Legyőzni önmagunkat. Mondják, mondjuk, szeretjük, tiszteljük, de ha legyőzzük önmagunkat, akkor vajon ki nyer? Nem ez volna a legnagyobb hiúság, nagyképűség, a legfölöslegesebb harc? Hiába veszítek, nyerek. Vagy ez a legnagyobb alázat? Hiába nyerek, veszítek?  

Végre lement a tévében is, amiről már két hete beszélnek, és okkal beszélnek, Simonyi Balázs filmje a Spartathlonról. Aki a két hét ellenére mégsem tudná, miről van szó: 36 órán belül kell lefutni a két város közötti 246 kilométeres távot. A kiindulás, Pheidippidész futása. Miltiádész Leonidászhoz intézett segélyhívása számomra egyértelműen nem valóságos történelmi esemény, mezítláb vagy saruban, aszfaltozatlan, vad utakon, kutyák között, segélyállomások nélkül ezt aligha lehet teljesíteni. Még akkor sem, ha a mai profik esetleg tíz órát is faragnak az időből, és van olyan, aki, játékon kívül, oda-vissza is megfutotta a távot. Mindezt semmiért, vagy nem semmiért, hanem a legtöbbért, egy olajág koszorúért. 

De az beszéljen a futásról, aki tud is róla valamit, és a filmben éppen ez történik: Simonyi Balázs négyszer teljesítette a távot, volt, hogy éppen csak szintidőn belül, volt, hogy bő két órával volt gyorsabb a kötelezőnél. Ő rendezi a filmet, ami már azért is nehéz, mert akkor neki magának nem csak futnia kell, de szerepelni is, beszélni a kamerának, még ha nagyon mást nem is tud mondani az agyvérszegény állapotban, mint hogy ez hülyeség. De megy, rakja a jobbat a bal elé, a balt a jobb elé, dühöng, sír, de megy. A többi szereplő csupa dráma, vagy jobban látható dráma, egy német asszony, akinek meghalt a gyermeke leukémiában, és ahogy mondja, ezt a terhet is vinnie kell magával. Viszi is. Ázva, reszketve. 30 kilométerrel Spárta előtt mondja ki, hogy most nem megy tovább. Egy idősebb francia férfi, aki reméli, hogy egyszer majd megérti, miért is fut, meg a fia, aki enyhe értelmi fogyatékossággal küszködik. És Szabó Béla, akinek már ötször nem sikerült, nem is indulhat a hivatalos versenyen, egy nappal később startol. A célba nem ér oda, úgysincs már cél, de a hegyre, a futókat minimum megtizedelő Parhenio csúcsára most először fölfut.

Mindannyian Szabó Béla vagyunk. Ezt ő is tudja, mondja is, hogy ebből a névből tizenöt oldal van a pesti telefonkönyvben. Persze, nincs belőle. Telefonkönyv sincs. De Szabó Béla azért van, semmihez sincs tehetsége, mondja, csak szorgalma. Javítok: bár mindannyian Szabó Béla volnánk. Mikor húsz kilométerrel a cél előtt kiszáll, azt mondja, oda akartam tenni magamat. Aztán egy hosszú másodperc után folytatja: de oda is tettem. Ő egyébként a film utolsó kockája is, megváltoztatták a szabályokat, 2016-ban újra indulhatott a hivatalos versenyen is. Mivel a célba érkezéséről nem mutattak képet, azt feltételezem, hogy megint nem sikerült.

Nekem ez a film lényege. Sziszüfosz boldogsága, hogy legurult a kő, mehetek vissza. Kezdhetem elölről. Nyerni annyira közönséges. Célba érni annyira logikus, ha már elindultunk. De odatenni magunkat, elbukni, fölállni, az soha véget nem érő kaland. 

Közben nem felejtem el, hiszen erről akartam írni, hogy az amatőr futók állandóan elkeverednek a maguk teremtette világban. Emlékszem, amikor Moós Gergely blogjában (remélem, az övében, és nem valaki máséban) olvastam, hogy ő szívesen meghalna futás közben. Láthatóan elkapta a gépszíj, ha ilyeneket mond. Azért kezdett el futni, hogy lefogyjon, hogy egészséges legyen, hogy ne haljon meg. Még ha változnak is a célok menet közben, ennyit nem változhatnának. Mindent el lehet felejteni, csak azt nem érdemes, hogy a legnagyszerűbb futás is csak futás. Nem erről szól az élet, már ha nem vagyunk sportolók. Csak modellezzük magunknak a veszélyt, a feladatot, a teljesíteni való célt. De nem cél a cél, csak edzés. Hogy pontosan mire edzés, azt nem tudom megmondani. Talán úgy vagyunk vele, mint az önvédelmi sportok mesterei: azért ütjük a levegőt, mert azt reméljük, hogy így elkerüljük a legrosszabbat, és nem kell embertársunk testét ütni. 

Nem erre kellene gondolnom, de másra meg nem tudok: a húsvét és környéke a régizenészek számára olyan, mint a fotósnak az esküvő. A munka ünnepe, nyomatni kell, de mindenkinek van feladat, nincs rendes város Európában, ahol ne játszanának passiót, Mátét vagy Jánost. Ha nem tudnak megrendülni, nem önmaguktól, hanem Bach zenéjétől, vagy akár az eseménytől, amely emlékére a mű íródott, akkor ez lesz belőle. És hogyan lehetne kétnaponta megrendülni.

Az Akademie für Alte Musik, Berlin meg nem állt a napokban.  Frankfurt, Barcelona, Gdansk, Párizs, Budapest. Pech, hogy mi lettünk a vége, mindenki húzna már haza a családhoz sonkavacsorára vagy -reggelire. Vagy ha nem is mindenki, haskörfogat alapján tippelve a karmesterük, René Jacobs biztosan. El tudom képzelni, hogy a turnénak voltak kiemelkedő pillanatai. Nem is kell nagyon elképzelni, kiemelkedő pillanatai, percei a budapesti előadásnak is voltak, csak a passió egésze volt fáradt, rutinos, lelketlen, unalmas, dögletes stb. és stb. Jacobs álmatagon lengeti a kezét, az énekesek meg jellegtelenek és jelentéktelenek. Ez volna a szertartás lényege? Ha nem unalmas, akkor nem is passió? Vagy ez a korhűség? Bachnak is be kellett érnie a lipcsei bestoffal? Nem akarom belehergelni magamat utólag sem. De lassan vége a Tavaszi Fesztiválnak, és egyik tasliból szédelgünk a másikba, ez sem jó, az sem jó, ez nem érte meg, az meg pláne nem. 

Legalább nem mondjuk jövőre, hogy a tavalyi jobb volt. 

A szokott nagypénteki kérdés: Parsifal vagy passió? Néhány éve majdnem sikerült egyeztetni a kettőt, Parsifal és ha nem is passió, de Feltámadás, Handel korai oratóriuma. Akkor jól sült el, de nem egészséges a rohangálás. És ott volt a veszteség is, az Operaházban Polgár László volt Gurnemanz, mint kiderült, utoljára. Most Bretz Gábor volt, és óvatosan fogalmazva is figyelemre méltóan, egy romhalmaz előadásban; lásd az Amfortast és Klingsort is éneklő Pavlo Hunka puszta megjelenését. És nem lehet tiltakozni, hiszen ez a Parsifal-sors, évente két előadás, amiatt fölösleges új rendezést fizetni, akinek nem tetszik, csukja be a szemét. A díszlet egyébként is vállalható, és már ez is csoda, 1983-ban volt a bemutató. Ez van vagy ez sincsen, akkor inkább legyen ez.

Szóval Parsifal az idei választás, mert Máté-passió ma is lesz, kecske, káposzta, opera és oratórium, péntek és szombat. Nem panaszkodom. Csak azon gondolkodom, hogy miként is került ez a két mű egymás mellé. Nyilván a nagypénteki varázs az egyik ok, a történet a másik ok, nincs is rajta mit gondolkodni, de közben ott van a terjedelem is. Persze, Wagner mindig hosszú, Bachnak meg sok mindent kell elmesélnie, de lehet, hogy ünnepelni csak hosszan lehet? Ha egy missa egyben solemnis is, akkor a zene önmagában is legalább egy órát kell tartson, különben mitől volna ünnepi? De az is kérdés, hogy így mitől ünnepi. Van az ünnepnek valami terjedelmi kikötése vajon? Át kell kerülnünk egy másik tudatállapotba, amelyben már nem személyek vagyunk, hanem a közösség része, ünneplő tömeg, kedves egybegyűltek? Ehhez kell az idő? Van valami ki nem mondott igény, hogy ne egyedül ünnepeljünk, hanem a nagy egész megilletődött részeként? Mi csak az angyalok karának karrá változott nézői és hallgatói lehetünk?

Nem tiltakozom, csak kérdezem: nem a tömeg volt az, amelyik Barrabást kiáltott Jézus helyett? Nem úgy volt, hogy egyenként mindenki Jézust mond, de együtt mégis Barrabást?   

Volt azért egy olyan jó, vagy legalábbis biztató húsz másodperc Ivo Pogorelich zeneakadémiai hangversenyén. Ahhoz képest, amennyit vártunk rá... Hiszen először talán a nyolcvanas évek elején volt meghirdetve a fellépése, úgyis lemondja alapon vette meg az ember a jegyet vagy a bérletet, és lám, tényleg lemondta. Most meg itt van, és tényleg ő az, a régi frizuráját Rachmaninov-stílusra változtatta, és a Dante-szonátát játssza, jó nagy hangon, súllyal, ahogy nagy és nehéz kezét ráejti a klaviatúrára. Hohó, ebből lesz valami.

Valami lett, de az számomra rettenetesen idegesítő. Barátságtalan, az rendben van, vagy talán nincs rendben, de mindenki maga választja meg, mivel akarja leigázni a hallgatóit. Neki ez a módszere, a távolságtartás, mintha nem lehetne eléggé kihasználni a hallgatók mazochizmusát és megalázottság utáni vágyát. Én vagyok összeköttetésben a szebb világgal, örüljetek, hogy egyáltalán beengedlek titeket, szem- és fültanúk lehettek. De minek vagyunk szem- és fültanúi? Pogorelich egyszerűen unalmassá válik, mindent lassan, nagy jelentőséggel, bombasztikusan zongorázik, mintha a végrendeletét olvasná föl. Közben meg végig azt érzem, hogy ez nem választás kérdése nála, úgy igazán tempósan, sok színnel, egy mű minden oldalát és összetettségét bemutató technikával és változatossággal nem is tudna játszani. A második részben, Mozart c-moll fantáziája alatt ez szinte már komikussá válik, szétesik az egész darab, ahogy a zenei pillanatok függetlenednek egymástól, Rachmaninov 2. szonátája az ő előadásban már teljes hülyítésnek hat, aztán ráadásnak még Sibelius Valse triste, nesztek, ha búsulni akartok. Berúgja a zongora alá a széket, mély fájdalommal az arcán távozik. Mély megkönnyebbüléssel megyek haza.   

Hát ez meg mi? Mindig arra gondolok, hogy reménytelen vendéglők és szerencsétlen kiállításnak otthont adó intézmények ajtajára ki kellene ragasztani valami matricát. Állítsuk meg a Capa Központot. Mert az ilyesmiért, ami a Vittorio Storaro kiállítás, igazán nem illik jegyet szedni. Illetve jegyet még csak-csak. De belépti díjat!

Storaro tényleg minden mozijáró hőse volt a sárgás fényeivel, meg a színészekkel, akiknek az arcát filmezhette, Brando és de Niro, Depardieu és John Lone. Meg Maria Schneider, bár ő talán nem is annyira az arca miatt. Ezekből a filmkockákból készültek a montázsok, olyanok, amilyenek, de még vászonra is nyomtatták őket, iszonyatos kereteket kaptak. Mintha valami átlag körüli-alatti lakberendezési bolt kínálatát néznénk. Vagy a bevásárlóközpontok alagsorát. Hozzá lírai szövegek, meg Caravaggio- és Carpaccio-reprodukciók, hogy miből lett az operatőrbogár. Önmagában ez nyilván érdekes volna, hogy a festészeti örökség hogyan hatott az olasz filmesek fantáziájára, de nem így. Nem így. 

Virág az ember. Mindenki tudja, akit érdekel a zene, hogy kitől való a sor: Bornemisza Pétertől. Az ő mondásait használta Kurtág György ihletnek és szövegnek a hatvanas években készült művéhez. Szép, veretes szöveg, és amolyan késleltetett borzalom, mert a sor magában csak egyszerű humanista hitvallás, a folytatásával együtt már ijesztőbb, hiszen arról a vékony kis szálról, szárról beszél, amely az élethez köt minket. Jön egy nagy, ismeretlen úr, és esetleg szórakozottságból lecsapja sétabotjával a fejünket, aztán sírhatnak a túlélők. 

Virág az ember. Elég nagy meglepetés volt számomra, amikor a Vígszínház költészetnapi délutánján Vecsei Miklós ezt a sort mondta el. Ráadásul jól mondta, vagyis hogy éppen rosszul mondta, bele is zavarodott, meg is állt. Hogy is van, kérdezte nyilván magától, mert nem hiszem, hogy sokan tudtak volna segíteni rajta. Pedig Petőfi, Az őrült című vers. Terrorista hevület: ha holnap sem lesz végítélet, beások a Föld közepéig, lőport viszek le, és a világot a levegőbe repítem. Nem nagy csoda, ha inkább az Anyám tyúkját választották az általános iskolai tananyagba. 

Vecsei Miklós azonban annyira jól mondja. Hátradől egy széken, tarkója mögé kulcsolja a kezét, és csak mondja, sajátként a szöveget. Aztán belezavarodik abba, hogy virág az ember, de ez is annyira színvonalas zavar, hiszen a szavak és mondatok értelme körül keletkezik, és nem a sorrendjük miatt. Abban sem vagyok egészen biztos, nem volt-e szándékos, csak hogy aláhúzzon vele egy fontos gondolatot. A hatása mindenesetre ez lett. Virág az ember. Petőfi két lehetőséget is ad. Virágnak gyökere, amely fönn, a mennyben virul. Vagy virág az ember, amelynek gyökere ott lenn van a pokolban. 

Ez a kérdés. 

Az emlékekkel, persze, körültekintően kell bánni. Emlékszem, egyszer elmeséltem, milyen érzés volt először elmenni az Ésbe, bekopogni egy ajtón. Odabent voltak az újságírás menő fejei, többek között Megyesi Gusztáv, akiről én éppen nem tudtam, hogy Megyesi Gusztáv, csak egy sovány férfit láttam, hosszú, oldalt elválasztott hajjal, csúnya színű garbó pulóverben, és csodáltam. Leginkább azért, hogy egyből írógépbe ütötte a szöveget, nem papírról idézte föl a saját gondolatait. Ez a profizmus. 

Nem sokkal később írt Megyesi Gusztáv, hogy nem nagy ügy, de azért elmondja, hogy soha életében nem viselt garbópulóvert, viszont az írás nála mindig kézzel írást jelentett, képtelen volt rögtön gépbe ütögetni a szavakat. Szóval csak óvatosan az agyban rögzült képekkel és jelenetekkel. 

Óvatosan mondom hát, hogy az első költő, akivel kezet fogtam, nagy-nagy valószínűséggel Géher István volt. Az iskolában tanultuk a versét (ha már itt tartunk: éppen Sipos Pál tanította), Gyermekeimnek volt a címe, és egy sorból állt. "Hamuban sültem." Nyilván nehéz volna ezzel a verssel megnyerni a Ki mit tud?-ot, de attól még kétségtelenül vers, sűrű és igaz és megható. Költő írta. Egyik évben aztán kiderült, hogy ők is éppen Szemesen nyaralnak, az Ady Endre utcában. Ők, azt úgy értem, a költő is meg a vers címzettjei is, a gyermekei. Úgy derült ki, hogy akkor még nem is sejtettem: az első költőm mellett ott a második költőm is, a szőke kisfiú, aki a húgommal együtt hegedül, szintén verseket ír, vagy majd írni fog, G. István László néven publikál majd. 

Át kellett menni hozzájuk, biztosan azért, mert ott voltak a gyerekek, és húgomat haza kellett hívni,  mondjuk vacsorázni. Be kellett menni az idegen kertbe, ahol (legalább) egy költő volt található. Hát nagy levegő, és bementem. 

Géher István nyilvánvalóan sehogy sem felelt meg annak az ideának, amit egy gimnazista a költőkről épít föl önmagában, nem volt heves, kócos, rendetlen vagy lánglelkű. De mindjárt kialakított egy másik ideát, ahogy ült a nyugszékében, kezében könyvvel, fehér ingben. Halkan, szelíden, szemüvegesen, olvasva. 

Ennyi az egész történet, kezet fogtunk, megmondtam a nevemet, hazahívtam a húgomat. És azóta tudom, hogy... Szóval, hogy Bécsben, a Ring két oldalán egymással szemben van a két szobor, Schiller és Goethe. Schiller áll, mint nálunk Petőfi Sándor, Goethe viszont egy karosszékben ül. Mint nálunk Arany János. Géher István óta tudom, hogy az is költő, aki ül. 

Tulajdonképpen nem is értem, miért van a felhajtott szélű perzsaszőnyeg a két karácsonyfa alatt. Pedig fontos, valaki rálépett a szőnyeg sarkára, és az alkotó, Szirtes János némileg megbántottan hajtogatta vissza a szőnyeget. Mondjuk, hogy ez volna a varázslat a hétköznapokban, ilyen mesés tárgyakon tiprunk, szőnyegen, amely jobb esetben repülni is tud. Szentendrén nem repül ez a mégiscsak polgári szőnyeg, hever a padlón a MűvészetMalomban. De nem is fontos, repül-e vagy sem, valahogy jobban leköt fölötte a két keresztbe tett fa. Polgári ünneplése egy régi születésnek, de ebben a változatban polgári ünneplése egy régi kivégzésnek is. 

A fákra elektromotor van szerelve, amely finoman rázogatja az alkotmányt. Most még csak lebegnek tőle, de ahogy telnek-múlnak a napok, szépen le fognak száradni a fenyők tüskéi, és a folyamatos rázogatástól le is fognak hullani arra a szép polgári szőnyegre, azzal a tanulsággal, hogy az életet, úgy látszik, csak a halállal tudjuk ünnepelni. Lombhullással a gyöngyvirágot, nagypéntekkel a karácsonyt. 

Minimumnak már az is csodálatos, hogy végre egyszer olyan igazán nagyon jónak látom Eszenyit. Énekel a Pesti Színházban, egy soha vissza nem térő de minden évben visszatérő műsorban, A költészet napjában. Nagyon furcsa és tanulságos, kinek mekkora fontosságú a délután, van, aki örül, hogy szavalhat egyedül, csoportban, gitárral, van, aki kijön egy darab papírral, és ványadt hangon felolvassa, amit lát rajta. Vannak, akik mintha az itt elhangzó verssel felvételiztek volna a főiskolára, vannak, akik talán vizsgáztak vele, átmentek, örülnek, hogy még emlékeznek rá. Eszenyi Kiss Judit Ágnes versét énekli, Ballada a kettős erkölcsről, Darvas Ferenc zenéjével és zongorakíséretével. Vicces az egész brechtizmus-weillizmus, és Eszenyi nagyon viccesen is adja elő, versnek elég jó az anyag, dalszövegnek meg osztályon felüli, arról szól, milyen különböző a reakció egy szexuálisan aktív vagy hiperaktív férfi és egy nő esetében. Tizenvalahány éve jelent meg a vers a Mozgó Világban, és nem mondhatnám, hogy túl nagy hatása lett volna a köz gondolkodására, legutóbb Geszti Péter humorizált ezen az elven a Rapülők koncerten. Ha valakinek van egy zárja, amit minden kulcs kinyit, az nem nagy szám, de ha van egy kulcsa, ami minden zárt kinyit, az már, ugye... Akkor azt éreztem, hogy tényleg, ezen most miért kell annyira utálkozni, kezdi az internet túlgyűlölni Gesztit, ez csak olyan ártatlan hehere.

Csak most tűnik föl, ahogy mesélem, hogy hiszen Geszti házi szerző a Vígben, A dzsungel könyve meg A Pál utcai fiúk dalszövegei tőle valók. Ha tetszik, ez is egy Ballada a kettős erkölcsről. Ha nem tetszik, akkor is. 

Poussintől Davidig a címe az Albertina rajzkiállításának. Saját raktárból dolgoznak, így is megtöltenek hat termet a tollal, szénnel, tűvel teremtő franciák. Persze, hogy őrületesen tudnak, bár a leginkább szívhez szóló rajzokat rögtön a kiállítás elején ránk sózzák: Poussin és Lorrain. A két tiszteletbeli olasz, mindketten ott találtak nyugalmat, megélhetést, témát, halált Rómában. Lorrain egyik kedvenc témája volt a menekülés Egyiptomba, megfestette, lerajzolta néhányszor. Pihennek vagy nagyon is igyekeznek, hárman plusz a szamár. A táj a legkevésbé sem egyiptomi, mintha azt látnánk, mi történik a Mona Lisa hátterében, ha nem takarná el előlünk az a mosolygós asszony.  

Ez történik. Barmok közt fekszik, de nem jászolban nyugszik szent fia, angyal szállt le melléjük, Szűz Mária mintha azt mondaná a gyermeknek, mosolyogj az angyal bácsira vagy nénire, közben elbeszélgetnek a világ dolgairól. Kutyás ember kel át a hídon, megindult a csorda a háttérben, ha valaki figyel, még egy piramist is lát, bár az a mérete alapján inkább római, Caius Cestius piramisa. Szent József egy pásztortól kérdezi éppen, melyik út vezet Egyiptomba. Az ott? Az hát.  

Ennyi az egész. Mégis arról szól, hogy itt van közöttünk ez a másik világ, amelyben szentek kóvályognak a hátsó kertben. Nem is másik világ, hanem ez az egyik, az egyetlen, az igazi. Nyisd ki a szemet, ha csodát akarsz látni, és meglátod.