Ahogy Mozart viháncol az Amadeusban: miért nincs három fejem, hogy mindegyikre másik parókát tehetnék. Miért nincs két fejem, két testtel, négy füllel, hogy az egyiket ide, a másikat oda küldhetném, aztán megbeszélnék, mi volt a fontosabb esemény. A Parsifal vagy Gruberova-Schade? Látatlanban persze a nagyobb falat a kiadósabb, hogy lehetne egy zongorakíséretes áriaestet egy háromfelvonásos, ötórás agy- és lélekmosással összevetni?  

Nem tudom. Vagy tudom: Edita Gruberova akkora énekcsoda, hogy jöhet Wagner a zenekarral meg a válogatott énekesek, kivételesen nem azt érzi az ember, hogy az élet máshol van. Nem tudni, hol, de máshol. Vagy tudni, hol, a Müpában, de az is máshol van.

Azért a Müpa is csodálatos hely, Peter Seifferttel, aki most is elég jól szól, miközben Parsifal gyermek voltát ezzel a sok hajjal, deréktáji vaskossággal nagyon meggyőzően mutatja. Eric Halfvarsonnal, aki Gurnemanz öregségét ábrázolja ezzel a rozzanásra hajlamos, de anyagában őserejű hangjával, amitől egy kicsit megrezzen az ember, és rezzenve marad abban a röpke két órában, ameddig az első felvonás tart.

Hol az élet, nem tudom. De nem volt könnyű hibázni annak, aki zenét ment hallgatni tegnap Pesten.  

Nem tudom, miért gondoljuk, hogy a halottak gonoszak, hogy félni kell tőlük, és jobb, ha szaladunk, ha egy hiányos fejű nő veszi üldözőbe az embert, pláne, ha meg is akar csókolni, de azt azért belátom, hogy amikor éretlenkedek egy múmiás filmet nézve, akkor voltaképpen ugyanezt teszem. Szaladok a koponyacsont és az összeszáradt kezek elől. Hiába képzeli az ember, hogy ő már ezen túl van, és azt remélte, hogy a film végén megmagyarázzák, amit a szereplők sem értenek, vagyis hogy miként kerültek ezek a hatalmas, egyiptomi kövek Mezopotámiába, ez nyilván csak valami hűvös hullám, megnyugtató józanság. Mitől félnék, még ha 3D vagy IMAX, akkor is csak film. Jaj, mennyit röhöghettek, amikor el kellett úgy félelmetesen kúszni a háttérben.

Egyszer volt hasonló élményem, modern táncestet néztem meg egy vidéki színházban, és a katarzist fokozandó a táncosokat elvegyítették a közönséggel. Amíg a kólámat iszogattam békésen, a lábam mellett pókjárásban elsétált egy kifestett arcú művész.

Közben meg nagyon is valóságos küzdelem folyik a halál ellen. Tom Cruise, akiről mindig elmondták, hogy vagy a génjei csodálatosak, vagy a plasztikai sebésze, az emberélet útjának jóval több, mint a felénél kénytelen lassan föladni a harcot. Mindenféle emberi szövetek hiányoznak az arca szem alatti részéről, ugyanakkor az arcrész maga olyan feszes, mintha pont a forgatás napjára lobbant volna be a foga. Tíz éve gúnyos mosollyal nyugtáztam volna, hogy a hiú majom mit meg nem tesz a konzervációért. Ma inkább megilletődve nézem, mint valami hollywoodi Leonidászt: tudja, hogy veszíteni fog, de harcol az idő ellen.    

Azt hiszem, viszonylag átlagosak a rulett-élményeim. A megfelelő korban, huszonévesen mentem először, tíz dollárral a zsebemben (Budapesten), ezzel az óvatos, a krupiékat többnyire idegesítő játékkal, színre meg páros-páratlanra téve egy óra alatt a tíz dollárból négyszáz lett, elégedetten távoztam. Akkoriban, ugye, még háromszáz dollár volt a hivatalos, háromévenkénti keret, szóval egy szerény utazást kellemesen támogatott meg a pénz. Támogatott volna. Mert másnap rájöttem, hogy ha ehhez ilyen érzékem van, akkor ostobaság tíz dollárral vacakolni, meg kell próbálni százdolláros alapon folytatni a vagyongyűjtést. Igen, igen, százdolláros alapon az pont négy gurítás, és az ember rájön, hogy még sincs ehhez különleges érzéke.

Nyilván nem ez az egyetlen különbség Dosztojevszkij és köztem, de ez elég lényeges: ő kisregényt tudott élni és írni a saját rulettkalandjaiból. Filmalapot, színházi alapot, amit most a Radnótiban játszanak, és ami szinte megvilágosító erejű előadás. Nem pusztán azért, mert ha igaz, hogy Sebestyén Balázs gyerekének keresztelőjekor vagy névadójakor csak két Benett volt az országban, és most végre tudom, ki volt a másik, az eh. Vilmányi Benett, az előadás címszereplője, hanem mert itt ez a jó kis előadás. Szépen meg van álmodva, meg van valósítva, jelmez ötös, díszlet hatos, Izsák Lili munkája mindkettő. Szenvedély, téboly, szerelem, testiség, Dosztojevszkij-féle önsorsrontók, iszonyodó kis szegények, unott kis gazdagok. Minden jó, és mégis unalmat érzek, mondhatatlan űrt, vagy nem is tudom: inkább mondható űrt. Ha vizsga, akkor mindenki jó jegyet kap, még Vilmányi Benett is, aki pont úgy játszik, ahogy egy tehetséges vizsgázó, igyekszik mindent, de mindent megmutatni magából, csak néha a szavait nehéz követni.

Nem érdekel. Ez az alapérzés. Remélem, nem azért nem érdekel, mert elmúlt már a szenvedélyes élet, hanem mert a világával nem tudok mit kezdeni. Mert annak idején nem volt szerencsém. Nem kapott el a nyerés vágya, a kiválasztottság érzete, hogy tessék, velem van valaki odafönt, és azt akarja, hogy gazdag legyek idelent. Nem szól rólam, és nem érdekelnek eléggé, akikről szól. 

Azt, persze, mégsem állíthatom, hogy kizárólag szerencsejáték-függők élvezhetik az előadást. Legfeljebb azt, hogy talán ők sem.     

A nagy képzőművészekből Velencében hajónév lesz, ott úszkál a vízen Raffaello, Donatello és Michelangelo, talán ezt játsszák a mennyországban snóblizás helyett, az nyer, akinek nagyobb a vízkiszorítása. Mellettük Bellini igazi sztár, mert koktél lett belőle, baracklé és pezsgő keveréke. A rózsaszín a pohárban némileg hasonló a fatáblára kent rózsaszínekhez, és néha vitatkoznak csak az emberek, hogy a név a festő Bellinire vagy a zeneszerzőre utal. A festőre. 

A tengertől beljebb, sokkal-sokkal mérsékeltebb vendégjárás mellett, Coneglianóban éppen Bellini kiállítás van, Rovigóból vitték át az anyagot. Már a címnél érdemes figyelni, Bellini és a bellinisták, nem kell nagyon játszani az "engem át nem vernek" turistát, hogy tudjuk, több lesz a követő, mint a Giovanni Bellini-kép a falon, de voltaképpen épp ez az, ami érdekel. Nem is magukban a követők, bár Andrea Previtali könnyes szemű fiatalemberénél sokkal szebbet nem kívánnék a szobám falára, mint inkább az, hogy talán megérti az ember a folyamatot. A velencei festészet történetét, hogy miképp is lett Belliniből Tintoretto, a világosságot, választékosságot, a szellem napvilágát jelentő napfényes képekből miképp lesz ez a padlizsánszínű, barna és bordó őrület, csavarodás, izmozás, örök vihar. Valahogy ez Rómában érthetőbb, jön Michelangelo, és mindent elvisz a végletekig, hogy aztán két generáció bizonygassa, ő nem a vég, hanem csak a kezdet.  

Egy ideig biztatónak látszik a helyzet, Bellini Madonna süti le a szemét koktélszínű köpenyben, Jézus körülmetélése, ezerszer restaurálva és átfestve, szerencsére pont az nem látszik, amiről szó van. Szépen, lassan vonják ki a napfényt és a zöldet a képekből. Nem nagy a kiállítás a Sarcinelli palotában, és tényleg olyasmiket néz meg az ember, ami mellett esetleg elsétálna egy nagy múzeumban. Csak válasz nincs semmire. A kiállítást négy Tintoretto-portré zárja, szakállas fejek. Épp úgy egy másik világból keresik a tekintetünket, ahogy szokták. Az ember rezgő fejű, öreg velenceinek érzi magát velük, aki sopánkodik, hogy nem arra ment a világ, amerre mennie kellett volna. Most már, persze, mindegy. 

Azt szokták mondani, hogy aki angol és karmester, az elkerülhetetlenül lovag is, de most a hatóságok majdnem megcáfolták a hagyományt. Jeffrey Tate-nek csak hat hete volt, hogy gyakorolja az új aláírását, és Sir Jeffrey legyen. Munka közben halt meg, Bergamóban próbált, összeesett és meghalt.

Nagyon régiek az emlékeim róla, a Kongresszusi Központban lépett föl, talán még a nyolcvanas években. Beethovent játszottak, Bruno Leonard Gelber volt a szólista, és ahogy végigsétáltak a pódiumon, Gelber a járógépbe szorított lábával, Tate a születési rendellenesség miatt meggörbült, kifacsarodott felsőtesttel, mintha mindketten a zene és a szellem győzelmét hirdették volna a test és a végzet fölött. Félelmetesek és gyönyörűek voltak. Hetvennégy éves volt, majdnem a felével élte túl a neki jósolt ötven évet, úgyhogy a mostani, korai karmesterhalálok idején se essen kétségbe senki, aki ezt a foglalkozást választja: valószínűleg a vezénylés a hosszú élet titka. Hogy Jeffrey Tate-nek is ez lesz a munkaköre, abban viszont ő maga sem bízott, zenei elkötelezettsége ellenére is elvégezte az orvosi egyetemet, de aztán mégis asszisztens és korrepetitor lett. Remekül zongorázott, szerette az énekhangokat, szerencséje is volt, így aztán Boulez Ring-ciklusában segédkezett, utóbb Solti mellett dolgozott, de Karajan késői Don Giovannijában is ő játszotta a continuót. Közben kiderült, hogy mégis bírja a test, vezényelt operát, először Carment, aztán mindent, amit csak akart, főleg Wagnert és Richard Strausst. 

Nézegetem, mit is érdemes az emlékére hallgatni. Talán valamelyik Mozart-zongoraversenyt Mitsuko Uchidával, bár mindkettőjüknek hajlama van arra, hogy korrekt és választékos zenélésbe kezdjenek a stúdióban, ami, sajnálatos módon a végén csak választékos marad, de nem korrekt. Tate Haydn-szimfóniái is ettől szenvednek, mindent hall az ember, csak az egészet nem. Talán a Bailerót, Kiri Te Kanawával, Cantelopue Chants d'Auvergne dalciklusából. Ahogy a zenekari bevezetés hipnotikus szépsége, távolsága, lassúsága végül dallá válik. Végül dallá válik. 

Hogy mi mit keresünk vagy mit találunk meg Bosch művészetében, azzal még csak-csak elboldogulunk. A meg nem tapasztalhatót tapasztaljuk meg, a hirtelen méret- és léptékváltásokat, egy arcot a háttérben, fehéren és idegenül, miközben annyi szörnyű dolog történik az előtérben. Annyi okunk van félni, és Boscht nézve legalább tudjuk, mitől félünk, és elég becsukni a szemünket, hogy ne kelljen szorongani. Az már más kérdés, hogy mi a műsor a lelkünk moziján, hogy mit vetítenek a szemhéj belső oldalára, de nagy valószínűséggel nincs olyan fantáziánk, mint a régi, németalföldi mestereknek.

 De mit találtak ebben szépnek az olasz gyűjtők? Akik hozzászoktak, hogy azt látják a képen, amit szeretnek, a kék eget, zöld mezőt, határozott arcvonású, szép embereket, felhőket, fákat, a körülöttük és körülöttünk lévő világ csodáit. És akkor jön valaki északról, és lefest egy keresztre feszített szakállas nőt, Szent Wilgefortis. Az emberek gyalázzák szegényt, ordibálnak, mutogatnak rá. Mellette a triptichon két oldalsó képén Remete Szent Antal lát szörnyűségeket, a másik oldalt pedig két, beszélgetésbe merült emberrémség mögött hajók süllyednek a tengerbe, úgy szép az élet, ha zajlik. Csakhogy a röntgensugaras átvilágítás megmutatta, hogy eredetileg nagyon is csöndes, nyugodt, mediterrán jelenetek voltak, mező meg ég, imádkozó főalakkal. Na ez az, amiből az olasz megrendelő, köszöni, de nem kér, ilyet a saját festők is tudnak. Tessék borzalmasnak lenni, mondták Boschnak, aki erre a csaknem kész képet gondosan átfestette, legyen nektek sötétség és kukacok, patkányok és hüllők. Ilyen esetekben mondta azt Luther, hogy: "Ördög, máris a nadrágomba szartam." Az olaszok talán csak annyit tettek hozzá: de jó, hogy nem kell emiatt beutazni a fél világot, a szörnyűség házhoz jön.   

A legnagyobb újdonság a monogram, eddig Hieronimus Bosch volt a festő általánosan elfogadott neve, most Jheronimus lett a Dózse Palotában. Amúgy nincs semmi újság, kicsit becsapós az egész kiállítás-akció, nem gyűjtöttek össze semmit, azokat a képeket lehet látni, amelyeket erre járva mindig látni lehetett. Legfeljebb átcipelték a festményeket az Accademiáról a palotába, itt is, ott is hosszúak a sorok, harcolni kell az elragadtatásért. Ámbár, hogy ne legyek igazságtalan, a Dózse Palotának vannak hosszú napjai is, 23 órás zárással. Bosch gyűjtője és rajongója volt Domenico Grimani bíboros, azért kerültek az északi képek ide, délre, Velencébe. Idegenben vannak, mintha kicsit melegük is volna, mintha a nagy Tintorettók között ezekre az aprólékos dolgokra sem idő, sem figyelem nem jutna. Más a technika, Bosch nem rajzolós festő, ecsettel kezdi, nem imádja úgy a szépen kacskaringózó vonalakat, mint az olasz kollégák.  A témája azonban univerzális, mint a vele hozzávetőlegesen egyidős Botticelli Isteni színjáték illusztrációiban: mi lesz velünk a halálunk után? Bosch filmet forgat, ugyanaz a lélek indul meg az úton. Vagy sok magányos látja meg a fényt, amit azóta a halálközeliek és megállt szívűek mesélnek? Alagút, és nagy fény, angyal kíséri a pucér lelket, amely mint egy kába lepke, szinte belehullik ebbe az örök világosságba. 

Bár érteném, miért találják ezt egyesek annyira megnyugtatónak. 

Nyomasztó és néha nagyon csúnya is, amit Damien Hirst csinál, ráadásul olyan méretekben és mennyiségben csinálja, hogy az már nem lehet ő, mármint a kivitelező, ő csak álmodik, tervez, dolgoztat, jóváhagy. Óriási szobrai állnak most Velencében, kint is, bent is. A Dogana előtt nagy, szürke, carrarai márványtömb, elkínzott arcú lovast teker körbe egy óriáskígyó, melynek még fogai is vannak, szörnyű állkapcsát az ember fejére nyitja, rosszat fogunk álmodni mind, akik nézzük. Odabent azonban hatalmas léptékek és hatalmas koncepció, az Unbelievable hajó roncsai közül fölhozott kincsek. Tökéletes és nagyszabású a kidolgozás, a kincsek szobrok, márványok és bronzok, aranyak, fegyverek, ékszerek. Mintha igaz volna. Filmfelvételeken mutatják be, ahogy kiemelik a hatalmas szobrokat a tengerből, fényképeken fedezik föl a búvárok a tenger mélyén heverő műkincseket. "Somewhere between lies and truth lies the truth" - hirdeti az írás a falon. Hirst nem enged félreértést, a megvalósítás aprólékos tökéletessége ellenére hagy egy csomó jelet, például olyanokat, hogy egyes tárgyakat vagy szobrokat több változatban és állapotban is láthatunk, megtisztítva és mohák, kagylók, csigák, szivacsok által benőtten. Persze, hogy teljes a kulturális keveredés, az Unbelivable roncsai közt van minden, keleti és nyugati, görög és egyiptomi, Miki egér és arany skorpió, gyöngyökkel. Valahol aztán letottyan a néző, és hagyja magát.

Mondjuk itt, a lótuszülésben látható sokméteres szerzetes előtt. Az arcát a kezébe temeti, de annyi rajta a tengeri növény, hogy már szerzetesnek is absztrakció, alig vehetőek ki a tagjai, csak egy nagy kőháromszög. Emberként kilépett az időből, szoborként be se lépett az időbe. Egy nap majd megrázza magát és föltápászkodik. Akkor lesz jaj nekünk. Vagyis: addig nem jaj.

A velencei biennálé alapvetően mégis olyan, mint az Eurovíziós Dalfesztivál. Nagyon kicsi ideje van mindenkinek, hogy fölhívja magára a figyelmet. Jönnek, benéznek, és ha nincs semmi mellbevágós, már mennek is tovább. Ebben a műfajban mi hagyományosan gyengék vagyunk, most sincs változás. Várnai Gyula nagy neonfelirata várja a betévedőt: Peace on Earth. A világító betűk a magyar pavilon udvarán állnak, süt rájuk a nap, az sem egyértelmű, hogy világítanak. Lehet, hogy van ebben valami kettős csavar, azt világítjuk, amit nem kell, oda küldjük a fényt, ahol van elég, nem tudom, de az egészről nehéz volna azt mondani, hogy berántja a nézőt. Pedig odabent aztán van jelvényekből kirakott szép szivárvány, és a szocialista Magyarország egyéb emlékei, Stanislaw Lem-interjú meg Mindent tudni akarok, a régi szovjet ismeretterjesztő sorozat, ámbár ezt aligha értik sokan a régi szovjeteken kívül.

Legalább nem görcsölünk, hogy figyeljenek ránk.

Akkor viszont kit nézzünk? A németek nyertek idén, de ha az ember lekési a 12 és 2 között zajló szeánszot, akkor nem sokat kap, elmélyedt arccal sétálgathat az üvegpadlón, közben szörnyű zajokat hallgathat, és nem érti, ez mitől annyira más. Amerika a pusztulással vacakol, mesterségesen koszol és hámlaszt egy épületet. Az izraeliek szintén mesterségesen koszolnak, és ehhez kávézaccot használnak, annak illata is van. Sokan várják a világvégét, az látszik. Pech, hogy ha bekövetkezik, nem mondhatják már el senkinek, hogy "ugye, megmondtam".  A franciák berendeztek egy nagy zeneszobát, létező és nem létező hangszerek állnak egy faborítású teremben, az őrök egész nap pörölnek a látogatókkal, hogy ne nyúljanak se a zongorához, se az emberméretű balalajkához. Néha talán zenélnek odabent, de akkor sem érzem a fondorlatot: itt egy zenei stúdió, ami úgy néz ki, mint egy zenei stúdió. Vagy ez volna a képzőművészet legkeményebb kritikája: annyira nincs már, hogy helyette egy másik művészetről kell beszélni? 

Csehszlovákia. Ilyen ország már nincs is, de hiába villogna az ember a történelmi felkészültségével, itt még igenis jönnek a csehszlovákok, a Biennálén nem váltak ketté. És ha nincs ország, akkor ők olyat mutatnak, ami tényleg nincs, a csehszlovák tengert. Vetített víz mormol, a kacsák vagy ludak finom, belső fénnyel derengenek. Szép művészet. 

Persze, hogy van egy kis magyar narancs érzet, kicsi, meg savanyka. Amikor a városban mindenki a kóválygók arcába akarja kiabálni, énekelni, suttogni, hogy itt vagyunk, élünk, fontosak vagyunk, nekünk ennyire telik. Ettől még igazán nem rossz Vincze Ottó munkája. Nincs is rossz helyen, a Giudeccán, az Ostello előtt, közel a Redentore. Odabent csupa diák, kijönnek, és szembesülnek ezekkel a szép, nagy biliárdgolyókkal. És azt mondják, amit mondani kell: de jó. Ami másutt sík, az itt víz, és, ugye, a víz is lehet sík, de az itt éppen a biliárd halálát jelentené, nem koccannának a golyóbisok. Erről azonban szó sincs, nagy a hajóforgalom, hullámzik a tenger, a golyók lökdösődnek, koccannak (bár a hanghatás sajnos elmarad). Nem fényképezik le annyian, mint Damien Hirst óriáskígyó által szorongatott, ágaskodó lovát, nem tátják rá a szájukat, mint a sokemelet magas, lefordított, arany kémcsőre, nem oly mély mint egy kút, és nem olyan széles, mint a templomajtó. De megteszi.