Nem, nem, ezt a képet nem a most, százévesen (inkább százegyévesen) Párizsban meghalt John G. Morris készítette. Ő csak akkor fényképezett, ha valahol, útközben elveszett a fotós. Itt nem tűnt el, tudjuk a nevét is, Eddie Adams. Viszont John G. Morris érte el, hogy a kép a New York Times címlapjára kerüljön, amire rosszhiszeműek mondhatják ugyan, hogy nahát, az oroszok keze így vagy úgy, de messzire elért. Csak hát Morris nem volt éppen oroszbarát, csupán kvéker, aki ellenezte a háborút, és a maga eszközeivel is ellenezte: szerkesztett. Föltette a kérdést, biztosan jó oldalon vagyunk, ha a pisztolyt tartó ember a mi barátunk? 

Morris képszerkesztői munkájának gyümölcse a másik híres vietnami kép címlapra kerülése is, amikor a meztelen kislány szalad az úton a napalm bombázás után. A 20. század egyik nagy aktja. Nem mintha korábban nem kegyetlenkedtek volna lányokkal és asszonyokkal, de nem volt kötelező látni. Most meg nem fordíthatta el senki sem a tekintetét.

Morris harcolt a 2. világháborúban, mert úgy érezte, hogy jogos védelem, és amikor a hírt kapta Capa filmtekercseinek sorsáról (az ideges laboráns a négyből hármat túlhevített szárításkor, és csak 11 kép maradt) pontosan úgy tett, ahogy normális ember ma is tesz: nem hitte el.  Büdi a történet. Odautazott, megnézte a tekercset, és hatvan év múlva elmondta, hogy mese az egész. Tizenegy, ennyi volt az összes kép. Lőttek, az is csoda, hogy valaki a golyózáporban tizenegyszer meg merte nyomni a gombot.  És ha valami fogalmunk van az ottani körülményekről, azt úgyis Capának köszönhetjük, belőle dolgozott Spielberg is a Ryan közlegényben. Hogy miért kellett utólag mindent az ismeretlen laboránsra fogni, fogalmam sincsen. Capát senki nem vádolhatta gyávasággal. Igaz hazudással meg a D-naptól függetlenül is vádolják. 

Nem olvastam a halálhírét, így még mellbevágóbb, hogy holnap temetik, távolról is ki lehet maradni a folyamatból, amíg egyszerre nincs visszaút, nem csak meghalt, de már a követ is mindjárt reá helyezik. Szerkesztőm volt, rovatvezetőm, és hálás vagyok neki is, mint minden szerkesztőnek, aki nem szekírozott, nem mondta meg, hogy miről írjak, azt meg végképp nem, hogy mit. Néha ümmögött, nem lehet azt mondani énekesekre, hogy kutyaütők, emelte meg a hangját, de hát csak Toscanini miatt van, aki azt mondta, kutyákat is meg tudok tanítani énekelni. 

Elismerem: neki volt igaza. 

Szerettem a nevének aranyjánosi ritmusat. De vajon ki zörget? Varga Lajos Márton. Gyönyörű hangja volt, mély és megnyugtató, viszonylag sokan hallhatták, mert irodalmi rádióműsort is vezetett, gyönyörű, fehér bajusza, elöl sárga folttal, gondolom, a dohányzástól, és azt is gondolom, erről utóbb leszokott, mert a késői, ritka fényképeken ez a sárga folt mintha eltűnt volna. 

Mikor utoljára láttam, épp nyugdíjba ment, mit fogsz csinálni, kérdeztem okosan, ő meg mondta, hogy hatvanhárom éves, itt az ideje, hogy a fontos dolgokkal foglalkozzon. Titkon és befelé gonoszul mosolyogtam, jaj, Lajos, ne fárasszál már, mi lehet fontosabb, mint egy nagy napilap kulturális rovatát jól szerkeszteni. Mit mondjak, az idő őt igazolta: tényleg nem fontos, pompásan elvagyunk nélküle. 

Még tizenkét éve volt az életből, és elhiszem, hogy ő viszont közben megtalálta a fontos dolgokat. 

A videón Sol Gabetta játssza az Elgar Csellóverseny elejét, zongorakísérettel, de nem végig, hiszen csak ajánlja a koncertjét a BBC Proms sorozatában. A látvány a lényeg és a varázslat, a hangszerre vetítenek, egyidőben a hangokkal, és nincs hiba, valahogy az infraérzékelők tudják, mikor hol van a cselló teste, és éles, tiszta, kifejező, a zenével harmonizáló absztrakt mozgóábrát vetítenek. Már megint a szem győz a fül fölött, sóhajtanám rutinosan, ez a mi világunk, minden a kép, pedig a becsaphatóság szempontjából tényleg előrébb van a szemünk a fülünknél. És, sóhajtozunk tovább, vajon nem ez megy-e nagyobban is, Sol Gabetta sikereinek titka vajon nem az előnyös külső, hogy karcsú meg szőke? 

Ha őt magát kell megvédeni, szerintem nem, de ha azt mondom, hogy olyan, mint a Harry Potterből a mérgesen néző lány, ha jól gondolom, Hermione a szerep neve, aki immár egész karriert húz föl az összevont szemöldökére, nem volnék nagyon udvarias. Mindenesetre ez a kislánydurca Sol Gabettában nincs is benne.  

Nem pont ezt akartam mondani. Inkább azt, hogy nem kell félnünk a szemünktől, a látványtól meg a képtől, hiszen a zenét akkor is lefordították, amikor még senki nem nyavalygott a világ képközpontúságán. Lefordították a kezdet kezdetén, amikor táncolni kezdtek rá, lefordították a csúcsok csúcsán, amikor pontosan senki nem tudta megmondani, mi zajlik egy Mahler-szimfónia közepén, de erre való a partitúra, vonalakra tett pontokkal mégis precízen lehet követni az eseményeket, és egyáltalán: át lehet adni generációról generációra a művet magát. Vagy valami, a szerző elképzeléséhez nagyon hasonlót. Fölösleges nyafogni, hogy a nagy show-tól nem látni a lényeget, az énekes szépsége meghamisítja az éneklés valódi színvonalát, nem hallunk a szemünktől. A szemünk udvarias érzékszerv, bármikor becsukható. Bezzeg a fül. 

Néha az az érzésem, hogy a CD-ket vagy egyáltalán a hangfelvételeket is úgy használjuk, mintha koncertek volnának. Esetleg kicsit többször hallgatjuk őket, de akkor is kampányszerűen, amikor újak, vagy amikor hozzájuk jutunk. Aztán eltelünk velük, mennek a polcra, velük van a véleményünk,hogy ez jó, ez rossz, ez érdekes, ez lapos, és csak igen ritkán ellenőrizzük a régi önmagunkat, vagy a lemez új önmagát. 

Régi barátom volt Bryn Terfel Handel-lemeze, és valahányszor a Verdi prati áriát hallgattam, mindig úgy tudtam, hogy Terfellel mennyivel jobb, mindenkinél meghatóbb, mennyivel finomabb az a melankólia, amit az ember ki sem nézett volna ebből a vaskos testű, vaskos hangú fickóból. Aztán, ahogy Terfel valósággá vált, meg ahogy az önmagáról kitalált kép valósággá vált, ahogy elhitette, hogy ő egy derék Falstaff, ennek mindenféle értelmével, mármint a valóságos szereppel, és a koncerteken lehúzott üvegnyi sörökkel (ezt mindkét pesti fellépésén megcsinálta), valahogy a Handel-áriák emléke is fakult. Hát ne fakuljon, kezdtem a reggelt, és hogy újra vágyom a Verdi pratira. Ugyanolyan jól esik, mint valaha, bár kétségtelen, hogy a hang alsó regiszterében van valamicske boríz vagy talán söríz, de a lélek ugyanolyan jó, nemes, lágy és bátran megmutatott lágyság - lehet, hogy ezt ma meg se tudná mutatni. 

Nem erről akarok beszélni, a megőrzött korábbi lelki és hangi állapotokról, hanem, mondjuk a Verdi prati vagy az Ombra mai fu nemi semlegességéről. Hogy ma jönnek a határozott véleményű politikailag angazsáltak, és legyintenek, ha azt a szót hallják, gender, vagy ha arról van szó, hogy az embernek lehet beleszólása abba, milyen nemű és milyen nemű akar lenni. Micsoda modern marhaság, túl nagy a jólét, ha ilyenekkel ráér foglalkozni a halódó nyugati kultúra. Közben meg itt vannak ezek az áriák, az egyik az Alcinából, a másik a Xerxészből. Mindkettőt férfi énekli a történet szerint, mindkettőt női hangmagasságban. Soha nem hüledeztek ezen a barokk nézők. Aztán az egész áttehető mélyebbre, Terfel-brummra is, és semmit nem romlik, lényegét tekintve semmit sem változik, mert csak dallam, nem trillázgatás vagy csicsergés, ha valakinek hangja vagy szíve van, esetleg mindkettő, az csodálatosan tudja világgá énekelni őket.

Persze, az is lehet, hogy Handel is lelki beteg dekadens volt (nem volt az), de akkor jobb elfogadni: a mi kultúránkban az ilyenek jelentik időnként a csúcsot.   

Reá meredtem. Tudom, hogy ez a világ egyik legvidámabb látványa, sokan fizetnek sok pénzt, hogy részesei legyenek, de mondhatom, így eső után...  van benne valami a katonai temetők rendszeretetéből és uniformizáltságából. Erről, ahogy illik, eszembe jutott a magyar irodalom egyik híres, rossz képzettársítása, a Hajnali részegség, a kis otthonokban az emberek feldöntve, vakon, kifordult szemmel fekszenek. Furcsa, mert kimondatlan marad a hasonlat, vagy elviszi a rím: ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan - az eddigiek után a logikus az volna, hogy mint a sír, de Kosztolányi azt mondja: akár a ketrec. Talán megijedt. 

Az benne az érdekes, hogy a képet már fölhasználta, a jelenetet megverselte. Fölkel korán, inkább éjszaka, mint hajnalban, bár ez a vers éppen így kezdődik. Hajnal, éjfél közt ocsúdva - a Bús férfi panaszaiban van. Ocsúdik, ugyanígy hálóingben van, átbámul a szemközti házba, feltehetően már az is egy Logodi utcai lakás. Vagy épp ugyanaz, nem ébredt kétszer, csak utóbb mást is látott a szobában. A lényeg: a tanulság más, mert arra jut, hogy száguld a Föld az űrben, és az élet csak negyven, ötven, hatvan év. Mint tudjuk, meglehetősen vágyteli gondolat, az élet neki épp csak több mint ötven év. De bús férfiként messzinek tűnik még a halál, és föl sem merül az a nagy, ismeretlen Úr, akinek vendégei vagyunk. 

Tudom, laposka tanulság, hogy a halál közelsége hívőt vagy legalább remélőt farag az emberből. Ahogy az Agyament Harryben mondják: majd kiderül, hogy rákja van, és jarmulkában megy a zsinagógába. Miért lenne rákom, mondja a Woody Allen játszotta főhős. Eszem brokkolit. Ez is egy tanulság: addig vagyunk nagylegények amíg a brokkoliban hiszünk. 

A továbbiakban nem az én gondolataim következnek. Illetve azok is, csak pont arról van szó, hogy leveleztem valakivel a filmről, és valamire jutottunk is, viszont most nem akarom ezt erre ő, erre én, erre meg ő alapon leírni. Ugyanakkor mégis van egy minimális tanulság, hogy művészeti alkotásokról érdemes beszélni, mert szerencsés esetben több szem többet lát, több fej többet gondol. 

A kérdés persze már az is lehet, hogy vajon a Dunkirk egyáltalán művészeti alkotás-e, mert annyira adja magát, hogy á, csak egy film, csak látvány, lövések, robbanások, bezártság és halottak, talán nics tanulság. Vagy nincs jelentés nélküli halott, a filmekben sem élünk és halunk hiába. 

Szóval belemenve abba, hogy talán a brexitről is szól a film, belemehetünk abba is, hogy semmiképpen nem szól a németekről. Nem is mondják, hogy dögölj meg, rohadt náci, meg egyáltalán: nekik már az a  dicsőség sem jut, hogy úszkálhatnak a víz felszínén. Talán nem csak azért van, hogy kíméljük a németeket. (Aki ismeri A végzet hatalmát, tudja, egy időben azt kiabálta benne a kórus, hogy halál a németekre, aztán kicsit finomítottak, és legalább a lemezfelvételeken azt éneklik, hogy halál az ellenségre. Majd bolondok leszünk elveszíteni a legfőbb vásárlóinkat.) Szóval a Dunkirkben vannak ellenségeink, csak nem láthatóak, hiszen a mieink. A vezetők, nem a közvetlen felettesek, hanem a stratégák, akiknek az volna a dolguk, hogy megmentsenek minket, vagy eleve ne hozzanak ilyen helyzetbe. Most meg nincsenek sehol, ott áll a rengeteg ember a parton, várja a hajókat, amelyek nem jönnek, mert készülnek a nagy angliai csatára (ami szintén nem jön el). Valakik döntenek rólunk, és köszi, ez azt jelenti, hogy Hitler jóindulatára vagyunk bízva. Illetve: a civil jóindulatra, hogy elindulnak-e értünk hajókkal, bárkákkal, csolnakokkal, és megmentenek-e. 

Ami Dunkirket illeti: 90%-ot megmentenek. Persze, csak azért, hogy egyéb harctereken újra meghalhassanak. 

Most tényleg a brexitről szól a Dunkirk, vagy az ember már megbuggyant a politika melegében, és belelát a legártatlanabb tömeggyilkosságokba is valami napi aktuálisat? Nézzük. Európa legnagyobb hadserege távozik a kontinensről, erős veszteségeket elszenvedve. Angol udvariassággal, senkit nem okolva. Ha jól figyeltem, egyszer sem mondják, hogy a másik oldalon a németek vannak, ők húzzák meg a ravaszt vagy ők biztosítják ki a bombát. Ahogy az áldozatokat is ma már olyan finoman kell bemutatni, már, ha nem a mi halottaink. Nincsenek német belek a vásznon, legfeljebb füstölgő motorok. Ezzel az erővel tényleg a földönkívüliekkel is harcolhatnának. Közben meg mintha halkan újraéledne a brit nacionalizmus, amikor még pulóvert hordott a brit. Mit lát, parancsnok úr? A hazát - feleli Kenneth Branagh könnyes szemmel, mint napjaink kissé zsíros nyakú Laurence Olivier-ja. Lehet, hogy azt hinné az ember, itt is a háború maga a fő szörnyűség, kelepel a géppuska, és aki az előbb élő volt, most kicsavarodott tagokkal fekszik a földön, közben meg épp a háborút nem érezni, vagyis azt, hogy te is benne vagy, néző, nem egyszerűen elszenveded, hanem neked kell eldönteni, hogy te fekszel vagy a másik. 

Valamelyik nap ment a tévében egy világháborús dokumentumfilm, egy amerikai katona mesélte el az első áldozatát: épp guggolt a német a fűben és a beleit ürítette. Az amerikai odasúgta a többieknek, hogy, na, ez most az enyém. Célzott és lőtt. És a legszörnyűbb, mondta ez a férfi a kamerának, hogy még büszke is voltam rá. 

Hogy teljes legyen a német-angol barátság, a zenét Hans Zimmer írta, és, mondani sem kell, nagyon profi, a sok ketyegés meg kattogás végig tartja feszültséget, pedig 106 perc, és csak a végén szélesedik ki valami dallammá. A valami dallam egyébként az Enigma-variációk, feltehetően a legismertebb angol szimfonikus zenemű. Nem vagyunk alább valóak senkinél, mondják a boldog brit mozinézők. 

Na, most mi lesz ezzel a címbéli sorral? Semmi, a kiejtés számít, és hiába mondják majd azt, hogy Bobbie is my hobby (hobbie?) senki nem fog panaszkodni. Hogy egy kicsit oldjam a homályt: arról van szó, hogy Stephen Sondheim hozzájárult, hogy a Company című musicaljét nemileg átfordítsák, a harmincöt éves, az életben igazán sikeres Bobby út- és párkeresése (van azért három csaja, nem kell félteni) helyett a harmincöt éves, az életben igazán sikeres  Bobbie legyen a téma. A Szex és New York után végre eljutottunk idáig, nem csak a férfiak lehetnek megakadva az életben, nem csak ők bizonytalanok, hogy leköthetik-e magukat valaki mellett, nem csak őket zavarhatja, hogy folyton a harmadikok egy társaságban, hogy egy idő után mindig házaspárokkal mászkálnak el, és egyáltalán nem érti, hogy ezeket a párokat mi tartja össze, ha egyáltalán valami.

Persze, fölösleges túl nagy pezsgőt bontani, ez a nemváltás már régen megtörtént, legkésőbb akkor, amikor a musical legfontosabb dalát, a Being Alive-ot lemezre énekelte Barbra Streisand, és lehet bármit mondani  a csücsörgéseire meg a modorosságaira, ilyen erővel és kidolgozottsággal se előtte, se utána, senki.

Levonnám melléktanulságnak, hogy ez is egy lényeges különbség opera és musical között, ez a lehetőség. Rigoletto áriáját nem szokták koloratúr szopránok énekelni, Gildát sem fuvolázgat egy komor basszus, a zeneszerzők nem csak a fejükben komponáltak, de a gyakorlatban is, tudták, hogy mi az, ami elvárható és elképzelhető egy hangfajtól. 

De hát csak egy idő után. Handel áriáit még vígan cserélgethetik az énekesek, az Ombra mai fu bárkinek ott lehet a repertoárján, így aztán nincs tanulság, csak az örömhír: ez az egészen fantasztikus musical újra műsoron lesz, negyvenhét évesen új életet kezd.

Jaj, jusson már valakinek az eszébe itthon is. 

A költő Kántor Péterrel beszélgettem... - tudom, hogy nevetséges, de valahogy nem tudom megszokni ezt a mondatot. Mintha azt mondanám, hogy Petőfi Sándorral beszélgettem. De hát ez az igazság: Kántor Péterrel beszélgettem, mert megláttam a Balassi Bálint utcában, ment át a villamossíneken, rövidnadrágban, napszemüvegben, én meg bicikliháton, rövidnadrágban, napszemüvegben. Megálltunk, és vele lehet rögtön beszélgetni, nem kell mindenféle köröket tenni, család, politika, sport, hanem csak mit olvastál, én mit olvastam, ő persze sokkal különösebb dolgokat, de a könyvesbolt vagy az antikvárium mindenkié, szaladhatok utána. És, ahogy beszélgetünk, szóba kerül Kosztolányi, végre elmondhatom valakinek a régi bajomat. Hogy Kosztolányi úgy vigyáz a kis, lelki békétlenkedéseire, mint aki tudja, ha ezt is elveszíti, nem lesz miről verset írni. Ez a bús férfi érzet, hogy amíg megnyerte a világot, elveszítette a világnál nagyobbat. Amit Britannicus úgy mond a Néró, a véres költőben, amikor Néró felordít: minden az enyém, még az is, ami nincs, hogy nem, nem. A tiéd csak a minden. Ami nincs, az az enyém. Kosztolányi folyton erre panaszkodik, nem vagyok otthon az égben, meg állok dús vacsora ízével, prémes bundában és megváltozottan. Hát, ha csak ez a bajod, öregem, vedd le azt a prémes bundát, és kezdd elölről. De erről írni az újabb és újabb verseket, már megbocsáss, nem tűnik nagyon őszinte dolognak. 

De hát ez egy bun... - mondja Kántor Péter, és elharapja a szót. Próbálom kihúzni belőle, hogy mi lett volna a teljes változat, bun, bun... Nem fejezi be. Pedig bírnám. Aki ismer, az nem szokott bunkónak mondani, aki nem ismer, az meg olyan sokat nem számít. De most valaki ismer, és bár nem is rám mondaná, csak a gondolatra, mégis szokatlan, és nyilván rám is fér. Ha nem is fejezi be a költő, azért a gondolatát igen: nincs itt semmi ellentmondás vagy tetszelgés. Belülről kellene neki levenni azt a bundát, és arra nem képes, persze, hogy zavarja. 

Mondja, én meg figyelek, és közben nézem a világot, a háta mögül sütő napot, az Olimpiai Park kapuját, ahol vízpermetben frissülnek az emberek. Mindig van nálam fényképezőgép, csak pont most nincs, mert nem cipelem, úgyis meleg van, nem akarok a szíj alá izzadni. Pedig most de jó volna, ilyen háttér előtt, ellenfényben a napszemüveges irodalom.

Annyira jó volna, hogy másnap, ugyanabban az órában, megint arra biciklizek. Ott a park, ott a nap, ott a permet. Csak a költő nincs sehol.

Ken Follett még írhatta, hogy "A" botrány, de voltaképpen Modigliani körül állandóan van valami gyanakvási helyzet. Ha azt írják (azt írták), hogy már a kiállítás plakátja is hamis volt, az ember megkönnyebbül, hogy végül mégsem rólunk van szó, hanem Genováról, ahol végül három nappal korábban csukták be a Palazzo Ducalét. Nincs mit tenni, Modigliani egy bizonyos szinten vagy szintig könnyen hamisítható, és akit könnyen lehet hamisítani, azt könnyen lehet, hogy hamisítják is. Nekem itt, Pesten is voltak erős kételyeim, mondjuk az sokat nem számít, de Genovában már fölemelték a szakértők is a szavukat. Kicsit el volt túlozva az arány, hatvanból húsz. És a plakát is. 

A hamisított képeknél az a szép, hogy amint kimondják, rögtön látja is az ember, ez a plakát ezzel a pirospozsgás képregényfiúval, már ne haragudj, hogy lenne eredeti. Vagy a másikra gondoltak? 

A hamisított képeknél az a szép, hogy kérdeznek. Ha ezt elfogadtad eredetinek, akkor mi az, amit szeretsz Modiglianiban? Egy rokonom sokáig büszkén hordta 20 forintos Cartier óráját, mondván, hogy ez az igazi esztétikai viszonyulás: az óra ránézésre olyan, mint azok a szép, négyszögletes, borjúbőr szíjas remekművek. Persze, ha valaki kézbe veszi, akkor a súlya nem olyan, ha jobban megfigyeli, látja, hogy a felhúzóban nem zafír van, csak valami kék üveg, még jó, ha nem műanyag, de a karon, főleg a másik ember csuklóján azért ugyanolyan szépen mutat. 

Modiglianira fordítva: aki a lófejű, pucér nőket keresi, meg a színre kent szemüregeket, annak a hamis Modigliani is igazi. Akinek nem igazi, az viszont mit keres. Erotikát. Formákba szorított szexualitást? Életet, amiből Modiglianinak olyan kevés jutott? Kevés jutott, de azt is szerteszórta, festményutódokba.