A 82 éves Zubin Mehta vállfájdalmaira hivatkozva kénytelen volt lemondani két berlini koncertjét, de szerencsére a szervezők találtak megfelelő színvonalú helyettest: a 89 éves Christoph von Dohnányi fog vezényelni. Különleges öröm, mindenki azt hitte a tavalyi lemondások után, hogy Dohnányit elveszítettük, nem tér már vissza a pódiumra. Közben azért mást is üzen a pillanat. Egyetlen példa, és nem ebből vonom le a következtetéseket, csak épp megerősít: vége van a karmesterek korszakának a klasszikus zenében. Van az a régi fénykép, ahol együtt látható öt bölény, Bruno Waltertől Furtwanglerig, köztük Toscanini (természetesen ő az, aki bemozdult kicsit), Erich Kleiber és Otto Klemperer. Ezt a képet korban hozzájuk illő mai karmesterekkel nem lehetne elkészíteni, mert nincsenek öten ekkora csillagok. Kis jóindulattal egymás mellé tehetnénk Simon Rattle-t, Gergievet, Thielemannt és Yannick Nézet-Seguint. Már ha az utóbbi túléli azt a megterhelést, amit 2020-tól rámér az élet, a mohóság, a becsvágy: egyszerre zeneigazgat két nagy szimfonikus zenekart és a Metropolitan Operát. Micsoda különbség.  

Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek rátermett pálcabajnokok, hanem hogy kiment belőlük a sztárság. Lehet, hogy azért, mert a 20. században könnyebben viseltük el az egyszemélyi vezetőket, vagy szívesebben tudtuk be az érdemeket egyetlen embernek. Tényleg, ha belegondolok, Karl Böhm felvételeit hallgatva alig veszem észre (alig = egyáltalán nem), hogy most a Berlini vagy a Bécsi Filharmonikusok játszanak. Nem mindegy? Böhm és kész. Ma egyszerre beszélünk a zenekarok uniformizálódásáról, hiszen sok nemzet, sokféle iskolában tanult fiai játszanak együtt a legmenőbb helyeken, és a zenekarok fontosságáról, ők azok, akik játszanak, zenélnek, dolgoznak, a karmester csak irányít, értelmez, szolgál. 

Változunk, és velünk együtt változnak az idők. Nem panaszként mondom, jobban érdekel Beethoven 6. szimfóniája, mint Karajané, a tempók és hangsúlyok összeméricskélése egy idő után inkább elvitt a művektől, mint közelebb hozta volna őket hozzánk. De nehezebb lett az életünk, nem elég ránéznünk egyetlen névre, hogy tudjuk: szeretnünk kell vagy elutasítanunk. 

Két ember sétál az erdő szélén. Azt mondja az egyik, te, milyen jó C-je van annak a tenornak, aki itt beénekel. Beénekel? Segítségért kiabál. 

Valahogy így érzem magam, miközben ezt a csöndes szenzációt hallgatom, Kuti Sándor hegedűre írott kamaraműveit. 

Rosszul közelítek hozzá, közben dühös vagyok magamra, hogy nem tudok teljes odaadással elmerülni benne. Belefeledkezek, aztán az egészből kiesek, csak szól valami, aztán megint egy tétel, hopp, már ketten játszanak, hopp, már négyen, ez is milyen jó, aztán megint elveszítem a fonalat. Ilyenkor kezdi el az ember az előadót szidni, vagy benne keresni a hibát, meg is van a reflex, hogy na, egy kicsit megremegett most a vonó a kezében. 

Hogy lehetne Korcsolán Orsolya bármiben is hibás, amikor mindez neki köszönhető? Ő persze továbbadja a felelősséget, Solti Györgytől kapta az ötletet, hogy a koncentrációs táborban megölt Kutinak lehetnek fontos és értékes művei, nem csak olyan mozgalmi dalok maradtak utána, hogy Ütemre cseng a csákány (mócsing csüng a csonton). Az ember első reflexből azt mondaná, hogy miért nem Solti maga állt ki Kuti Sándor művei mellett, de ez most tényleg nem volna tisztességes, Solti valóban hazatalált élete végén, az utolsó lemez Kodály, Bartók, Weiner műsorral készült el, ha akarta volna, sem volt több ideje. Korcsolán Orsolya meg akarta, az időt is rászánta, el is játssza, nyilván nem akkora név, hogy a fél klasszikus zenei világ rámozduljon, mint amikor Gidon Kremer fedez föl vagy mutat be egy ismeretlen szerzőt, de van ennek súlya, számít a kis sárga biléta a borító jobb felső sarkában. 

Hallgatom és hallgatom újra, és nem olyan, mint a bori notesz, hogy mostantól újra kell gondolnunk a 20. század zenéjét. A zenetörténetét igen, hogy volt egy Kuti Sándor is, megölték harminchét évesen, nem tudta végigmondani, amit akart. De belekezdett, és hallható. 

Bocsánat a richárdi többesért, igazából csak a saját műveletlenségemre gondoltam, de mivel épp olyan dologról van szó, amit nem tudott az ember, szereti azt hinni, hogy talán mások sem tudták vagy tudják, egyek vagyunk a nem tudásban. Az olasz szakosokat és a művelteket meg üsse csak a guta. 

Arról van szó, hogy éppen Elena Ferrantét olvasom, könnyen megy, talán kissé túl könnyen is, talán kissé túl nyitott szívvel öleli keblére a titkos és titokzatos írónőt a magyar olvasótábor, de még nem tartok elég mélyen a Briliáns barátnőm kötetében, úgyhogy ez inkább sejtelem, mint vélemény. Mindenesetre az elbeszélő briliáns barátnője, Lila Cerullo koraérett lány, és már tizenkevés évesen a következő olvasmányai vannak: Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Pirandello és Grazia Deledda. 

Mindent értek, de ki az a Grazia Deledda. Nyilván nívós írónő, ha ilyen társaságba keveredik, és ha nem kakukktojásnak van említve, de én sajnos egyáltalán nem hallottam róla. Értelemszerűen nem is olvastam tőle semmit. Úgy tűnik, hogy nem is volna könnyű, a legutolsó könyv tőle 1991-ben jelent meg, a rendszerváltás utáni könyvkiadási láz idején, Szerelemből gyilkolt, a címe alapján nem tudnám megmondani, hogy vajon melyik regényéről van szó, ilyen című könyve, ha jól látom, nincsen. Egyébként 1871-ben született, Szardínia szigetén, leginkább Rómában élt, ott is halt meg, 1926-ban kapott Nobel-díjat. A jelek szerint elég nehezen kapta, mert a bizottság 1926-ban azon az állásponton volt, hogy abban az évben senki nem méltó az elismerésre, a szabály pedig az, hogy ilyenkor várhatnak egy évet. Egy év múlva pedig Deledda kapta meg az előző évit. (Egy év múlva ugyanezt játszották el Henri Bergsonnal.) Amúgy Grazia Deledda így nézett ki: 

Ő is taktikusan lefelé néz, mint Kodály szokott a fényképein, ugyanabból az okból. 

Nincs több tanulság, csak a szokásos: minél többet olvas az ember, annál kevesebbet tud.   

Akkor most elegáns csillagozások és suttyomi javítások helyett álljon itt Horeczky pályatársnő néhány sora. (Mondtam, hogy a művelteket ütni fogja a guta.) 

Egyáltalán nem értem, hogyan történhetett, de tökéletesen elfeledkeztem az újévi koncertről. Már a bécsiről. Végül is csak olyan harmincakárhány éve kezdem minden évben ezzel az ébrenlétet, csak ennyi ideje nézem, hogy először írják ki az új évszámot a bekarikázott c betű mellé. Valami történt, remélhetőleg nem a világgal, csak velem.Nem hozott lázba sem Riccardo Muti, sem a Bécsi Filharmonikusoknak az a bejelentése, hogy szeretnének már női karmesterrel újévezni. Ha annyira szeretnének, akkor nem belengetik a hírt, hanem szerződtetnek valakit, de ők sem tudják, kit. Ami azt illeti, férfiban sem tudják, bár alulmúlni a tavalyi Dudamelt nehéz volna. Legfeljebb egy új Welser-Möst kísérlettel. 

Úgy élünk, úgy véleményezünk, mint a régi szilveszeteri műsorokkal: a tavalyi jobb volt. Csak most előre tekintünk: jövőre jobb lesz. És lehet, hogy tényleg jobb lesz, mert bejelentették a 2019-es karmestert, és végre nagyvad. Nemcsak nagyvad, de kellő tisztelettel van a 19.- 20. század félkönnyű zenéje iránt is, Lehárt például jól vezényel. Ha tippelni kell, azt mondanám, hogy Johann Strausst is. Christian Thielemann a kiválasztott. Addig már csak 365-öt kell aludni. 

Éppen mert annyira szépen énekelte Anna Netrebko a La mamma é mortát az André Chenier-ből, az embernek rögtön hiányérzete támadt. A hiányérzetet pedig úgy hívják: Maria Callas. Miért van az, hogy Callas hatvan év távolságából, úgy, hogy közénk áll (összeköt) mikrofon meg hangszóró, könnyek közé hajszol, Netrebko meg minden finomsága, átgondoltsága, kidolgozottsága és testi valója ellenére is meghagy józan műélvezőnek? 

Nem válasz a kérdésre, de furcsa módon a New York Timesban az operafelelős Anthony Tommasini is hasonló problémával küszködik. Készül a Metropolitan bemutatójára, és közben azon töpreng, miért is a legjobb Tosca-felvétel az első Callas, a Victor de Sabata által vezényelt lemez, a Callas - Gobbi - di Stefano hármassal. Nekünk mindez nem nagy újdonság, a magyar licenc-kiadás kísérőfüzete, ha jól emlékszem, úgy kezdődött, hogy minden idők legszebb  operafelvételét tartja a kezében az olvasó. 

Így is van, és ha egy kiadvánnyal kellene illusztrálni a hangfelvételek fontosságát és szépségét, a Tosca mindenképpen alkalmas erre. Tommasini is végigveszi a lemezt, pontosabban mutat tíz olyan pillanatot róla (kihagyva a túlságosan kézenfekvőket, vagyis az áriákat), amely egyértelművé teszi Callasék első helyét a lemeztörténelemben. A második Tosca belépője, ahogy a színfalak mögött azt énekli, Mario, Mario, Mario. Idegesen, nyilván, Toscát a féltékenység gyötri, a pasija pedig bezárt ajtó mögött sugdolózik valakivel. De Callas nem egyszerűen féltékeny, hanem a tragédiát hordozza, még el sem kezdődött semmi, de ő már ebben a pillanatban is ott áll az Angyalvár fokán, és lefelé néz, mert az élet csak csalódás, magány, keserűség, súly és kő és mázsa. 

Tudom, hogy az opera az élet nehéz pillanataira is hozhat megoldást vagy legalábbis segítséget, de van ez az oldala is, amikor arról beszél, hogy drága öregem, ehhez te szagolni sem tudsz. Ezek az érzések annyira túl vannak azon, amit te gyásznak, szerelemnek, boldogságnak, féltékenységnek meg tudsz élni, hogy nincs más dolgod, mint tátsd ki a szád ámulatodban, és meredj fölfelé, csodáld az óriásokat, akik így tudnak élni. Egyszer majd, talán... á, úgysem. 

Szilveszterbe hajló éjszaka A denevért játszotta az M3, és persze a régiek jutottak eszembe. Nagyanyám, apám, ahogy néztek a tévében valamit, és fölsóhajtottak: mennyi halott. Nem mondom én is ki, de ezt érzem. Az én halottaim, azt hiszem, valamennyien, mindegyiküket néztem, láttam, hallottam. Tudom, hogy annak kell örülni, aki él, de az év végén mégis sóhajtozni kell miattuk. Jelenségek voltak az Operában, B. Nagy János a képregényeket idéző mosolyával, Kukely Júlia a szép, magas arccsontjával. Antal Imre, bár őt az Operettben láttam. Itt vidámkodnak, mondhatni utolsó utáni leheletükkel is szórakoztatnak. Az óriás Csurja Tamás, aki úgy robbant be, olyan magasra röppent Rossini Figarójával, Békés András rendezésében, hogy nem is tudta az ember, hogyan lehet ezt a szintet megőrizni.  

Aztán az élet, hogy finoman fogalmazzak, mert, ugye, inkább a halál, mást gondolt, Csurja Tamás történetéből a nyolcvanas évek nagy zenei love storyja bonyolódott, tragikus befejezéssel. A zongorista és kísérő Garam Zsuzsa autószerencsétlenségben meghalt, Csurja Tamás pedig gyorsan döntött, búcsúlevelet hagyott hátra és eltűnt. Nyilván a levélben valami nyomot hagyott maga után, én az Andrássy úton találkoztam az operabarátok csapatával, akik mondták, hogy mennek a hegyekbe, megkeresni őt. Április volt, szép, derűs, tavaszi nap, és szerencsére nem az operabarátok találták meg a holttestet. Nézhetem a barnára sült arcú színészeket a televíziós hóesésben, nézhetem a nagy wiener és pester kedélyt, ez a mű most, és, gondolom, ezután is mindenről szól, csak a pezsgőről meg koccintásról nem. 

Persze, az is csodálatos, hogy Anna Netrebko hogyan őrzi, rendületlenül a világ leghíresebb operaénekesnője szerepet, hogy egyszerre félistennő és mindannyiunk kedvence, hogy mennyire bájos, amikor belép, és a nagy, ünneplő zajra integetni kezd a nézőtérnek. És énekel is, és tulajdonképpen hibátlan, és szép a hangja, és ha nem is éreztem úgy, hogy megőrülök az együttérzéstől, annyira csodálom ezt a halálra szánt lányt... - azért csodálom ezt az életre szánt énekest. Úgy mentünk, hogy ez lesz az év legelegánsabb és legnagyszabásúbb és legfontosabb operai eseménye, és úgy jöttünk el, hogy no lám, valóban így is volt. A bariton Elchin Azizov is jelentékeny hang volt, bár ő sem merült el különösebben a tépett lelkű Gerard tépett lelkében, de ennyit tud a világ, mehetett volna az előadás a Metropolitanben is. Ha a hazai közreműködőkről vagy jót vagy semmit, akkor volt egy hegedűszóló és két gordonkaszóló, amire büszkék lehetünk. 

Közben, persze, szeretnénk úgy megélni négy felvonást, hogy érzelmileg felzaklatódunk, meghatódunk, átgondolunk és együtt lélegzünk - azt is lehetett. Úgy látom, úgy látszik, Anna Netrebko valahogy tényleg nagyon szereti a férjét. Aki, természetesen nem mérhető hozzá művészként, viszont tud annyit, hogy mérhető legyen a világ többi tenor sztárjához. Lemarad tőlük, ezzel a hangszínnel kénytelen lemaradni, de ha nem sztárokhoz méricskélünk, akkor a szerep eléneklődött, nem kellett feltétlenül megmosolyogni Yusif Eyvazov igyekezetét és magánszámait. A ruházatát nem egészen tudtam mire vélni, jelmeznek rossz, saját öltözékként különös. Az első felvonásban Eyvazov a fodros nyakravalóval, arannyal szegett hosszú kabátban mintha az egyik komornyikot alakította volna a Coigny palotában, a második részben ujjatlan, hosszú mellényt vagy mit viselt, amit a hasán egy nagy, arany biztosítótűvel fogott össze, ezt végképp nem sikerült értelmeznem.  

De ami a lényeg: Netrebko igazán szereti ezt a férfiút. Nem csak azért, mert végigcibálja magával a fél világon, rákényszeríti a világ lemezkiadóit, operaházait és koncerttermeit, hogy ha őt akarják, Eyvazovot is akarniuk kell. Van ilyen, volt ilyen, Gigli is vitte magával a lányát, Joan Sutherland nagy embert csinált Richard Bonynge-ból. De látja azt is az ember, hogy Eyvazov minden áriája után leintik a zenekart, hogy lehessen lelkendezni, még Netrebko is tapsol a színpadon. Az ő nagy áriája, ami mellesleg az előadás csúcspontja volt, nincs leállás, nincs taps, megy tovább az előadás, ne legyen semmi kényelmetlenség vagy tüntetés. Neki már tapsolt eleget a világ, most adna belőle egy kicsit a férjének. 

Nem tudok mást mondani: olyan jó látni egymást szerető embereket. Még akkor is, ha ez civil szerelem, így néha az is eszembe jut, hogy jóságos ég, micsoda tébolyult vacsorázásba kezdhetnek ezek ketten az előadás után. 

Gáti György kiállításának utolsó napja volt tegnap a Bartók Béla úton a Faur Zsófi Galériában. Ott volt a fotográfus maga is, szaloncukorral kínálta a vendégeket, és közben, aki akart, elgondolkodhatott azon, hogy mi is ebben a jó. Mármint a képekben, a Gáti-fényképekben. Az első gondolatom az idő volt, hogy Gáti idejét szeretem, hogy megtisztel, nekem adja, nem tudom, hány munkaóráját. Kivárja, hogy úgy jöjjön a fény, úgy álljon az épület, arról jöjjön a galamb, aztán beül a számítógép elé (mögé?), dolgozik, hogy a színeknek pont az legyen az árnyalatuk, és így tovább. Oké, rendes dolog, de akkor a halászlevet is szeretnem kellene, amiért kiült a pecás egy hajnalon, fogta a botot, kirántotta a pontyot (mármint a vízből), megfőzte, meg is paprikázta, és így tovább, mégsem csúszik le egy kanállal sem, nem tehetek róla. 

A mostani tippemhez a fotófilmek adták az ötletet. A terem alsó szintjén mennek a képek monitoron, egy homályban tartott arcra másolódnak rá a hóban látott keréknyomok, mintha új arcot kapna a nő, új ráncokat, a reá váró évek nyomait. Vagy csak portrék mennek egymásba át, afróból euró, euróból ázsióba. Ha jól emlékszem, morfnak hívják a mozgóképen ezt a trükköt, ezt a folyamatos változást, először Michael Jackson videoklipjében láttam, a Black or White címűben. Az ajkak megvastagodnak, a szemek megtelnek könnyel vagy kiszáradnak, az ismerős arc ismeretlenné válik, a bezárt száj kinyílik, mosoly lesz úrrá rajta. De a lényeg az, hogy a két végpont között van egy halom olyan pont, ami nincs, amikor mindkét arc érzékelhető, de egyik sem az, ami a valóságban látható. 

Talán ez tetszik. Hogy az ember azt érzi, minden fotográfus a valóság rabja, kicsit csalhat, kicsit igazíthat, vagy olyat mutathat, amit szabad szemmel nem lehet látni, de az akkor is ott van, csak a gép jobban érzékel, mint a szem meg az agy. De Gáti Györgynél azt érzem, hogy eggyel tovább lép, hogy olyat mutat, ami van is és nincs is, a hozott anyagból újat teremt (és ez a nem mozduló fényképekre is igaz), te adtad a fényt, és nézd, mire jutottam vele. 

Nem vernek át. Ez a tapasztalat annyira meglepő és váratlan a karácsonyi eladási és vásárlási felindulásban, hogy önmagában is boldoggá teszi az embert. Nem vernek át, nem keresi az ember, hogy hová teszik a pénzt, hogy mi került ezen a színházjegyen tizenhuszonezer forintba, mert ott van minden a színpadon. Elsősorban, vagy legfeltűnőbb helyen a látvány. Hatalmas LED-falak, színek, csillogás, repülés. Egyébként is repülgetnek a szereplők, fejem fölött bucskáznak be a Rippel-testvérek, hogy aztán egymás hegyén-hátán pózoljanak. És vannak sztárok, lehalászták a tehetségkutatók legjobbjait, a zsűrit és a szereplőket egyaránt. Álomutazó a mesemusical címe, és ennek tökéletesen megfelel, álom is meg utazás is, űrutazás és másik világba csusszanás, bárányok, akik nem hallgatnak, tudósok, akik nem alszanak, gyerekek, akik tanulnak. 

Ha valami gyengélkedik, akkor az a történet, végül is soha nem derült ki számomra, hogy ha a jövőről van szó, miért egyenruhás, gépies mozgású embereket kell megmenteni a sorsuktól. Madáchnál még volt oka, megpróbálták egyesíteni az emberi erőket, hogy megakadályozzák a Nap és a Föld kihűlését, itt minden ok nélkül nem hagyják aludni az emberiséget, holott egy rendes utópiában az volna mindenkinek a legjobb, ha a nép aludna. Nem mondom, hogy lerágtam a körmöm az izgalomtól, de talán illett volna valami magyarázatot adni, hogy miért ez a feszített élet, a tudós Apa miért nem tudta vagy akarta végigélni az álmát, nem volt benne semmi rossz. 

Tudom azért azt is, hogy ez nem volt szempont. Annyi történet kellett, hogy be lehessen jönni, és el lehessen énekelni a dalokat. Rakonczai Viktor meglehetősen személytelen komponista, mintha beletett volna a számítógépébe ötszáz slágert és musical-részletet, hogy ezekből a gép komponáljon valami újat. Az eredmény nem kifejezetten új, viszont folyton ismerős, nahát, ez a We Are The World, ez meg a Jézus Krisztus Szupersztár, de talán ez is volt a cél, örüljön az ember, hogy nem az Apostol együttes dalaiból készült a zenei szövet. 

Egyébként pedig: örül az ember. Örül a gyerekeknek, akik szaladnak lufit szerezni, vagy riszálni kicsit a bárányokkal, örül a szülőknek, akik mégis valami kultúraszerű eseménybe fektették a félretett pénzüket, és nem bánták meg. Örül a sztároknak, akik bedobják magukat, Szabó Győző már az első percben rekedtre énekelte és kiabálta magát, napi három előadás elég sok. Örül önmagának, hogy nem aludt el, pedig végig erről beszélnek, ásítoznak, báránykákat számolnak. Majd otthon, biztattam magam, és tényleg.

Az ünnep kiengedésére Vivaldit hívtam el az éjszaka, a Gloriát hallgattam, huszonöt éves felvételről. Már azt sem tudom megmondani, hogy ez réginek számít-e vagy sem. Akkoriban kezdődött a technikai színvonal betűkkel és számokkal jelölése, amiből mára a 4K meg az 5G lett. Ez egy 4D felvétel, aminek semmi értelme nincs, a három D a felvétel-vágás-hanghordozás digitális voltát jelezte, amiről már akkor sem volt mindenki meggyőződve, hogy előrelépést jelent, nem csak egyszerűsödést. Ez mindenesetre 4D, és nem szól rosszul, Trevor Pinnock vezényli az English Concertet. a felvétel Rómában készült, a Santa Maria Maggioréban, és nem véletlenül. A templom annyira jelentős, hogy külön ünnepnapja van, augusztus 5-én havas Boldogasszony. Legendája van, mondjuk az illik is. Álmot látott a gazdag ember, aki vagyonát az egyházra akarta hagyni, hogy templomot kell építeni Szűz Mária tiszteletére, és álmot látott a pápa, hogy ott legyen a templom, ahol másnap reggel havat talál a városban: az Esquilinuson. Így aztán pápai tervezésű lett a bazilika, vagy legalábbis az eredetije, mert a pápa a hóba rajzolta bele az alaprajzot.   

Ettől még nem volna karácsonyi a helyszín, nem is tudom, mikor volt utoljára olyan karácsony, hogy havazott volna Rómában. A jelek szerint Masolino se sok havazást látott, ha ilyen sötét ejtőernyőnek képzelte el a hófelhőket. Viszont a Santa Maria Maggioréban őrzik a betlehemi jászol egy darabját. El sem kezdem mesélni ennek a kalandjait, nyilván egy ereklye provenienciája finoman szólva is kétes. Meg már nem is számít, az is rengeteg idő, amióta Rómában őrzik. Pápák térdepeltek előtte, hívek könyörögtek vagy csak nézték megilletődötten, annyi remény és hit röpködött a közelében, hogy már saját jogon is csodálatos és átszellemített tárggyá kellett változnia. 

Hacsak nem érzéketlen fadarab.