet is? 

Csakhogy ennek pont van értelme, Bartis Attila Rendezés című darabjában fogja Lilit játszani a Janka utónevű. A szívhez egyelőre nem kapkodunk. Legfeljebb a bemutató után, február végén. Addig megtakarítjuk magunknak azt a tanulságot is, hogy egy színház vagy bármilyen intézmény állapotát elég jól mutatja a honlapja állapota is. Nem. Egy színház állapotát az előadások mutatják meg. Majd kiderül, hogy ennek örülhetünk-e. 

Volt már ilyen Baráti Kristóf-élményem, és remélhetőleg lesz is. Amikor annyira egyértelmű a hegedülése, és nem a pontossága, nem a tisztasága, nem az érzelemgazdagsága, hanem az egész, akár kikezdhető részletekkel együtt is, hogy az embernek nincs más dolga, mint feltétlenül lelkesedni. Láthatóan vagyunk is így néhányan, úgy tele a Müpa, ahogy csak nagyon híres vendégművészek hírére szokott megtelni, a koncert után sorban állnak autogramért, minden olyan, amilyen a legnagyobbaknál szokott lenni - ebből azért nem nehéz következtetéseket levonni. Amit mondok, nem is következtetés: aki így tudja eljátszani a Csajkovszkij-koncert lassú tételét, így megtalálja azt a pontot, hogy épp nem veszítünk el semmit, nem sóhajtozunk, hogy jaj, ez a Csajkovszkij, menjen már innét a vérző szívével, de azt sem érezzük, hogy valami nincs benne az előadásban, aminek ott kellene lennie, aztán tényleg minden szép szót megérdemel. Pedig akkor még előttünk volt a harmadik tétel is. 

Nem is Barátin kellett gondolkodni a koncerttel kapcsolatban, inkább Paganinin. A D-dúr hegedűverseny volt műsoron, dögnehéz (nem mintha a Csajkovszkij könnyű volna), nyilván, az a lényege. Illetve ez a kérdés: ez a lényege? Paganinit boldogan tesszük a hangszeres zseni skatulyába, ahonnét Rachmaninov is csak nehezen tudott kikapaszkodni az évtizedek alatt. Annyira tud, hogy saját műveket kell írnia önmagának, és akkor aztán jöhetnek a bravúrok, kettős fogások, üveghangok, sziszegés, nyinyergés, mindenféle valószínűtlen, esetenként csúf hanghatás, de hát ettől kellett akkoriban elájulni. Csakhogy aki élőben hallotta Paganinit, és ma is számít a véleménye, az elsősorban mégis zenésznek hallotta őt, nem akrobatának, Liszt átírta a műveit, Schumann belevette a Karneválba, és így tovább. Mintha Baráti Kristóf is így értékelte volna Paganini művészetét, nem azért játszotta, hogy térdre boruljunk előtte, mármint Baráti előtt, hanem hogy hallgassuk, milyen érdekes ez a zene. Közben meg akárhogy hallgatom, tisztán zeneként nem érzem a bűvöletet, az első tétel olyan, mintha Rossini írta volna egy különlegesen tehetségtelen napján, amikor nem tudta kiűzni a fejéből a cintányér zajait. A harmadik tétel nyilván más, azzal könnyebb azonosulni, de mégiscsak egy háromtételes zeneműről van szó, az sem helyes, ha úgy hallgatjuk, hogy át kell vergődni az első húsz percen, és minden jóra fordul. 

Nem is az a kérdés, hogy akkor most Paganini zseniális játékos és négyes fölé szintű komponista volt-e, hanem hogy megérthetjük-e a zenéjét, ha nagy tisztelettel közeledünk hozzá, és tűzijáték helyett a leírt hangjegyekre koncentrálunk. 

A tegnapi koncert tanulságaként azt mondanám, hogy nem. Vagy legalábbis a hegedűversenyeket nem elég eljátszani, újra kell teremteni, el kell velük ámítani. Nem azért, mert régebben is ámultak tőle, hanem mert ez valahogy a lényegük, a megdöbbentés. Ahogy egy Hitchcock-filmnek is lényege, hogy összecsináljuk magunkat. Nem arról szól, vagy nem feltétlenül, de anélkül nem teljes a gyönyörűség. 

Nyilván nem lehet túl jó film, aminek a végén azt érzi az ember, hogy egyszerűbb lett volna egy félórás dokumentumot forgatni a témáról: hogyan tette tönkre A.A. Milne gyermekének az életét a siker, a Micimackó, meg az ő kényszerű közismertsége.Bár erős a gyanúm, hogy ez a közismertség azért fényévekre volt attól, amit egy mai gyerekszínész átél, de hát nem egyforma az érzékenység sem, meg amúgy is: most már késő. Milne idegei el voltak gyötörve a háború után, ezt aztán szegény Domhnall Gleeson nem is tudta másképp eljátszani, mint hogy folyamatosan elgyötört arcot vágott, és a nézőben szép lassan fölébrednek az önvédelmi reflexek, egy idő után csak azt figyeli, melyik jelenthez mennyi hajszőkítőt használtak. Meg hogy Domhnall Gleeson az apjától ugyan nem örökölte meg a fülei méretét, de az elállóságát igen, és ebben a sok ellenfényt használó moziban sokszor nagyon szépen átsüt a nap a színész fülein. 

A legnagyobb kínszenvedés persze nem megnézni a filmet, hanem magyar szöveget írni hozzá, már a cím megoldhatatlan feladat elé állította a fordítót. Goodbye Christopher Robin, ezzel most mit kezdjen. Hagyja Christopher Robinnak, vagy használja a Karinthy-változatot, és legyen Róbert Gida? De mit keres egy gida a százholdas (erdőben)? Legalább a száz hold stimmel. Mi legyen a Winnipegről becézett Winnie-vel, legyen Micsurin kedveskedő változata a Mici? Mit lehet kezdeni azzal, amikor azt mondja Milne, hogy szereti azokat a neveket, amelyeknek "the" van a közepén, Richard the Lionheart, Joanna the Mad? Már eleve nem Mici the Mackó nálunk a könyv címe, de Őrült Johanna nevében sincs középen semmi magyarul. Ha jól emlékszem, az volt a feliratban a megoldás, hogy Milne szereti a hosszú neveket.   

Együttérzek, mi mást is tehetnék. 

Meghalt France Gall, erről szóltak tegnap a lapok, és az 1965-ös Eurovízió Dalfesztiválról, amit megnyert. Lehet, hogy nem nagy csoda, hogy megnyerte, tizenhét éves volt, bájos, de elképesztően rosszul énekelt a tévében, kevés hanggal, egészen megdöbbentően hamisan. De az ifjaké volt az az évtized, főleg, ha énekeltek vagy gitároztak. Meg hát a dal, Gainsbourg dallama és szövege annyira jó volt, hogy nem nagyon lehetett elrontani. Pedig egy igazi őrült dobos is szorgoskodott rajta a szimfonikus zenekarba ültetve. 

Ha Gall életét nézzük, szinte másnaptól megpróbálta újra kitalálni magát, mérsékelt sikerrel. Kipróbálta Gainsbourg ötlete és dalai nyomán a lolitaságot, ma már veszélyesebb volna ez a vonal, de akkor sem lett nagy siker belőle, az emberek a tisztaságot szerették benne, vagy azt látták meg, nem a szexualitás sötétebb oldalát. Próbált olasz dalokat énekelni, de a L'orage sokkal ügyetlenebb lett, mint a San Renót nyerő eredeti, a La pioggia. Jött a német menekülőút, az Ein bisschen Goethe, ein bisschen Bonaparte, nagyon vicces francia akcentussal, (Goethö, Bonapartö, so soll er aussehen, der Mann auf den ich wartö - végeredményben így is rímöl). Európai sláger lett ez is, van magyar változata is, Karda Beával. 

1969-ben vagyunk, és Gall már túl van a főművén. Amit nem ő énekelt, nem is ő írt, hanem Claude Francois, amikor rövid szerelem után szakítottak. Comme d'habitude volt a dal címe, így persze senkinek nem ismerős, de Paul Anka megvette a jogokat, új szöveget írt rá, Frank Sinatra meg akkora dalt énekelt belőle, hogy még Sid Vicious is elénekelte. Igen, persze, ebből lett a My Way. 

Igazi múzsa volt Gall, utóbb sokat szenvedő múzsa, elveszített férjet, gyermeket, szépséget, sikert. Talán azt mondta magában: legalább volt mit elveszíteni. 

Most nem az előadásról szeretnék beszélni, bár arról is lehetne, talán kell is. Alapvetően jó a We Will Rock You a BOK (azelőtt Syma) csarnokban, de az első meglepetés a függöny. Annyira szép, hogy rögtön eszembe juttatja a nagy függöny-élményeket. A javukat élőben még nem is láttam. A nagy bársonyt a Scalából, az Erzsébet királynő monogramjával hímzettet a Covent Gardenből, amiről nem is tudom, hogy a királynő halála után mivé lesz. Jönnek szorgos hímzőnők, akik fölfejtik az E és R betűket, eltűnik a két betű, ahogy lassan eltűnnek majd a női fejek a pénzekről? 

Aztán ott a Metropolitan hatalmas arany felülete, vagy talán a legszebb, amit itthon láttam: Ambrus Mária rózsafüzérekből készített függönye az egri Selyemcipő előadásban. És most itt van ez, a sokezer kazetta, Kentaur műve. (Feltételezem, hogy inkább csak az eszméje, nem ő maga fűzögette össze a kis, lyukas téglalapokat.) Nem is nagyon játszik az előadásban, vetítenek rá a We Will Rock You elején, aztán felhúzzák, szünetre leengedik, de rögtön hangulatot teremt, hőskort idéz, és hőssé tesz mindenkit, aki valaha Polimeren vagy TDK-n gyűjtötte, hallgatta a zenét, és a sistergős bömböltetést szabadságharcnak érzékelte. 

Szabadok nem lettünk, de soha ilyen kellemes harcunk nem volt többé.  

Sajnos van ilyen, amikor az első öt percben rájön az ember, hogy ez hülye ötlet volt, és attól fogva túszként ül a teremben. Utoljára egy hasonló koncerten éreztem ezt, Kozma Orsi énekelt New Yorkról. Most Micheller Myrtill énekelt Párizsról, a Müpa nagyobb termében, nagyobb szabásban, szimfonikus zenekarral, karmesterrel, akik eljátszották a Sous le ciel de Paris-t, a lehető legszimplább, legszellemtelenebb hangszerelésben, tangóharmonika bugyborékolásával, és ajjaj, ajjajajajj, ez ilyen lesz. Hiába szeretném tágítani a horizontot, mert épp az előadók nem akarják tágítani a horizontomat. Nyilván tudnák, ha akarnák, csak ők meg kímélni akarnak, mint közönséget, és ahelyett, hogy új dolgokat mutatnának, olyan szerzőket, olyan dalokat, akik és amelyek nem egyből ugranak be, ha kimondják a szót: Párizs, szépen belelöknek a futóárokba. Erre menni, és nem kiemelni a fejecskét. Miközben azt hinné az ember, hogy Párizs, akár csak a 20. századi Párizs kimeríthetetlen téma, ezerfelé lehet nyitni benne, hunok Párizsa, franciák Párizsa, az ismeretlen város, a (nálunk) ismeretlen, fantasztikus szerzők, költők, dalszövegírók és énekesek, ehelyett jön ez az orrhangú énekelgetés, több-kevesebb sikerű raccsolgatás. Pedig Micheller Myrtill világos módon érti a szöveget, beszéli a nyelvet, és nyilván otthonos a sanzonok és a párizsi jazz világában, bármit össze tudna rakni. Bármit, ami személyes, eredeti, fontos. Egymásra várunk, mi,a közönség arra, hogy mutasson valamit, ő, az előadó pedig azt szeretné kitalálni, hogy nekünk mi a jó, így aztán valószínűleg egyikünknek sem jó. Nekem biztosan nem. 

Nem tévesztem össze az egyetemi előadást a szórakoztató sanzonesttel, de valamit jó volna tanulni, felfedezni, megismerni. Nem akarok örökké Edith Piafot hallgatni. Már csak azért sem, mert Piaf ellenében aligha nyerhet Micheller Myrtill, végig azt az érzést fogja kelteni, hogy mennyivel jobb az eredeti. Nem hat meg a szimfonikus zenekar, legfeljebb elismerem: nem kímélték a költségeket. De egy koncert mindig és talán elsősorban szellemi kaland, nem emlékezés a hetvenes évekbeli IBUSZ-utakra. Amire egyébként már az énekesnő sem mehetett, pusztán az életkora miatt. Piafmentes, tangóharmonikamentes Párizsra vágyom. Tessék dolgozni, nem csak torokból, fejben is.  

A 82 éves Zubin Mehta vállfájdalmaira hivatkozva kénytelen volt lemondani két berlini koncertjét, de szerencsére a szervezők találtak megfelelő színvonalú helyettest: a 89 éves Christoph von Dohnányi fog vezényelni. Különleges öröm, mindenki azt hitte a tavalyi lemondások után, hogy Dohnányit elveszítettük, nem tér már vissza a pódiumra. Közben azért mást is üzen a pillanat. Egyetlen példa, és nem ebből vonom le a következtetéseket, csak épp megerősít: vége van a karmesterek korszakának a klasszikus zenében. Van az a régi fénykép, ahol együtt látható öt bölény, Bruno Waltertől Furtwanglerig, köztük Toscanini (természetesen ő az, aki bemozdult kicsit), Erich Kleiber és Otto Klemperer. Ezt a képet korban hozzájuk illő mai karmesterekkel nem lehetne elkészíteni, mert nincsenek öten ekkora csillagok. Kis jóindulattal egymás mellé tehetnénk Simon Rattle-t, Gergievet, Thielemannt és Yannick Nézet-Seguint. Már ha az utóbbi túléli azt a megterhelést, amit 2020-tól rámér az élet, a mohóság, a becsvágy: egyszerre zeneigazgat két nagy szimfonikus zenekart és a Metropolitan Operát. Micsoda különbség.  

Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek rátermett pálcabajnokok, hanem hogy kiment belőlük a sztárság. Lehet, hogy azért, mert a 20. században könnyebben viseltük el az egyszemélyi vezetőket, vagy szívesebben tudtuk be az érdemeket egyetlen embernek. Tényleg, ha belegondolok, Karl Böhm felvételeit hallgatva alig veszem észre (alig = egyáltalán nem), hogy most a Berlini vagy a Bécsi Filharmonikusok játszanak. Nem mindegy? Böhm és kész. Ma egyszerre beszélünk a zenekarok uniformizálódásáról, hiszen sok nemzet, sokféle iskolában tanult fiai játszanak együtt a legmenőbb helyeken, és a zenekarok fontosságáról, ők azok, akik játszanak, zenélnek, dolgoznak, a karmester csak irányít, értelmez, szolgál. 

Változunk, és velünk együtt változnak az idők. Nem panaszként mondom, jobban érdekel Beethoven 6. szimfóniája, mint Karajané, a tempók és hangsúlyok összeméricskélése egy idő után inkább elvitt a művektől, mint közelebb hozta volna őket hozzánk. De nehezebb lett az életünk, nem elég ránéznünk egyetlen névre, hogy tudjuk: szeretnünk kell vagy elutasítanunk. 

Két ember sétál az erdő szélén. Azt mondja az egyik, te, milyen jó C-je van annak a tenornak, aki itt beénekel. Beénekel? Segítségért kiabál. 

Valahogy így érzem magam, miközben ezt a csöndes szenzációt hallgatom, Kuti Sándor hegedűre írott kamaraműveit. 

Rosszul közelítek hozzá, közben dühös vagyok magamra, hogy nem tudok teljes odaadással elmerülni benne. Belefeledkezek, aztán az egészből kiesek, csak szól valami, aztán megint egy tétel, hopp, már ketten játszanak, hopp, már négyen, ez is milyen jó, aztán megint elveszítem a fonalat. Ilyenkor kezdi el az ember az előadót szidni, vagy benne keresni a hibát, meg is van a reflex, hogy na, egy kicsit megremegett most a vonó a kezében. 

Hogy lehetne Korcsolán Orsolya bármiben is hibás, amikor mindez neki köszönhető? Ő persze továbbadja a felelősséget, Solti Györgytől kapta az ötletet, hogy a koncentrációs táborban megölt Kutinak lehetnek fontos és értékes művei, nem csak olyan mozgalmi dalok maradtak utána, hogy Ütemre cseng a csákány (mócsing csüng a csonton). Az ember első reflexből azt mondaná, hogy miért nem Solti maga állt ki Kuti Sándor művei mellett, de ez most tényleg nem volna tisztességes, Solti valóban hazatalált élete végén, az utolsó lemez Kodály, Bartók, Weiner műsorral készült el, ha akarta volna, sem volt több ideje. Korcsolán Orsolya meg akarta, az időt is rászánta, el is játssza, nyilván nem akkora név, hogy a fél klasszikus zenei világ rámozduljon, mint amikor Gidon Kremer fedez föl vagy mutat be egy ismeretlen szerzőt, de van ennek súlya, számít a kis sárga biléta a borító jobb felső sarkában. 

Hallgatom és hallgatom újra, és nem olyan, mint a bori notesz, hogy mostantól újra kell gondolnunk a 20. század zenéjét. A zenetörténetét igen, hogy volt egy Kuti Sándor is, megölték harminchét évesen, nem tudta végigmondani, amit akart. De belekezdett, és hallható.