Mit csinálnak vagy mit csinálunk zenéről író emberek, beszámolók szerzői, közönségszervezők, egyebek? Hogy lehet, hogy Tabea Zimmermann koncertjére nem telik meg a Müpa? 

Most már mindegy, de minden külön értesítés helyett: Zimmermannra nem venni jegyet pont olyan, mint kihagyni Grigory Sokolovot. Óriási muzsikus, óriási szólista, még akkor is, ha őt nem ez a fajta zenélés érdekli, nem ragyogni áll oda a zenekar elé, nézzétek, mekkora ász vagyok, még ezzel a cigarettázott hangú brácsával is az állam alatt. Nem is áll feltétlenül oda a karmester mellé, Richard Strauss Don Quijote szimfonikus költeménye alatt inkább beül a brácsaszólam első székébe. Így is róla szólt az előadás, az este, a nap. Még úgy is, hogy Várdai István volt a csellista. 

Nyilván ez nem is teljesen egészséges dolog, egy szimfonikus költemény ideális esetben nem egy vagy két ember munkája, de a Concerto Budapest rossz szokása szerint passzolt, igyekezett úgy játszani, mintha ők el sem jöttek volna, ők nem vállalnak felelősséget senkiért, semmiért, Straussért sem és önmagukért sem. Az ember hallgatta ezt a telibe viszonzott vágyakozást, csodálatos, határozott, sallangmentes mélyhegedű-játékot, és legfeljebb olyan kérdések maradtak nyitva, hogy vajon mit csinált Serly Tibor, amikor befejezte Bartók Brácsaversenyét. Tényleg ennek képzelte a végeredményt? Vagy elő lehet-e adni egy szimfonikus költeményt akkor is, ha a zenekar legfeljebb effektezni hajlandó, akkor tűnik föl, hogy ott vannak, amikor süvít a szélgép vagy bégetnek a juhok. És, szokás szerint, ott van a legidegesítőbb elem: mindezért még hálásnak is kell lenni, hiszen két ilyen szólistájuk van, ők hívták, ők szervezték, ők fizetik. 

Hálás is vagyok, beismerem. 

A Frenk nevű nem is tudom, diseur vagy chanteur Kosztolányi-feldolgozását hallgattam épp. Azt nehéz volna állítani, hogy Frenk nagyon elkényeztetné a rajongóit hangja szépségével vagy interpretációja gazdagságával és sokszínűségével, mondhatni, inkább csak csöndesen és lemondóan nyöszörög, de arra azért pompásan rájött, hogy a rendelkezésre álló Kosztolányi-versek között tényleg ez az egyik leginkább dalszöveg jellegű. Hogy kicsit pontosabb legyek: nem ő jött rá, hanem a Kaláka, Frenk csak arra jött rá, hogy ez neki is megy. "Lecsuklik minden pilla most, nem is találsz több villamost". Valószínűleg ez a hosszú rím teszi, pilla most/villamos, mert valahogy komolytalanná teszi az egész verset (talán nem feltétlenül Kosztolányi szándéka ellenére, hiszen a vers címe Bohóc), vagy a körút lett időközben a sanzonok és táncdalok kedvelt helyszíne. Nem tudom. Jó volna azt mondani, hogy lám, csaknem száz évvel a születése után a vers megtalálta a helyét - csak most épp nem nagyon hiszem. 

Van ilyen, hogy egy költemény dalszöveggé válik, közismert lesz, aztán újabb évek alatt lerázza magáról a dallamot, visszaköveteli a dallamtalanság arisztokráciáját. Valaha Reinitz Béla sokat tett Adyért, megzenésítette a verseit. Olyan sztárrá vált verseket is, mint az Őrizem a szemedet. Adynak annyira nem volt kifogása ellene, hogy maga is írt úgy verset, hogy dalszövegnek szánta, például a Kató a misént. (Amit viszont később Novák János is újrazenésített.) 

Hol van ma Reinitz Béla? Azon túl, hogy a Kozma utcában nyugszik, kő alatt, hová lettek a dalai?    

Itt vannak a fiatalok, és szép a hangjuk, és nagyon komolyan veszik a hivatásukat, ketten is úgy énekeltek a Magyar Rádió Márványtermében, hogy edzett lelkeknek is nagy öröm volt hallani, és másnap nagy öröm rájuk visszaemlékezni. Kodály-dalok volt a műsor, és Horti Lilla meg a képen látható Vörös Szilvia az, akire öröm másnap is visszagondolni, ahogy tényleg mindent beleadtak, pedig eltérő drámai alkatok, ahogy meg tudták sűríteni a levegőt vagy a világot azokra a percekre, amelyeket egy-egy dal tett ki. Annyira jók voltak, hogy az ember nem is nagyon foglalkozott azzal, mennyire jók, egyszerűen természetesnek tűnt ez a szintű odaadás, ami, persze, egyáltalán nem természetes. 

Annyira mégis az, hogy az ember mással is tudott foglalkozni. Nem megválaszolható a kérdés, és talán nem is nagyon lényeges, de azért csak foglalkoztatja a hallgatót: mennyire jó a magyar költészet. Persze, tudjuk, mondjuk, hogy igen, a líra a mi világunk, és derűsebb percekben sajnáljuk az angolokat, nekik csak egy Shelley jutott, a németeknek csak Goethe, a franciáknak csak Baudelaire, hát hol vannak ezek a szózenék a mieinktől. Kedélytelenebb napokon meg azt mondjuk, ugyan, a kis ország, és a kis nyelv verdesi a szűköcske mellét, csak tudnánk, mire, az egész honi költészet mással sem foglalkozik, mint évtizedes vagy több évtizedes késéssel megy a nyugat után. Még nem is csinál nagy titkot belőle. Az igazi nagy művészeink a komponisták, ők teszik oda az országot a kultúrtérképre, Petőfi nélkül van Európa, Bartók nélkül nincs. 

Nem eldönthető a kérdés, de egy Kodály-dalest kicsit tisztázhatja a helyzetet. A kiindulás legyen az, hogy alapvetően nem nagyon jó ötlet jelentős verseket zenésíteni meg. Nem tudja a komponista tartani a lépést a szavak ritmusával és dallamával, inkább elvesz, mint hozzáad, szűkít, sarokba szorítja a sorokat, egyértelművé teszi az el nem döntött pillanatokat. Ez, persze, nem a Kodály-szintre vonatkozik, inkább, mondjuk, a Tolcsvay által megzenésített Nemzeti dalra, és hasonlókra, bármilyen rokonszenves is ez a kántálás, akárhány emberhez viszi is közelebb a verset, a vers lendülete, a versszakok által bejárt út sehogy nem található meg. 

Kodálynál, alapvetően fordított a helyzet, elénekli Horti Lilla a Nausikaát, és érzi az ember ezt a katatón állapotot, elment a sokat tűrt idegen, és tökéletesen üres lett ettől a világ, és nincs is semmi remény, hogy ez valaha is jobb lesz. Csak áll a lány, nézi a vizet, és irigyli a halottakat. Beleborzong az ember, látja a nagy szemű hősnőt, aki csak néz, néz, de nincs mit néznie a világból. Ez a szerencsés eset. Mármint nem privátban, hanem művészetileg. A szöveg szép, de elbírja a zenét, többé válik tőle. Talán mert önmagában nem olyan nagy költemény, Bálint Aranka műve. Vagyis: nagy költemény, viszi és hozza a szörnyűséget de nem látszik rajta, ezért kellett megzenésíteni. Ugyanez a Kodály, ugyanezen a koncerten mintha többé-kevésbé csődöt mondana Szapphó szerelmes énekével. Nem Szapphó miatt, hanem Ady miatt, aki fordításnál gyakorlatilag semmit nem tisztelt, se formát, se a versszakok számát, se az antik hangulatot. "Lárma a fülemben", írja, és már ott vagyunk, a 20. század lármájában, messze mindenféle vázáktól, szandáloktól és faragott kövektől. Hiába próbálja Kodály visszavezetni a költeményt a saját korába, valami kis pilincka kíséretet adni neki, mintha tényleg lyrával a kézben szólna a dal, egyszerűen nem megy. Kevesebbre jutunk, mint ahonnét elindultunk.

Mintha itt volna a válasz arra a kérdésre, hogy mennyire nagy a magyar líra. Hogy egy ilyen komponista óriás is csak úgy tudja a kivételes (talán még csak nem is kivételes) pillanatokat megzenésíteni, hogy a teljességnél kevesebbet kap a hallgató. Talán tényleg így van, ahogy képzeljük. Szörnyű nagy költő ez az Ady Endre. 

Két J.C. monogramú tenornak is ma van a születésnapja. Mindkettő aktív, bár a hetvenegy éves José Carreras éppen búcsúköreit futja, tervei szerint szépen elnyújtva, kitart talán egész jövő évben. José Cura (honlapja szerint: korunk Leonardo da Vincije) éppen otthon van, a Teatro Colonban énekel este André Chenier-t. Ő ma ötvenöt, és kicsit még mindig nehéz eldönteni, hogy öntörvényű muzsikus, aki nem volt hajlandó vagy képes beállni az operai taposómalomba, vagy csak egy rosszul nevelt tapír, aki elmulatta a tehetségét. Mindkettőre tudnék meggyőző bizonyítékokat hozni, de a születésnapján talán mégis a szépre illik emlékezni. Amikor először láttam, Bécsben, a Fedorában, és átéltem azt a meghatározhatatlan képességet, hogy valaki automatikusan központi szereplővé válik a színpadon. Az első megjelenésekor csupa frakkos ember között ült a színpadon, frakkban, és egy pillanatig nem volt kétséges, kire kell figyelni. Gyorsan ellenőriztem, nem volt semmi trükk, semmi ravasz beállítás, finoman megemelt fejfény vagy bármi. Ő volt, és tudta az ember, hogy ő az, ő az új csillag. 

Tudom, sokáig játszotta az egy vagyok közületek figurát, pólóban meg sportszandálban nyomatta, aztán úgy unt bele ebbe, hogy egy interjú alatt már rám szólt, hogy hogyan vagyok felöltözve.Hát hogy. Azt hittem, lazák vagyunk. 

Ha Curáról van szó, mégis a legerősebb élményem egy régi Otello-előadás, a szerelmi kettős. Ahogy éneklés közben Desdemona ölébe hajtotta a fejét, és elkezdte bontogatni a nő keblén a ruhát. Az egész olyan hihetetlenül természetes és intim volt, hogy az ember hirtelen illetéktelennek érezte magát, be kellene csuknia a szemét, és csak hallgatni, ahogy ezek énekelnek. Amit látunk, ahhoz nincs közünk. Nyomorult kis leskelődők vagyunk. 

Tudom, hogy ez a színház lényege, a nyomorult kis leskelődés, és ha véletlenül nem elég az, amit látunk, akkor készséges szereplők fennhangon osztják meg velünk gondolataikat. "Álommal, váddal, részeg jóslatokkal cselt szőttem, és veszélyes logikát, hogy Clarence bátyámat és a királyt vad gyűlölettel egymásra uszítsam." Köszi, hogy szóltál.

Veszélytelenül élni - ez a színházjárás lényege. És ha így nézzük, akkor lehet José Cura akármilyen, azért leginkább hős, hős, hős. 

Megvan a vezéráldozat, a szexuális botrányok a klasszikus zenében is csúcsra értek, James Levine-t felfüggesztette a Metropolitan Opera, szerény négy évtizedes együttműködésnek lett ez a vége. Hiába vártuk, hogy jaj, csak még egyszer nézhessük a közvetítésben... Na jó, nem panaszkodunk, legalább A varázsfuvola megvolt idén. Egyébként is olyanok odaát, mintha az Operett színházat másolnák, hát hogyne, ők is hallottak mindenfélét rebesgetni, de hivatalos panasz nem érkezett. Mondjuk a New York Post nevű bulvárlap sem éppen hivatalos panasz, igaz, rögtön rárepült a témára a New York Times is, saját nyomozásokat indított, talált három embert is, akik kiskorúak voltak, amikor Levine már nagykorú. De hát milyen hivatalos panasznak kellett volna jönnie? Aki olvasta Norman Lebrecht Maestro! című könyvét, az elég konkrét utalásokat talált Levine szexuális vonzalmait illetően. Becsuktuk a szemünket, fülünket, amíg lehetett, nyilván ezer okunk volt rá, de az egyik épp a dolog feldolgozhatatlansága. Dobjuk most ki a négy évtizedes élményeinket, ez mind nem érvényes, ezek a nagy pillanatok, megrázkódtatások, felzaklatódások mind csak egy perverz bácsika munkássága volna? Hiába mondják, hogy ketté kell választani a dolgokat, nem megy. Vagy nem olyan könnyű. 

Persze, ilyenkor eszembe jut a Dekameronból az a történet, hogy valaki elmegy Rómába, és látva a papok romlottságát, arra jut, hogy mégis a kereszténység az igaz hit, ha ennek ellenére is talpon tud maradni. Mégis a zene az igaz hit, a zenés színházak a templomok, ha meg sem kottyan nekik beteg lélek a vezető pozícióban. 

Remélem, nem úgy tűnik, mintha magamat bármilyen szinten is a hőseim fölé helyezném. Éppen fordítva. Őket helyeztem annyira magam fölé, őket, akik olyan közeli kapcsolatban álltak Mozarttal... Mozarttal? Aki Leck mich im Arsch kezdettel írt hatszólamú kórusművet? 

Ketté kell választani, tényleg. 

Tragédiáról nincs szó, csak macskaszőrszál hasogatásról: akik a Madách nevet adták a körúti színháznak aligha gondolták, hogy folyton énekelni és táncolni fognak a színpadon. De hát ez a siker: harmincöt éve lesz, hogy bemutatták a Macskákat Magyarországon, és azóta is játsszák, játsszák. Pedig mennyire szabálytalan darab, alig van története, inkább nincs, csak egy revü, amelyben nem látni a színészek és táncosok arcát, playbackről énekelnek. Andrew Lloyd-Webber a Macskákra régi és bevált szerzőtársát, Tim Rice-ot leváltotta egy még régebbi, még beváltabbra, T. S. Eliotra. Leszámítva a legnagyobb slágert, a Memoryt, amelyet Eliotból raktak össze, a Rapszódia egy szeles éjszakán soraiból, de nem eredeti Eliot-mű. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy kitört-e a pánik, amikor rájöttek, hogy hiába vagyunk nagy műfordító nemzet, a költők gondos művei egyszerűen nem alkalmasak az éneklésre. Jött Romhányi József, és nem aggodalmaskodott, Skimbleshanksből így lett Elvisz Trén, Mungojerry és Rumpleteazer így vált Pesten Ben Mickeringre és Mindleveryre. Hiszen jó így is, hogy nekünk két Macskánk (Macskákunk?) van. 

Három és fél évtized ha nem is kerek szám, azért arra már elég, hogy az ember villogjon, hogy kivel látta, Kishontival, meg Szakály Györggyel, még próbát is, ahol Seregi azt mondta elgyötörten: emelje már a lábát édes színész. Emelje, emelje. Nem is kívánhatok mást: amíg Eliotnak olvasói vannak, legyenek nézői is. 

Karl Ove Knausgard regényét olvasom, a Harcom második kötetét, Szerelem a címe, de épp nem egy szerelmes résznél akadtam meg, hanem Hölderlinnél. Vesz az író Stockholmban egy Hölderlin-kötetet, és elkezd merengeni a lírán, mármint a verseken. Hogy tudta és tudja magáról, nem egészen felhőtlen a viszonya a költészethez, de lehet így is élni, mi több, lehet így is irodalmi életet élni, lehet versekről beszélni, írni, előadni, még rossz költő is lehet az emberből, és nem kell feltétlenül szembesülni a tényekkel. Azért ő igyekszik szembesülni, kinyitni egy kötetet, elolvasni egy verset, és aztán azt mondani, hogy ha nem érti, amit olvas, akkor nem érdemelte meg ezt a verset. Meg azt sem, és még azt sem. 

Mindegy, hogy igaza van vagy nincs, szeretném, ha az volna, de tényleg mindegy. Ami most nekem fontos volt ebben a hosszú bekezdésben, az a vershez való viszony. Egy irodalmi ember, ahogy elnézem, két perc, és Nobel-díjas lesz, és mégis így beszél a költészetről, mint ami más világ, neki is más világ, ahová nem lehet belépni akarni, mert ott más minőségű emberek játszanak. Elfacsarodik a szív, mert régebben ez volt igaz a magyar költészetre is, ott, ahol Petőfi befordult a konyhára, Arany bogara zúgott, és tovább, tovább, mondjuk Petri napsütötte sávjáig, ott halandó ember nem járt. Legfeljebb a kapuból nézegethetett befelé, micsoda emberek labdázgatnak odabent, a réten. Most meg a könyvkiadók arra biztatják a poétákat, hogy írjanak inkább regényeket, mert azt jobban el lehet adni. 

Tudom, hogy ez igaz volt régebben is, és azért volt nagy a líránk, mert a folyóiratok hamarabb kifizették a honoráriumot, nem kellett évekig piszmogni egy kézirattal, leült, megírta, elküldte, visszajött a küldönc, és volt miből kifizetni a kávét. Most meg nincs küldönc, folyóirat se nagyon, vége a szép időknek, amikor a költő elküldte a jó verseket a Holminak, a rosszabbakat az Ésnek. Büszkén mondjuk, és remélem, nem teljesen alaptalanul, hogy soha ilyen jó prózánk nem volt, mint a kétezres években. De ki lakik most odabent, a versek mennyországában?  

Jövő csütörtöktől játsszák az új Woody Allen-filmet, Wonder Wheel a címe, és senkit nem akarok lehűteni előre, de nem vígjáték. Nincs nevetés, mosoly se nagyon. Kate Winslet van benne, és ha valakinek eddig kételyei voltak, most meglátja majd, mekkora színésznő. Nagy. 

A film leginkább a Blue Jasminra hasonlít, ami, természetesen A vágy villamosára hasonlít, itt viszont nem jöttem rá, ha van valami nagy amerikai dráma a háttérben, hogy vajon melyik az. Talán a Wonder Wheel maga egy nagy amerikai dráma, csak elkésett néhány évtizedet, ha az ötvenes években írja Allen, akkor ezt is játszanák, nem csak Az ügynök halálát. Nem mesélek róla semmit, csak azt, hogy van benne egy vörös hajú gyerek, aki a vidámparkban lakik, mint az Annie Hallból való ifjú Alvy Singer, akit szintén pszichológushoz visznek a szülei, mint az ifjú Alvy Singert, de neki nem az a baja, hogy tágul a világegyetem, hanem hogy ha éghető anyagokat lát, akkor jön a benzines kannával, és a gyufával. Vagy ez is ugyanaz a probléma, mint a világegyetem tágulása? 

Akárhogy is, folyton eszembe jutott az a másik film, amit 1980 óta nézek és nézek újra, és hogy teljesen mindegy, milyen az új Woody-film, mert ő maga akkor kiosztotta a szereposztást: ő filmet rendez, mi meg nézzük. Csak így legyen minél tovább. 

Az a benyomásom, hogy lassan elengedhetjük ezt az ábrándot, hogy Kent Nagano jelentékeny karmester. Egyszer már adott rossz koncertet Pesten, az volt talán az évad csalódása, most adott egy másikat a Hamburgi Filharmóniával, csak azért nem az év csalódása, mert egy kicsit óvatos volt az ember a várakozásaival. Ugyanakkor meg mindig ki lehet találni, hogy miért is fontos az este, Hamburg Brahms szülőfaluja, biztosan ott valami mást tudnak róla, másképp értik, északibban vagy sötétebben vagy materialistábban. (Ha jól tudom, Hamburg az első nagyváros a világban, ahol többségben vannak az ateisták.) Tudom, hogy őrültség, nem Bécsben és főleg nem Bonnban játsszák minden este a legszebb Beethovent, bár tény, hogy Bartókot másképp értik és másképp hangsúlyozzák a magyar anyanyelvűek. De ha már Brahms, ezzel az erővel azt is elvárhatnánk, hogy Pörtschachban legyen leginkább otthon, végül is ott írta a Hegedűversenyt és a 2. szimfóniát is, állítása szerint a levegőből kapdosva el a dallamokat. Mindegy, maradtunk, Hamburg meg helybe jött a Brahmsért. Eleinte még azt hittem, hogy ha nem is az igazi Hegedűversenyt játssza Veronika Eberle a Dragonetti Stradivarin, azért nem tanulság nélkül való az együttműködésük. (Domenico Dragonetti egyébként velencei születésű nagybőgős volt, de fantasztikus hangszergyűjteménye volt. Ez a hangszer azért is ritkaság, mert nem csak a teste eredeti, de a nyaka is az, amit Stradivari illesztett hozzá.) 

Egy ideig tehát azt hitte az ember, hogy nincs ugyan északi borongás, nincs tengeri sziklákat támadó hullámzás, de van valami finom nünüke helyette, hogy ez is Brahms, ez a halkság, hogy úgy el tud fogyni a zene, intimmé válik a hangzás. Aztán nem csak a zene fogyott el, de a bizalom is Eberle kisasszony játékát illetően, ez így kevés, egyszerűen a mű mérete más, nem lehet pudingból ötméteres szobrot faragni, ahhoz mégiscsak márvány kell. 

Ha jobban belegondolok, ez azért egy tanulság. 

Nyolcvanéves lett pár napja René Kollo, a Deutsche Grammophon tiszteleg előtte egy dupla válogatásalbummal. A címe elárulja a poént, Mary Lou-tól a Mesterdalnokokig. És tényleg így van, illetve inkább fordítva, mert a Fidelióval kezdenek, az ember rácsodálkozhat arra a fantasztikus crescendóra, amivel a második felvonást elkezdi. Ez is az opera csodája, a nyomorgás nem csak a lelket, de a testet sem töri meg, fölébred a rab a tömlöc fenekén, és úgy énekel, mintha másra sem volna gondja. A lemez utolsó száma pedig tényleg a Mary Lou, ráadásul németül. Ízlést nem adhatok, sóhajt a magas röptű hallgató. 

Szerencsére nem is kell. Egyrészt a lehetőségekhez képest René Kollo tényleg nagyszerűen énekli Gene Pitney dalát, nem valami áriázás az egész, hanem ez az úgynevezett normális éneklés. Másrészt meg a lemez címe az időrendet illetően stimmel, előbb készültek el a világslágerek német feldolgozásai, mint a nagy Wagner- és Mahler-felvételek. Kollót egyébként nehéz volna sznobériával vádolni, elénekelt mindent, lehetőleg azért olyasmit, aminek németül van a szövege, Mahler dalait és operettet egyaránt, az apja operettjeit, sőt, még a sajátját is. Vannak ilyen figurák is: azért lettek énekesek, mert szeretnek énekelni. Naggyá Wagner teszi őket, de ők kicsik is szeretnek lenni.