Olyan, persze, nincs, hogy az ember Chopinről, vagy legalábbis egy Chopint játszó lengyel zongoraművészről olvas, és közben nem hallgat Chopint. Csak hát melyik Chopint? Rubinsteint vagy Horowitzot?

Kocsist. Már csak azért is, mert Kocsis Chopin-lemezére egy ideje már úgy gondoltam, mint valami szabadságharcos albumra. Összejött a szerződés egy nagy, nemzetközi kiadóval, a Philips-szel, de azért a nagy, nemzetközi kiadókat sem arra találták ki, hogy a művészeknek jó legyen. Ők is föl akarták építeni Kocsist, ki is ez a furcsa fiatalember, aki igazán jól tud zongorázni, de most már ki kellene találni, hogy mit. Kocsis tudta, Bartókot, Debussyt, Rachmaninovot. A Philips meg más repertoárra gondolt, Bachra, Beethovenre, Chopinre.

Jó, ha Chopin, akkor Chopin, összes keringő, de hát, mint tudjuk, ez nem a zongora ifjú poétájának keringőzése lett a billentyűkön, ra-ta-ta-ta-ta, mondja a zongoragéppuska. Kocsis megőrült, mondták még a hazai hívek is.

Én is így emlékeztem a lemezre, hogy az, de nem az, hogy minden meg van magyarázva és indokolva, és biztosan igaza van, de azért na ne… Ez biztosan nem keringő, legfeljebb neurotikus haláltánc, biztosan nem Chopin, legfeljebb egészséges pimaszkodás. El tudnám játszani úgy is, ahogy ti akarnátok, de annak mi értelme volna. Különben is: nekem így tetszik. Döntsük már el, hogy a művész viszi a fáklyát vagy a hallgatóság.

Hová lesznek ezek a régi meggyőződések? Mert hallgatom a Chopin-lemezt, gyors, persze, kíméletlen talán, nem lehet rá keringőzni, meg szerelmesen suttogni az alkonyi félhomályban, de zene. Interpretáció és nem provokáció. Vannak ilyen zenészek, akiknek fontosabb a mű, mint az alkonyi félhomály. Nem gyakoriak, de vannak.

Hú, ez jó lesz. Vagy legalábbis remélem, John Maxwell Coetzee új (magyarul még újabb) regénye, A lengyel. Van benne Chopin, hogy hogyan is kell játszani a műveit, érzelmesen vagy inkább Bachhoz közelítve (igen, igen!), még benne van a levélszekrényemben a meghívás, októberben Varsóban ezt a kérdést élesben tárgyalják, lesz egy verseny Real Chopin címmel, és vagy korabeli hangszereken vagy a Paul McNulty által készített kópiákon játszanak. A könyv vagy regény, kis könyv és kisregény nyilván nem erről a kérdésről szól majd, mert van benne Beatriz nevű szereplő is, és az ilyesmi az irodalomban soha nem véletlen.

Még csak a tizedik oldalon tartok, az nem is valahol tartás, csak épp a könyv kinyitása, épp ott, hogy a Bachhoz közelítő zongorista és Beatriz találkoznak, és kettesben lesznek, mert Beatriz kolléganője, Margarita lebetegedett. Ez egy érdekes szó. Húsz évvel ezelőtt, ha egyáltalán használta valaki, akkor a lebetegedett azt jelentette volna, hogy megkezdődött a szülés. Ma meg semmi köze a lebetegedésnek az új élethez, aki lebetegedik, az voltaképpen megbetegedik, talán annyival más a le- mint a meg-, hogy viszonylag gyorsan zajlik, és feltehetően, de nem biztosan ágyban fekvő a beteg. A szemünk láttára változik a nyelv, és jönnek a generációs különbségek, engem soha nem visz rá a lélek, hogy egy férfi lebetegedéséről beszéljek, másokat meg láthatóan egyáltalán nem zavar a szó régi jelentése, szerintem az olvasókat sem. Fordította Borbély Judit Bernadett.

Vannak az egyslágeres emberek, akik talán még rejtélyesebbek, mint a sokslágeresek. Mert az utóbbinál sem érthető minden, leginkább a kimerülés nem. Miért tud valaki tíz éven át azonnal megmaradó, fülbemászó, emlékezetes, esetleg generációknak fontos dalokat írni, és aztán miért veszíti el ezt a képességét? És aki csak egy slágert írt, azzal mi történik? Lehet véletlenül is eltalálni a korszellemet és a közönségigényeket?

Így gondoltam mindig Toto Cutugnóra is. Nekem rettenetes volt a nagy slágere, a Lasciatemi cantare, de valamit nyilván eltalált, az olasz büszkeséget, meg annak a nemzetközi lenyomatát. A dallam meglehetősen egyszerű, a szöveg meg olyan, mintha paródiának szánták volna, rakjunk egymás után olyan olasz szavakat, amelyeket mindenki ismer: Buon giorno, Italia, spaghetti al dente. Úgy beszél, mint az utcánkban a becsalogató ember, megkérdezi a remélt klienstől, hogy honnét jött, aztán elkezdi mondani az adott ország futballcsapatainak nevét. Egyszer még indulni fog az Eurovízió Dalfesztiválon.

Toto Cutugno egyébként elindult, meg is nyerte a versenyt 1990-ben, de nem a L’italianóval. Ezzel együtt vagy ennek ellenére mégsem egyslágeres szerző. Van egy másik, ugyanilyen híres száma, csak azt nem ő vitte világhírre, de attól még ő írta: az Indián nyár. Eredeti szövege szerint ugyan Africa a szám, de kapott francia sorokat, jött Joe Dassin, és igaz, hogy a dal kicsit gátlástalanul lopja Domenico Modugnót, és a Távollétet, de attól még sláger. Szóval van egy ilyen, még rejtélyesebb jelenség is, a kétslágeres szerző.

Mint azt körülbelül mindenki tudja, aki követi a klasszikus zenei eseményeket, talán az is, aki nem, Sir John Eliot Gardiner Berlioz A trójaiak című operájának első felvonása után megpofozta a színfalak mögött az egyik énekest, mert az rossz oldalon ment ki a pódiumról. Hogy ebből még pontosan mi lesz, nem lehet tudni, Gardiner lemondta a többi előadást, és a közeljövőbeni fellépéseit, azonnal elhagyta Franciaországot, hogy fölkeresse az orvosát, és beszélgessenek az új gyógyszerekről, amelyeket szedni kell. Az egész történet elég kiábrándító. Én, sajnos, megértem Gardinert, úgy értem, A trójaiak nagy csata, hosszú, a közönség annyira nem szereti, ő évtizedek óta harcol Berlioz ügyéért, és akkor egy fiatal énekes annyira beletojik az egészbe, hogy még azt sem jegyzi meg, merre kell kimenni a pódiumról.

Pofozni azért nem kellene.

Azért az ilyesmi nem egyedülálló a galamblelkű muzsikusok között sem, ha jól tudom, Sir Georg Solti egyszer lendületből gyomorba vágta Pertorini Rezsőt, amikor a csellista próbaszünetben, bizalmasan megkockáztatta a feltevést, hogy Solti esetleg rosszul értelmez egy részt a partitúrában. Utána megbeszélték a dolgot, Solti még azt is elfogadta, hogy a csellistának igaza lehet (bár az interpretációját nem változtatta meg), de a gyomrost nem lehet visszavonni. Mekkora ügyet lehetne ma ebből kreálni.

De minek? Senki nem jár jól a lemondott előadással, amit el lehetett volna intézni egy bocsánatkéréssel, azt most már nem lehet sehogy sem elintézni. Gardinerről csak a jó ég tudja, mikor lép föl legközelebb, pedig már nyolcvanéves. A trójaiak megy tovább, az asszisztens karmester vezényletével, de közben kilépett a produkcióból négy táncos, akiknek a núbiai rabszolgák táncát kellett volna előadniuk. Az énekeseknek erről nem szólt senki, csak ültek, és hallgatták zenét, de Beth Taylornak helyén volt a szíve, és akkorát rázott Berliozra, hogy ma már róla szólnak a híradások.

Hogy valami eredetit is mondjak: the show must go on.

Van egy Galla Miklós vagy GM 49-dal az újhullám hajnaláról, Bár lennék súlylökő a címe. Akkoriban ez a fapofával furcsa dolgokat énekelek szuper viccesnek számított, de mindig vártam, hogy mondani fogják: téves benne a szóhasználat. A súlylökővel kapcsolatban azt énekli Galla Miklós, hogy „jaj, úgy szeretem a nehézatletikát” De hát a súlylökés az könnyűatlétika. Úgy értem, a súlylökő többnyire tényleg nehéz, meg egy hétkilós golyóbist eldobni huszonegy méterre szintén nagyon nehéz, de ettől még a kifejezés mást jelent.

Utánanéztem az interneten, és megoszlanak a bejövő oldalak, sokszor az atlétikai dobószámokat mondják nehézatlétikának, de valójában a nehézatlétika a birkózás, cselgáncs, ökölvívás, súlyemelés. Talán azóta az egyéb küzdősportok is ideszámítanak, azt nem tudom, ahogy azt sem, ki az, aki mindezt meghatározta vagy meghatározza. Az is elképzelhető, hogy Galla Miklós csak azt akarta mondani, hogy szereti a nehézatlétikát, és ettől szinte függetlenül akart súlylökő lenni. Agyamra ment a VB.

Sofia Vergara alakítja Dolorest, a díványt a Kivert kutyák című filmben, de hát erről lemaradunk, mert szinkronnal adják, csodálatos Speier Dávid szöveggel, elképesztő mennyiségű és minőségű csúnya szóval. Nem is tudom, ha Csányi Vilmos álma vagy jóslata teljesül, és a kutyák a szőrös gyerekek valóban elkezdenek beszélni, vajon tényleg így fogják-e nyomatni.

Arról még nincs szó, hogy a kutyák írni és olvasni is fognak majd valamikor, én meg először itt akadtam meg, a plakátra az volt kiírva a pénztárnál, hogy odateszik, mint eb a Szaharát. Van, persze, forgalmazói és plakátnyomtatói szabadság is, de a Szaharát az eb nem odateszi, hanem otthagyja, csak így van (kettős) értelme, már hogy a Szaharát meg a szarát is ott tudja hagyni. Odatenni a szarát éppenséggel tudja, de a Szaharát?

Coprolaliámon túllépve, vagy épp nem, a filmben többször is elhangzik a hupákolás szó, hogy a kutyák szeretnek hupákolni, közösülés értelemben. A hupákolást, mint annyian, először én is az interneten hallottam, amikor a csodálatosan szitkozódó, káromkodó ember szidta a kamasz gyermekeit, akik nem mennek ki a pusztába hupákolni. A humort épp az adta, hogy az embernek fogalma se volt, mi az a hupákolás, amit ezek szerint a pusztában is, de négy fal között is lehet csinálni. Aztán, persze, kiderült, hogy dobolásról van szó, hogy a hupákolás azt jelenti, dobolni, vagy legalábbis ütni-verni, hogy állítólag a hupikék is innét jön, kékre lehet hupákolni a másik embert. Lehet, hogy épp most változtatja a jelentését a szó. Vagy lehet, hogy csak a kupakolni helyett használta Speier Dávid, mert így viccesebb. Lehet, hogy mindkettő.  

Hová is megyek? Operába, vagyis Eiffelbe, megnézni a mit is? Król Roger. Olyan sokan nem érdeklődnek, hogy mondjam ki Szymanowski operájának a címét, de ha mégis, akkor mit mondjak? Rezső király?

Ekkor jutott eszembe, hogy voltaképpen örök kétely gyötört Roger Federer nevével kapcsolatban is. Az világos, hogy ahogyan legtöbben mondani szokták, az nem jó, nem Rodzser vagy Rádzser Féderer, de mégis mi a helyes? Ha a vezetéknév németül van, akkor a keresztnevet is úgy kell ejteni? És akkor mi a megoldás, csak nem Roger? Roger, a tróger? Na ne. Vagy van a német svájciakban ez a francia elhajlás, ahogy adé-t mondanak, meg merci-t. Igaz, grützit is.

Végül is azt hiszem, ez a megoldás, hogy ő Rozsé. De a szicíliai király? Aki származásra normann? Ráadásul lengyelül.

Nem mondom, hogy már ezért megérte megnézni a három (rövid) felvonást, de ez biztosan tisztázódott: lengyelül úgy mondják, hogy Roger, g-vel.

Bármilyen hosszú is, vagy bármilyen hosszúnak látszik is egy karmester élete, azért senki nem vezényel el mindent. Annyira nem, hogy a 20. század sztárkarmesterei (most Bernsteinre és Karajanra gondolok) voltaképpen ciklusokban dolgoztak. Karajant talán a Beethoven-szimfóniákkal lehet a legjobban szakaszolni, Bernstein meg mintha megduplázta volna az életművét, először fölvette, amit akart a CBS-nek (ma Sony), aztán körülbelül ugyanazokat a műveket még egyszer a Deutsche Grammophonnak.

És vannak kivételek, Verdi Requiemből csak korai változat van, West Side Storyból, Candide-ból csak késői. Csak késői Mozart c-moll mise van.

Nem tudom, miért. Úgy értem, nem tudom, miért jött rá élete vége felé (ha nem is tudhatta, de már csak hónapjai voltak hátra, 1990 októberében halt meg, és a felvétel áprilisban készült), hogy ezt a művet el akarja vezényelni. A mise maga is furcsa, befejezetlen, (ezen ő kicsit segített, amikor a Benedictus után, az elmaradt Agnus Deit harangszóval pótolta – ez viszont nincs rajta a lemezen). A helyszín különös, de nem nagyon logikus, az ember értené, ha Salzburgban veszik föl, ahol Mozart vezényelte a bemutatót, de északabbra mentek, Bajorországba, Waldsassenbe, a cisztercita kolostorhoz tartozó barokk templomba. A közelben van a cseh határ, Vaclav Havel állítólag küldött is Bernsteinnek valami süteményt.

A helyszín azért érdekes, mert nemcsak lemez, de videó is készült, innét lehet tudni a koncertvégi harangzúgásról. Egyébként nem nagy élmény a képi változat, vagy én nem értem, nekem végig úgy tűnik, hogy Bernstein egy kicsit parádézik, élvezi a kamerák jelenlétét, arcokat vág, látványkodik, szerepel. Nincs vele semmi baj, ő ilyen volt körülbelül egész életében, a külsőségek nem akadályozták a bensőségességben, de ha tényleg ezt a művet akarta még elvezényelni, erről akart még gyorsan mondani valamit, akkor nem érti az ember, hogy pontosan mit.

Talán azt, hogy Arleen Auger mekkora énekesnő. Mert rá irányul a figyelem, elénekli az Exsultate jubilatét is kezdésnek, utána a miséből a nagy és nehéz szoprán szólamot, és szinte semmit sem csinál, csak kinyitja a száját, és hagyja, hogy jöjjön belőle a hang. Az meg jön. Néha ennyire egyszerű énekelni.

Bernstein még abban az évben meghalt, 72 évesen. Arleen Auger három évvel később, 53 évesen. Jó kör volt, mondta a halál.   

Most nem számolom ki, hányat kell még aludni, de belátható közelségben van a Maestro, a Bernsteinről (és a feleségéről) szóló film bemutatója. Bradley Cooper lesz Bernstein, és amennyire az előzetesből megállapítható, kiváló munkát végzett, minden olyan. Az orra kicsit el van túlozva, de arról nem tehet, viszont a mozdulatai, ahogy a cigarettát forgatja a kezében, ahogy vezényel, pedig ez tényleg probléma szokott lenni, még Cate Blanchettnek sem sikerült a karmesterség illúzióját kelteni. Nem beszélve Richard Burtonről a Wagner-sorozatban, ahogy kezében a pálcával rázta a fejét, rémes volt. Bradley Cooper azonban igazinak látszik, pedig Bernstein nem könnyű és nem kiszámítható. Láttam őt próbálni, és aztán láttam koncerten, egyáltalán nem ugyanazokat a mozdulatokat használta. Minden olyan, mint az igazi - csak a hangja nem. Bernstein rekedtes, nazális, kicigarettázott hangja helyett Bradley Cooper kénytelen beérni a saját, világosabb, simább orgánumával. Nyilván ezt is meg lehetett volna oldani, de idegesítő volna, ha valaki végig mesterkélt hangon beszél, vagy talán parodisztikus jellege lett volna a filmnek.

A homlokom a nagymamámé, az állam én vagyok – mondta valaha Lang Györgyi a koncerteken. És ha az állam vagy az orrom nem is, de a hangom talán tényleg.

Egészen csodálatosnak találom, hogy vannak életek, amelyek az István, a királlyal korszakolhatóak. Nem arról szólnak, de mégis. Például Novák Péteré. Ott volt a bemutatón, nemcsak ott volt, de szerepelt is, aztán láttam őt Tordaként az eredeti helyszínen, a Királydombon, ami, ugye, azért Királydomb, mert ott volt a bemutató, azelőtt Szánkózó domb volt. A tegnapi, negyvenéves jubileumi előadást meg ő rendezte. Nem mondom, hogy el se ronthatta volna, mert elronthatta volna. De nem rontotta.

A lényeg valószínűleg az, hogy nem kell túlbonyolítani. Pirosak vannak a kékek ellen, mint a régi Trubadúrban. Nagy, történelmi focimeccs, amelynek a dilemmáját mindannyian magunkban oldjuk meg, hogyan legyünk egyszerre pirosak is és kékek is. A gyakorlatban nem annyira bonyolult. Minden, ami ezen túl akar mutatni, már zagyvásít. Itt is, amikor a gonosz vámpír, vagyis Asztrik érsek valamit akar az egyik gyerektől. Nem azt, szerencsére, az már tényleg egy másik mű volna, de csúnyán néz rá, a gyerek meg elszalad, gitárostul. Nincs ilyesmire szükség. El kell énekelni, el kell játszani, felnégyelni és megkoronázni, és akkor jó.

A végén a szerzők személyesen köszönték meg a tapsot, Szörényi hangsúlyozottan kezet fogott Bródyval, és, ha jól olvastam a szájáról, azt mondta: ez van.

Igaza van.