Bealkonyul nekik, meg is haltak, és el is lettek temetve. Az utolsó rész is lement az első Ringből, és ha van is bennünk szorongás, hogy nem mindig vannak úgy a folytatások, ahogy ígérni szokták, tegyünk úgy, mintha igaz volna: a mű pihen, az előadás két év múlva új körforgásba kezd. 

Nem voltam biztos a méltó befejezésben, meglepően gyenge férfiakkal vágtunk neki az utolsó szakasznak, Daniel Brenna úgy, ahogy van, alkalmatlan Siegfried, se hangja, se technikája, se jelenléte, se semmije. A Hagent éneklő Rúni Brattaberg egy kicsit közelebb áll a saját szerepéhez, hangja volna, jelenléte is, meg magassága is. Az utóbbi azonban csak testi értelemben, ahová a szólam szerint föl kellene kapaszkodnia, az nincs meg. Ha van ebben valami csavar, gonosz törpeivadék, szenvedjenek csak tőle a hallgatók, nekem ez túl elmés ötlet. 

Van egy másik elmés ötlet, hogy egy Wagner-opera voltaképpen olyan, mint a zöldborsófőzelék, van a csuszpájz, vagy micsoda, szóval az, ami főzelékké teszi a főzeléket, az állag, és vannak a zöldborsók, a lényeg. Mintha az lett volna az elv, hogy a borsóval minden rendben legyen, a többi majd lecsúszik vele, és valóban: a nagy jelenetek harcos és szenvedélyes megszólaltatása feledtetni tudta az alapállapotot. Siegfried halála után Iréne Theorin a zárójelenetben tudatosította, hogy voltaképpen miatta és ezért a megrázkódtatásért, ezért a tűzvészért-árvízért jöttünk, ettől emelkedik a pulzus, ezzel jövünk föl a víz alól. Úgyhogy nagy levegőt, mindenkinek, mert legalább két évig kell visszatartani. 

Nem állítom, hogy ezer százalékos biztonsággal fölismertem volna ezt a lombfűrészezett fejet, de a felirat szerint ő az, Hadrianus. Kicsit erőltetett az ünneplése, 1900 éve lépett trónra, de végül is mitől volna indokoltabb a 2000 év, mint bármelyik másik. Aki megéli, majd elmeséli. 

A Hello Wood alkotta a fejet az óbudai Fő térre, és biztosan van ennél jobb nézete is, csak most épp nincs, mindig közbeszól valami ácsolt színpad, lobogó napernyő. A célnak megfelel, mondanám, ha nem épp Hadrianus lett volna a szobor portré megszállottja, titokzatos körülmények között meghalt szerelme, Antinous miatt. A fiú talán folyóba fulladt, de hogy véletlenül vagy megölték, esetleg ő ölte volna meg magát, azt nem lehet tudni. Csak a vonásai maradtak ránk, mert a boldogtalan és nagy hatalmú szerelmes egy egész birodalmat rakatott tele a szép ifjú képmásaival. Annyi szobor maradt utána, hogy Antinous kultusza gond nélkül túlélte a keresztény tisztogatásokat is, a nagyobb múzeumokba mind jut legalább egy márvány róla.  

Mire ment vele, szegény Hadrianus. Csak azt tudta elérni, amit a legnagyobb művek, megállította az időt, örökké fiatal maradt Antinous, ahogy örökké kamasz marad Rómeó vagy Cherubino. Ha szembe jönne, felismerném az utcán, dús hajáról, egyenes orráról, ívelt ajkáról, meglepően széles mellkasáról. De hát nem jön szembe. Együtt gyászolhatunk egy császárral, ha valakit az ilyesmi lelkesít. Mondjuk azt, hogy miért nem rendeznek a világban időnként nagy Antinous-kiállításokat, azt nem értem, mert anyag éppenséggel volna hozzá. Tivoliban volt valamikor öt éve egy válogatás, arról lemaradtam, pedig érdekes volna megnézni a sok szobrot, a sok istenülést, itt Bacchus, ott Ozirisz, ez a szobrász még látta őt, ennek már csak meséltek róla.  

Van-e orvosság halál ellen, ha császár az ember? 

Egy várost otthonná vagy legalább otthonossá a titkos helyek tesznek, amit megmutatnánk egy távoli idegennek, tudva, hogy soha nem tér ide vissza, de nem mutatnánk meg a családunknak, nehogy kidumálják, elszólják magukat, utalgassanak rá, aztán hopp, egyszerre csak már nem is titkos a hely. Ha most utalgatok meg elszólok, csak azért van, mert úgyis mindegy. 

A Tudományos Akadémia művészeti gyűjteményéről van szó, képekről, szobrokról, elsősorban portrékról, amelyeket az évtizedek és -századok során az Akadémiának ajándékoztak. Rengeteg az ismerős kép, Kölcsey és Berzsenyi, Vörösmarty és Széchenyi, de csak kevesen tudják róluk, hogy itt laknak. Ha tippelni kellene, nyilván a Nemzeti Galériát gondolná mindenki örök lakhelyüknek, hol másutt találkozhatnánk a közös múlttal. 

Pedig itt lógtak egész nap, és időnként be lehetett lógni hozzájuk, egész pontosan hétfőnként és péntekenként. A portán be kellett vallani a szándékainkat, de aztán igazán nem zavart senki, egy biztonsági őr üldögélt az egyik fotelban, mi meg merenghettünk a múlton és jelenen. Kisfaludy Károly szuper béna festményein, a Vénusz és Ámoron, ahol a huncut kisfiú egyenesen ránk céloz nyilával, de aligha sebezhet meg nagyon, Vénusznak ugyanis a képen három feneke van. Vagy elmerenghetünk Haynald Lajos kalocsai érsek képe előtt. Az érsek úr tiszteleti tag volt, így nem lett volna kötelessége székfoglalót tartani, de ő nem kívánt élni a kivételezettek jogával, és fölolvasta az összegyűlteknek A szentírási mézgák és gyanták termőnövényeiről című művét, nyilván eszeveszett sikerrel. 

Két hét múlva bezárják a titkos helyet. Állítólag rozsdásodik a tetőszerkezet, ahonnét a szép, felülről jövő fények érik a műtárgyakat. Ha így is van, az biztos, hogy a javításokhoz még évekig nem fognak nekikezdeni, úgyhogy egy kicsit elkapkodják a becsukást, de mit lehet tenni. Akit érdekel az érsek, akiről sok egyéb mellett a befőzött paradicsomon megtelepedő penészt is elnevezték (Haynaldina umbrina Schulzeri), most éljen a lehetőséggel.  

Ahányszor csak lehetett, megnéztem a Wagner-napokon A Rajna kincsét, hol vidáman, hol szenvedve, de eddig még soha nem tűnt föl, hogy mennyire politikai ez az opera. Hogy leginkább mégis arról szól (vagy mondjuk így, itt, most, ezzel a szereposztással arról szól), hogy van egy hatalom, amely nem jön rá, hogy az alárendeltek hajlandóak együttműködni, elviselnének mindent, ha békén hagynák őket. Így aztán nem hagyják békén őket, nem is tudják békén hagyni, hiszen a hatalom- és vagyongyarapításhoz tisztességtelennek kénytelenek lenni, olyan szerződést kötnek, amelyet eszükben sincs betartani. Márpedig valakinek, valamiből fizetni kell. 

Élünk, mint a mostanában megint sokat emlegetett Kádár-korban, keresnénk a különalkunkat, vagy a modus vivendit. És itt van mindkét lehetőség, a látszólagos együttműködés és a nyílt szembenállás. Logeként tanácsokat adhatunk, és a felelősséget lepöcköljük, nem mi írjuk alá a szerződéseket, mi csak szavakkal dolgozunk, és ha jön a baj, csak arrébb lépünk, hogy "jaj, én szinte már szégyellem, hogy közétek tartozom." Tartoztam. Dehogy tartoztam, semmi közöm hozzájuk. Vagy Alberichként nyíltan szembefordulunk, és cserébe elveszik, amink van, megaláznak, nevetségessé tesznek, hátrakötik a kezünk vagy a sarkunk, és mi köpködhetünk. Nyállal vagy szavakkal. 

Melyik szeretnél lenni, kedves néző? És miért nem lehet válaszolni azt, hogy csak egy kedves néző, akit ez az egész nem is érint, csak zenét hallgatni jött? Még azt is mondanám, hogy vajon miért nem jár ez a sok, öltönyös közellenség a Müpába, de inkább ne járjanak. 

Szívesen mondanám, hogy Wagner is csak egy a sok közül, olyan zeneszerző, mint bárki más, de sajnos ő a zenei gyakorlatban is azt teszi, amit az élet gyakorlatában: lökdösi ki a többieket. Nem lehet megférni mellette. Ma indul a négynapos zuhatag, A niebelung gyűrűje, és aligha lesz időnk másra közben, minden nap erről szól majd. Vagy készülünk az estére, vagy épp este van, kapjuk a nyakunkba az áradatot. Az utolsó szabad reggel vagy talán még délelőtt, az utolsó csöndes zenék óráit éljük. Bach-triók Yo-Yo Ma és két társa, Chris Thile és Edgar Meyer előadásában. Chris Thile mandolinozik, Edgar Meyer nagybőg, Yo-Yo bácsi természetesen csellózik, és ha valaki hangot adna a megfigyelésének, hogy Bach ilyen hangszerösszeállításra életében nem írt semmit, annak igaza van. Csupa átirat, a mai vagy inkább tegnapi ízlésünk szerint kétes dolog, miért is nem bízunk a zeneszerzőben, hogy tudja, mit akar hallani. 

Az egyik válasz az, hogy Bachot egyáltalán nem érdekelte, mit lehet majd hallani, időnként (A fúga művészete esetében) oda sem írta, milyen hangszerre gondol, lehet az orgonista két keze, két lába a játszó, de lehet egy teljes vonószenekar is vagy négy szaxofon, virtuóz énekegyüttes. Nem az a zene Bach szerint, ami megszólal, hanem ami le van írva, meg van teremtve. 

Lehetséges válasz, és ha nem is kell nagyon messzire vezető következtetéseket levonni belőle, annyit talán lehet, hogy elvi kifogása a komponistának nem volna a mandolin és társai ellen. Pritty-pritty, vumm-vumm. Néha ezt hallja az ember, főleg, ha a mandolin mellett a cselló pizzicato játszik, a nagybőgő meg csak egy-két hangot tesz hozzá a fejleményekhez. Máskor meg éppen ez a jó, mármint hogy a Wachet auf, ruft uns die Stimme korálelőjátékban a korál dallama rendületlen intenzitással marad a hallgatóval, nem hagyják elfelejteni, miről is van szó a káprázatos felsőbb szólamok alatt. 

Különben is mindegy. Jön Wagner a tettestársakkal, és lemészárol mindannyiunkat. 

Tudom, hogy A lakomát kellene olvasni, az a zenei téma (Bernstein A lakomához írta Szerenád című hegedűversenyét, bár elég nehéz kapcsolatot találni a tételek és az olvasottak között), de a Kritónnál nyílt ki a könyv. Ami azt illeti, egyáltalán nem is ezt kellene olvasnom, de otthon felejtettem a sajátomat, ez meg annyira jól kezdődik. Régóta vársz? Elég régóta. Hát akkor miért nem keltettél föl? Örültem, hogy alszol, mert rossz hírem van, holnap kivégeznek. Holnap? Azt hittem, csak holnapután, mert álmomban ilyen értelmű Homérosz-idézetet hallottam. (Vesd össze: Uram, a késemért jöttem. Hol hagyta? Valami matrózban.)

Fogalmam sincs, a klasszika-filológusok tudják-e, végül melyiküknek volt igaza, másnap végezték ki Szókratészt vagy csak két nap múlva. Mindenesetre itt még él, nagyon is él, nagyon igazinak tűnik, igazibbnak, mint a későbbi Platón-dialógusokban, amikor már csak bölcs szereplő-szolgája a szerzőnek. Mondja, hogy miért nem szökhet meg az ítélet elől, hogy ha elfogadta Athént hazának a jóban, akkor el kell fogadnia akkor is, amikor igazságtalanságra készül ellene, hogy hiába minden, nem lehet igazságtalansággal válaszolni az igazságtalanságra. Valaha azt hittem, hogy mire ennyi idős leszek, mint ma, már képes leszek érdemben vitatkozni vele, észreveszem, hol sántít az érvelés, hogy, tudom is én, valami olyasmit tudok mondani, hogy ha a törvény feslik, szakad, akkor nem törvény, akkor nem kell tartani magadat hozzá. Még akkor sem, ha a tárgyaláson azt mondtad, szívesebben halsz meg, mint élsz száműzetésben, idegenben. De az ember Kritón marad, jó esetben Kritón, aki csak bámul, hogy ilyenek is vannak, bólogat, ha azt mondtad, biztos okkal mondtad, ha úgy érzed, az életet a városnak köszönheted, hiszen apád és anyád a törvények alapján házasodott meg, akkor a halált is el kell fogadnod a várostól.  

Nincs mit mondanom, kedves Szókratész. Csak azt, hogy nem értem, miért lehet ennyire közel az emberhez egy vén kopasz, akinek a nyelvét sem beszélem. 

Tavaly a nyáreleji Müpa-Ring nagy meglepetése volt Kálmán Péter Alberich-alakítása A Rajna kincsében. Idén mindhárom Alberichet ő énekli a Tetralógiában (azért csak hármat, mert a Walkürben Alberich nem játszik). Meglátjuk, meghalljuk, de vannak reményeink.

- Egy éve mindenki azt mondta, hogy hú, a Rajna kincse Alberichről szól, ki hitte volna. Előtte, Christian Franz alakításakor azt mondtuk, hő, a Rajna kincse Logéről szól, ki hitte volna. Ennyire egyszerű volna az operajátszás és -értelmezés? Az erősebb kutya az erősebb? Arról szól a darab, aki a leginkább akarja?

- Azért bizonyos méretűnek kell lennie a szerepnek.

- Akkor Az istenek alkonya már nem Alberichről fog szólni?

- Nem. Bár nem tudom, azt most éneklem először. Inkább az lesz, hogy de jó volt Alberich a Rajnában...

- És még a végén is egész jól tartja magát. Lehet erre készülni? Mikor megkaptad Alberichet, azt gondoltad, hogy na, most odateszem?

- Igazából én ezt a korrepetitor Fajger Orsinak köszönhetem. Ő mondta Fischer Ádámnak, hogy belőlem jó Alberich lehetne. Ez oda megy vissza, hogy még vagy tíz éve Orsival megnéztük Alberich átkát. Nem énekeltem soha, semmikor a szerepet, csak megnéztük, és mondtam neki utána, hogy úúú. Hogy a hangomnak jól áll, az élességének, a fényének. Sokan mondják, hogy nincs szép hangom... Volt egy híres svájci karaktertenor, ő mondta, hogy nem félek, hogy elveszítem a hangomat, mert soha nem is volt. Nekem nem ciki, hogy ordítok, nyálam folyik, nem pozícióba rakom a hangot.

- Ha Rossinit vagy Mozartot énekelsz, akkor ez nem járható út.

- Nem. Bár most Figarót énekeltem, és ott is beletettem ilyesmit. Mondta az ügynökség, hogy szerintük ez így nem jó, én meg mondtam, hogy de. És kész.

- Erre akarod fordítani a pályádat is? Jobb szereted így csinálni?

- Csak így szeretem csinálni. Van annyi rutinja a hangomnak, hogy teljesen nem romlik el. Egy-két magasság esetleg vitatható, de fontosabbnak tartom, hogy a hang effekt legyen, mint hogy azt mondják, jaj, de szépen begömbölyítette.

- Nem mindig voltál ilyen. Ezt megtanultad valahol? 

- Megöregedtem.

- Sokat énekeltél Cecilia Bartolival, és ő is ilyen. Akármilyen bomba technikával énekel, ő sem fél a csúnya hangoktól.

- Mondjuk ő százezerszer jobban énekel, mint én. A korral elég jó lett a technikám, de nem makulátlan. Vannak hibáim.

- Ha valamit jól énekel az ember, annak van köze a magánéletéhez? Lehet azt mondani, hogy Alberichért meg kell szenvednie az énekesnek?

- Megszenvedtem érte. Magánéletileg is. Csomó olyan dolgot bele tudtam tenni a szerepbe, amit szenvedés nélkül nem tudtam volna.

- Akkor hogyan lehet ezt fenntartani? Az ember egyszer kiéli magát, történik valami, amit végre a színpadon is meg tud fogalmazni, de aztán eltelik egy év, mire újra a szerephez kerül.

- Most azt mondják az itt lévő Wagner-énekesek, hogy fejlődtem tavalyhoz képest. De az az előadás mégis egyszeri volt. A főpróbán többet is adtam ki magamból, az előadás már nem volt annyira jó belülről. Nem tudom, meg lehet-e ismételni, de valószínűleg nem. Bár ki tudja?

- A közönség viszont mégis elvárja, hogy a legjobbat kapja.

- Remélem, hogy nem veszi észre. Száz százalékon az ember soha nincs, de hetven és kilencvenöt között tud teljesíteni. Egy profi énekesnek mindig efölött kell lennie, mert a közönség észreveszi, ha a szint alá megy.

- Mit csinálsz ezért, próbálod előszedni magadból a fájdalmakat?

- Igen.

- De igazán? Visszagondolsz életed nehéz perceire?

- Beléd ivódik, ahogy énekeled. Akkor, ott nem az igazi fájdalom jön ki, de ki tudsz nyomni valami olyasmit magadból, ami visszavezethető a fájdalomra.

- Nem idegesít marhára, hogy az emberek bejönnek, ha kedvük van figyelnek, ha nincs, akkor ásítoznak, miközben te küzdesz a szerepért?

- Nem. Örülök, hogy ott vannak, mert exhibicionista vagyok, és egyébként én is el tudom bőgni magamat a színpadon vagy a takarásban, ha valami olyasmit látok.

- Az érzékenységet kell valahogy fenntartani? De hogyan, ha esetleg csak te vagy érzékeny? Ha, mint valami sztriptíztáncos, meztelenre vetkőzöl, aztán vagy érdekel másokat, vagy nem. 

- Mindig meztelenre kell vetkőzni, ha jó akarsz lenni. Különben csak modoros, kimért fazon maradsz. Nem lehet kevesebbet adni.

Előbb vagy utóbb utoléri Rómát is a musical, jósolták, jósolják, de Itália egyelőre ellenáll, ha énekelt történetet adnak elő, nem tudnak ma még jobbat, mint az opera. Az egyelőre azért fontos, mert idén beindult a henger: a turizmusra hivatkozva kibéreltek egy nagy területet a Palatinuson, színházat építettek rá, és elkezdték játszani az Il divo Nerone című opust, ki másról, mint Néró császárról és az ő kalandjairól. Sajnos elfelejtettek szólni a dombon álló San Sebastiano al Palatino templom apácáinak, akik döbbenten vették észre, hogy esténként rezegnek az ablakok. Kibírják, azt mondják, hiszen az szerzeteseknek az ilyesmit tényleg illik is kibírni, de azért elég vacak lehet. Sok a pénz az előadásban, vannak szép nők, nagyszabású látvány, természetesen Róma is ég. Hetente hat angol nyelvű és egy olasz előadás. Elhinni is elég nehéz, hogy Rómának ilyesmire szüksége van, hogy idegenforgalomra hivatkozva effélére engedélyt lehet kapni, amikor úgyis egymás sarkát tapossák a látogatók, de biztosan ők tudják jobban. Csak föl ne gyújtsák véletlenül a várost.

Persze, itthon az embernek óhatatlanul a magyar változat jut az eszébe, a magyar Nérók, Agrippinák, Senecák, az István, a király mellett a feltehetően legjobb magyar rockopera, Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor műve, a Sztárcsinálók. Számomra sokáig a Sztárcsinálók legalább olyan erős valóság volt, mint maga Róma, emlékszem, hogy a Colosseum környékén vagy a Capitoliumon kóvályogva mindig a musical dalai piszkálódtak odabent. Épp megérett volna az idő egy újranézésre, a Városmajorban megy a hétvégén, Nagy Viktor rendezésében, ami, gondolom, vagy remélem nem sokban különbözik a régi főiskolai előadástól. Major Melinda ebben is játszik, meg abban is játszott, persze, más szerepet, az idő már csak ilyen haladós. De hát nincs mit tenni, közben Wagner is bejelentkezett, a Müpában Ring van, ez a június ilyen, folyton választani kell. Majd ordibál Wotan, és talán a fejemben piszkálódnak Miklós Tibi rímei, "megtalálod Nérót, ha vállig ér a séród". 

Rím nélkül mondom: szervusz, Tibi, hiányzol ám, nagyon. 

Baj az, ha nem jön az eksztázis? A megrendülés, ha elmarad, ha ezek a furcsa rezgésszámok nem rendezik át a sejteket, nem új ember áll föl a székéből a szünetben, és nem még újabb indul a koncert végén hazafelé?

Nyilván egyszerűbb a válasz, ha látszik az előadón, hogy ilyen szándéka nem is volt, ő csak énekelni jött, teljességgel alapdarabokat, három Verdit és két Wagnert.

Napra meg tudom mondani, hogy mikor hallottam először René Papét. Nem azért, mert olyan csodálatos az emlékezőtehetségem, hanem mert az esemény volt rendkívüli. Mozart halálának kétszázadik évfordulóján vezényelte a Requiemet Solti György a Stephansdomban, a négy szólista között két új csillaggal. Cecilia Bartoli volt az egyik, és egy drezdai fiú a másik. Lehet epéskedni, hogy gyorsan hoztak két új csillagot, és ma már látjuk, hogy mindketten éltek is a lehetőséggel, világra szóló pályát futottak be, Bartoli a repertoárt is megújította, Pape alkatilag, hangilag ilyen nagy változások elindításra alkalmatlan volt, de lett és maradt az első számú német basszus. 1991 decemberében volt a koncert és annak közvetítése, az huszonöt és fél év, Solti választása igazolva van.

Most hiába izgul az ember az alkalom miatt, René Pape mintha inkább csillapítani akarná a kedélyeket. Kotta mögé áll, bele-belenéz, nincs ez a közönség ellen indított roham, én is olyan vagyok, mint ti, csak van hangom. Elképesztő, ahogy megszólal a Fiesco-áriában, de ezt a hatást nem is éri el még egyszer a rendelkezésre álló pár percben. Aztán, az Aida-balettzenével és a Banquo-áriával később maga is csodálkozik, hogy mekkora a sikere, nahát, visszatapsolták, kicsit olyan furán rándítja meg a vállát, de aztán a Fülöp királyt tényleg nagyon odateszi. Nem is hanggal, nem is muzikális brummogással, hanem törődöttséggel, csendességgel, fájdalommal. Ahogy kell is: az öreg király épp most jött rá, hogy szebb az ősz és legszebb a tél, hogy birodalmában nemhogy soha nem megy le a nap, de soha nem kel már föl. Jó koncert ez, még ha két szám között a karmester Jonas Alber lötyögését is nézni kell.

A második rész Wagner, mintha Pape is a régi típusú énekesek közé tartozna, akik az anyanyelven előadott operai jeleneteket sokkal intenzívebben tudják tolmácsolni. És amikor megnyugodna az ember a frissen kidolgozott elméletében, akkor az egyetlen ráadás a Pomádé király áriája. Ami nyilván nem anyanyelvű, de nagyon szép magyar kiejtéssel hangzik el, a záró mélységeknél egy kézmozdulattal jelzi, hogy ez már szörnyű mély, persze, azokhoz egy Székely Mihály kellett, de tényleg ez a koncert csúcsa, nincs miért tovább folytatni az együttlétet. Pape is megfogja a kottatartóját, azzal távozik. Azért jöhetne máskor is.    

Jobb hely most a Margitsziget, ha klasszikus zenéről van szó, mint amikor utoljára láttam. Javultak talán a hangszórók is, hátrafelé lezárták a teret egy kivetítővel, még ha a hozzá mellékelt operatőrök közül nem is mindegyik jött rá a kamerakezelés csínjára és bínjára. De arrafelé legalább nem szökik a hang. Amennyi bizonytalanság marad, az épp kellemes is lehet, nem lehet száz százalékos pontossággal megmondani, hogy a Bach Passacaglia Respighi által készített zenekari átirata miért ilyen, amilyen. Respighinél fogyott el a patron a fantasztikus kezdés után, vagy a Nemzeti Filharmonikusok nem tudta fönntartani a művet a víz fölött, esetleg a keverés a hibás. Akármi is a magyarázat, a kezdéshez a műsorválasztás így is kreatív, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna a darabot a zenekarral, és valószínűleg jobban játszották el, mintha a reformáció évének tiszteletére mondjuk valamelyik Brandenburgi versennyel próbálkoztak volna. 

Majd Mendelssohn és a Reformáció szimfónia lesz a koncert vége, de közben, Luthertől függetlenül előadták az e-moll hegedűversenyt is, Hilary Hahn szólójával. Aki rendíthetetlenül kitűnő hegedűs. Nem voltam az első perctől biztos benne, bár az egyértelmű, hogy jóban vannak a hangszerrel, engedelmes a jószág, a kezdet azonban egy kicsit nehézkesnek hangzott. Aztán összemelegedett a mű és sok előadója, egyszer csak azt nézte már az ember, hogyan röpköd a vonó, hogyan mosolyog ezen még az előadó is, mint aki maga sem érti, miért megy ez ennyire természetesen. A természetesség azonban mindig azt is jelenti, hogy tele van egyéni megoldásokkal az előadás, itt könnyebb, ott súlyosabb, itt lassabb, ott épp hogy nem szikrázik az egész. A Filharmonikusok meg mennek utánuk, mármint a vonó, és a vonótartó után, összenéznek, szólista és játékosok, összetalálkozik Hamar Zsolt és Hahn elképzelése, nagy befejezés, nagy brávózás.

Egy Bach-tétel a jutalomfalat, amitől máskor agybajt lehet kapni, mert mintha ezek a hihetetlen művek szép lassan tételekre esnének szét, és ráadásdarabokká válnának, de most a reformációról is szó van, ugyan, kit kellene játszani. Biztosan lesz egy halom értelmetlenség a nyári koncertek között, de ez most nem az.