Június elején nyílik Helsingborgban a Bukások Múzeuma, a termekben csupa olyan dolog lesz, amely ránézésre jó ötletnek látszott, bele is öltek egy csomó pénzt, meg is valósult, de a nagyközönség mégsem kért belőle. Azt gondolná az ember, hogy ehhez aztán bőven tudnánk mi magunk is anyagot szolgáltatni, de a múzeum terveit nézve elég meglepő dolgok kerülnek majd be. Olyasmik, amelyek nálunk nem számítanak bukásnak. A Segway például, ha mond ez a szó valamit. Az a kétkerekű taliga, amelyből annyi szaladgál a Belvárosban, lusta emberek ezeken nézik a műemlékeket. Csak hát a cég nagyobbra tört, azt gondolta, hogy forradalmasítja majd az emberi közlekedést, az egész világ fog ezeken a szekereken száguldozni. Ez tényleg nem jött össze, pedig azt a tényt elég szemérmesen kezelik, hogy a Segwayt is gyártó cég tulajdonosa, James W. Heselden maga is a találmány (nem a saját találmánya, mert a Segway Dean Kamen nevéhez fűződik) áldozata lett: a természetjáró változattal próbálta nem járni a természetet, és végül szakadékba zuhant.

Ott lesz a kiállításon a Google szemüveg, amelyről én még azt hittem, hogy folyamatban lévő dolog, és nem befejezett múlt, aztán a Coca-Cola blak, amely koffeinben gazdag kávépótlék lett volna, de valamiért az emberek maradnak a hagyományos, szénsavmentes változatnál, és, még egy meglepetés, a Harley-Davidson parfümök, pedig azt gondoltam, a hazai ujjatlan trikós társadalom  nagyra értékeli. Ha már a motort nem engedheti meg magának, legalább az illat legyen az övék és a környezetüké.

Ha van tanulság, akkor épp a fordítottja az előfeltevésnek: nálunk még az is megy, ami másutt kiállítandó bukta. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok. 

Ilyen hanghoz talán érdemes volna megtanulni énekelni is. És most nem csak az énektechnikára gondolok, bár feltehetőleg ott is vannak hiányosságok, de lehet, hogy mindez csak baleset, kis hurut, amely rosszkor jelentkezik, amikor ott ül a közönség, Cser Krisztiántól két lépésnyire, és be vannak kapcsolva a mikrofonok is. De ettől függetlenül, is végig azt érzem, hogy a daléneklés lényege nincsen meg. Ezt talán nem tanították, nem is gyakorolták, nem tudatosították. Mi a különbség, milyen intimitásra volna szükség, hogy mindenki nyitott szemmel, füllel, szívvel figyeljen, hogy azt érezze, ez most neki szól. Lehet magyarázkodni, hogy ez világjelenség, hol van ma bárki is, aki Dietrich Fischer-Dieskauhoz vagy Hermann Preyhez fogható volna. 

Nem számít. A művek ott vannak, és valakinek el kell énekelnie őket. Nem csak elénekelnie, értelmeznie és átélhetővé tenni. Hogy a Petrarca-szonettek szerelmes dalok, és nem a lelki tompaság kifejezései, hogy Richard Straussért külön meccset kell vívni, mert őt még a közönség se szereti. Azon az alapon nem volna szabad műsorra tűzni, hogy ilyen is van, én sem nagyon értem. 

Nincs vereség egy koncerten. Nem lehet, hogy közben az énekesnek elmenjen a kedve, megrogyjanak az idegei, mert elrontott vagy elromlott valami. Minden dal új mű, mindig elölről lehet kezdeni (ahogy egyébként meg is történt a ráadásként megismételt Ádám, hol vagy?-gyal, és másodszorra a szavakat is lehetett érteni). Minden három perc után újra lehet kezdeni, ahogy az életet is minden napfelkeltével újragondolhatjuk. Nem hibázhatunk el végleg semmit. Ez is tanulság, bár optimális esetben nyilván nem erről szólt volna a koncert a Márványteremben.   

A kérdés az, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan,hogy bármit megetehessen. Jó értelemben bármit, nem arról van szó, hogy húsz dollárért megvehetjük a legújabb lemezét, amelyen fogat mos. Bár, ha utánagondolok: ehhez is elég nagy. Csak azt azért olyan nagyon sokat biztosan nem hallgatnánk. De a Triplicate album így is elég különös. Harminc dal, és abból egyet sem ő írt. Amerikai daloskönyv. Ilyesmit azok szoktak megjelentetni, akiknek szépséges vagy legalább iszonyat dögösen karakteres a hangjuk, és kifogytak a saját számokból. Eljön az idő, hogy elhelyezzék önmagukat a világban, és azt mondják, ezt a hagyományt folytattam a hangommal. 

Bob Dylan hangja, ugye... Karakteres, de biztosan nem szépséges. Amikor az egyik első Dylan-kazettámat kölcsön adtam valakinek, azt mondta, hogy képzeljem, tönkrement a magnója, húzza a szalagot, és mintha egy nő énekelne. Orrhangú nő. Sejtettem a megoldást, de azért meghallgattuk együtt is a The Times They Are A-Changinget, és komoly bólogatások kíséretében meg kellett mondanom, hogy ez ilyen. Ilyen hang, így énekel. 

Ahhoz az ötvenhárom éves felvételhez képest a mai Bob Dylan igazán férfias hangon zeng. Csak hát a nagy énekesek ellen indul, mondjuk Sinatra vagy Nat King Cole ellen. Amely mérkőzést nem lehet megnyerni. 

Nem is nyeri, szépen elfogy a hang egy bizonyos magasság fölött. Legfeljebb a felszabadító hatásról beszélhetünk: ha ronda a hangod, énekelj. Csak határozottan. 

Meg az első kérdésről, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan, hogy ennek is örüljünk. Hogy valahogy elhelyezi magát az amerikai dalok között, hogy tripla albumot jelentet meg, amelyen összesen 90 perc zene van, alig több, mint egy jól kihasznált szimpla CD-n. De hát valamilyen elvek szerint válogatott, és úgy látszik, az elvek külön lemezen jobban érvényesülnek. Különben is, kussolj szívem, örülj, hogy van új Dylan-lemez. 

Ötven éve, a mai napon halt meg... azt mondanám, ifjúságom vagy gyerekkorom egyik bálványa, de ezzel úgy tennék, mintha ma nem volna bálványom, pedig nagyon is az: Széchenyi Zsigmond. Az egyetlen magyar író, akit oda mernék tenni fényképen a következő generációnak, hogy tessék, nézd meg, így néz ki egy író. Vagy: ha jól írsz, sokat és szépen, akkor te is ilyen leszel. 

Nyilván nem lesz ilyen, pedig mennyire jó volna ilyen emberek közt élni, de inkább mintha ő lett volna a tévedés, egy filmsztárt véletlenül idepottyantottak, a bajszos magyarok közé. Egy mai, hasonló adottságokkal bíró fiatalember nyilván azon törné magát, hogy valahogy helyrehozza ezt a hibát, Széchenyi Zsigmond meg büszke, és egy ideig talán boldog magyar is volt. Akiben benne van a nemzethalál, az esetleg bólogathat: a boldog és büszke magyarok azért, ha tehették, hónapokat, féléveket voltak távol az otthontól. Úgy talán könnyebb. Széchenyi elviselte, hogy elvész a világ, elviselte a börtönt és a keszthelyi fűtőséget, és legfeljebb annyit mondott, hogy "a Zsiga ment volna, de a Széchenyinek maradnia kellett". Ez is egy hazai tanulság: ennyit kell szenvedni azért, hogy kokárda kerüljön az ember sírjára. 

Nyilván van, aki azt mondja rá, hogy vadászíró, nekem író, aki többnyire a vadászatról írt, de mindig szeretem azokat, akik csak arról beszélnek hivatalosan, nyomtatott formában, amihez értenek, és itt kezdődhetne valami önmarcangoló zárójel, de inkább most kihagyom. Csak megemlítem, hogy azért a legszebb fejezetei nem a lelőtt állatokról szólnak, hanem, mondjuk a termeszekről, a régi világról, a gyermekkorról, a nevelőkről, a fehér vadászokról. A legszebb képein, mármint írott képein nem kafferbivalyok vannak, hanem a határőr, akin zubbony van és vörös fez, csak nadrág nincsen rajta. Azt biztosan vasaltatni küldte.

Nem muszáj Széchenyi élvezetéhez érteni a vadászatot, én is csak annyit értek belőle, hogy ha acélgolyó repül egy állat testébe, akkor megváltoznak a tulajdonviszonyok,  azelőtt a vad mindenkié volt, de leginkább önmagáé, utána a fegyver kezelőjének lesz a tulajdona, oroszlánom, elefántom, addaxom lesz belőle. Régimódi gondolat, de meg lehet érteni, el lehet fogadni. Régimódi a történet, elmúltak azok az idők, amelyben játszódtak. Széchenyi könyvei meg nem múlnak el. Szeretném legalább az egyiket elővenni az évfordulón, de nem merem, mert akkor vége a napnak, este kelek csak föl a heverőről.

Olyan hülyeséget mégsem mondhatok, hogy boldog halálnapot.   

Nem tudom, mennyire tudatosult a közgondolkodásban, de tegnap különleges nap volt. Recordstore Day, A lemezboltok napja. Immár a tizedik. 

Ezen azért elgondolkodik az ember, már hogy minek is a napja, van-e még olyan egyáltalán, hogy lemezbolt. Műszaki bolt van, ahol a pöcök és drót mellett lemezt is árulnak. Lemezbolt nem sok jut az eszembe, ami azért különös, mert azelőtt egy ötszáz méter sugarú belvárosi körben éppenséggel több is volt. Egy a Vörösmarty téren, egy a Szende Pál utcában, egy a Szomory Dezsőn, meg a Rózsavölgyi. Rózsavölgyi még van, de nem hiszem, hogy a lemez volna a főcsapásuk. Másutt sem jobb a helyzet, Bécsben bezárt a Caruso, sokkal korábban az aluljárói bolt, meg az az üzlet egy kapualjban a Grabenen, ahol első Klemperer-kazettámat vettem 95 schillingért. Az Eroica volt, és a Gyászinduó tételt elfelezték rajta, A oldalon kezdődött és B-n lett vége. Még megvan a Gramola meg az EMI, de az utóbbi is árul koncertjegyet meg lemezjátszót. Ravennában is ismertem egy finom kis többszintes boltot, de sajnos a múlt időn van a hangsúly. 

Mennyire szerettem, hogy a nyolcvanas évek végéig a Woody Allen-filmekben a lemezboltban összefutás egy lehetséges élethelyzet volt. Egy darabig irigyen szerettem, hogy ott állnak mindenféle kincsek előtt, és úgy beszélgetnek, aztán úgy szerettem, mintha rólam, rólunk szólna, ott állunk mindenféle kincsek előtt, és marhaságokról... 

Tudom, tudom, a kincsek megvannak, Toscanini most is vezényel, csak nem papírtasakban, nem műanyag dobozban lakik, hanem mindenféle zsebben hordozható zenekönyvtárakban. És van válaszcsapás, megint divatba jön a bakelit, egyre nagyobb szelet az egyre kisebb tortából, de tényleg nem akarok belekeveredni a dologba, ne a hordozó legyen a fontos, hanem a tartalom. 

Csakhogy a hordozó maga alapvetően változtatta meg a zenehallgatási szokásainkat. A bakelithez le kellett ülni, mert ha kóválygott az ember a lakásban, a tű nem volt biztonságban. Le kellett ülni hozzá, de ha nem, akkor is végig kellett hallgatni egy egész oldalt a régóta várt percekért. Nem a Fülöp király-áriáról szólt a Don Carlos, vagy a követekről, hanem összefüggésbe kerültek a klasszikus zenei slágerek, a kiemelkedő pontnak volt honnét kiemelkednie. Nem volt ugrálás a számok között, nem volt beletekerés, nem tíz másodperces részleteket mutogattak egymásnak a megszállottak, hanem félórákat. Cserébe nem volt pattogás, ugrálás, kétségbeejtő elakadások, hullámok a korongokon. Azt hittük, megéri. Azt hittük, jó dolog, hogy a CD minőségvesztés nélkül másolható. Pedig hát úgy jártunk, mintha kiderülne, hogy az aszfalt alatt végig-végig arany van. Ja, akkor nem is olyan értékes.

Nem baj, nem akkora a baj, hiszen újra fölment az élő zenélés értéke, mert ott megint élnek az eredeti formák, megint végig kell hallgatni a műveket, megint nincs beletekergetés, alkalmazkodnunk kell a szerzőhöz és az előadóhoz, és többnyire azért ők tudják jobban, hogy mire vágyunk. Csak a lemezek imádata, az hiányzik, és nem is kicsit. Jó ég, egy Gould-lemezzel a hónom alatt a nyolcvanas évek elején azt éreztem, hogy az egész utca irigyen bámul. 

Erre talán jó egy Recordstore Day. Újra, magunkban kiállni a régi kicseink mellett. Hiába esik most éppen az ázsiója, azért nincs nagyobb kincs a korong formátumú zenénél. Szatyorban hordoztuk a glóriánkat. Fénylik az, legalább egy napig.

Hát ez tényleg, tényleg olyan jó, mint amilyennek remélte az ember. Nánási Henrik a karmester, öt perccel a világhírnév előtt vagy után, ezt nehéz megmondani, mindenesetre a megfelelő helyen. A zenekar a berlini Komische Operé, a mű Korngold Hegedűversenye, és Michael Barenboim hegedül. Azon egy kicsit lehet elmélkedni, hogy előny vagy hátrány a pályán, ha az ember Daniel Barenboim fia, nyilván ez is, az is: könnyebben kerül helyzetbe, de nehezebben lő gólt, nehezebben győzi meg az embereket. Nem akarván kilógni a sorból: egy kicsit vaskosnak, kásásnak éreztem a hegedűhangját, egy kicsit súlyosnak a ráadás-Paganinit, de ami a lényeget illeti, a mű megvolt, a furcsa, össze nem illő tételei ellenére is. Westernnel zárul, bonyolultkodással indul, és közben még egy szép lassú tételt is kapunk, mintha Korngold az egész pályafutását szerette volna ebbe az egyetlen darabba belefoglalni. 

Nagyon jó, az egyértelmű, de a lényeg a második részben jött, a Mahler 4. Egy bő hónapja játszotta a szimfóniát a New York Philharmonic, és igazán nagyon szépen, de most mintha arról szólt volna az előadás, hogy szépnek lenni kevés. A szépséggel, a pontos játékkal, jól kimért tempókkal csak karcolni lehet a mű felszínét, csak valami nagyon elegáns szórakozássá lehet alakítani - nem mintha nagy baj volna a kulturált és elegáns szórakozással. A New York-iakhoz képest a berlini zenekar tényleg olyan, mint a Skoda a Cadillachez képest (úgy értem, a régi Skoda a régi Cadillachez képest), nem kérdés, melyik a kényelmesebb, de csak ez a kicsit zörgős szerkezet visz el a célhoz. Végig a szimfónián,  gyerekálomtól a gyerekálomig, a száncsengőtől a mennyei életig. Minden kedvező tényezőt próbálok beleszámítani vagy leszámítani, hogy a Zeneakadémián a hangzás körülvesz és beburkol, a Müpában, már csak a méretek miatt is külső szemlélők maradunk, de beszámítva vagy leszámítva is azt érzem: ez volt az igazi. A karmester apródfrizurás legény, de magabiztos, szép mozgású, oldott, belefeledkezik a műbe, viszi végig a négy tételt, a zenekar csügg rajta, és a látványos pontok mellett nagyon jók a mélyvonós szólamvezetők,  az első cselló és az első bőgő. Hogy meg tudják-e tartani ezt az állapotot Nánási Henrik után, az már az ő gondjuk. A miénk az, hogy el ne felejtsük ezt a koncertet.

Megoldjuk. 

Hány évnek vagy évtizednek kell még eltelnie ahhoz, hogy ne hozzon senkit zavarba a szovjet művészet? Jevgenyij Jevtusenkóra gondolok, mert annyira egyszerű volt az élet, amíg nem gondoltam rá. Hogy igen, megvannak az érdemei, történelmi érdemei meg leginkább a zenei érdemei, szöveget írt Sosztakovicsnak, persze, nem ezzel a szándékkal, de az ő sorai szólalnak meg a 13. szimfóniában. Ami akkor veszedelmes volt, az is zavarba hoz ma: amikor valaki úgy tiltakozik az antiszemitizmus ellen, hogy gyorsan leszögezi: ő nem érintett, nem önmagáért emel szót. "Bennem zsidó vér csöpp sincs." Nem veszi észre a visszásságot?  

Régebben egyszerűbb volt. Amikor A mama és a neutronbombában sorolta az új fegyver által megkímélt dolgokat, hogy hiába a nercbunda meg az ékszer, ha nem marad élő ember, hiába a dán dobozos sör... Az ember a régi jó magyar kultúrfölénnyel mosolygott, ez még itt tart, a dobozos sörnél. Mintha mi nem ott tartottunk volna, mintha Ötvös Csöpi nem azzal királykodott volna A pogány madonnában, hogy vitorlásról vitorlásra dobálták Hansival egymásnak a sörkonzerveket. 

Régebben egyszerűbb volt, legalábbis annak, akinek nem kellett vele foglalkoznia. Mert erős a gyanúm, hogy amikor Áprily Lajos fordította Jevtusenkót, nem tudta másképp hangsúlyozni a különvéleményét, mint hogy ezt a címet adta: A hullámból kiszállt az ifjú nő. Még ma is olyan, mintha valami orosz avantgard őrület volna, pedig csak a vízre gondol. A víz hullámjára, onnét szállt ki a nő, nem a vízihullából. Egyszerűbb nem gondolni Jevtusenkóra, ahogy egyszerűbb Majakovszkijra sem gondolni. De hát többé-kevésbé ezt is tesszük mindkettőjükkel. Tapasztalatból mondom: lehet nélkülük élni. 

Az ébredő sznob azt mondja bennem: végre valami rendes zene. Mert az opera, az persze, hogy nem az, amikor színház is, a szimfónia persze, hogy nem az, amikor karmester is van hozzá. A zongoramuzsikában is mindig van valami virtuóz elem (vagy ha nincs, akkor megette a fene), amitől az egészben lesz valami magamutogató léhaság. De egy zongorás trióban vagy négyesben nincs mit elítélni, méricskélni, kifogásolni. Hárman vagy négyen társalognak szavak nélkül, élik az életük nagy pillanatait hangszerekkel. Ennél följebb már nem vezet a műfajok útja. Talán csak akkor, ha nem játszanak semmit, ha komoly arccal gondolunk csak a zenére. 

Ettől, persze, még új problémák jöhetnek. Mondjuk az, hogy mi közünk hozzá. Leülnek hárman, (a második részben négyen), és zenélnek. Egymást figyelve, egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz szólva, és mi odaülünk negyediknek, mint valami kukkoló és hallgizó, hogy kockázatmentesen beleérdeklődjünk a magánéletükbe. Hogy Várdai a csellónál mennyire tökéletes kamarapartner, mennyire határozott a csellóhangja, ugyanakkor mennyire odafigyel a partnerekre is, keresi velük a kapcsolatot, szemmel, hanggal, arccal, füllel egyaránt. Hozzá képest Baráti Kristóf egy kicsit elborultnak hat, jobban érzem, hogy csak a magáét mondja, és ez a magáé a Haydn-trióban kicsit keménynek hatott. Aztán kiderül, hogy ha vaskosabb minden alatta, már akár a Mendelssohn d-moll trióban, akkor ő is együttműködőbb és szelídebb, meg látni is, hogy van neki külső figyelme is, reagál ránk, akiknek elvben csöndben kellene maradnunk. 

Várjon Dénes egyfelől imponálóan szorgalmas, alapos, másfelől mégis kicsit felőle emelkedik a pódium, ha lehet így mondani, vagyis nem annyira súlyos szeméyiség, mint a másik kettő. Nincs ezzel semmi baj, végre egyszer a vonósok a játék meghatározó figurái, és nem vonókkal kísért zongoraszonátát hallunk, bár a Schumann-négyes esetében egy gondolattal több zongorás jelenlét talán hasznos lett volna. A második részre egyébként a Berlini Filharmonikusok budapesti tagozatának egyik oszlopa, a brácsás Szűcs Máté csatlakozott a többiekhez. Nem kellene csodálkozni rajta, de mégis sikerült, hogy végre hallja az ember a művek (a Schumann mellett Mahler) közepét is. Meg látja, amit talán Szűcs Máté sem tud magáról: hogy mennyit mosolyog játék közben. Hogy szereti ezt a dolgot, amit csinál, amit immár hallgató ötödikként nézünk. 

Szoknunk kell még ezt a jelenséget, hogy zenélni nem csak fájdalomból meg menekülésből lehet. Nem csak kötelességből és önmegvalósításból. Csak úgy, örömből, jókedvből is tudnak. Szokni kell, hogy egy ilyen este nem csak a muzsika csúcsa, de az életé is. És nem csak az ő életüké. 

Operává válik a nyitány, ami csodálatos élmény. Mert a legtöbben csak az első tíz percet ismerjük A tolvaj szarkából. A legeslegjobb esetben van valami halovány lemezélményünk, vagy elolvastuk a történetet egy bővebb operák könyvében. Most meg igazi, még a szarka is igazi, ha annak fogadunk el egy, a színpad fölötti kötélen tekergőző nőt. 

Nem győzök eleget csodálkozni, hogy valósággá és közösségi élménnyé válnak a nagy operaházak műsorai. Jelenleg csak Bécsért kell számítógépezni, de a másik három, a Met, a Covent Garden és a Scala elérhető csoportos kalandként is. A Met a legkiforrottabb, sok helyszínen megy, de be fognak szépen indulni a Pesti Vigadó Covent Garden-közvetítései is, a Scala pedig a Várkert Bazárban talált helyszínt magának. 

És Rossini és A tolvaj szarka. Nem kell magunknak szemrehányást tenni az elmaradásért, a Scala is kivárt kétszáz évet a bemutató után a felújítással, pedig első rangú zene, és első rangúan játsszák. Riccardo Chaillynak szívügye a darab, ezt mondja, és úgy is vezényli, a zenekar kiválóan felkészített állapotban húzza-fújja. A rendezés küszködős, mintha érezné, hogy a cilinderes kari tagok önmagukban nem sokat jelentenek, de a marionett figurák sem adnak nagyon sokat hozzá a történethez. Mondanám, hogy az énekesek között nincsenek nagy nevek, csak Michele Pertusi ismerős, de maga a gondolat kezd elavulttá válni. Azelőtt az volt nagy név, akit megtámogattak a lemezkiadók, akiket esetleg csak hang alapján ismertünk, de elképzelni sem tudtuk, milyenek a színpadon. Mostanra megváltoztak az idők, lehet, hogy lemeze soha nem készül egy énekesnek, de láthatjuk, hallhatjuk, akár így, akár a tévében. Ami az ártatlanul megvádolt Ninettát illeti (mert, ugye, nem ő lopta el a kanalakat, hanem a tolvaj szarka) Rosa Feola szép hangon, természetesen és könnyedén énekel, a bokavékonysága pedig párját ritkítja, legalábbis énekesi körökben. Tenor szerelmese, Edgardo Rocha nagy odaadással vonyítja ki a magasságokat, Pertusi pedig oly gonosz, amilyennek csak lennie kell. 

Ha valaki elégedetlenkedni akar az élettel, kénytelen azon keseregni, hogy miért csak most? Miért csak most jöhettek létre ezek a közvetítések? Miért nem láthattuk havi gyakorisággal Callast, Warrent, di Stefanót? Hogy ők vajon akkor is azok maradnának-e, akikké mostanra váltak, hogy Callas, Warren, di Stefano volnának-e, arra persze nem lehet válaszolni. Arra mindenképpen jó az ilyen gondolkodás, hogy elegánsan lemaradjunk a saját korunkról. 

Melyik estére kéri a jegyet, kérdezte a pénztáros, én meg azt mondtam, mindegy. Mire rájöttem, hogy nem mindegy, már késő volt: arra adott, amelyiken a tévé is kint volt. Nem is tudom, melyik tévé, mert valami koprodukciónak látszik a közvetítés. Nincs éles kép, ami magyar kamerákra utal, viszont kétnyelvű a stáblista, és Humphrey Burton a rendező. Körülbelül ismerős minden beállítás és képkivágás: tudta a felelős, milyennek akarja láttatni magát a karmester. Videomagnó? Hol van az még. Így aztán kettő helyett csak egyszer láttam a koncertet. Viszont most, a húsvéti ismétléskor (m3) elmondhatom, hogy én is ott voltam. Jobb hátul, az erkélyen.

Rosszabbra emlékeztem. Bernstein csodálatosan kézben tartja a Schumann-szimfóniát, nincs egy pillanat, amikor kihagyna a figyelme, viszi magával a zenekart. Megkockáztatom, hogy akkor is föl lehetne ismerni a művet, ha hang nélkül adnák - már akinek van szeme az ilyesmihez, és elég jól ismeri Schumannt. Teátrális? Igen, és ha valaki nagyon szeretne problémázni, akkor hozzáteheti, hogy Bernstein nagyon Mahler felől közelítette meg a darabot, főleg a harmadik tételt, de Schumann szimfóniáihoz egyébként is annyira nem egyszerű megtalálni a kulcsot, hogy örülhetünk. Olyan, mintha értenénk. Emlékszem még a könnyű nevetésre, amely végigsuhant a közönségen, amikor a második tételbe kezdtek: akkoriban ez volt a Tv-Híradó második kiadásának zenéje, erre mutatták a hízlaldában sétálgató kommunista vezetőket. Egy ismerősöm így maradt le a koncertről: a kádban ülve azt hitte, még a híradó megy a szünetben. Mire gyanút fogott, már a ráadásnál tartottak. Brahms 6. magyar tánca, rock and roll változatban riszáló maestróval. Előtte látni, hgy nincs tökéletes fizikai állapotban, nagyon izzad, nagyon kell törölgetnie magát, kimerült, időnként szinte elhervad az arca, de újra és újra erőt merít a zenéből, és ilyenkor érti meg az ember: ha teátrális, akkor azért, mert először saját magán kellett segítenie. Eljátszani a mosolygós, boldog és örökké ifjú, mozgékony karmestert, akinek kimeríthetetlenek az energiái. Közben meg arról beszél a szünetben, hogy megmondta a Prédikátor is: háromszor húsz év és még tíz. Ennyi az ember élete.

Hatvanöt éves volt. Visszajött Pestre, az 1948-as sikereit felidézni. Amikor a közönség a második részre már megtöltötte a Zeneakadémiát, amikor előadást rögtönzött a koncert után az öltözőben, amikor vállukon vitték el a szállodába. Talán ebből is erőt merített: valaha ennyire szerettem a zenét is, az embereket is. A műsor is majdnem ugyanaz volt, mint akkor, csak a Ravel-zongoraerseny helyett vezényelte a Divertimentót, saját művét. Szóval: látni a szomorú szórakoztatót, akit szorongat a halál. Talán nem is a halál, csak az idő, az öregség. Most jut eszembe: a Schumann-szimfóniát a Zeneakadémián is póbálta a növendékekből alakult zenekar élén. Egy pillanatban leugrott a pódiumról, hogy a széksorokból hallgassa, hogyan szól a zene. Amikor vissza akart mászni, valaki odalépett, hogy segtsen neki, de ő elhárította. Egyedül is megy.  

Háromszor húsz év és még tíz. És még kettő.