Az artmagazin.hu körkérdésére Enyedi Ildikó a világ legjobb öt filmjébe választotta a Megáll az időt, ami egyfelől csodálatos, másfelől mindig elszomorít, mert érzem, hogy egyre inkább a kisebbségbe tartozom. Abba a kisebbségbe, amelyik Gothár filmjei közül az Idő vant még a Megáll az időnél is jobban szereti. De értem, értem az egészet, a Megáll az időben inkább benne van a nagyfilmség, tele van idézhető és idézett mondatokkal, emlékszem még, milyen meglepetés volt, amikor még a jogi egyetemen is volt egy oktató, aki hivatkozott Őze Lajosra. Mi volt bent? Miért, mi volt kint? 

Ez mintha nem is a hatvanas évek elejéből jött volna, hanem a film saját korából, 1981-ből, amikor épp azzal foglalkozott az egész generáció, hogy de rossz itt, még szerencse, hogy ennyire jó fejek vagyunk. És még azt sem mondanám, hogy nem volt igazuk. 

Ha így van, akkor csak túl ifjú voltam még ehhez a nagy, "kevert és kísérő" életérzéshez, meg valószínűleg az is rossz volt, hogy ismertem Sőth Sándort, a filmbeli Pierre-t, párhuzamos osztályba jártunk. Nagy dumájú kis kalibernek gondoltam, mindegy, hogy igazam volt-e, csak mint valami ostoba, egyszerűen folyton föl akartam volna szólamlani, hogy hiszen ő nem olyan. Mármint nem olyan, mint a filmben. 

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, nem mondhatok mást, mint hogy ezt is Gothár tudta jobban. Már hogy egy órában és negyvenhárom percben mégis olyan a Sőth, olyan, amilyennek lennie kell, vagy nekünk kellene lenni, kellett volna lenni. Megyek a erkélyre kiabálni: éljenek a hülyék, ne legyen semmi. 

A Hídember ment a tévében, és az ember újra rácsodálkozhatott, milyen az, amikor mindent elönt a tehetségtelenség. Amikor egy nagy sztoriból nem hogy nagyot, de még sztorit sem lehet érzékelni, nincs összefüggés két egymást követő jelenet között, mintha különböző filmekből vágták volna egymás mellé a snitteket. De nem, mégsem lehet különböző film, mert a parókák és fodrászolt hajak végtelen nevetségessége, a színészek kimagyarázhatatlan modorossága és szerencsétlenkedése ugyanolyan. De mintha senkinek sem volna érzéke a dramaturgiához, hogy ha valami elkezdődik, annak legyen folytatása meg befejezése is. Valaki azon gondolkodott, hogy esetleg a Pappa pia volna a legrosszabb magyar film? Hol van a lábszagú ostobaság, közönségesség, semmitmondás a Hídember végtelen unalmasságához képest, ha már a nézőkínzás a cél?

Az ember kimondaná a szabályt, hogy a filmkészítés mégis szakmunka volna, aki nem ért hozzá, talán ne tegye, de mielőtt erre a megnyugtató végpontra érnék, eszembe jutnak az operák. Az is szakmunka, talán még szakmunkább, mert nagyon is közvetlenek a reakciók, aztán mégis. A Trisztán és Izolda valóságos dramaturgiai katasztrófa, úgy kezdődik, hogy másfél órán keresztül az egyik ül, a másik áll, és időnként üzenetet küldenek egymásnak. Amikor a Tosca eljut a végkifejletig, minden leáll, közvetlenül a második szünet után, és tíz percen keresztül harangoznak, meg a cselekmény szempontjából teljesen mellékes pásztorfiú énekel a színfalak mögött. Aztán ugyanezt a trükköt elsüti a Pillangókisasszonyban is, mert egyszer már bejött. A Manon Lescaut harmadik felvonása úgy végződik, hogy hajóra szállnak a szerelmesek, az egyik rab, a másik személyzetnek jelentkezik. A negyedi felvonásban ez a két ember valami sivatagban kóborol, és a szerzők semmiféle magyarázattal nem szolgálnak arra, hogy miért kerültek oda. Puccini tudta, mit engedhet meg magának: senki nem fogja kérdezni, hogy mi történt, mert csak azt árulja el magáról, hogy nem olvasta Prévost könyvét. Akkor meg minek húzni az időt? (Mondjuk nem ártott volna, ha Wagner és Puccini valamikor találkozik, de akkora szerencsénk nem volt.)

Nincs más tanulság, csak a szokásos: a tehetségesnek mindent szabad. Vagy ahogy Toscanini mondta, az életben demokrácia, de a művészetben arisztokrácia. 

Nem tudom, volt-e benne tudatosság, de a tűzijáték kezdetekor A Tenkes kapitánya zenéje ment. Már úgy értem, tudatosság biztos volt benne, nem véletlenül került oda, de hogy a zenei felelősnek eszébe jutott-e a szerző, Vujicsics Tihamér, akit negyvenkét éve, épp az augusztus 20-ra virradó éjszakán ért a légi baleset. Ha egyáltalán az volt, mert ha őrá nem is, a halálára azért élénken emlékszem, az emberekre, akik izgatottan tárgyalták, derékig a Balatonban, hogy mi is történhetett. Hogy fényt láttak fölvillanni, és aztán robbanás történt a levegőben. Kíváncsi vagyok  az ilyesmit honnét lehetett tudni. Mindenesetre a nemzeti gyászt lehetett érezni. Ilyen világ volt, a kortárs zeneszerzőket is szerették és számon tartották. Legalábbis néhányat közülük, Petrovics Emilt, Szokolay Sándort és Vujicsics Tihamért feltétlenül.

Vujicsics Tihamér persze nem elsősorban a nagy művei miatt volt közismert, hanem az Éjféli operabemutatóért, feltehetőn még ma is ez a legismertebb műve, mármint a Báthory Ödönke, meg az, hogy Mama, fogjál nekem békát. Filmzenéket írt, tévésorozatok főcímét, A Tenkest, meg a Borsot, és csodákat meséltek róla. Hogy mindig volt a zakója belső zsebében egy furulya, és ha valakit a társaságban szomorkodni látott, odament hozzá, és kifújta belőle a bánatot. Nem tudom, mitől őrzi meg a közös emlékezet a szinte el sem kezdett, nem hogy befejezetlen életművek szerzőit. Nem tudom, játszanák-e az operáját, ha meg tudja írni. 

Ha jól tudom, a Rákóczi indulót ment volna kutatni Damaszkuszba is, ami teljes képtelenségnek tűnik, már hogy a Rákóczi-induló valahogy onnét indult volna el Magyarország felé, de aki a Tenkes főcímét meghallgatja, az is érzi, hogy a nagy cintányéros, üstdobos világban a trombita dallama valahogy ismerős, mintha az A jó lovas katonának volna egy variációja. A dallamok jönnek-mennek. A zeneszerzők csak mennek. 

Lehet, hogy ez csak spanyolviasz, amit feltaláltam, de az ember úgy tud örülni a saját találatainak. Mint, mondjuk, A törvény című Thomas Mann kisregényt olvasva, amikor rájön, Mann hogyan találta ki Mózest. Mert, persze, adja magát a Michelangelo-szobor, de az talán túlságosan adja magát, épp ezért nem azt használja, hanem magát Michelangelót. Az ő homloka is jó dudoros, ami majd a szarvaknál jól fog jönni, de vannak egyéb jellegzetes arcvonások is. A kétfelé fésült szakáll, és, természetesen a betört orr, Pietro Torrigiano öklének nyoma. Thomas Mann ad még néhány jelet az olvasónak, elsősorban a "kőfaragó csuklókat", szóval nem állítom, hogy nagyon figyelmesen kell olvasni, hogy leessen a húszfilléres, biztosan van ennek a felfedezésnek szép, kidolgozott irodalma, de ez a műveletlenség előnye: az ember magáénak tudhatja, amit mindenki tud.

Nem tudom, magaménak tudhatom-e ezt, de mindig meglep Radnóti Hetedik eclogájának a vége. Meglep az eleje is, nem arról van szó, az a chagalli kép, ahogy a rongyos, kopasz foglyok repülnek horkolva, az éjben haza. De most a végére gondolok: nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Hiszen ezt már megírta, csak éppen nem tagadó, hanem állító formában: csak véled tudok én halni is, élni is. A Lydiához című Horatius vers fordítása. Annak is utolsó sora, és Sebő Ferencnek hála viszonylag ismert költemény, még ha talán nem is tudatosul mindenkiben, hogy ez is Radnóti, az ő fordítása. A  latin derű és boldogság, évődésből lett szép, könnyű, szerelmi vallomás negatívvá fordítása odavisz a drótok közé, miközben a forma ecloga meg hexameter. Csak a fény változik, napból hold lesz, ágyból barakk, kettőből egy. A költő ugyanaz. És ha a két sor súlya mégis annyira eltérő, az talán csak annyit mutat: nem mindegy, mi az ihletadó. Egy régi latin nyelvű sor, vagy a szögesdrót.  

A Pappa piáról jut eszembe, hogy jaj, mennyire utálom Nagy Ferót. Aztán mindig végig kell gondolnom, hogy ez lehetetlen, egyáltalán nem utálom, mármint nincs is miért utálnom, néhány zilált hónaptól eltekintve nem gondoltam, hogy ő valamiképpen az én művészem volna, engem képviselne, bármi módon zavarna, hogy "elárulta a régieket" vagy önmagát, amikor most egy olyan slágerekkel operáló filmben játszik, amely slágerek ellen valaha ő is harcolt, élt, küszködött. El tudom fogadni, hogy az élet Erdős Pétert igazolta, a Holnap hajnalig tartósabb vagy jobb dalnak bizonyult, mint a Térden állva, és a jelek szerint ezt Feró pappa is el tudta fogadni. Győzött az ellenség, csak ilyet nem illik mondani. Nem kell a popzenébe belehalni. Vagy nem érdemes. 

Az másik kérdés, hogy miként lehet mégis ilyen múlttal előadni a nemzet kimosakodott csótányát, hogy még mindig az vagyok, aki voltam. De ez nyilván már a közönség problémája, ők fogadják el és nyilván nem véletlenül. Hogy ez néha Nagy Ferónak is probléma, arra nincs szebb példa, mint az az emlékezetes evős műsor, amelynek kimaradt, interneten látható részletében ordibál,  hogy ő nem celeb, hagyják békén. Nekem ez igazán imponál. Mondjuk annyira azért nem, mint a Sassoon-frizurás Szörényi Levente, amikor az Az volt a hej... című Szomjas György dokumentumfilmben (most ment az M3-on) arról beszél, hogy ha valami elromlik, vissza kell menni az alapokig, amikor még rendben voltak a dolgok.

De ki beszél itt már Nagy Feróról?  

YuMinak hívják a hírré vált karmesterrobotot, bár azt egy kicsit nehéz megérteni, hogy egyáltalán mi értelme lehet egy karmesterrobotnak. Azt, persze, nem tudja a világ, és ha jól látom, a hazai sajtó sem, hogy a név nálunk már foglalt. Juminak hívtak egy nagyon nem robotszerű karmestert, Simon Albertet. Nem tudtam kideríteni, miért kapta ezt a nevet,  azt sikerült valószínűsíteni, hogy egyszer valami turbánszerű kötés volt a fején, azért lett Jumurdzsák, és annak becézett változata. 

Simon Albert vezényelte az első klasszikus zenei hangversenyt, amelyre saját jószántamból, pénzért jegyet vettem. Hárman mentünk, csibészek, fogalmunk nem volt, mit kell csinálni, hogyan kell viselkedni, ennek megfelelően röhögtünk, főleg a karmester szuszogásán, amíg ránk nem szóltak, hogy inkább talán menjünk ki. Nem mentünk, és egy idő után tovább röhögtünk. Ez hát a zene. Furcsa, őrültnek látszó emberek küzdelme valamiért, amit csak ők látnak, hallanak, akarnak. 

Ami azt illeti, ez ma is érvényes tanulság volna. Akkor csak a szuszogó embert néztük, később azt a bordó lemezt hallgattuk, Bach f-moll zongoraversenyét Kocsissal. Schiff András emlékeit olvastuk, hogy kegyetlen volt vele, nyilván a Ki mit tud? miatt, alázta a felvételek során, ami nem vall nagy pedagógia adottságokra. Pedig, ugye, tanár volt a Zeneakadémián, 1969-től. Megbocsátottam, de el nem felejtettem, írja Schiff. Elég szörnyű mondat. Elég szerencsétlen találkozás. 

Alig maradt Simon Albert után hangzó hagyaték, a Bach-zongoraversenyen kívül egy nagyon szép Vivaldi-album Perényi Miklóssal, meg a BMC által kiadott Schubert Nagy C-dúr szimfónia. Lehet mondani: nincs, ami bekavarjon, ami akadályozná a legendaképződést. Valami mégis akadályozza, mert felejtődik, ritkán és egyre ritkábban hallani róla. Most is egy robot kellett hozzá, hogy felidéződjön. 

Felkerült az eBay-re Harriet Beecher Stowe litchfieldi szülőháza, ingathatjuk a fejünket, így múlik el a világ dicsősége, bár ez azért bonyolultabb. Beecher Stowe ma is amerikai klasszikus, még ha fő- és legfontosabb művével, a Tamás bátya kunyhójával kapcsolatban ma már inkább zavart érez a világ. Mintha nálunk is kikopott volna a kötelező és ajánlott olvasmányok közül, pedig a régi fordítók és átdolgozók között olyanok voltak, mint Irinyi József, Benedek Marcell vagy Réz Ádám. 

Szívesen elégednék meg akár olyan tanulsággal is, hogy ha egy könyv folyton piszkál valakit vagy valakiket, az nem lehet annyira rossz, de a Tamás bátyát elolvasni ma tényleg idegi teljesítmény, a harsányan öltözött rabszolgakereskedők és az elegáns gentlemanek ruházatuknak megfelelő társalgását, az érző szívű asszonyok eszméinek futását, meg hát magát Tamás bátyát, aki nem szökhet el, mert a gazdája bízik benne. De vannak, természetesen, irodalmon kívüli értékek, és Beecher Stowe nagyon tudta, hogyan menjen szembe a világgal. A megjelenés után rengetegen támadták, hogy fogalma sincs, miről beszél, nem tudja, hogyan élnek a rabszolgák és a gazdáik, és feltehetően igazuk is volt. Számomra a késői ellenkönyvek közé tartozik az Elfújta a szél is, nem csak azért, mert erősíti a déli romantikát, hanem mert az alaptípusai, főleg a nagy, kövér, jószívű afro-amerikai asszony figurája a Tamás bátyában jelenik meg először. 

Mindez szépen a visszájára fordult a 20. században, Tamás bátya a megalkuvás és a fehérek előtti megalázkodás mintája lett, ma is szorgosan Uncle Tomozzák egymást azok, akik szerint a másikban nincs büszkeség, öntudat, tartás. Valaha Miles Davis lépett föl nagyon határozottan Louis Armstrong mellett, hogy mindenki befoghatja, Armstrong soha senkinek nem volt a Tamás bátyája. Alapvetően ez csak annyit jelet, hogy Harriet Beecher Stowe elérte a célját, azt már nem kell magyarázni, hogy "a néger is ember". Ha a Tamás bátya népszerűsége a legmagasabb példányszámban eladott regénytől az egyszerű sértegetésig esett, az csak azt jelenti, hogy a feladat ki van pipálva.

Most akkor mi lesz a házzal? 

Miről fog szólni az interjú? - kérdezte Bán Zoltán András. Nem tudom. Rólad. Ha igazán róla szól, akkor persze sok egyébről is szól, értelmiségről, értelmességről, értelmetlenségről. Meg róla.

- Egyszer azt mondtad, hogy te egy operai gyerek vagy. Ezt hogyan kell érteni?

- Mondok egy operai gyereket, aki az egyik legmeghatározóbb ember volt az életemben: Balassa Péter. Az apja volt Balassa Imre, a Balassa-Gaál Operák könyve első fele. Formálisan, ha jól tudom, dramaturg volt az Operában. Balassa Pétert egész pontosan 1966-ban ismertem meg, a Stanci néni operai nyaralójában, Balatonfüreden. A hely hivatalos neve az volt, hogy Stanci néni horgásztanyája, és ott nyaraltak az operisták. Volt egy stég, amely benyúlt a vízbe, volt néhány ház, volt egy úgynevezett férfiszakasz, ahol emeletes ágyon laktak. Horgászokról van szó, főleg zenekari tagok voltak, rézfúvósok, a vadászkürt nagyon komolyan képviseltette magát, még a vonósok is valamennyire...

- Akkor nem kellett Székely Mihályt alsónadrágban látnod.

- Székely Mihályt nem, de Radnay György föltétlenül, Déry Gabriella föltétlenül ott volt, szóval voltak sztárok is. Andor Évával nagyon jóban voltam. Így voltam operai gyerek, másrészt meg úgy, hogy a gyerekkórusban énekeltem három vagy négy évig. Olyan bemutatók fűződnek a nevemhez, mint Alban Berg Wozzeck. Van egy gyerekkórus a végén, rövid, de rendes. Vagy énekeltem a Carmenben.

- A Wozzecket hogy tudtad megtanulni? Nagyon nehéz volt?

- Nem, elég könnyű. Azt hiszem tíz sor, most is el tudnám énekelni.

- De nem teszed.

- Akkor a legjobb zenész, egyben a szólamvezető is, az Ács Jani volt, aki ismert karmester lett Olaszországban. Már nyolc-tíz éves korában nagyon jóvágású fiú volt.

- Jó, jó elmondtad, hogy hol voltál. De hogy kerültél oda?

- Ja, bocsánat, az anyám operista volt, kórustag, onnét is ment nyugdíjba. Volt egy szakasz az életében, amikor kirúgták. Ez 1951-ben vagy 52-ben volt talán, akkor én még nem éltem. Egy Rákosi-szobor volt valahol a művészrészben, amit a nézők nem látnak. A Bohémélet volt műsoron, és ő egy nagy, női kalapot tett a szobor fejére, rögtön följelentették persze, és kirúgták emiatt. Akkor egy ideig a Sport presszóban volt bárzongorista. Az ott volt az Andrássy úton, akkor Népköztársaság útján...

- Talán még Sztálin út volt.

- Nem tudom. Ma talán valami kínai étterem van a helyén. Anyám elég jól zongorázott, mármint ilyen bárzongorista szinten, énekelt is, klasszikus dizőz volt, ahogy a filmekben látható. Anyám révén kerültem a gyerekkórusba. Van még egy szempont, amiben operai gyerek vagyok: a szellemiség. A bohémság. Ez, persze, már megkopott, de az az életmód, amit ott láttam. Hogy fizetésnapkor, akkoriban 2-án volt fizetés, a szó szoros értelmében libamájat ettek, aztán 5-én kicsit lejjebb adták, és 10-én már semmi. Kölcsönkérés, és a legkomolyabb létbizonytalanság.

- Balassa Pétert mondtad, mint életed meghatározó személyiségét. Te vagy az, aki ma még vállalja Balassa Pétert?

- Ez bonyolult, persze. Amikor megismerkedtünk, én voltam 12 éves, ő meg úgy húsz. Ez azért hatalmas különbség. Akkor ismerkedtem meg az ő barátjával is, Radnóti Sándorral, akivel mind a mai napig tart a barátságom.

- Mit látott Balassa benned, 12 éves gyerekben? Vagy te mit láttál benne? 

- Én nyilván sokat láttam benne, hiszen nagyon jelentős fickó volt, nagyon szuggesztív ember, állati nagy humorral. Ő mit látott bennem? Hát, én akkor egy ilyen kis zseni voltam. Tényleg. Thomas Mannt olvastam, meg ilyenek. Ők aztán nagyon sokat jelentettek nekem abból a szempontból is, hogy egy relatíve iránytalan művelődés Lukács György hatása alatt valamiféle kompakt dologgá vált. Lukácsnak volt a Német realisták című kötete, és az ember, mondjuk, elolvasta annak a 80%át, már akikről Lukács írt. Gottfried Keller, akiről ma nemigen írnak, pedig nagyon nagy író volt. Fontane, meg a többiek. Ha azt a könyvet az ember végigolvasta, akkor kapott egy elég rendes képet a 19. század német irodalmáról. Lukács ma, persze, levitézlett szerzőnek számít, de az a műveltség, amit ő kínált, érvényes. Lukács szart nem ajánlott. Vagy legalábbis nem tudok róla. Mondjuk Hoffmannról nem írt, ha jól tudom, külön tanulmányt, na, ő talán az egyetlen, aki kimaradt. Bár Kleist is... De hát elég volt elolvasni a névmutatót, és az ember tudta, hogy ezeket kell végigolvasnia. Valami tetszett, valami nem, de ezek jó írók, nem?

- Ez vitt el végül az Operából? Túl okos voltál, bár ezt biztos nem mondanád magadról, de túl szerteágazó volt az érdeklődésed?

- Nem tudom. Én azért emellett zenét is tanultam. Zongoráztam, aztán klarinétoztam.

- Anyád mondta?

- Akkor mindenki zongorázott.

- Abban a körben.

- Ez hozzá tartozott. Meg volt zongora. Mi állandóan költöztünk. Tizenöt lakásban laktunk. Anyám, azt hiszem, huszonháromszor költözött. De a zongora úgy ott volt. Nagyon gátlásos voltam, érdekes módon, bár az Operában ebből sok elment. Amikor először kellett színpadra mennem, majdnem összeszartam magam. Kinézel a színpadról, és látsz egy hatalmas teret magad előtt. Ugye, az az érzésed, hogy mindenki téged néz, bár ez nem igaz, mindenki Ilosfalvy Róbertet nézte. Aztán elfelejted, és úgy mész a színpadra, mint bárhová. Ha énekelni kell, énekelsz, de közben beszélgettünk. A nézőtéren ebből semmi nem látszik. Volt egy idő, amikor anyámmal együtt szerepeltünk, ő állandóan vicceket mesélt. A kollégák nevettek, a nézőtér meg azt látta, hogy de jól érzik magukat, mert bejött Carmen vagy a torreádor.

- Mégsem lettél zenész.

- Valahogy úgy éreztem, hogy ez a zenei előadóművészi pálya nem nekem való. A zongorához nem volt tehetségem, nem is gyakoroltam.  

- A klarinéthoz viszont volt érzéked.

- Ahhoz volt. A tanárom szerint is. Én vittem el aztán hozzá a Dés Lacit, aki addig zongorázott. Klarinétozni jól tudtam, de akkor  már inkább dzsessz-zenész akartam lenni. Azt, hogy az Opera zenekarába beüljek esténként második vagy első klarinétnak, elképzelni sem tudtam, az ilyen hivatalnoki élet volt a szememben. Dzsesszista lettem volna szívesen, de az végül különböző okok miatt elmaradt. Jött helyette az irodalom, és így kerültem a bölcsészkarra. De hogy elébe vágjak a kérdésnek,,, ez most valami életút-interjú? 

- Nem tudom.

- Akkor, hogy elébe vágjak a kérdésnek, én soha nem voltam elhivatott kritikus.

- Nincs elhivatottságod a kritika iránt vagy az irodalom iránt?

- Nem tudom, az irodalom melyik ágához van elhivatottságom. Az egészéhez. De a kritikaíráshoz... Amikor néhány éve a tévében megkérdezték, hogy mit írjanak a nevem alá, ki vagyok én, azt mondtam, írják azt, hogy irodalmár. Ezt aztán megtartottam. Nem azt mondom, hogy prózaíró vagy kritikus vagy fordító vagyok, vagy darabokat írok. Mindegyiket csinálom, de irodalmár vagyok, ahhoz van elhivatottságom. Belőlem mindenáron kritikust akartak csinálni egy időben, nem csak Radnóti Sándor, de a közönség is, mert akkor még volt közönség. Azt nem értette meg senki, hogy nem azért nem csinálom olyan elánnal, mert lusta vagyok, hanem mert nem érdekelt.

- Miért, van, aki eleve kritikus akar lenni?

- Például Radnóti Sándor feltétlenül.

- Van, akit ez tesz boldoggá, hogy kimondja, mi a jó és mi a rossz?

- Akkor a Lukács iskolában volt ilyen hangulat. Fodor Géza is elhivatott kritikus volt.

- Jó, de ő sem annak készült.

- Nem. De amikor elkezdte csinálni, mindennek utánament. Engem ez idegesített. Most már csak arról írok, amiről úgy gondolom, hogy érdekel, és ha nem tetszik az első húsz oldal, nem olvasom tovább. Ezért nem olvasom Nádas Pétert. Elhiszem, hogy jelentős író, nem elhiszem, biztos vagyok benne. Nem kérdés. Csak engem nem érdekel. Ha kritikus vagy, akkor hiába nem írsz a könyvéről, nem teheted meg, hogy ne olvasd el. Ezt most miért mondtam?

- Hogy megelőzd a kérdést...

- Igen, hogy végül is mi az ember. Én nehezen identifikáló ember vagyok, és ez az egész egy kicsit még mindig zavar.

- Hogy ma is föl lehet tenni a kérdést, mi leszel, ha nagy leszel?

- Hogy magamnak föl tudom tenni a kérdést.

- De azt azért csak tudod, hogy miért akartak kritikust nevelni belőled?

- Mert adekvát volt, amit mondtam?

- Mert neked volt bátorságod kimondani a kellemetlent.

- Egy dolgot ne felejts el. Akkor indult a Holmi és akkor volt a rendszerváltozás. Ebben is nagy változások voltak.

- A rendszerváltás előtt volt valami kritikuselhallgattatási terv?

- Én akkor nem is nagyon írtam, egy-két dolgot talán, főleg Radnóti Sándor miatt, aki próbált valami pályát csinálni nekem. 1985-ben írtam egy összefoglaló cikket a drámaírásról, Spíró Györgyről volt benne szó, meg Kulin Ferencről és Nádas Péterről, csak a drámáíról. Azzal adta vissza a Színház című folyóirat, ahol még nem Koltai Tamás volt a főszerkesztő, hogy jó, jó, de nem bántjuk a fiainkat. 89-ben, amikor a Holmi beindult, Radnóti Sándornak és Réz Palinak is az volt a krédója, ahogy ők szépen mondták, hogy se Istent, se embert nem ismerünk. Jó, a Vas István más volt.

- Se Istent, se embert, de Vas Istvánt igen.

- Radnótinál nem így volt, de Réz Palinál igen. De nem csak én írtam ilyeneket, Radnóti is, mások is. 

- Elvitt az élet, aztán visszavitt a zenekritikához. Kényszerűségből vagy élvezetből?

- Élvezet volt. De még egy dolgot ne felejts el, én a nyolcvanas években nagyon színházi ember voltam. Bekerültem az akkor nagyon izgalmas nyíregyházi színházba, olyan pályakezdő társaságba, akik közül néhányan ma is híresek: Schlanger András, Salamon Suba László, Gál Erzsi, Zsótér. Ott volt Szekér András, a nagy barátom. Varjú Olga, aki nagyon jó színésznő volt. Ez éveken át ment, és meg sem fordult a fejemben, hogy kritikát írjak. Miért írnék?

- Amíg ott voltál, azt gondoltad, ez kitart életed végéig? Dramaturgként mész majd nyugdíjba?

- Három darabomat is játszották, aztán később jött a Kísértetcsárdás a Radnótiban.

- Ezek eredeti darabok voltak vagy átdolgozások? 

- Annyira nem voltak eredetiek, mint a Nóra, de ez az eredeti téma csak a 19. században jött divatba. Racine-nak mondj egy eredeti darabját, ami nem mitológiai.Jól éreztem magam abban a közegben, ezekkel az emberekkel. Az, hogy bármi mással foglalkozzak, ne darabot írjak vagy valami adaptációt, meg sem fordult a fejemben.

- Azt érezted, hogy tartozol valahová?

- Amennyire én azt érezni tudom, hogy tartozom valahová, feltétlenül. A mai állapotokhoz képest... de még a Holmi idejéhez képest is.

- Te mindig egy kicsit arrébb szoktál állni.

- Ne felejtsd el, hogy ezek az emberek körülbelül egyidősek voltak velem. A Holminál a legkisebb korkülönbség Fodor Géza vagy Radnóti és köztem nyolc év volt. Réz Pali és köztem meg tizenöt? Húsz? Inkább húsz. (Valójában huszonnégy.) Soha nem gondoltam volna, hogy ötven-hatvan éves koromban azt fogom érezni, hogy generációs különbség igenis van.

- Csak azért, mert mindig fölfelé barátkoztál, nem?

- Tulajdonképpen igen.

- Elfogytak, akikkel barátkozhatnál. Mondd, ha a magad útját nézed, látsz valami egyenes vonalat? Vagy mentél erre is, arra is, mindent megpróbáltál, mindenhonnét idővel kiszálltál... 

- Hogy kontinuitás van-e valamilyen értelemben... szellemileg van, de így foglalkozások szerint nézve mintha talán nem lenne.

- Vagy legalábbis nem látszik. Mondják neked, hogy mire használta maga azt a sokféle tehetségét?

- Ha jönne egy kívülálló, azt mondva, itt van ez a Bán, sok mindent írt, sokféleképpen teljesített, volt, amiben nagyon jót, van, amiben kevésbé, de mindig színvonalon, de azért igazán nem találta meg a tehetségét, többek között azért, mert nem találta meg a közegét. Vagy nincs is ilyen, amiben a legjobbat tudta volna nyújtani. Ez volna röviden a kérdés?

- Mit mondanál, ha valaki a füled hallatára tenné föl a kérdést?

- Vagy ha én fölteszem magamnak?

- Te biztos nem teszed föl magadnak.

- Hatvanhárom éves korában az ember sok kérdést föltesz, amit korábban nem. Nem tudom. Ha borzasztó őszinte választ akarsz, és miért ne akarnál, azt mondom, hogy bizonyos tekintetben értelmetlennek tartom a pályafutásomat. Vagy fölöslegesnek. Ha azt mondanám, hogy semmire semmilyen befolyásom nem volt itt, a magyar szellemi életben, akkor az szinte biztosan igaz volna. Erre meg azt lehet mondani, hogy: és akkor mi van? Az miért baj?

- Emlékszem, zavarba hozott, amikor elolvastam az első regényed, a Susánkát, hogy ha ilyet tudsz, nem kellene inkább ezt csinálni. Ugyanakkor eszemben sincs azt mondani, hogy a próza fontosabb volna, mint a jól megírt kritika.

- Egy jó kritika biztosan komolyabb dolog, és talán maradandóbb, mint egy rossz könyv vagy vers.

- Voltak neked apafiguráid, akik tereltek vagy terelhettek volna. Ott volt Balassa.

- Balassa nem volt alkalmas apafigurának. De itt egy teljesen magánjellegű dolgot el kell mondani, hogy érdemben tudjak válaszolni. Nekem nem volt apám. A Csont András esetemben nem fölvett név, hanem az igazi apám neve Csont Kálmán, akivel akkor találkoztam, amikor olyan magas voltam, mint ez az asztal. Tőle vagyok, a féltestvérem, a nővérem apja Bán Elemér, aki szintén operai ember, a debreceni Csokonai Színházban volt tenorista. 1954-ben ezek nem voltak egyszerű dolgok, magyarán Bán Elemér adta a nevét a gyereknek. Csont Kálmánt, az igazi apámat tizenkilenc-húsz éves koromban láttam utoljára. Van egy másik testvérem is, az ő lánya, akit nem ismertem. Illetve utóbb kiderült, hogy ismertem. Volt nekünk egy fantasztikus hármas társbérletünk a Paulay Ede utcában. Volt benne egy Bárány Sziszi nevű hegedűsnő, aki az Operaház zenekarában játszott, és egyébként hegedűórákat adott délelőtt. A középső szobában lakott Déla néni, Adél volt a neve, aki kiváló zongorista volt a harmincas években, és talán a karmester szakot is elvégezte. Ő tangóharmonika leckéket adott. Nálunk a nővérem énekelni tanult, anyám folyton zongorázott, jöttek az Operából a Ferencsiktől kezdve mindenki. Nők között nőttem föl. Az ember valószínűleg vágyik apára. Radnótiban kétségkívül van valami apás, ahogy viselkedik a külvilággal. Balassában ilyen nem volt. Apafigura volt nekem Kertész Imre egy kicsit, de ő se volt olyan apai. Más most hirtelen nem ugrik be.

- Ennyi is elég. Egy családba egy apa kell, a többi csak nagybácsi. 

- Az mindenképpen nagyon fontos, hogy legyen valamiféle család. Nálunk még széthulló család se nagyon volt. Az anyám-féle életvezetés: a teljes káosz. Alapvetően ez egy deklasszálódott keresztény középosztálybeli család. Anyám apja ügyvéd volt, folyamatos kártyaadósságokkal. Van egy testvéred, aki a féltestvéred, fizikailag is rendkívül eltérő, Minden az entrópia felé visz. Anyám és a nővérem aztán 80-ban disszidált. Mondtam a húgomat, ő úgy került oda, hogy a Bárány Sziszi tanította hegedülni, vele nem tudom, mi van. Talán ő azt sem tudja, hogy én a világon vagyok. 

- Néha elfog a harag?

- Az apám iránt nem. Anyám, az más kérdés. Rendkívül erős személyiség volt, óriási humorérzékkel. Elképesztő tehetséggel tudott például kölcsönkérni, anélkül, hogy elveszítette volna a méltóságát.

- Olyan hihetetlen élményanyagod van, amiért minden rendes író összetett kézzel imádkozna.

- Valószínűleg kéne írni egy memoárt.

- Megteszed?

- Nem tudom. Most nincs rá időm.

- Olyan az életed, mintha több volna, mint pusztán a te életed.

- Egy kívülálló számára, vagy ha magamat kívülről nézem, nekem is teljesen nyilvánvaló. De az az egészséges hiúság, ami a memoárhoz kell mégis hiányzik belőlem. Ha teljesen rendben vagy magaddal, akkor lehet ilyesmit írni.

- De hát te egy rendes polgár fiú vagy.

- Azért az a bohémság...

- A bohémság maga is polgári fogalom.

- Ez, mondjuk, igaz. De nem tudom. Nem tudom.

Nincsenek neki már újabb kalandjai, de megint egy napot töltöttem a dolgai, ruhái, egyebei között, és eszembe jutott egy másik története. 

Tudni kell róla, hogy soha nem hordott se sapkát, se kalapot, se egyéb fejfedőt, pedig a haja láthatóan vékonyodott az évek során, és amikor kérdeztem tőle, miért nem védekezik a hideg ellen, azt kérdezte: tudod, mi az a tiroler Hut? Olyan pontosan nem tudtam, de azért volt elképzelésem, úgyhogy rávágtam: igen. Hát egy időben nagy divat volt, de én tudtam, hogy úgyis mindig elveszítek: kalapot, kesztyűt, esernyőt. De hát nem kell ellenállni minden kísértésnek, így aztán vettem magamnak egy tiroler Hutot, elegáns zöldet, szép zsinórral, és elhatároztam, hogy most erre nagyon fogok vigyázni. Bárhová megyek, nem fogom ottfelejteni, gondom lesz rá, hogy ne árválkodjon szegény távoli éttermekben vagy szürke hivatalokban. Tudod, hogy mindig a kétajtós, sportos kocsikat szerettem. Valahányszor beszálltam az autóba, automatikus mozdulattal rögtön magam mögé tettem a Hutot, rá a kalaptartóra. Aztán egy nap beszálltam, a kalapot hátratettem, és hátra is néztem: három tiroler Hut csücsült a kalaptartón. 

Aztán? - kérdeztem. 

Aztán szépen elveszítettem mind a hármat. 

Brahms 3. szimfóniája ment a Classica csatornán, időnként nagyszerűen, időnként zseniálisközeli állapotban. Berlini Filharmonikusok, Simon Rattle, de nem mai a felvétel. Nem is régi, de még frissebb, kísérletezőbb, eredetibb, ihletettebb, mint manapság Rattle előadásai lenni szoktak. A második tételben, egy érzékeny résznél egészen varázslatos dolog történt, a karmester csak összetette a kezét, nem nézett, nem ütemezett, nem emelgette a szemöldökét, nem is mosolygott. Hagyta, hogy történjen a zene, játsszon a zenekar, néhány pillanatra ő is csak befogadó lett, föloldódott Brahmsban, az első zenészből az első hallgatóvá vált. Talán tíz másodperc volt az egész, ez ember mégis megértette, miért a berlini az egyik legjobb zenekar a világon. Mert ezt is  meg lehet tenni velük. Mert olyanok, mint valami fantasztikus focicsapat, összevásárolták a világ legjobb zenészeit, akik aztán együtt mégis a Berlini Filharmonikusokká váltak, ahogy nyilván a Bayern München csatárának lenni is több vagy más, mint a sáros edzőpályán gyakorolni a kapura lövést Mezőkövesden. 

A lényeg, persze, az, hogy ebbe az aranycsapatba nekünk is vannak delegáltjaink, ott brácsázik a nagyszerű Szűcs Máté, ott fújja a trombitát Tarkövi Gábor és Velenczei Tamás, hegedül Almási Zoltán. Fogalmam sincs, hogy ezekre a légiósainkra miért nem vagyunk legalább annyira büszkék, mint a külföldre került focistákra. Nem is tudom, számon tartja-e valaki, hogy ki merre játszik, Szűts Péter és felesége Monte Carlóban erősíti a második hegedű szólamát, Bécsben a Filharmonikusoknál valóságos magyar részleg van a cselló szekcióban, nem beszélve a nagybőgős Rácz Ödönről. Talán érdemes volna egyszer összehozni egy légiós válogatottat, ahogy annak idején a Fesztiválzenekar is indult. Nyilván kivitelezhetetlen, de az ember meghallgatná, hogyan zenélnek azok, akik innét indultak, és talán majd egyszer ide is érkeznek. Csak közben a legfontosabb éveiket töltik távol, és ez nem panasz, akinek mennie kell, menjen. Csak jó volna azt mondani, hogy velük vagyunk, gondolunk rájuk.