Nyolcvanéves lett pár napja René Kollo, a Deutsche Grammophon tiszteleg előtte egy dupla válogatásalbummal. A címe elárulja a poént, Mary Lou-tól a Mesterdalnokokig. És tényleg így van, illetve inkább fordítva, mert a Fidelióval kezdenek, az ember rácsodálkozhat arra a fantasztikus crescendóra, amivel a második felvonást elkezdi. Ez is az opera csodája, a nyomorgás nem csak a lelket, de a testet sem töri meg, fölébred a rab a tömlöc fenekén, és úgy énekel, mintha másra sem volna gondja. A lemez utolsó száma pedig tényleg a Mary Lou, ráadásul németül. Ízlést nem adhatok, sóhajt a magas röptű hallgató. 

Szerencsére nem is kell. Egyrészt a lehetőségekhez képest René Kollo tényleg nagyszerűen énekli Gene Pitney dalát, nem valami áriázás az egész, hanem ez az úgynevezett normális éneklés. Másrészt meg a lemez címe az időrendet illetően stimmel, előbb készültek el a világslágerek német feldolgozásai, mint a nagy Wagner- és Mahler-felvételek. Kollót egyébként nehéz volna sznobériával vádolni, elénekelt mindent, lehetőleg azért olyasmit, aminek németül van a szövege, Mahler dalait és operettet egyaránt, az apja operettjeit, sőt, még a sajátját is. Vannak ilyen figurák is: azért lettek énekesek, mert szeretnek énekelni. Naggyá Wagner teszi őket, de ők kicsik is szeretnek lenni. 

Szereted Cseh Tamást, kérdezte valaki 1978-ban. Nem. Nem? Annyira meg volt döbbenve, hogy be sem tudtam fejezni a mondatot: nem ismerem. Így aztán, amint lehetett, megvettem a lemezt, és föl se kellett tennem ahhoz, hogy tudjam: szeretem. Ez az érzés aztán nem is hagyja el az embert, nem kell ahhoz hallgatni valakit, hogy szeressük. De amikor a Galériában a kiállításon meglátok egy Mambo magnót, akkor biztos vagyok benne, ez miattuk került ide. Ti voltatok az ifjúság, Üllői úti fák helyett Bereményi Géza és Cseh Tamás. 

Toknál azért több ez, ami a kezemben van, könyv a formája, gépelt szavak és mondatok vannak benne, Corvina kiadás. Meg a fényképek, a tokról, a lemezborítóról való fényképek, csak most bővebben. Antoine és Désiré, Cseh Tamás és Bereményi Géza. Persze, feltűnik a hasonlóság, Antamás és Géziré, de jó nektek, hogy látjátok égi másotokat, bár, ami a szépséget illeti, inkább Cseh Tamás az égi mása Antoine-nak, ennek a Zuzunak nevezett Méhes Lórántnak. Toknál több a könyv, de dalok nincsenek benne, lehet, hogy ez könnyebbség, lehet, hogy jobban megél a fényképeken a nosztalgia. Nem az én életem, de mégis úgy nézem őket, mint az utcában lakó nagyobb fiúkat. Este tántorognak, délig alszanak, és dalban mondják el, mi történt velük az átkozott években. 

Őrület, mi van a Grand Palais-nál, ötven-hatvan ember vár a sorára a sárban, Gauguint akarják nézni. Van nekik szórakoztatójuk, egy klarinétos épp Mozartot játszik nekik némi apróért, és lehet, hogy így boldogabbak a sorban állók. Mert ha bemennek, akkor ők is arra jutnak: őrület, mi van a Grand Palais-ban. Odabent is rengetegen, mindenki magába mélyed, hallgatja, amit a készülék a fülébe súg, hogy mikor festette és miért. Elég korlátozottak a lehetőségek, hogy elmerüljön az ember a művészetben, de nem is ez a kiállítás egyetlen célja. Gauguin, az alkimista a címe, és tényleg egy másik Gauguint mutatna be, azt, akinek folyton járt a keze, nem csak festett, de farigcsált. Bibolage - mondta rá valaki, azt hiszem, értem a szót, mert magyarul is így mondjuk: bíbelődés. Látja az ember, mennyire hamis Maugham Gauguin-figurája, akit nézünk, nem egy hívást kapott tőzsdeügynök, hanem egy kereső, aki végül talált is. De amíg keresett, akkor is ilyen szobrot mintázott a gyerekéről, vagy ilyen facipőt faragott a bicskájával. 

És persze, látható, vagy látható volna mindaz, ami naggyá tette Gauguint, a híres képek, meg olyanok is, amelyeket én legalábbis nem ismertem, egy önarckép csíkos pulóverben, Japánba kellene utazni érte. A végén az ember kidől, ez természetes, minden nagy kiállításnak ez a vége, lecsúszok a fal mellett a földre, ahol egy apa mellém ülteti hasonlóan kipurcant gyermekét. Csak bámulok, mennyire szép a gyerek. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ez is Gauguin hatása? Már hogy az ilyesmit észreveszi egy tulok férfiember. 

Tudom, ez a legfárasztóbb humorkodás, szépen csengő művésznevek magyarra fordítása. Verdiből lesz Zöld József, Shakespeare-ből Dárdarázó, Delacroix-ból meg Keresztes Jenő. De hát úgyis lúzerségben vagyok, elmentem a Louvre-jeggyel a Delacroix Múzeumba, mert oda is érvényes. Nyilván amúgy nincs nagy roham, lasszóval fogják, és a lasszó az, hogy ha már úgyis ki van fizetve. Csöndes utca a 6. kerületben, Csöndes az most nem a név fordítása, mert igazából Fürstenberg. A teremőr maga teljes Delacroix-mániában van, kis bajszik, égnek álló haj. Itt lakott, haláláig. 

Már mennék is, megnézve néhány rajzot, képet, róla (mármint Delacroix-ról) készült portrét, de van udvar is, nagy ablakú ház, nyilván a műterem. Oda is be lehet menni? Hát persze. 

A nagy ablakok szűrik a fényt, amúgy is félárbócra eresztették a függönyöket, védik a rajzokat. A festőállványon épp Jákob birkózik az angyallal, mintha két felhőpamacs esett volna egymásnak.

Közel van a Saint Sulpice, ahol meg lehet nézni, mi lett a falon a rajzból. Az angyalnak mindenesetre kevésbé dagadt a bokája, kevésbé idomtalan a lába, mint megfestve. De az alapélmény mégis az, hogy Delacroix-ra nem úgy gondol az ember, mint nagy festőre. Persze, Chopin-portré, és még inkább persze, hogy A Szabadság vezeti a népet, korának gyermeke, pucér nők és lángoló fejek. Mintha a fontos évtizedek némi késéssel, de megteremtették volna a maguk fontos festőjét. Közben meg látszik, hogy küszködik, és az is, hogy azt csinál, amit akar. Mégis küszködik. Lehet érte szeretni. Lehet? Muszáj. 

Elegáns színház a Théatre des Champs-Élysées, egy még nála is elegánsabb utcában, az Avenue Montaigne-ben. Csupa fehér, csupa arany minden, és a luxusmárkák üzletei mind üresek, mert ide mintha földi halandó nem jönne vásárolni még a nagy vásárlási láz idején sem. De hát nem is vagyok földi halandó, csak kódorgó lélek, akire rátalált az operaénekes barátja, és most határozott léptekkel igyekszik a művészbejáró felé. A sevillai borbélyt próbálják, tíz nap van a bemutatóig, de elég gyanús, hogy szép előadás lesz. Óriási kottalap az első képben a díszlet, fent van rajta egy nyitható rész, Rosina ki tud hajolni az erkélyen, és akkor az öt vonal a korlát. 

Laurent Pelly a rendező, most épp azon fáradozik, hogy ez a koreográfiai rendezés koreográfiának is hasson, úgy jöjjön be a kórus, ahogy kell, akkor váltson Fiorello menet közben törpejárásra, amikor a zene igényli. Ötvenöt éves a rendező, és valahogy nagyon természetesen viseli a tehetségét, nem ordít, nem türelmetlen, nem rossz fej. A szünetben ellenállhatatlan kényszert érzek... - vannak ezek a felfoghatatlan rajongói gesztusok. Amikor autogramot kérnek az énekestől, a legtöbben elkezdik mesélni, hogy hol hallották az illetőt, melyik szerepben, pedig aligha lehet bármit is kezdeni ezzel az információval. Én azt kezdem el mesélni Laurent Pellynek,hogy mennyire tetszett a Julius Caesar színrevitele. Mosolyog: nagyon nehéz munka volt. Tényleg? Igen, igen, nem szeretem a barokk operát, pontosabban nagyon szeretem, de rendezni nehéz. Lelkendezni kezdek: de hát ez, hogy kitalálta, melyik az a helyszín, ahol egyszerre lehet jelen a barokk, az antik Egyiptom és a mai kor, hogy ez a múzeum - c'est genial! Kedves és köszöni. Úgy érzem magam, mintha Leonardo da Vincinek azt magyaráztam volna, hogy azért nem rossz gondolat, hogy a mosolygós nő mögé olyan tájat festett, aminek a két oldala nem illik össze. Tudom, én festettem.

Egyre többen vannak, állnak, de inkább kis, összecsukható széken ülnek a műtárgyak előtt, és húzogatják a vonalakat a szép kis blokkjaikba. Kicsit utálom őket, mert nem lehet tőlük megnézni a szobrot, az ember azt érzi, hogy zavarog. Ők meg elviselik, hogy mindenki belebámul a hátuk mögül abba, amit nagy nehezen összehoztak, mindenki belenéz, és majdnem mindenki cicceg vagy fejet csóvál, hát ezért igazán kár volt ennyi időt meg pénzt áldozni. Vannak, persze, gyerekek is, akik a szakkörrel vagy mivel jöttek, ők legalább a földre ülnek, elhevernek, zajonganak, hallgatják fél füllel a tanár előadását, többnyire kicsit ügyesebbek is. Engem inkább a magányos idősek foglalkoztatnak, nézik a fekete mezopotámiai gránitot, újabb és újabb vonalakat húznak a szénnel, már tiszta fekete a papír előttük. Látniuk kell, hogy ez mennyire reménytelen, mégis csinálják rendületlenül. 

Aztán eszembe jut, hogy valamikor egy Turner-kiállításon látni lehetett a festő jegyzetfüzetét. Azt csinálta, amit ma a fotósok, megállt egy érdekesebb utcarészletnél, és szépen lerajzolta, amit látott. Hogy ne csak az emlékeire hagyatkozzon,ha föl akarja idézni a kereszteződést. Persze, az is szórakoztató, hogy Turner, akit eleve nem gondolnánk nagy rajzolónak, hiszen mindent festékbe fojtott, ködökkel meg vakító napsütésekkel, füstökkel meg égő tűzzel foglalkozott, mennyire biztos kézzel dolgozott, akkor is, ha vonalakról volt szó. De ami fontosabb: mennyivel más viszonyba kerül az ember egy műtárggyal, ha lerajzolja, mint ha csak ránéz vagy lefényképezi. Körülbelül az lehet a különbség, mint megtanulni egy verset vagy elolvasni. 

Venni kellene egy jó kis rajzkészletet. 

Párizsban otthon érzi magát a magyar irodalom. Nyilván ezt nem is kell nagyon magyarázni, Radnótival jövünk, Adyval megyünk. A Boulevard Saint Michel és a Rue Cujas utca sarkán egy kissé lejt a járda, mondogattam, aztán megnéztem: a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb. Már ami a költészet és valóság viszonyát illeti. Reggelre én már messze futok, és bomlottan sírok valahol. Na jó, ez meg egy kicsit talán túlzás, de csak kicsit.

Itthon van az irodalom, a párizsi Magyar Intézetben Barnás Ferenc az esti vendég. És körülbelül úgy történik minden, mint otthon. Sokat beszélnek, egy vidám sapkát viselő francia színész felolvas. Barnás Ferenc grimaszolva hallgatja a többiket, aztán el akar magyarázni valamit, ami többé-kevésbé reménytelen. A fordítója tolmácsolja a szavait, néha fölmentést kap, nem kell azt megoldania, hogy az érzelmek hogyan szegecselődnek. Vagy hogy mi ugrasztotta ki a nyulat a bokorból. De jól van így. Az író írjon, és ha személyével támogatja meg a műveit, akkor éppen elég, ha annyit érzékel a félálomba merülő közönség, hogy ez azért mégis egy különös ember. És ha a magyar irodalom otthon is érzi magát Párizsban, Barnás Ferenc biztosan nem. De ő mintha Pesten sem. 

Három történet, egy film, Férfikor a címe, Politzer Péter a rendező. Csütörtöktől játsszák.

 - Igazából te vágó vagy, és sokan gondolják azt, hogy a vágó az valami technikai személyzet, végrehajtja, amit a rendező mond neki. Mennyivel több ennél a vágás? 

- Talán Eisensteinig menjünk vissza, ő volt, aki azt mondta, hogy 1 meg 1 az 3. A Patyomkinban van, hogy látjuk a matróz arcát, aztán a húst, amiből kijönnek a kukacok, aztán újra a matróz arcát, és a két kép összekapcsolása létrehoz valami harmadik értéket.

- Ami azt illeti, most is egy rendezőre hivatkozol. Közben a vágó azért inspirálja is a rendezőt, segít neki, megoldja helyette is a problémákat.

- Én olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akik hagynak. Bíznak bennem, értékelik, hogy valamit ki tudok hozni abból az anyagból, amit létrehoztak, vagy akár ezt támogatják is. Hozzak létre valamit abból, amit ők megcsináltak. Mire a vágószobába ér az anyag, eltelik négy-öt év. Addigra a rendező már nagyon sok mindenen túl van. Megírta a forgatókönyvet, átírta huszonkétszer, aztán leforgatott valamit, ami közel van ahhoz, amit ő szeretett volna, de a forgatáson is ezer dolog történt. És akkor jön egy friss, kreatív input, amit a vágótól kaphat meg. Van az anyag, amiben én találok esetleg olyat, amiről szó sem volt, hogy benne lesz a filmben, mégis ki lehet belőle varázsolni.

- Akkor te rendezőként miért mondtál le erről a lehetőségről? Mert nem csak a forgatókönyvet írtad, de rendezted és vágtad is a filmed. Miért nem használtad te is a kreatív embert magad mellett?

- Én nem szerettem volna vágni a filmemet, és úgy is volt, hogy nem nekem kell vágni, de ez a film pénz nélkül készült, nem volt mögötte állami támogatás, nem lehetett lekötni valakit fél évre vagy egy évre úgy, hogy fizetni nem tudunk. Közben viszont dolgozni kellett az anyaggal, elkezdtem bizonyos jeleneteket összerakni, és akkor már belekényszerültem a dologba.

- Hallottál már olyan magyar filmesről, aki maga vágta, maga rendezte a filmjét?

- Biztos van.

- Én egyet ismerek, Szlatinay Sándort, aki a harmincas években forgatott. De ő még a zenét is maga írta. Csak azért kérdem, mert nála néha észre is lehet venni, hogy a rendező a vágó is egy személyben. Szerinted nálad ez tetten érhető? Hogy rendezőként is a vágó fejével gondolkodsz?

- Maga a szerkezet, ez a párhuzamosság. Szeretek más filmeket is úgy vágni, hogy párhuzamosan futnak a történetszálak. Ez nem valami új dolog, ezer ilyen film van, de én is így szeretem. Azon kívül, ami rám vágóként is jellemző, hogy szeretem nyersebben hagyni a dolgokat. Ha összeáll egy jelenet, és érzem, hogy működik, akkor azzal én már nem akarok nagyon sokat foglalkozni. Nem akarom túlcsiszolni, túlfinomítani. De nem hiszem, hogy ilyesmi alapján bárki tudna azonosítani egy vágót.

- Én olyasmire gondolok, hogy vannak ilyen átvezetések, például a késnél, valaki az egyik történetben megtalálja a kést, és a másik történetben egy másik ember egy másik késsel aprítja a zöldséget. Össze nem tartozó motívumok vagy tárgyak kötik össze a jeleneteket.

- Forgatókönyvünk nem volt, csak egy treatment, hogy ki honnan hová jut el, és milyen kalandokon keresztül, de nem voltak dialógok. Azt viszont tudtam, hogy ilyesmik fogják összetartani a filmet. Benne vagyunk egy jelenetben, és az esetleg már nem is ér véget, de valami hasonló mozdulattal elkezdődik a másik. Amikor összeállt a film, ezt nem  lehetett következetesen végigcsinálni, összekeveredtek a jelenetek, a sorrend sokat változott, hogy működőképes legyen a  film, így ezt van, ahol tudtam tartani, van, ahol nem.

- Nálad a rendezés a pályád logikus fordulata? Már eleve rendező akartál lenni, csak nem sikerült...

- Én operatőr szerettem volna lenni, nem vettek föl, és akkor azt gondoltam, rendező leszek, ha operatőr nem lehetek. Aztán elkezdtem vágni barátoknak felvételi filmeket, és nagyon jól éreztem magam benne. Elkezdtem dolgozni, egy csomó haveromnak akkor lett filmje, és húztak magukkal engem is, mint vágót. Rendeztem közben kisfilmeket meg doksikat, de nem volt annyira nagy akarás bennem, mert a vágásban kiéltem a kreativitásomat.

- Valamiért mégis meglépted most ezt. Azt érezted, hogy van valami, amit más nem tud megcsinálni? Hogy értsem ezt a mozzanatot? Előrelépés, vagy ez ugyanannak a dolognak egy másik nézete?

- Ugyanannak másik nézete.

- Mitől ilyen vonzó számodra a filmezés? Mi az, amit csak filmmel lehet elmondani?

- Ez pont a vágás. A vágás képes annak az élménynek a kiváltására, ami más műfajoknál... Összerakjuk a zenét és az irodalmat, és valami más minőséget kapunk. A vágással ugyanolyan hatást tudok elérni, legalább a magam számára, ami kiváltja ezt, és egy műfajon belül maradok.

- Amikor kitaláltad, hogy egy filmben ezt a három sztorit összefonod, akkor mi volt az eszme? Nyilván technikailag is érdekes, hogy meg lehet-e értetni három történetet úgy, hogy nem lineárisan haladunk, de mitől több ez összefonva, mint párhuzamosan?

- Ez is a vágással kapcsolatos. Ha lemegy a három történet, mindegyiknek van egy kis íve, eleje-közepe-vége. Csak ezeket a fajta filmeket azért nem szeretem, mert már a másodiknál elkezdem unni, tudom, hogy ezt végig kell nézni ahhoz, hogy eljuthassunk a harmadikig. Ez az egyik. A másik pedig, hogy ha a karmester kezében a kés rímel a Szipál Márton késére, az erősíti a két jelenetet. Hogy a dolgok így össze tudnak függeni, két ember nem is találkozik, és mégis van bennük valami közös.

- Amikor a filmnek a Férfikor címet adtad, azt gondoltad...

- Hogy majd lesz egy másik cím helyette, de így maradt.

- Azt akartam kérdezni, hogy amikor összedolgoztad a három történetet, arra gondoltál, hogy ez voltaképpen egy történet is lehet?

- Teljesen. Ha ezt az érzetet sikerült létrehozni, akkor valami olyan született, amire csak a film képes. Nem tudom, mennyire tűnt fel, hogy van két szereplő, aki másik történetben is szerepel. 

- Az orvos, aki ugyanaz, mint a lakatos...

- És a karmester, aki a történelemtanár is. Általában ez nem tűnik fel senkinek, ha valaki észreveszi, akkor azt hiszi, hogy ez valami hiba.

- Elfogyott a pénz, és ugyanannak a színésznek kellett beugrania.

- Pedig csak nem akartam összehozni a szereplőket. Ne legyen kényszerből olyan jelenet, hogy mindenki ott van. Ezért találtam ki azt, hogy ha a főszereplők nem is találkoznak, de hogy ezek a világok összeforrjanak vagy kitáguljanak, a mellékszereplők között legyenek azonosak. Kicsit meredek.

- Tudatosan játszol a valóság és a képzelet összekeverésével? Szipál Márton mintha a saját történetét mondaná, de közben mégis Dezsőnek hívják.

- A zongorista története igaz. Volt egy Joyce Hatto nevű zenész, akinek a férje mások felvételeiből rakta össze a felesége lemezeit. Olvastam a sztorit, és nagyon megfogott. Nem az a része, hogy csaló volt-e vagy sem, hanem hogy miért csinál valaki ilyet. Nyilván nem a pénzért, nem lehet ezzel annyit keresni, hanem hogy a feleségéért, aki haldoklik, mit meg nem tesz. Ez  a sztori érdekelt,és hogy ki játszhatná ezt el, és akkor jött a Szipál. Az ő igazi élete is illett bele, és ebből jött össze ez a szál. Azért lett Dezső, hogy éreztessük, nem az ő valódi élete, és akkor már jött a szabadság, hogy bármit mondhat. A Frank, a középkorú férfi története az teljesen az ő élete, az ő gyerekei játszanak, az ő próbáján és előadásain vagyunk ott. Akitől pénzt kér, tényleg a haverja.

- És tényleg nem ad neki.

- Az nagy szenvedés volt mindkettőnek.

- Az utolsó jelenet hol játszódik? Amerikában?

- Etyeken.

- És miért vetted azt ki a magyar valóságból?

- El akartam emelni. A fiú elindul, elfut. Azt a békességet nem lehetett a Deák téren felvenni. Hogy legyen még tisztább, hogy ez nem a valóság, kivettem a focilabdának a hangját. Mint a Nagyítás végén, ahol épp fordítva van, nincs labda, csak a hangját hallani.

- Mit vársz a filmtől? Több szempontból is érvényes a kérdés. A magyar közönség magyar filmigényét valószínűleg kielégíti A viszkis, amivel együtt indulnak, de egyébként is. Mi a jó reakció erre a filmre?

- Eleve nem hittem volna, hogy eddig eljutunk. Hogy a filmet bemutatják, jegyet lehet rá venni, aki akarja, meg tudja nézni. Nem tudom. Nézőszámban nem tudok gondolkodni. Nyilván letörne, ha nem néznék meg, de azt se tudom elképzelni, hogy megnézik. Kint voltunk a varsói fesztiválon egy hónapja, jöttek emberek, és kérdeztem tőlük, hogy miért jöttek el. Azt mondták, hogy szeretik a magyar filmeket nézni.

- Úgy érzed, hogy bekerültél valami hagyományba? Egyáltalán van ilyen még, hogy magyar film?

- A lengyelek szerint van. Több embert is megkérdeztem, és azt mondták, hogy a magyar filmeket szeretik. Egy nő hosszasan arról beszélt, hogy a magyar film az szerinte nagyon fura. És ebben is megtalálta azt a furaságot. Megkapta, amiért jött. Nekem meg... szóval én annak örülök, ahol a film most van. Örülök, hogy kész, hogy túl vagyok rajta, meg lehet nézni. 

- Ilyenkor te már a következő filmen dolgozol fejben? Vagy a következő kettőn?

- Mire ez a film elkészült, közben is dolgoztam sokat. Megvágtam A mi kis falunk című sorozatot, vágtam egy másik tévéfilmet, egy játékfilmet, egy doksit. Folytatom, amit eddig is csináltam, és vannak terveim, de még egyszer így, ilyen formában filmet nem tudok csinálni. Ez az első nagyjátékfilmem, vérből, barátságból készült...

- Mindenki ingyen dolgozott?

- Sokan dolgoztak ingyen benne, és nagyon sokan dolgoztak nagyon kevés pénzért. Ezt így, negyvenhárom évesen még egyszer már nem lehet megcsinálni.

- Inkább soha többet nem forgatsz?

- Ilyen feltételekkel... Ennek az ingyenességnek van szabadsága, azt forgatunk, amit akarunk, és akkor, amikor akarjuk, de azt forgatjuk, amit tudunk, és ott, ahol tudunk. Itt most ez a két dolog jó arányban volt, de ehhez olyan sok belső erő kell, amit még egyszer már nem lennék képes összegyűjteni.

Nem az lett a müncheni Bach Kórus fellépéséből, amire számított az ember. Nem múltidézés, vagy nem azt a múltat idéztük, mert a kórus szerencsére nem múzeumi instrumentum, túllépett a régi idők nagyságán, nem azt hallgattuk, ahogy annak idején Karl Richter elképzelte az ideális Bach-hangzást. Ez, amúgy önmagában egy nagy történet, talán nagy tragédia, de nem ebben volt most részünk. A jelenlegi, tizenkét éve hivatalban lévő karnagy, Hansjörg Albrecht afféle informált Bach-értelmezést ad elő, az üst formájú üstdobokat faverővel ütik, néha talán túl hangosan, de elviselhető. A tempók frissek, de ettől még megmarad a hangzás masszívsága. A 80. sorszámú kantátát játsszák, amelyben a Luther által komponált Ein feste Burg dallam szólal meg többször is, talán emiatt hiszik még ma is sokan, hogy a dallam maga Bach műve volna Luther szövegére. Pedig dehogy. 

Az összhatást csak a szólisták rontják le erősen, kukori tenor, civil hangú basszus, sikoltozó szoprán, az utóbbinak azért jó lett volna szólni, hogy csak egy kicsit figyeljen már oda, mennyire tisztán és finoman csellózik a Liszt Ferenc Kamarazenekarban ülő Kertész Ottó, és próbálja meg őt példaképének tekinteni, nem járna vele rosszul sem ő, sem a közönség. De ha nem, hát nem, az első szám kicsit élmény nélküli emlékezés a reformációra. 

Ami utána jön, az nekem valahogy fontosabb. Bach D-dúr szvitje, amelyikben az Air van. Megint csak HIP, historically informed performance, táncosabb, könnyedebb tempókkal, nem az a velőrázás vagy nagy romantika. Csak azért furcsa, mert valaha ugyanezzel a zenekarral sokat hallgattam, azt hiszem, ez volt az első klasszikus zenei hanglemez, amit önszántamból megvettem, talán 1979-ben. Encores volt a címe, ráadásdarabokat játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Ha jól számoltam, már csak névben azonosak, egyetlen olyan zenész sincs, aki a lemezen játszott volna, ami a maga módján örvendetes, végre egy zenei intézmény, amely túléli a tagok visszavonulását, adott esetben a halálát. És jól is játszanak, vagy minimum vállalhatóan. Mégis most azon gondolkodom, hogy a lelkük megvan-e még, már hogy ugyanaz a lelkük van-e meg még, vagy azt is elvitte a cica. 

Gondolkodom.   

Van a színháznak egy olyan, kellemes mellékhatása, hogy nincs vége. Zenés színháznál pláne nincs vége, nem addig tart, amíg összemegy a függöny, viszi magával az ember a dallamokat, töri a fejét, mi volt jó, miért volt jó, ki ez a fazon, a komponista. Most épp Rossini a fazon, az Olasz nő Algírban a nem múló előadás, és az a kellemes rácsodálkozás, hogy hiába tudtunk mindent Rossiniről, semmit sem tudtunk róla. Úgy értem, tudtuk, hogy kövér, parókát viselt élete második felében, leállt a komponálással, és csak egyházi műveket írt, azt se sokat. Félt a haláltól, valószínűleg minden lehetséges folytatástól, a megsemmisüléstől is meg a bűnhődéstől is. Valahogy szeretünk úgy nézni rá, mint akit kiismertünk, nagy, lusta kandúr, aki inkább új nyitányt komponál, semmint hogy lehajoljon a leesett kottalapért. Odatesszük a polcra, Vivaldi mellé, mint túl tehetséges zeneszerzőt, akiben annyi az új ötlet és az új gondolat, hogy voltaképpen nincs is ideje kidolgozni a régit. 

Nem tudom. Vagyis: nem hiszem. Vannak, persze, ezek a játékok, hogy két hét alatt megírt egy új operát, meg hogy amit lehet, azt újrahasznosított, ezért ugyanaz A sevillai borbély és az Erzsébet, Anglia királynője nyitánya. Az mintha senkit nem zavarna, hogy ez a tény némileg ellene mond az annyi nyitányt komponálok, amennyit nem szégyellek-elméletnek. Aztán vannak ezek a bölcselmek, hogy Rossini mennyivel felszínesebb még a kortárs kartársaknál is, Donizetti mennyivel mélyebb, amikor Norina pofon vágja Don Pasqualét, ez a fajta zenei együttérzés Rossininál soha nem érzékelhető. 

Megint azt mondom: nem hiszem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy Rossini az abszolút zeneszerző. Mondhatni: annak ellenére, hogy operákat komponált. Volt az életének egy gyakorlati oldala, valamiből meg kell élni, és ez a valami a 19. század elején az opera volt. De neki magának nem volt szüksége a szavakra, színpadi helyzetekre, párbeszédekre ahhoz, hogy ihlete legyen. Ezért tudott az operai történettől független nyitányokat komponálni. Ezért van az, hogy néha épp a csúcspontokon hagyja el a szavakat: az Olasz nő első felvonásának fináléjában egy idő után már azt éneklik, hogy don-don, cra-cra, tac-tac. Meg a sok hadaró áriában és jelenetben sem érti az ember, hogy mi a frászt énekelnek. Úgyis mindegy, mit beszélnek, csak a zene számít. Erre az elszakadásra a német zeneszerzők képtelenek voltak, Beethovennél is sokszor érezhető, hogy van valami szavakba is foglalható a zene mögött, Wagnernél más sincs, csak a sok szó, ami megzenésül. De Rossininak nem dirigálnak a szövegírói, legfeljebb az énekesek, akik még több áriát, még harsányabb jelenetet akarnak. Ha ez bűn, akkor mehet a pokolba. De nem az, szóval nyugi, Rossini bácsi.