Azért találkozunk, mert megjelent egy új lemez az Eratónál, Orfeusz története címmel. Minden, csak nem Gluck, vagyis Monteverdi, Sartorio és Rossi zenéivel mondják el a történetet. Philippe Jaroussky Orfeusz, és mellette Eurüdiké Baráth Emőke. Azért nem találkozunk, mert, szokás szerint nincs itthon, járja a világot.  De hát beszélni attól még lehet. Facetime. 

- Mi dolgod van Glyndebourne-ban? 

- Bemutató lesz itt három hét múlva, egy opera, Francesco Cavalli Hipermestrája, ami nem egy gyakran előadott opera...

- Én még hírét sem hallottam. Az Ormindónál megakadtam. 

- A Callistót is szokták játszani, de ez most nagy dolog, hogy előadják Angliában. William Christie fog vezényelni, Graham Vick rendezi. Eléggé nagyszabású esemény a bemutató, amelyben a címszerepet éneklem. 

- Amikor elkezdtél énekelni, erre készültél? Hogy senki által nem ismert darabokat mutatsz be? Vagy egy hagyományos Susanna-karrierre gondoltál?

- Semmire nem készültem.

- A zene, gondolom, benne volt a családban. A nővéred az Opera zenekarában fújja.

- Nem, nem. Sokszor mondjuk a tesómmal, hogy mi olyanok vagyunk, mint két alien. Nem is értjük, hogy ez hogy történhetett, de hát a tehetségek hetedíziglen öröklődnek, így nem is tudjuk, kitől maradt ez ránk. Nem volt semmiféle támogató közegünk. 

- Néztél valamit a tévében tizenévesen, és elkezdtél énekelni? 

- Nem, nem. A tesóm nyolc évvel idősebb, ő nagyobb csoda ebből a szempontból, mert előtte tényleg nem volt semmi példa. Anyukám beíratott mindkettőnket zeneiskolába, de ő igazán mindenhova beíratott minket, nem árt a gyerekeknek. Én meg folyamatosan majmoltam a tesómat, amikor zongorázott, akkor én is odamentem, aztán én is akartam hangszeren játszani. 

- De ő nem énekelt. 

- Nem, ő oboista. 

- Akkor ki jött rá, hogy hangod van? 

- Olyan fura ez a kérdés. Én mindig énekeltem. Az iskolában népdalversenyekre jártam, aztán kitaláltam, hogy tanulnék énekelni, a tanár meg azt mondta, hogy szerinte ezt adjam fel, mert nem vagyok elég tehetséges... 

- Akkor most időnként visszajársz hozzá, hogy megmutasd magad? 

- Nem, sose találkoztam aztán vele. Mindenki tévedhet. 

- Legalább nem tört össze. 

- Ha valaki beszól, az nálam inkább olaj a tűzre. Addig mentem, amíg más útvonalat nem találtam, de nagyon kanyargós volt ez az út. Annyit tudtam, hogy a barokk zenét szeretem. Nem is az éneket, főleg a hangszerest. Bach már kamaszkoromban olyan érzéseket váltott ki belőlem, amilyeneket nagyon kevés más szerző. Ez valahogy odaterelt Monteverdihez, meg a régi szerzőkhöz. Schütz, Buxtehude. Ezeket mind úgy tizennyolc éves koromig megtaláltam és rákattantam. 

- Akkor nem is tértél le a szabályos lírai szoprán útról, hanem már eleve ezt kerested. 

- Engem sosem izgatott az, hogy Donizettit énekeljek, meg ilyesmit. A hagyományos lírai szoprán repertoár csak most kezd el érdekelni, mert úgy érzem, hogy jöhet az is, egy Adina és a többiek. De most inkább Mozart érdekel. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen a hangom, mit lehet belőle kihozni, és nem fogok kiállni olyan dologgal, amiről nem vagyok teljesen biztos, hogy jó lesz. 

- Végigjárod a zenetörténetet a barokktól, és amikor már ötven éves leszel, jöhetnek a kortársak? 

- Fogok énekelni Messiaent novemberben, és nagyon várom már. 

- Nem félsz tőle, hogy árthat? 

- Amikor megjött a felkérés, valaki helyett találtak rám fél éve, meghallgattam először a darabot. Nem az egészet, mert négy órás. 

- Melyik darab ez? 

- Assisi Szent Ferenc. Meghallgattam az Angyal szerepét. Gyönyörű, dallamos zene, nincs benne semmi hanggyilkos, mégis 20. századi. Nagyon szeretem egyébként Messiaent, és örülök, hogy végre valami mást kaptam. 

- Azt érzem, hogy te azért külföldön híresebb vagy, mint Pesten. Hogyan helyeződött át a karriered nyugatra? Nyilván mindenki erre vágyik, hogy fölfedezze valaki, és egymás után jöjjenek a lehetőségek... 

- Ez a kulcs, amit mondtál, hogy valaki felfedezze az embert. Segítse. Magyarországon rengeteg énekes van, aki világklasszis kvalitásokkal rendelkezik, és mégis csak otthon énekel. Jó, nem rengeteg, de vannak. Nagyon nagy szerencsém volt, mert elmentem egy versenyre Innsbruckban, és minden ott dőlt el, mert ott volt Alan Curtis, aki azóta sajnos már meghalt. Neki köszönhetem, hogy elindultam. Lehet, hogy másként is elérkeztem volna ezekhez a felkérésekhez, de Alan Curtis meglódította az egészet, mert azonnal bedobott a mély vízbe. Minden énekes, aki nemzetközi karriert csinál, azért teheti, mert valaki meglátja benne a lehetőséget, és segíti. Óriási tévhit, hogy csakis egyedül, segítség nélkül lehet valamire jutni. Ilyen nincs. Alan Curtisnek megtetszett a hangom, belehallott valamit. Idősebb mestereknél észrevettem, hogy ez megtörténik, hallják, hogy mi van benne. Nemcsak azt, ami akkor megszólal. 

- De mi az, ami neki jó ebben? 

- Ő nagyon sok szopránt fedezett föl. De mezzókat is. Nagyon sok énekes köszönhet neki sokat. Joyce DiDonato például. Nem mintha most hozzá akarnám hasonlítani magam. Vagy Karina Gauvin, aki szintén az ő felfedezettje. Curtis nem foglalkozott azzal, hogy én híres vagyok-e vagy nem. Csak és kizárólag egy énekes kvalitása érdekelte. És a zene. Nagyszerű muzsikus volt. Mindenkit sokkolt a halála. 

- Neked személyesen mit jelentett a halálhíre? Mintha egy rokonodat veszítetted volna el? 

- Annyira azért nem voltunk közel egymáshoz. Egyszer voltam nála próbálni, az egész zenekart vendégül látta. Firenzében élt egy gyönyörű házban, volt medencéje, mindenki abba ugrált. Egyébként viszont eléggé távolságtartó volt. Az utolsó pillanatig dolgozott, képezte magát. A halála előtt nem sokkal beszéltem vele, és mondta, hogy most épp spanyolul tanul, mert megy Sevillába. Nyolcvan évesen nem szűnt meg tanulni, újat kezdeni. Hát, igen, ő ilyen volt. 

- A régi zene nagyjaival te mind emberközelségben vagy. Mint valami skalpgyűjtő, majdnem mindenkit levadásztál. Van valaki, akivel nagyon szeretnél együtt dolgozni? 

- Pont William Christie volt ilyen. Ez is elég érdekes, mert jelentkeztem a Jardin des Voix-ba, Christie énekes akadémiájára 2012-ben, és nem választottak be. Egy napig teljesen ki voltam borulva, mert arra tényleg nagyon vágytam. Ő azon a meghallgatáson pont nem volt ott, mert valami közbejött, csak Paul Agnew volt jelen. Szóval Christie-hez is kanyargós úton sikerült eljutni. 

- Hány százalékban voltak rosszak ezek a meghallgatások? Mert mondod, hogy ez sem sikerült, meg az sem, közben meg az utad annyira egyenesnek látszik. Sok pofont kellett összeszedni? 

- Nagyon-nagyon sokat. Volt pár évem, ami erről szólt. Nyilván ami rossz, azt nem fogom kiteregetni meg kiposztolni a Facebookra, de ha valakit érdekel, szívesen elmondom neki, hogy mik voltak a rossz élmények. Sok pofont kell elviselni. Nyilván minden meghallgatás után azt érzi az ember, hogy lehetett volna jobb, bár amikor előénekeltem a Jardin des Voix-n, az egy jó meghallgatás volt. Nem csak azért nem kerül be valaki, mert rosszul énekelt. Ez például egy francia projekt volt, nekem akkor a francia tudásom, a kiejtésem elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Nagyon szeretik a fiatalokat, a huszonkét éveseket, én meg már huszonhat voltam, ez is lehet egy szempont. Talán túl határozott elképzeléseim voltak. 

- Akkor visszatérve az előző kérdésre: kik azok, akik nagy hatással voltak a pályádra? 

- Alan Curtis. Aztán William Christie is, bár most elment két hétre, de nagyon várom vissza. Egyszerűen annyira súlyos figura, már a szó jó értelmében, akkora tudás van a fejében, hogy hihetetlen. Lehet, hogy furcsa, hogy azt várod, külföldit mondjak, de rengeteget tanultam Vashegyi Györgytől. Főleg a német zenében. Kiejtés, frazeálás... Ő is egy két lábon járó enciklopédia, mint a régizenei karmesterek általában. Mindenkitől föl lehet csípni valamit. Emmanuelle Haimtól a zenéhez való hozzáállást. Vagy Jordi Savall. Ő leginkább azzal hatott rám, hogy milyen alázattal és szeretettel fordul a zene és a zenészei felé. Tényleg olyan, mint egy apa, mindenkit magához ölel, mindenkit szeret. 

- Furcsa, hogy ezt mondod. Én mindig azt látom benne, hogy szépen meg van csinálva a haja, a szakálla, a sál a nyakában, hogy olyan festői a megjelenése, hogy biztos nagyon szereti magát... 

- Egyszer vonattal utaztam vele, Párizsba mentünk egy vidéki koncert után. Meghívott reggelire az állomáson, ittunk egy kávét, és elkezdtünk beszélgetni. Sok kedves karmester van, nem csak szörnyek, de Savall teljesen komolyan kérdezgetett a családomról meg mindenféléről. Valaki, aki egyébként tök híres, mindenki tudja, ki ő, és tényleg érdekli, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy lettem zenész. Meg voltam hatva, hogy veszi a fáradságot, és meg akar ismerni.  

- Mondtad, hogy vannak szörnyetegek is. Megmondod, kik azok? 

- Semmiképp nem mondok neveket, de vannak olyanok is. Tényleg csak egy pár figura, de azok hírhedtek. 

- Azt is mondtad, hogy a karmesterek gyakran tudósok is. Az énekesek is?  

- Van köztük. Andreas Scholl például, vagy Philippe Jaroussky. Nagyon sokat tudnak a zenetörténetről és a barokkról. 

- Szükség van rá? 

- Van, akit magabiztosabbá tesz. Én megtanulom a zenét, a szöveget átveszem a coach-csal, és bízom az intuícióban. Nekem ez a járható út. 

- Jarousskyt említetted. Épp most közös lemezen szerepeltek. Ez most valóban közös lemez vagy Jaroussky-lemez? 

- Ez egy Jaroussky-lemez, inkább róla szól. Orfeo a központi téma, akihez nyilván kell egy Euridice, aki egyébként is mindig keveset énekel az operákban. Nem ő a központi figura. Fölkértek részletekre, duettekre, meg volt egy áriám is... 

- Azért ez nem annyira kevés. Mégsem tettek rá a borítóra, ami, remélem, neked nem esett rosszul, mert nekem rosszul esett. 

- Ebből nem csinálok ügyet. Ha nem írták volna rá a nevem, az zavarna. 

- Ki egy ilyen lemezen a szellemi vezér? Megkérdezték, hogy mit szeretnél énekelni? 

- Nekem átküldték a kottát, és kész. Szerintem az egészet Philpppe találta ki, ő olyan okos, tudós fajta, úgyhogy alighanem ő volt. Lett a lemeznek egy íve, amit biztosan ő álmodott meg. 

- Nagyon más lemezre énekelni? Érzed, hogy ez most maradandó, ha elrontod, úgy fogják hallgatni?  

- Én amúgy is elég szorongós vagyok, de ha jó a zenei rendező, türelmes, meg nem engedi, hogy az énekesek kiboruljanak, az azért nagyon jó. És annyiszor lehet próbálkozni, amíg nem lesz végleges. Csinálunk egy tervet, hogy mit veszünk föl, milyen sorrendben, abba azért beleszólhatok. Ha reggel lesz a felvétel, akkor inkább a mély részeket venném föl, mert olyankor a mélyek könnyebben mennek. 

- Régebben, ha egy magyar művész egy nemzetközi, nagy cégnél lemezt készített, az befutottnak érezhette magát. Ma azért egy lemeznek más a súlya. 

- Nagyon nehéz ez a lemez dolog. Én megtisztelve érzem magam, mert nem számítok azért annyira híresnek, vannak nálam sokkal ismertebbek, főleg Franciaországban. Itt arról van szó, hogy mennyit tudnak a lemezből eladni, és nagyon megfontolják, hogy kire adnak pénzt. Mindig kell legalább egy húzónév, különben nem fogják megvenni az emberek. Szinte már senki nem hallgat CD-t. Szörnyen hangzik, de tényleg ez van. A koncert és az élő előadás vette vissza a főszerepet, ami más szempontból nagyon jó. Ennek köszönhető, hogy annyi jó művet fölfedeztek és színpadra állítottak. Cavalli most a reneszánszát éli...

- Ami mindenképpen szép dolog egy barokk komponistától. 

- Húsz évvel ezelőtt csak kezdeményezések voltak, de most, az utóbbi években kivételes pozícióba került ez a szerző, és nekem ez nagyon jó. 

- Mitől más  a barokk éneklés és a hagyományos operaéneklés? Nyilván számít a hangolás. Téged a gyakorlatban ez zavar? 

- Zavar, mert abszolút hallásom van, és amikor át kell váltani 415-re (vagyis hogy a normál zenei A a ma megszokott 440 Hz helyett 415 Hz legyen), az nekem horror. Jó pár napig teljesen meg vagyok kergülve. Ami a legidegesítőbb, az a 430, a Mozart hangolás. Akkor állandóan azt érzem, hogy hamis vagyok, és az iszonyat. Folyton kérdezem a kollégákat, hogy nem hamis, mert végig úgy hallom, hogy alacsony vagyok. Aztán megszokja az ember. Most 415-ben vagyok. Szerintem csak stíluselemek vannak, amiket használunk a barokkban, de a hangképzés, a legato az nem szabad másként történjen. Igyekszem ugyanúgy énekelni a barokkot, mint bármi mást. Két hangot egymáshoz tapasztani, legatót énekelni, és nem szeretem az egyenes hangot. Néha-néha belefér, de technikailag sem jó, mert befeszül minden. A vágó, egyenes hangokat próbálom elkerülni, és szeretem a természetes vibratót. 

- Sokszor mondod, hogy a hangom így csinál meg ezt szereti. Tulajdonképpen ketten éltek egy testben, te meg a hangod?

 - Minden énekes így van ezzel. Első dolog reggel, hogy khm-khm, csinál egy ilyet, hogy minden rendben van-e. 

- Van, aki egész nap ezt csinálja. 

- Szóval felelősség, ezerszer elmondjuk, de valóban a testünk a hangszerünk, muszáj vigyázni rá, mindent alárendelni neki. Még azt is, hogy mit eszik az ember. Különben nem fog úgy szólni. 

- Rabság? Utálod? Vagy boldogság, mert van egy megbízható társad. 

- Nem rabság. Úgy érzem, annyi mindent kapok vissza cserébe, hogy egyáltalán nem zavar. Nem mehetek el sörözni - ez engem annyira nem izgat fel. Amit visszakapok a zene által, az olyan nagy boldogság... tudom, ez klisé, de tényleg így van. 

- Mit kapsz vissza? Mi az, amit csak az kap meg a zenétől, aki csinálja? Mi az, amiről én, mint hallgató lemaradok, te viszont átéled? 

- Erről fogalmam sincs, hiszen én nem te vagyok, így nem is tudhatom. De nagyon érdekel, hogy amikor színpadon vagyok, és olyan nagyon beleélem magam a szerepbe, hogy teljesen elvisz az érzelem, az vajon tényleg átmegy-e. Elérkezik-e a közönséghez, ők is érzik-e, mi történik. Mert ha a nézőtéren ülök, és valaki erősen közvetít felém egy érzelmet, az szinte megüt és én is átélem, amit ő. Sokszor sírok előadáson, mert annyira magával visz vagy a zene, vagy az előadás, vagy a hangszín, a megformálás. Érdekelne, hogy vajon én is képes vagyok-e ilyen hatásra.

- És olyan is van, hogy a színpadon elvisz a hév? Elkezdesz sírni akár saját magad, akár a melletted álló miatt?  

- Volt már rá példa. Sok énekes mondja, hogy "nem nekem kell sírni, hanem a közönségnek", de ez nem irányított dolog. Nem tehetek róla, csak elvisz az érzelem. Nyilván ez ritka dolog, de volt már rá példa. És emiatt nem fogok szégyenkezni. Így van, így történt és kész. 

Alapvetően élmény a küldetéses emberek látványa vagy közelsége. Akár Vas-Zoltán Iváné is, aki mintha éber álomban vagy látomásban kapta volna az üzenetet, hogy Háy Gyula Appassionata című darabját meg kell mentenie a világnak. Ha jól számolom, ez már a harmadik kísérlete, hogy megmutassa a közönségnek a darabot, volt már Békéscsabán, a Bábszínházban, és most a Tesla Teátrumban a Kazinczy utcában. A történet szerint személyesen az özvegy küldte vagy adta át Vas-Zoltánnak a kéziratot, miután a magyar színházak mellett a külföldiek is berezeltek, hogy egy ilyen erős dráma ártana a nemzetközi enyhülési folyamatoknak. Aha. Még jó, hogy a James Bond-filmeket azért le merték forgatni.

 Mindegy. Ha jól értem a tanulságot, és a tehetséges emberek a művészet és az igazság foglyai, akkor némi rosszkedvvel csak annyit tudok hozzátenni, hogy az előadásban részt vevő színlapi emberek mind szabadok. Talán nem ennyire rossz a helyzet, egyszerűen nem lehet megmenteni a meglehetősen sematikus drámát, amelyben a főhős író nem ír alá semmilyen önelítélést, a főhős zongoraművész nem játssza el az Appassionatát "ezeknek", vár rájuk a tisztesség a börtönben és a nagyvilágban. Azért a meglehetősen vegyes színvonalú szereposztásból érdemes kiemelni Fantoly Nikolettet, én ennyire reménytelen, színpadellenes, egy kézzel gesztikuláló, éles hangon káráló, végig a szerepet nem értő és mellette maradó alakítást még nem láttam. A többiek erejük szerint, Márton András harcol a manírjaival, Tímár Éva a nem is mondom, mivel. Király Attila a hangjára hagyatkozik, amely, furcsa módon otthon is kísért, mert a tévében Jack Sparrow kalandjai zajlanak. A fiatalok iskolás igyekezettel szenvednek, remélve, hogy lesz ez még jobb is. Legalább ebben együtt reménykedhetünk.

Maga a mű 1967-ben született, hat évvel egy másik Appassionata, Szilvási Lajos regénye után. Most majdnem randevút adnak egymásnak, párhuzamos utcákba kerülnek, Szilvási emléktáblája kint van a Síp utcai ház falán, nem tud az ember nem gondolkodni azon, hogy vajon mit találtak a hatvanas években az írók az f-moll szonátában annyira magával sodrónak, annyira forradalminak vagy kérlelhetetlenül tisztának, hogy csodálatos nőalakjaik mind ezt zongorázták. A szonátához nem kapcsolódik semmiféle nagy történet, Beethoven maga nem ütött le senkit a kottával, inkább Brunswick grófnak ajánlotta, aki, remélhetőleg tudta, mi a kötelessége, és megfelelő mennyiségű aranyokkal viszonozta a megtiszteltetést. De ha a társadalmi változások vagy feszültségek leképezését véljük meghallani a zeneműben, akkor nagy valószínűséggel rossz úton járunk. Mintha ez lett volna később Beethoven veszte, ezért esett el utóbb a világ csúcszeneszerzője pozíciótól, ezért kellett átengedni a trónt Mozartnak vagy Bachnak, akik nevéhez nem kapcsolódott semmiféle világjobbító szándék. Vagy az Egmont nyitány dolgozott volna tudat fölött vagy alatt Háy Gyulában, az 56-os rádióműsor, amelyben ő maga is részt vett utóbb, a segélykérés sokévi börtönt érő beolvasásával? Akárhogyan is van, a romantikusan zenei cím egy kicsit kevés a darabmentéshez.      

Az a baj, persze, hogy nem is kerestük. Én biztosan nem kerestem. Tökéletesen megelégedtem a hírrel, hogy Natalie Dessay visszavonult, nem énekel többet operaszínpadon, színésznő lesz, ha igaz. Végül is: kaptunk tőle eleget. Rengeteget. Nekem ő volt a favoritom, még akár Netrebkóval szemben is, mindig mélyebbnek, izgalmasabbnak, megrázóbbnak találtam az éneklését, a hangját, az alakításait, ha ugyanazt a szerepet énekelték, például Manont, vagy főleg: ha ugyanabban a rendezésben lehetett látni őket, mint a Metropolitan Lammermoor-i Luciája. Legyen Annácska a népé, Natalie-cska meg azoké, akik egy barázdával már beljebb vannak a lemezen, akik máshogyan, másutt izgatódnak föl az operai láztól. 

Ha azt mondta, befejezi, biztos tudja, mit beszél. Én is tudom. Netrebkónak szerencséje van, meg nagyon ért önmagához, így pontosan tudta, mikor kell váltani, és mennyire kell váltania, miközben a fél világ azon sápadozott, hogy Leonóra lesz a Trubadúrban, meg Lady Macbeth, ő tudta, hogy ezeket a csatákat sem fogja elveszíteni. Nem is veszítette. Dessay viszont úgy járt, mint ahogy most Renée Fleming, csak néhány évvel hamarabb. Nem súlyosodott meg a hangja, nem tudja a Netrebko-utat végigjárni (és most azért gyorsan hozzátenném, hogy Netrebkót egyebek mellett ezért is csodálni kell: a rövid operai karrierek idején ő végig tud szaladni egy nagy-nagy pályát), egy idő után az ember saját magával versenyez, és nem csak a közönség mondja azt, hogy régebben mennyivel jobb volt, de ő maga is ezt érzi. 

Ahogy egy interjúban mondta: nem én fordítottam hátat az operának, hanem az opera fordított hátat nekem. 

De hát nem csak jelmezekben  lehet énekelni a különböző operaházakban, van pódium, vannak egyéb műfajok. Fleming jövőre a Carouselben lép föl, a Molnár Ferenc Liliomból készített musicalben, amiről azt hittem, hogy már befejezte földi pályafutását, de kiderült, hogy jövőre felújítják New Yorkban. Natalie Dessay Michel Legrand-nal énekelt, és szerepet vállalt a Cherbourgi esernyőkben, meg egy Sondheim-darabban is. És közben jelennek meg új lemezei. A Pictures of America musical-válogatásban érezhetően Barbra Streisand nyomában megy, ahogy lent énekel, visszafogottan, aztán a szenvedélyesebb pillanatokban az orrába nyomja föl a hangot. Tulajdonképpen jobb mint az eredeti, csak hát így nem eredeti. Megjelent egy Schubert-dallemeze is, szigorúan nézve az sem épp siker, nagyon erőlteti a tökéletes német kiejtést, a szó végi r-ek torokba fojtását, de valahogy folyton erre is figyel az ember. Már ha nem arra, hogy jaj, ez már nem az a hang, nincs benne a könnyedség, az a hihetetlen megbízhatóság, hogy úgysem tud zeneszerző olyasmit kitalálni, amit én ne tudnék elénekelni. 

Tulajdonképpen meg kellene a szívnek szakadni. De nem teszi. Mert nyilván vége van a dalnak (a dalnak még nem, csak az áriáknak), soha nem lesz az belőle, aki volt, de azért esély van. Meg is hívhatják Magyarországra, egy-egy új lemezre még van remény, és ha nincs, ott vannak a régiek, ahogy a Tornami a vagheggiart énekelte Handel Alcinájában, ahogy elfújta Kunigundát a Candide-ból, ahogy kánkánozott az Orfeuszban. Találkozás egy régi szerelemmel, ahogy Kovács Kati mondaná. Nem gyógyítható. 

Ha jól emlékszem, a vitatott Sosztakovics (ön)életrajzban van egy emlék Glazunovról, ahogy szivarozva áll a tanítványok között, és irigykedik: nekik még minden zene új. Ő már, sajnos, mindent ismer. 

Ha valami biztató van a saját zenei életünkben, akkor az az, hogy velünk ilyesmi biztosan nem történhet meg. Évtizedek óta hallgatom a Négy évszakot, és mindig fel tud lelkesíteni. Évtizedek óta hallgatom a 9. szimfóniát, és még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan is van ez, Beethoven viszonyulása a fafúvós hangszerekhez. Hogy az 5. kezdetekor, ami az emberek többségének úgy él a fülében, hogy na, ott aztán szól az egész zenekar, kürtök, trombiták, üstdobok, a valóságban csak a vonóskar játszik, és egy klarinét. Klarinét? Vajon miért? Vajon ki hallja, vajon milyen színt ad hozzá az összhatáshoz? 

Van egy hasonló pillanat, de ott a fúvós hangszer tényleg nagyon markánsan hallatszik. Ezerszer hallgattam már, de csak tegnap éjjel gondolkodtam el rajta, hogy egyáltalán miről lehet szó, vagy szó van-e valamiről egyáltalán. A negyedik tétel elején járunk, már el vannak utasítva a korábbi témák, és akkor a csellók elkezdik játszani az Örömóda-dallamot. A csellók zúgnak, és fölöttük a fagott valamit bakugrálgat, az is, meg nem is, mindenesetre határozottan elkülönül a csellószólamtól. Ha a miértre az a válasz, hogy mert így szép, azzal is tökéletesen beérem, és közben azért szívesen ájuldozom Beethoven belső hallásának tökéletességén, hogy ekkor is tudja, melyik hangszert kell választania, amikor már régen nem hall semmit. De a negyedik tétel annyira történetes, annyira mondani akarja a szavakkal is körülírhatót, hogy nem lehet kizárni, valami mégis volt Beethoven fejében a zenén kívül is. Mert a fagott bakugrálgat, jelzi, hogy ő csak amolyan különálló része a nagy egésznek, de aztán csatlakoznak a csellókhoz a brácsák is. És mintha ez megadná a jelet a fagottnak is, hogy most nem a megfelelő pillanatban van különvéleménye. Ne most, fagott fiam. Van, tényleg van pillanat, amikor mindenkinek azt kell mondania, amit a többiek mondanak, néha tényleg az angyalok kara szól, és ahhoz kell csatlakozni. Ahhoz csatlakozni kell. 

Az már egészen más kérdés, hogy vajon felismerjük-e a pillanatot, vagy tényleg csak együtt vonítunk, jobb ötlet híján. 

Június elején nyílik Helsingborgban a Bukások Múzeuma, a termekben csupa olyan dolog lesz, amely ránézésre jó ötletnek látszott, bele is öltek egy csomó pénzt, meg is valósult, de a nagyközönség mégsem kért belőle. Azt gondolná az ember, hogy ehhez aztán bőven tudnánk mi magunk is anyagot szolgáltatni, de a múzeum terveit nézve elég meglepő dolgok kerülnek majd be. Olyasmik, amelyek nálunk nem számítanak bukásnak. A Segway például, ha mond ez a szó valamit. Az a kétkerekű taliga, amelyből annyi szaladgál a Belvárosban, lusta emberek ezeken nézik a műemlékeket. Csak hát a cég nagyobbra tört, azt gondolta, hogy forradalmasítja majd az emberi közlekedést, az egész világ fog ezeken a szekereken száguldozni. Ez tényleg nem jött össze, pedig azt a tényt elég szemérmesen kezelik, hogy a Segwayt is gyártó cég tulajdonosa, James W. Heselden maga is a találmány (nem a saját találmánya, mert a Segway Dean Kamen nevéhez fűződik) áldozata lett: a természetjáró változattal próbálta nem járni a természetet, és végül szakadékba zuhant.

Ott lesz a kiállításon a Google szemüveg, amelyről én még azt hittem, hogy folyamatban lévő dolog, és nem befejezett múlt, aztán a Coca-Cola blak, amely koffeinben gazdag kávépótlék lett volna, de valamiért az emberek maradnak a hagyományos, szénsavmentes változatnál, és, még egy meglepetés, a Harley-Davidson parfümök, pedig azt gondoltam, a hazai ujjatlan trikós társadalom  nagyra értékeli. Ha már a motort nem engedheti meg magának, legalább az illat legyen az övék és a környezetüké.

Ha van tanulság, akkor épp a fordítottja az előfeltevésnek: nálunk még az is megy, ami másutt kiállítandó bukta. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok. 

Ilyen hanghoz talán érdemes volna megtanulni énekelni is. És most nem csak az énektechnikára gondolok, bár feltehetőleg ott is vannak hiányosságok, de lehet, hogy mindez csak baleset, kis hurut, amely rosszkor jelentkezik, amikor ott ül a közönség, Cser Krisztiántól két lépésnyire, és be vannak kapcsolva a mikrofonok is. De ettől függetlenül, is végig azt érzem, hogy a daléneklés lényege nincsen meg. Ezt talán nem tanították, nem is gyakorolták, nem tudatosították. Mi a különbség, milyen intimitásra volna szükség, hogy mindenki nyitott szemmel, füllel, szívvel figyeljen, hogy azt érezze, ez most neki szól. Lehet magyarázkodni, hogy ez világjelenség, hol van ma bárki is, aki Dietrich Fischer-Dieskauhoz vagy Hermann Preyhez fogható volna. 

Nem számít. A művek ott vannak, és valakinek el kell énekelnie őket. Nem csak elénekelnie, értelmeznie és átélhetővé tenni. Hogy a Petrarca-szonettek szerelmes dalok, és nem a lelki tompaság kifejezései, hogy Richard Straussért külön meccset kell vívni, mert őt még a közönség se szereti. Azon az alapon nem volna szabad műsorra tűzni, hogy ilyen is van, én sem nagyon értem. 

Nincs vereség egy koncerten. Nem lehet, hogy közben az énekesnek elmenjen a kedve, megrogyjanak az idegei, mert elrontott vagy elromlott valami. Minden dal új mű, mindig elölről lehet kezdeni (ahogy egyébként meg is történt a ráadásként megismételt Ádám, hol vagy?-gyal, és másodszorra a szavakat is lehetett érteni). Minden három perc után újra lehet kezdeni, ahogy az életet is minden napfelkeltével újragondolhatjuk. Nem hibázhatunk el végleg semmit. Ez is tanulság, bár optimális esetben nyilván nem erről szólt volna a koncert a Márványteremben.   

A kérdés az, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan,hogy bármit megetehessen. Jó értelemben bármit, nem arról van szó, hogy húsz dollárért megvehetjük a legújabb lemezét, amelyen fogat mos. Bár, ha utánagondolok: ehhez is elég nagy. Csak azt azért olyan nagyon sokat biztosan nem hallgatnánk. De a Triplicate album így is elég különös. Harminc dal, és abból egyet sem ő írt. Amerikai daloskönyv. Ilyesmit azok szoktak megjelentetni, akiknek szépséges vagy legalább iszonyat dögösen karakteres a hangjuk, és kifogytak a saját számokból. Eljön az idő, hogy elhelyezzék önmagukat a világban, és azt mondják, ezt a hagyományt folytattam a hangommal. 

Bob Dylan hangja, ugye... Karakteres, de biztosan nem szépséges. Amikor az egyik első Dylan-kazettámat kölcsön adtam valakinek, azt mondta, hogy képzeljem, tönkrement a magnója, húzza a szalagot, és mintha egy nő énekelne. Orrhangú nő. Sejtettem a megoldást, de azért meghallgattuk együtt is a The Times They Are A-Changinget, és komoly bólogatások kíséretében meg kellett mondanom, hogy ez ilyen. Ilyen hang, így énekel. 

Ahhoz az ötvenhárom éves felvételhez képest a mai Bob Dylan igazán férfias hangon zeng. Csak hát a nagy énekesek ellen indul, mondjuk Sinatra vagy Nat King Cole ellen. Amely mérkőzést nem lehet megnyerni. 

Nem is nyeri, szépen elfogy a hang egy bizonyos magasság fölött. Legfeljebb a felszabadító hatásról beszélhetünk: ha ronda a hangod, énekelj. Csak határozottan. 

Meg az első kérdésről, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan, hogy ennek is örüljünk. Hogy valahogy elhelyezi magát az amerikai dalok között, hogy tripla albumot jelentet meg, amelyen összesen 90 perc zene van, alig több, mint egy jól kihasznált szimpla CD-n. De hát valamilyen elvek szerint válogatott, és úgy látszik, az elvek külön lemezen jobban érvényesülnek. Különben is, kussolj szívem, örülj, hogy van új Dylan-lemez. 

Ötven éve, a mai napon halt meg... azt mondanám, ifjúságom vagy gyerekkorom egyik bálványa, de ezzel úgy tennék, mintha ma nem volna bálványom, pedig nagyon is az: Széchenyi Zsigmond. Az egyetlen magyar író, akit oda mernék tenni fényképen a következő generációnak, hogy tessék, nézd meg, így néz ki egy író. Vagy: ha jól írsz, sokat és szépen, akkor te is ilyen leszel. 

Nyilván nem lesz ilyen, pedig mennyire jó volna ilyen emberek közt élni, de inkább mintha ő lett volna a tévedés, egy filmsztárt véletlenül idepottyantottak, a bajszos magyarok közé. Egy mai, hasonló adottságokkal bíró fiatalember nyilván azon törné magát, hogy valahogy helyrehozza ezt a hibát, Széchenyi Zsigmond meg büszke, és egy ideig talán boldog magyar is volt. Akiben benne van a nemzethalál, az esetleg bólogathat: a boldog és büszke magyarok azért, ha tehették, hónapokat, féléveket voltak távol az otthontól. Úgy talán könnyebb. Széchenyi elviselte, hogy elvész a világ, elviselte a börtönt és a keszthelyi fűtőséget, és legfeljebb annyit mondott, hogy "a Zsiga ment volna, de a Széchenyinek maradnia kellett". Ez is egy hazai tanulság: ennyit kell szenvedni azért, hogy kokárda kerüljön az ember sírjára. 

Nyilván van, aki azt mondja rá, hogy vadászíró, nekem író, aki többnyire a vadászatról írt, de mindig szeretem azokat, akik csak arról beszélnek hivatalosan, nyomtatott formában, amihez értenek, és itt kezdődhetne valami önmarcangoló zárójel, de inkább most kihagyom. Csak megemlítem, hogy azért a legszebb fejezetei nem a lelőtt állatokról szólnak, hanem, mondjuk a termeszekről, a régi világról, a gyermekkorról, a nevelőkről, a fehér vadászokról. A legszebb képein, mármint írott képein nem kafferbivalyok vannak, hanem a határőr, akin zubbony van és vörös fez, csak nadrág nincsen rajta. Azt biztosan vasaltatni küldte.

Nem muszáj Széchenyi élvezetéhez érteni a vadászatot, én is csak annyit értek belőle, hogy ha acélgolyó repül egy állat testébe, akkor megváltoznak a tulajdonviszonyok,  azelőtt a vad mindenkié volt, de leginkább önmagáé, utána a fegyver kezelőjének lesz a tulajdona, oroszlánom, elefántom, addaxom lesz belőle. Régimódi gondolat, de meg lehet érteni, el lehet fogadni. Régimódi a történet, elmúltak azok az idők, amelyben játszódtak. Széchenyi könyvei meg nem múlnak el. Szeretném legalább az egyiket elővenni az évfordulón, de nem merem, mert akkor vége a napnak, este kelek csak föl a heverőről.

Olyan hülyeséget mégsem mondhatok, hogy boldog halálnapot.   

Nem tudom, mennyire tudatosult a közgondolkodásban, de tegnap különleges nap volt. Recordstore Day, A lemezboltok napja. Immár a tizedik. 

Ezen azért elgondolkodik az ember, már hogy minek is a napja, van-e még olyan egyáltalán, hogy lemezbolt. Műszaki bolt van, ahol a pöcök és drót mellett lemezt is árulnak. Lemezbolt nem sok jut az eszembe, ami azért különös, mert azelőtt egy ötszáz méter sugarú belvárosi körben éppenséggel több is volt. Egy a Vörösmarty téren, egy a Szende Pál utcában, egy a Szomory Dezsőn, meg a Rózsavölgyi. Rózsavölgyi még van, de nem hiszem, hogy a lemez volna a főcsapásuk. Másutt sem jobb a helyzet, Bécsben bezárt a Caruso, sokkal korábban az aluljárói bolt, meg az az üzlet egy kapualjban a Grabenen, ahol első Klemperer-kazettámat vettem 95 schillingért. Az Eroica volt, és a Gyászinduó tételt elfelezték rajta, A oldalon kezdődött és B-n lett vége. Még megvan a Gramola meg az EMI, de az utóbbi is árul koncertjegyet meg lemezjátszót. Ravennában is ismertem egy finom kis többszintes boltot, de sajnos a múlt időn van a hangsúly. 

Mennyire szerettem, hogy a nyolcvanas évek végéig a Woody Allen-filmekben a lemezboltban összefutás egy lehetséges élethelyzet volt. Egy darabig irigyen szerettem, hogy ott állnak mindenféle kincsek előtt, és úgy beszélgetnek, aztán úgy szerettem, mintha rólam, rólunk szólna, ott állunk mindenféle kincsek előtt, és marhaságokról... 

Tudom, tudom, a kincsek megvannak, Toscanini most is vezényel, csak nem papírtasakban, nem műanyag dobozban lakik, hanem mindenféle zsebben hordozható zenekönyvtárakban. És van válaszcsapás, megint divatba jön a bakelit, egyre nagyobb szelet az egyre kisebb tortából, de tényleg nem akarok belekeveredni a dologba, ne a hordozó legyen a fontos, hanem a tartalom. 

Csakhogy a hordozó maga alapvetően változtatta meg a zenehallgatási szokásainkat. A bakelithez le kellett ülni, mert ha kóválygott az ember a lakásban, a tű nem volt biztonságban. Le kellett ülni hozzá, de ha nem, akkor is végig kellett hallgatni egy egész oldalt a régóta várt percekért. Nem a Fülöp király-áriáról szólt a Don Carlos, vagy a követekről, hanem összefüggésbe kerültek a klasszikus zenei slágerek, a kiemelkedő pontnak volt honnét kiemelkednie. Nem volt ugrálás a számok között, nem volt beletekerés, nem tíz másodperces részleteket mutogattak egymásnak a megszállottak, hanem félórákat. Cserébe nem volt pattogás, ugrálás, kétségbeejtő elakadások, hullámok a korongokon. Azt hittük, megéri. Azt hittük, jó dolog, hogy a CD minőségvesztés nélkül másolható. Pedig hát úgy jártunk, mintha kiderülne, hogy az aszfalt alatt végig-végig arany van. Ja, akkor nem is olyan értékes.

Nem baj, nem akkora a baj, hiszen újra fölment az élő zenélés értéke, mert ott megint élnek az eredeti formák, megint végig kell hallgatni a műveket, megint nincs beletekergetés, alkalmazkodnunk kell a szerzőhöz és az előadóhoz, és többnyire azért ők tudják jobban, hogy mire vágyunk. Csak a lemezek imádata, az hiányzik, és nem is kicsit. Jó ég, egy Gould-lemezzel a hónom alatt a nyolcvanas évek elején azt éreztem, hogy az egész utca irigyen bámul. 

Erre talán jó egy Recordstore Day. Újra, magunkban kiállni a régi kicseink mellett. Hiába esik most éppen az ázsiója, azért nincs nagyobb kincs a korong formátumú zenénél. Szatyorban hordoztuk a glóriánkat. Fénylik az, legalább egy napig.

Hát ez tényleg, tényleg olyan jó, mint amilyennek remélte az ember. Nánási Henrik a karmester, öt perccel a világhírnév előtt vagy után, ezt nehéz megmondani, mindenesetre a megfelelő helyen. A zenekar a berlini Komische Operé, a mű Korngold Hegedűversenye, és Michael Barenboim hegedül. Azon egy kicsit lehet elmélkedni, hogy előny vagy hátrány a pályán, ha az ember Daniel Barenboim fia, nyilván ez is, az is: könnyebben kerül helyzetbe, de nehezebben lő gólt, nehezebben győzi meg az embereket. Nem akarván kilógni a sorból: egy kicsit vaskosnak, kásásnak éreztem a hegedűhangját, egy kicsit súlyosnak a ráadás-Paganinit, de ami a lényeget illeti, a mű megvolt, a furcsa, össze nem illő tételei ellenére is. Westernnel zárul, bonyolultkodással indul, és közben még egy szép lassú tételt is kapunk, mintha Korngold az egész pályafutását szerette volna ebbe az egyetlen darabba belefoglalni. 

Nagyon jó, az egyértelmű, de a lényeg a második részben jött, a Mahler 4. Egy bő hónapja játszotta a szimfóniát a New York Philharmonic, és igazán nagyon szépen, de most mintha arról szólt volna az előadás, hogy szépnek lenni kevés. A szépséggel, a pontos játékkal, jól kimért tempókkal csak karcolni lehet a mű felszínét, csak valami nagyon elegáns szórakozássá lehet alakítani - nem mintha nagy baj volna a kulturált és elegáns szórakozással. A New York-iakhoz képest a berlini zenekar tényleg olyan, mint a Skoda a Cadillachez képest (úgy értem, a régi Skoda a régi Cadillachez képest), nem kérdés, melyik a kényelmesebb, de csak ez a kicsit zörgős szerkezet visz el a célhoz. Végig a szimfónián,  gyerekálomtól a gyerekálomig, a száncsengőtől a mennyei életig. Minden kedvező tényezőt próbálok beleszámítani vagy leszámítani, hogy a Zeneakadémián a hangzás körülvesz és beburkol, a Müpában, már csak a méretek miatt is külső szemlélők maradunk, de beszámítva vagy leszámítva is azt érzem: ez volt az igazi. A karmester apródfrizurás legény, de magabiztos, szép mozgású, oldott, belefeledkezik a műbe, viszi végig a négy tételt, a zenekar csügg rajta, és a látványos pontok mellett nagyon jók a mélyvonós szólamvezetők,  az első cselló és az első bőgő. Hogy meg tudják-e tartani ezt az állapotot Nánási Henrik után, az már az ő gondjuk. A miénk az, hogy el ne felejtsük ezt a koncertet.

Megoldjuk.