Ezerszer kiderült már, hogy az opera a múlt műfaja, ha valami igazán finomat, elegánsat, nagyszabásút, fontosat akar hallani az ember, akkor menjen vissza az időben, legalább az ötvenes évekig, ahol mitikus nevekbe botlik, és rájön, hogy a mitikus nevek valóban mitikus hangokat jelölnek, egy jó formában lévő Bastianini úgy énekel, ahogyan ma, tegnap, holnap soha senki. Így aztán kellemes meglepetés volt számomra, amikor a történelem legjobb Fidelio-előadását nem egy 1930-ban rögzített sistergésben találták meg a szakértők, hanem egy viszonylag friss, nagyon élvezhető Metropolitan-előadásban. Klaus Tennstedt vezényelt, Jon Vickers mellett a címszereplő Marton Éva volt, ha jól sejtem, ez az az előadás, amelyben az énekesnő vigyázatlanul állt a tenor mellé, aki megfújta az O, namen, namenlose Freude kezdetű részt, és Marton dobhártyája olyan eszeveszett légnyomást kapott, hogy maradandó halláskárosodástól kellett félni egy pillanatra. Hogy Marton maga milyen lélegzetelállító hangerővel és intenzitással énekelt, azt annak is érdemes meghallgatnia, akinek véletlenül nincs türelme vagy ideje a teljes, neten meghallgatható előadáshoz. 

Ha valakinek Marton Éva hangján szólal meg Leonóra áriája, az tökéletesen érthető és irigylésre méltó. Nekem, sajnos, nem tehetek róla, de az ária Antal Imre hangján szólal meg, főleg, ha a magyar szöveggel gondolok rá. Ó, jöjj, áldott szép reménysugár. Ez az ára, hogy olyan nagy kedvvel néztem még talán a nyolcvanas évek végén egy négyrészes angol sorozatot. Hogyan hallgassunk operát?, ez volt a címe, és egy szemüveges, vézna, pulóveres angol fazon magyarázta, hogy mire kell figyelni. Énekelt, zongorázott, beszélt, és a tévé munkatársai nagyon helyesen azt gondolták, hogy okosabb az ő magyar megfelelőjével, az éneklő, zongorázó, beszélő Antal Imrével szinkronizálni vagy inkább alámondatni a szöveget. És mondta és énekelte, és ezt az egyetlen sort valahogy annyira szépen és szívvel énekelte, hogy beleragadt az ember fejébe, életre szóló fohászként. Nem hagy el, ahogy talán az áldott, szép reménysugár sem hagy el.

Igen, igen, dicsekszem.   

Helyettünk lát, mondhatjuk a jó fotósra, és Don Hunstein jó fotós volt. Nem tudom, mondhatni-e rá, hogy sikerült a zenét képpé változtatnia, még az is lehet, hogy nem is törekedett rá. Nem a művészet érdekelte, hanem a lemezborító. A kettő, persze, egyáltalán nem zárja ki egymást, sírjuk, sírtuk vissza a nagyobb formátumokat, amikor megjelent a CD, és most, hogy visszajött a bakelit, nem győzünk örülni az araszos képeknek.

Régebben sem győztünk örülni Don Hunstein képeinek, ő készítette például az alap-Bob Dylan élményünket, a The Freewheelin' Bob Dylan borítót, fázva, vékony kabátban, egy lánnyal (Suze Rotolo) összekapaszkodva mennek a New York-i utcán, mögöttük egy Volkswagen mikrobusz. Nem pont ez a kép, ami lent látható, ez úgy egy másodperccel korábban készült. Bár emlékeznék, melyik filmben láttam újra a jelenetet, pedig nemrégen volt a tévében. Akárhogyan: ez az egyik világot átfogó víziónk a hatvanas évekből. Nem is éltünk, nem is jártunk New Yorkban, de a képélmény közös. Egyébként, ugye, ezen a lemezen jelent meg, többek között a Blowin' in the Wind, a válasz, testvér, amit elfújt a szél.

Don Hunstein elkötelezettsége nem kifejezetten zenei volt, egyszerűen ő volt a Columbia hivatalos fotósa, őt hívták, ha zenészt kellett megörökíteni, ezért a műfaji sokszínűsége, Dylan és Miles Davis, Bernstein és Glenn Gould. Az utóbbi annyira ragaszkodott Hunsteinhez, hogy csak őt volt hajlandó elfogadni. Ha akarjuk, elemezhetjük ezt is, Hunstein értette meg leginkább, milyen pózokban  szereti Gould önmagát látni és láttatni, vagy neki volt a legjobb érzéke a valósághoz, tényleg ez a varázslatos és idegesítő, sapkás-kesztyűs, gesztikuláló félbolond volt a múlt század egyik legfontosabb zongoristája. Most már mindegy is. Ha Gouldra gondolunk, és nem akusztikusan, akkor Hunstein képeit látjuk. Ha bármikor kétség támad bennünk afelől, hogy a zene a legfontosabb dolog a világon, elég Don Hunstein képeit nézegetnünk, és helyére kerülnek a dolgok.

Adja magát, hogy az ember elkezdje szidni Szinetárt, mi ez az egész, miért ugrik be neki a Monarchiáról mindjárt ez a centrális tér, mint annak idején A víg özvegynél. Mi ez az álom, Duna menti nem is köztársaság, csak unió, népek nagy közössége. Hogy lehet, hogy éppen a Cigánybáróban kifelejtik a monarchikus népek közül a cigányokat, mindenféle nációt és nyelvet és népviseletet bemutatnak, csak cigányokat nem. Vagy pont akkor meredtem magam elé? Minek a hosszú próza, minek addig nyújtani egy operettet, amíg el nem érik vele a hatórás kezdést? 

Közben mégis ott a gyakorlat, a profizmus, a gondolat. Hogy a körhinta kellően monarchikus jellegű, és elbírja ezt a jelmezes történetet, hogy a színpad nem borul se jobbra, se balra, mindkét szélen ülők kapnak a szereplőkből, hogy mégis vannak nagy szembenállások, amelyek jól le vannak fordítva térre és jelmezre, fehér hálóruhások a cifra cigányok ellen, ez megáll látványnak, helyzetnek egyaránt. 

Azon sokkal nehezebb túltennie az embernek magát, hogy ha már fölfelé léptünk egyet, akkor miért nincs legalább egy operettre való hanganyag az Operában (Erkel Színházban). Ha az Operettben nem tudják a névadó hagyományokat folytatni, nincs rendben, de megszokható. Énekeljenek mikrofonba, hangszórókból, ha másképp nem hallható, így idő után az ember megtanulja, hogy ne a hang után forgassa a fejét, hanem a tátogót keresse. Biztos eljön majd az idő, amikor föléneklik az egész zenei anyagot, és színre küldik a vezetőség rokonságát, legyen nekik ez az énekes színház. De kik fogják fölénekelni az anyagot, ha az Erkelben így énekelnek? Értem, hogy Gábor Géza nem lehet Melis, még azt is értem, hogy Melis talán túlságosan is megemelte Zsupán figuráját, túl kedves, túlságosan  szerethető volt sertéskirályként. Azt nem értem, hogy Gábor Géza prózai hangja miért átütőbb az éneklésénél, miért tűnik el az egész figura, amikor a lényeghez érünk.  

Mert hiába operett, mégis a zene volna a lényeg, és nem az, hogy színésznek tehetségtelen közreműködők hogyan ágálnak a színpadon, a leghátsó sorokon is messze túl lévőknek címezve a poénokat. És Wiedemann Bernadettnek elcsatangolt valahová a hangja, együtt buliznak Kiss B. Atilla magasságaival. Ettől hosszú az előadás, ettől kilátástalan. El sincs kezdve, mert ez a nyitány nem nyitány. Hogy be van-e fejezve, arról már sajnos nem tudok beszámolni. 

Utókor. Persze, az vagyunk, csak néha elbizonytalanodom abban, hogy milyen utókor. Hálátlan? Szórakozott? Nem figyelő? Hová lettek a köztudatból azok az írók, akiket mindenki olvasott? Bertha Bulcsu, Karinthy Ferenc, Galsay Pongrác. De rendben van, nézzünk előre. Március 27-én Szakonyi Károly darabját olvassák föl a Játékszínben. Neki, szerencsére, kortársai vagyunk, ő meg visszavág, odavág, vagy legalább jelzi, hogy él, dolgozik. Túlél, és remélhetőleg nem dolgozza túl magát. Elég illetlenül először mégis a halottairól kérdeztem.

- Van egy rovatom a Lyukasórában... ismered?

- A Tekintetet többet forgatom. 

- Na, hát az megszűnt, ez volt az utolsó szám. Nem lesz búcsú, mert kell a pénz az online-ra, de én az online-t nem annyira szeretem. 

- Miért nem szereted? Komolytalan? Nem papír? Vagy nincs türelme az olvasónak hozzá? 

- Úgy érzem, hogy oda van szórva. Nem figyelik, nem gyűjtik. Egy folyóiratot két év múlva is elő lehet venni és nézegetni. Én például most a régi Nagyvilágokat olvasom, a nyolcvanas, hetvenes évek számait. Mindegy. A Lyukasórában van egy rovatom, Olvassuk újra! Minden számban írok valakiről, aki elment már. Csak prózaírókról, novellistákról. A következő számban Karinthy Ciniről írok, múlt számban Szabó Magdáról. Kezdtem a barátokkal, Bulcsuval, Lázár Ervinnel, Szabó Pistivel. 

- Akit úgy elfelejtettek, hogy ma mindenki azt hiszi, a filmrendezőről van szó. 

- Nem csodálkozom. A színháziak azt mondják, a színészeket is elfelejtik, nem tudják, ki volt Básti Lajos. 

- Ez már így marad, vagy lesz még föltámadás? 

- Nem tudom. Régebben volt kontinuitás, szerettük az öregeket meg harcoltunk velük.  Ma szó sincs arról, hogy a Bulcsunak megjelentetnék valamijét. Lázár Ervinnek szerencséje van, a meséi azért mindig ott vannak a kirakatban. Ő talán az egyik legszabályosabb, legzártabb életművet tudta létrehozni közülünk. 

- Melyikük hiányzik a legjobban? 

- Ervinnel igazi, mély barátság volt köztünk. Gyurkovicsnál meg hiányzanak a nagy röhögések. Bertha Bulcsu is hiányzik, de mindig volt kis rivalizálás köztünk. Az embereket elfelejtik, de ápolni kell az emléküket. 

- Érzed azt, hogy rád hárult ennek a feladata? 

- Szívesen is teszem, mert úgy érzem, hogy ez a társaság megérdemli,nagyon nehéz korszakban csináltak mégis irodalmat. A rendszerváltozáskor mindig hangoztatták, hogy kint volt az igazi irodalom, az emigrációban. Biztos, hogy ott is volt, de itt megteremtődött egy nagy irodalmi élet és anyag. Passzív rezisztenciában teltek az évtizedek, és ebben írták meg, idézőjelben mondom, A walesi bárdokat, hogy mégis igazi, igazságos, értékes irodalom szülessen. 

- Érezted is, hogy úgy kell írni, hogy a cenzúrán átmenjen, hogy bizonyos dolgokat nem szabad említeni sem? 

Átállt az ember agya erre. Érezni lehetett, hogy falak vannak, amelyek mögé nem szabad benézni. 45 mögé, 56 mögé nem volt szabad nézni. A hetvenes évektől lehetett érezni, hogy nem kell már feltétlenül "a lányomnak mondom, a vejem is értse" alapon beszélni. Erre találódott ki a magyar abszurd, ami egészen más volt, mint a nyugati, ami a világ végét mondta. A magyar abszurd arról szólt, hogy így mondom el, amit másképp nem tudok.  

- Drámaírói pályád az Életem, Zsókával kezdődött, előtte prózát írtál. Valaki fölfedezett a színház számára? 

- Benedek András, a Nemzeti dramaturgja.

- Mit mondott? Hogy ezek a párbeszédek színpadon is jók volnának?

 - Könyvhét volt, és a Nemzeti művészbejárójánál dedikáltam. Andris jött, én nem ismertem őt korábban, és mondta, hogy jó hogy itt vagyok, elolvasta az első kötetemet, és érez benne drámai töltést. Nincs kedvem darabokat írni? Érdekelt a színház, próbálkoztam is a Színművészetivel, meg egy-két dokumentum hangjátékot akkor már csináltunk. Ez volt nyáron, és januártól kaptam ösztöndíjat a Nemzetitől. Jó pénz volt akkor, kétezer forint. 63-ban. Azt jelentette, hogy szilárdan foglalkozhattam az anyaggal, nem kellett kapkodni. Az volt csupán a kívánság, hogy ne csak tébláboljak a dramaturgián, hanem darabot is írjak a színháznak. Benedek nagyon jó dramaturg volt, ki tudta hozni a műveket az íróból, végigdolgozta a darabokat Németh Lászlóval, Illyéssel. Németh László miatt rengeteget kellett küszködni, nem csak miatta, de a kor miatt is. Rémtörténet volt, amit a Galileivel csináltak két év alatt. Beszélgettünk, és Benedek nem erőltetett semmit, csak kérdezgetett, hogy mit érzek, hogy gondolom, és szép lassan kialakult a téma, amit egy rádiójátékban kezdtem el, de aztán elakadt. Az volt a motívum, hogy itt vagyunk, a levert forradalom után, a konszolidációban, és valahogy tartani kellene azt a makacsságot, vagy be lehet állni a sorba. Ahogy Köves, a főhős mondja: miért legyek én maszek Jézus Krisztus? Föladás, meghasonlás, öngyilkosság. Aminek következtében Marton Endre jött, hogy abba kell hagyni a próbákat, azt mondták a minisztériumban, hogy egy funkcionárius nem lehet öngyilkos.  

- Kitől kapták az információt? 

- Nem tudom. Írtam egy levelet, hogy tisztelt nem tudom, kicsoda, azt akarja csinálni velem, amiről a darab szól. Major fölhívott, hogy jaj, miért a Kállai Ferinek kellene játszania a figurát. De a színészek kiálltak mellettem, Kállainak is elég jó szava volt, és egy hét múlva folytatni lehetett a próbákat. A premieren aztán Major odajött, hogy gratulálok, nagyon drukkoltam. 

- Milyen rendes ember...

- Volt bennünk valami dac, talán ez erős szó, és nem akarok utólag nagy ellenállónak látszani, de mégis, ha az ember író lett, akkor azt írja meg, amiben hisz.

- Nehezen lettél író?  Mert kívülről valahogy inkább az ellenkezője látszik.

-  Viszonylag hamar tudtam, hogy a művészet érdekel, de nem tudtam, melyik ága. Érdekelt a színház, a festészet, de aztán végül maradt az írás. Egy-két pillanatig versek, szerelmes versek... 

- Azt azóta sem, ugye? 

- Éreztem, hogy ez nem az, amit szeretnék. Az ötvenes években írtam, de nem nagyon éreztem még rá  56 nyarán már küldözgettem ide-oda novellákat, de lényegében a forradalom után kezdtem el a pályát. 58-ban jelent meg az első novellám, és attól kezdve írok. A színháznál is az volt, hogy ez a belépő a Nemzetivel azt jelentette, hogy tovább már nem kellett kérincsélni a színházaknál: van egy darabom, nem olvasnák el. Részben a rendezők kértek, részben a színház, később meg Lengyel Gyurival kifejezetten együtt találtuk ki, hogy miről kellene írni, mit adaptáljunk. 

- Nem kellett harcolnod nagyon. 

- Attól még az ember ezt becsületesen akarta csinálni. Az egész társaság, akik 58-ban összeboronálódtunk, Lázár, Gyurkovics, Bertha, Kertész Ákos, Fejes Endre mind ugyanezt a hitet vallották, és nem hazudtolták meg az íróságukat. 

- Amennyire lehetett, döngettétek azokat a falakat. A Hongkongi parókával például. 

- Miskolcról kérték, nekik írtam, aztán Várkonyinak is megmutattam. Neki nem tetszett, vagy kicsit nem tetszett, de aztán kiderült, hogy azért nem, mert azt mondta: ha remekművet írsz, akkor sem játszom utána egy vidéki színháznak. Így aztán előfordult az is, hogy a Váci utcában ment az Adáshiba és a Petőfi Sándor utcában a Hongkongi. Felhoztuk egy őszi fesztiválra, és megvették az egészet rendezőstül. Akkor kellett igazolást írnom a darabról. Miskolcon nem kellett, de Pesten igazolni kellett, hogy a két Munkással mit akarok mondani. Aczél kért egy följegyzést, de ezek már simább ügyek voltak, nem akarok ebből nagy hősiességet csináni. 

- Azért fölhúzták, gondolom, a szemöldöküket, ha Jézus megjelent egy darabban. 

- Pozsonyi vendégjátékra készültünk, megnézte az Adáshibát Kádár, Kádárné meg Aczél, és a végén gratuláltak. Aczél azt mondta: nem parabola, utazhatnak. 

- Azért ez őrület lehetett, még ha így élt az egész ország, akkor is. 

- Aczéllal nem voltunk mi rosszban. Még a Zsóka ment a Nemzetiben, amikor azt mondta, maga mindig olyan magánügyi darabokat ír. Hát, mondom, én nem érzem. Mindegy, azt mondta, de jön a felszabadulás huszadik vagy nem tudom, hanyadik évfordulója, írjon egy darabot arra. Mondom neki, nem biztos, hogy én azt meg tudom csinálni, másképpen születnek nálam a darabok. Áh, jöjjön föl és megbeszéljük, kap ösztöndíjat. Mondom: Aczél elvtárs, nem akarom megbántani, de nem megyek föl. Ha ezt nem mondom meg, bemegyek a csőbe. Nem haragudott meg. Legközelebb, amikor találkoztunk, azt mondta: na, Szakonyi gróf, mi van?  

- Tetszik, nem tetszik, fajsúlyos ember volt. 

- Bár lenne ma egy ilyen, aki ezt az egészet átlátná. 

- Ezt azért nem szokás mondani. 

- Nézz oda, nem volt könnyű dolga Furceva asszonnyal, meg Moszkvával. Ki kellett védenie egy csomó dolgot, akár a Kádárral, akár velük szemben, és ügyesen lavírozott. Ha betiltottak valamit, azt sem örökre tiltották be. 

- Hiányzik ez az idő? Vagy most is ebben élsz, vannak felkéréseid, napirended...

- Délelőtt dolgozom, mert van egy kis gyermekünk, azt a feleségem elviszi iskolába, nyolc órától csönd van, délutánig tudok dolgozni. Ha megy. Aziránt inkább van nosztalgiám, amikor az ember lement a Marika presszóba, és egy kávé mellett írta a novellát. Két szimpla és két szóda mellett egy novella meglett. Aztán összejöttünk délután, fölmentünk egymáshoz, Csukás elhozta a versét, elmentünk a Fészekbe, utána egy műterembe. Ez az irodalmi nyüzsgés szép volt, jó volt, de ma már nincs. Van a Lyukasóra, ez még kötődés a valósághoz, megírom a vezércikket, az emlékezést és még valamit. Máshová nem nagyon dolgozom. Megszűnt a műhely a rádióban, megszűnt a televízióban, ezek nagyon erős felvevőhelyek voltak, arra  késztették az embert, hogy csinálja. 

- Nem kínlódva írtál, ugye? 

- Hellyel-közzel azért nehezen mentek a dolgok, de ha visszagondolok, sokszor irigykedem önmagamra. Dolgoztam mindenfelé, lapoknak, színháznak, rádiónak. Mikor volt a nagy átalakulás a Rádióban, megvettek örök áron tíz-tizenöt rádiójátékot. Akkor mondtam a hölgynek, aki ott volt, aki már nem rádiózott, hanem ügyvéd volt vagy közgazdász, hogy egy műfaj halálánál állunk. 

- Mi az alapvető különbség a hangjáték és a színdarab között? 

- A hangjáték szabadabb térben, időben és figurában. Föl lehet dolgozni egy órában annyit, mint egy filmen. A rádiót nem is figyelték olyan kényesen, 63-ban már csináltunk olyat, hogy egy riportból kellett megírni a fikciós hangjátékot, és bizony ott arról volt szó, hogy faluhelyen szar az élet. Akkor filmen még nem lehetett ennyit. 

- Ha színdarabot írsz, színészre dolgozol? Az ő hangját hallod, az ő mozdulatait látod? Ahogy Domján Edit kapta a Zsókát...

- Editet láttam előtte a Nemzetiben. Mentünk le a színészbejárónál, akkor már írtam a darabot. Jött Edit, bemutattak neki, ez a fiú darabot ír magának. Igazán? - mondta azon a fantasztikus hangján. Mint egy hindu hercegnő. Az Adáshibánál azt mondta Marton Laci, hogy jó volna a jövő szezonra egy darab, amelyikben van a Págernek meg a Bullának szerep. Ádám Ottó aláíratott velem egy biankó szerződést. Írjam csak alá, aztán majd meglesz. Otthon, este zenét hallgattam, és hirtelen beúszott egy történet. Tudtam, hogy ő még este 11-kor az angol könyveit olvassa, úgyhogy fölhívtam: megvan a  történet, egy házaspárról szól majd... Akkoh Pihos és Sztankay, bemutató decembeh hat. 

- És a mostani darabnál, a Két nőnél? 

- Ennél semmi. Ez már utórezgése a drámaírásomnak, az utolsó dialógusos mű, amit létrehoztam. Tulajdonképpen ez egy játék, két színésznőnek,és nem valami mély értelmű dolog. Bizonyos értelemben, ha szabad ezt a kifejezést magamra használnom: bulvár. Ismered a darabot? 

- Nem... 

- Két nő véletlenül összeakad a buszon, az egyik cekkerébe beleakad a másik gombja. Fölmennek az egyik lakására, nagyon szimpatikusak egymásnak, főleg, amikor kiderül, hogy hasonló a bajuk, az egyiket elhagyta a férje, a másikat a szeretője. Rokonlelkekként beszélgetnek, amíg ki nem derül, hogy ugyanarról a férfiról van szó. Benne van féltékenység és hogy mi táplálja egy házasság tüzét. 

- Azért ez nem feltétlenül bulvár. 

- De nem is egy nemzetmentő dráma. 

- Most így, felolvasásos esten, a helyén van? 

-Odaadtam színésznőknek, akik nézegetik, játszanák. Halász Jutkának, de a Vígben nem lehetett. Aztán Béres Ilának, de ő sem talált megfelelő helyet. Valószínűleg ez lesz a sorsa. Ahogy az egyfelvonásosaimat is ma inkább amatőrök játsszák. Kecskeméten is így ment az Adáshiba. Ügyesen megcsinálták. 

- Aczél azért nem mondott hülyeséget ezzel a magánügyekkel. Magadból indulsz el, és meg lehetne írni az életrajzodat a novellák és a drámák alapján. 

- Spiró mondta azt, hogy: te alanyként benne vagy mindenben. Mert, ugye, ő sokszor ábrázol kívülről. De akkor is benne van az ember, ha... Sumonyi szólt egyszer, hogy dolgozzunk föl egy 48-as témát, és akkor megírtam Turini nyár címmel az öreg Kossuthot, akit meglátogatott az ottani konzulnak az erdélyi unokahúga. Ebből egy ilyen atyai levelezés alakult ki, de én, hetvenévesen elképzeltem, hogy milyen leveleket írtam volna. Az ember ezt is átlényegíti a saját életévé. Különben nem érdekelné, ha nem tudna érzelmileg benne lenni.

- Akkor annak ellenére, hogy nem írsz verseket, tulajdonképpen lírikus vagy?  

- A szövegkezelésben eleinte ezt igyekeztem visszafogni, de bizonyos fokig megengedhető. A színházban is azt tartottam, hogy amire szükség van, az a fülhallás, hogy ne Németh László esszéjét mondják el a színpadon, hanem figurák jöjjenek. Egy kis linkség is kell a dialógusokhoz. 

- Nem érzed azt, hogy túlságosan is a saját korodhoz szóltál? Hogy, mondjuk, azt írod, húsz forintot fizettem a szemfelszedésért, és benne maradt két sor. Ezt van a Hongkongiban. 

- Az Adáshibában. 

- Az Adáshibában. Egy mai lány nem tudja mi az a szemfelszedés, nem tudja, mi a két sor, és sok-e érte a húsz forint.  

- Biztos hogy van ilyesmi. De a múltkor fölszállt egy úr a 7-es buszra, telefonált. Fölszállt, telefonált, leült, telefonált, mentünk, telefonált. Ötven év körüli ember volt. Letette, és azt mondta, tudom, hogy ön írta az Adáshibát, nézze, mi ebben élünk. Egyetemi tanár vagyok. Azt látom, hogy a gyerekek egész nap ezt nyomkodják, és nem egymással beszélgetnek. Nem lehetne erről is írni? 

- És lehet? 

- Írtam két történetet is. 

- Szoktál összegezni? Megállni az úton, hogy ezt csináltam, ez a főművem, ez nem a főművem, de nagyon sikeres...

- Szoktam. Különösen mostanában, hogy öregszem. Öregszem... ez már befejezett tény. Az ember részben elégedetlen, hogy elpazarolt sok időt. Pedig sokat dolgoztam, de mégis úgy érzem. A másik az, hogy soha sincs lezárva semmi. Igazából ezért esz a fene, ha nem dolgozom rendesen, hogy még nem csináltam meg azt a... Nem is a világnak, önmagának akar az ember bizonyítani. Most már eladnám a fele üdvösségemet egy ötflekkes novelláért, ha meg tudnám írni. Nem ugrik be már olyan természetesen. Valamiképpen talán bele is fárad az ember egy műfajba.

- Nem csak az ösztöke hiányzik? Ha volna egy újság, ahol jó dolgok jelennek meg, éreznéd, hogy ki kell tenni magadért.  

- Fejes Bandi mondta, hogy ott vagyunk a futópályán, és nézzük egymást, ki hol tart. Csak meghaltak közben a versenyzők. 

- Jöttek közben újak. 

- Az ember reménykedik, hogy egy reggel úgy ébred föl, hogy valami beugrik. Azért is írok rendszeresen, hogy érezzem az írást. Azzal vigasztalom magam, hogy annyi mindent megcsináltam már, hát most mit akarok. És ha már nem is élnék?  

Van egy úgynevezett csapatépítő játék, hajótörés a neve. Aki volt már csapatépítésen, nyilván jobban ismeri, mint én, de nem annyira bonyolult. Kigyulladt a luxusjacht, a legközelebbi szárazföld ezer mérföld, és mindenki kap egy tizenötös listát, rajta különféle, hajótöréskor használható tárgyak, szextáns, vizes palack, iránytű, cápariasztó: állítson föl közöttük fontossági sorrendet. Miután megtörtént, a társaságot csoportokra osztják, és már a csoportoknak kell összeállítani a listát. A tapasztalat az, hogy a csoportok által összeállított sorrend általában közelebb van a szakértők által meghatározott sorrendhez, aminek az a tanulsága, hogy az emberek csoportosan okosabbak, mint egyedül, ha érveket és ellenérveket kell ütköztetni, akkor közelebb juthatunk az igazsághoz. Csapatépítéshez remek tanulság, remélhetőleg utána mindenkinek több kedve lesz bandába verődni, egy húron pendülni, egy követ fújni, és így tovább. 

Arra gondoltam, hátha nem csak vállalati a tanulság. Hátha pontosan ez történik a zenészekkel, amikor együttesekbe és zenekarokba tömörülnek. Ők is jobbá válnak. Eszembe jut a Fesztiválzenekar esete, amikor annyira nem tudták a próbán valamelyik Mahler-szimfóniát, hogy Fischer Iván megmérgesedett: a következő alkalomra mindenkinek bedobjuk a nevét egy kalapba, és akiét kihúzzuk, annak egyedül kell eljátszania a szólamát. Gondolom, mindez csak a vonósokra volt érvényes, de ők rögtön pánikot kaptak, gyakoroltak, mint az őrültek, nehogy lebőgés legyen a vége. 

Nem az lett, csak ijesztgetett a karmester. De talán nem csak az a helyes végkövetkeztetés, hogy néha meg kell mutatni a kancsukát is a muzsikusoknak, hanem hogy tényleg van ilyen. Együtt ügyesebbek. Együtt elfogadható szinten játszanak el egy szimfóniát, amivel külön-külön esetleg küzdeni kellene. Hogy érdemes felépíteni a zenészcsapatot, mert ha jól megy, mindenki erőn fölül fog teljesíteni. És akkor jön a közönség, hogy üdvözölje a győzteseket, csatlakozzon a sikerhez. 

Persze, hogy provokál, nemrég múlt 89 éves, az egyik leghosszabb énekesnői pálya van mögötte, már akkor érett operista volt, amikor a közös Normát énekelte Maria Callasszal. Az ilyen énekesnek más dolga sincs, mint arra emlékezni, hogy régebben minden jobb volt, fél- vagy egész istenek álltak a karmesteri emelvényen, akik mind vele akartak dolgozni, tudjuk, miért. Mert a sok csoda közt ő volt a legnagyobb. Christa Ludwig kétségtelenül teljesíti is ezt az elvárást, azzal a nem csekély eltéréssel, hogy szerinte a világban mindig csak öt nagy karmester volt - annyi pedig most is van. Olvassa az ember a születésnap körüli interjúkat, mindent megkap, amit kell, emlékezést a régi időkre, szidalmazását a jelenlegi időknek, a fiatalok trehányak és lusták, és nincs hangjuk, türelmük, szorgalmuk. Biztosan tényleg máshogy volt régen.

Ami most számomra fontos mondat volt, az a halálról szólt. Nem is a halálról, hanem a temetésről. Tudjuk, hogy Ludwig kamaraénekes Bécsben, amúgy is az Opera legendája, itt énekelte az utolsó előadást 1994-ben. Itt fogják fölravatalozni, itt fogják eltemetni, és az a kívánsága, hogy egy Mahler-dal szóljon, felvételről, az ő hangján. Ich bin der Welt abhanden gekommen. A nagyvilágnak búcsút mondtam én - így mondták be régebben a rádióban. Végbúcsút vettem már e világtól - ez Csengery Kristóf fordításának első sora. Szerelmem éltet és dalom. Ez meg az utolsó. Vagyis: éppen nem a halálról szóló vers, hanem az életről, a világtól távoli, szabad és igazi, saját életről. Amire talán Mahler is vágyott, de képtelen volt megvalósítani, mindig is benne volt a nyüzsgésben, aktív zenészként, aktív hivatalnokként, operaigazgatóként. Nem mintha kicsit is azt érezném, hogy neki másképp kellett volna élnie, hogy maradtak benne meg nem alkotott zeneművek, vagy hogy a megalkotott szimfóniákban és dalokban akármilyen kicsike engedményt is tett volna a közízlésnek vagy a megvalósíthatósági ésszerűségnek. 

De hát nem is ez okozza most a dilemmát, hanem hogy ha ez szól majd a temetésen, azt is el kell dönteni, melyik felvételről. És ezt még Ludwig maga sem tudja megmondani. Gondoltam, hogy segítek neki innét a távolból, végül is stúdió körülmények között, zenekarral csak két lemez készült. A korábbi Otto Klemperer vezényletével, benne marad egy szép, hangos kottalapozás is, valószínűleg Ludwig lapozott, hiszen őelőtte van mikrofon. Tényleg szép, vagyis épp ez a lényeg, hogy nem is annyira szép a felvétel, az angolkürtben van valami keserves nyöszörgés, de ettől olyan felkavaró az egész, érezni a nyugalom kiküzdöttségét is. A Karajan-felvétel csodálatosan kiegyensúlyozott, Christa Ludwig hangja is szebben és homogénebben szól, a zenekar mint valami kellemes állagú és hőmérsékletű gleccser, úgy viszi előre a zenét, pontosan beállított hangzásarányokkal, fafúvókkal, szólóhegedűvel. Az ember azt érzi, hogy erről Mahler maga is csak álmodott, hogy egyszer majd így fogják előadni a dalát, ezzel a hipnotikus nyugalommal és alvajáró tévedhetetlenséggel.

Talán ezt választanám. De csak majd, majd, a távoli jövőben.   

Nem tudom elképzelni, hogy valaki nagyobb rajongója legyen Gy. Horváth Lászlónak, mint én. Nem azt mondom, hogy őrült módjára gyűjtöm a fordításait, de ha az ő neve van a belső oldalon, akkor biztonságban érzem magam: azt olvasom, amit az eredetiben olvasnék. 1982 óta vagyok ezzel így, amikor először olvastam a Pisztrángfogás Amerikábant. Rendben, Karády Katalin-dalt énekelnek az amerikai halacskák, de értem, miért teszik. És nincs jobb megoldás. 

Az Augustust, John Williams könyvét olvasva azonban az a benyomásom, hogy van jobb megoldás. Vagyis, hogy van valami fordítói rutin, ami most félrevitte a magyar szöveget. A könyv 108. oldalán ugyanis arról számol be egy szemtanú Augustus anyjának temetésén, hogy körülbelül 15 méterre állt Augustustól. 

Hát, annyira biztos nem. Már úgy értem, biztos nem ezt mondta. Nyilván az van az eredetiben, hogy 50 lábra állt Augustustól, arra elég jó közelítés a 15 méter. A magyar fordítói szokás az, hogy amerikai könyvekben elvégzik az átváltásokat, nem mérföldben, nem lábban, nem Fahrenheitben számolnak (kivétel, természetesen a 451 fok Fahrenheit), és biztosan így is jó. Gyerekként mindig zavart, hogy A fej nélküli lovas Zeb Stumpja hórihorgas, csaknem hat láb magas ember volt. Hat láb? Értem, hogy nem hat egymás fölé helyezett láb, de mégis, mennyire magas? Aztán kiderült, hogy a hat láb csak 183 centi. Még apám is magasabb volt. 

Nem is tudom, kell-e még magyarázni. Nem lehet, hogy egy római szemtanú méterben saccolja meg a távolságot a császár és önmaga között, hiszen a méter még nem volt föltalálva. Attól, persze, Gy. Horváth László garancia marad. 

Tartok tőle, hogy ez mánia nálam, de mindig újra és újra rácsodálkozom a Hunyadi László opera és a Keresztapa első részének hasonlóságán. Hiszen még a nyitány is ugyanúgy kezdődik, nyomasztó szólótrombitával, hallga csak. 

A történet meg tényleg csaknem ugyanaz. A don kiesik a hatalomból, Vito Corleonét meglövik, Hunyadi Jánossal a nándorfehérvári diadal utáni járvány végez. A pillanatnyi zavarban az ellenség megpróbálja felőrölni a családot, megkezdődnek a villongások. Elkapják az ellenséges családok egy-egy fontosabb tagját, nálunk megölik Cilleit, és meghal a cselszövő, de hiába. A donok legidősebb fia ugyan tehetséges, férfias, de forrófejű és meggondolatlan. Ez is lesz mindkettőnek a végzete. Sonnyt és Hunyadi Lászlót is csapdába csalják. Az előbbit lelövik az autópálya díjfizető kapujánál, az utóbbinak a hóhér vágja le a fejét. A család irányítását végül a fiatalabbik fiú veszi át, akit meg akartak kímélni ettől, akin nem is látszott, hogy mennyire tehetséges, hidegvérű és elszánt. Michael és Mátyás.

Tanulság nincs sok, nyilván Erkel sem lopott Coppolától, Nino Rota sem a budapesti Zeneakadémián kapta a diplomáját. Néha ugyanaz jut eszébe egymástól időben és térben távoli embereknek is. Csodálkozni azért szabad. 

Ez a Marozsán-lemezbemutató számomra összefutós esemény volt, összefutottam Bíró Eszterrel is, az igazi, eredeti, magyar, szegedi Miss Saigonnal. Régebben már kérdeztem tőle, hogy vajon neki is olyan megrázkódtatás volt-e Kerényi Miklós Gáborral a próbafolyamat, amelyre mindenki úgy emlékszik vissza, mint a rendezői szadizmus iskolapéldájára. Ki előbb, ki utóbb mondta, hogy ő ezt már nem bírja tovább nézni, megöli azt a kislányt. Bíró Eszter azonban azt mondta, hogy ő annyira örült a szerepnek, a munkának, a feladatnak, hogy nem emlékszik semmi rosszra. Dolgoztak, mert dolgozni kellett. El se indult, és máris a csúcsra ért - ezek már nem az ő szavai, hanem az enyémek.

Összefutottunk, és hogy mondjak valamit, mondtam, hogy épp az eszemben volt, mert március végén a Broadwayn újra műsorra tűzik a Miss Saigont, másfél évtized telt el az utolsó előadás óta, miért ne játszanák. Csak nálunk nem jutott igazi sikerre a darab, számomra elég érthetetlen módon, pedig nekünk is volt minden, tömeg és szerelem, lövések és helikopter. Helikopter azóta már nincs, ha jól vagyok értesülve, lezuhant, szerencse, hogy nem ott és nem akkor, mert szörnyű pusztítást vitt volna végbe a Dóm téren. Az amerikai visszatérés miatt fölidézték, mekkora botrányok voltak az 1991-es New York-i bemutató idején, hogy szabad-e a darab ázsiai karaktereit európai színészeknek játszani. Bíró Eszter nem is értette a problémát, mert már az ő idejében sem volt probléma, Kim szerepére hívták próbaéneklésre, de csak ránéztek, és azt mondták, meg sem hallgatják, úgysem kaphatja meg a szerepet. 

De hát nem is Kim volt a probléma, hanem a darabbéli testvére, a Professzor (az eredetiben Engineer). Jonathan Pryce játszotta a szerepet, amint a fenti videó mutatja, meglehetősen zseniálisan. Angliában még ferde szemmel, sárga arcbőrrel, Amerikában már saját arccal, a maszkírozást a nézők fantáziájára bízva. A színész szervezet tiltakozott, Pryce végül is játszott, bár mindenről volt szó, még arról is, hogy nem adnak neki vízumot. Ha már játszott, begyűjtött érte egy Tony-díjat, aztán átadta a szerepet egy ázsiai kollégának. 

A botránynak ezzel még nem volt vége, mert hiába szól a musical-Pillangókisasszony valamiféle lelkiismeret furdalásról, jóvátételről, az egyöntetű vélemény az volt, hogy sztereotip módon mutatja be a vietnamiakat, egyoldalú képet ad Bangkokról, megalázó és szexista. Szexista, az lehet, de valószínűleg minden musical szexista, még A muzsika hangja is.

Tiltakozások most már aligha lesznek. A Professzort Jon Jon Briones fogja játszani, aki kétségkívül ázsiai típus. De ki gondolta volna, hogy még visszasírjuk az időt, amikor az emberek annyira komolyan tudtak venni egy musicalt, hogy botrányt rendeztek miatta a nézőtéren?

Meglepő helyen futunk össze a Nemzeti Filharmonikusok két tagjával: Marozsán Erika lemezbemutató koncertjén az Uránia Moziban. Okos kérdésre, hogy "na, hogy vagytok", egyszavas válasz: hiányzik. Nem kell kérdezni, ki hiányzik, már megint egy újabb bizonyítása a nagy Mocsári-sejtésnek (a zongorista Mocsári Károly után), hogy ha két ember találkozik, akik valahonnét ismerik Kocsis Zoltánt, akkor tíz percen belül róla kezdenek el beszélni. Hol itt a tíz perc? 

Zoli itt van. 

Az utolsó koncert van itt, Győrben, amikor olyan fájdalmai voltak, hogy már állni is csak úgy tudott, hogy az egyik lábát keresztezte a másik előtt. És előtte a próbán megbeszélte mindenkivel, hogy akire a koncert végén rámutat, az álljon föl. Ne húzódozzon, ne mutasson magára kérdőn, hogy én, miért?, csak álljon föl. És amikor vége lett a hangversenynek, egyenként rámutatott mindenkire, egyesével állította föl az egész zenekart, így búcsúzott el, így köszönte meg.  

A koncert után mindenki ment az öltözőjébe, de ott már csak annyit tudott mondani: gyerekek, tudom, hogy szerettek, de most menjetek el. 

Akkor látták utoljára. A következő hírt már Kínában kapták róla.