Amióta Riminiben jártam, elkészült a vár Sigismondo Malatesta városszéli erődítményének felújítása, csuda szépen megcsinálták, vizesárkot is ástak köré, illetve ásni nem kellett, korábban volt árokszerűség, azt feltöltötték, leműkövezték, és sekély vizet vezettek bele. A sekély víz néha kitör, nem tudom, a szél fújja-e ki, vagy valami valahol eldugódik. A kérdés persze az, hogy ha van egy vár, mihez kezdenek vele, mivel veszik rá az embereket, hogy ne csak körüljárni akarják, de belépőjegyet is vegyenek. A megoldás Riminiben viszonylag kézenfekvő, van a városnak híres szülötte, Federico Fellini, neki rendeztek be múzeumot.

Na jó, de az egyik kérdés újabbat szül: mi legyen magában a múzeumban. Fellini ugyan szépen rajzolt, de ahhoz nem elég szépen, hogy állandó kiállítás nyíljon belőle. És a lényeg mégis a film volna, a Fellini-összes, amit meg lehet kapni a pénztárnál. Akkor mi lehet odabent.

Nem tudom, ilyenkor jön rám a spórolás, elolvasom az ajánlatukat, hogy éljem át, milyen élmény a Trevi-kútban fürödni, meg a rimini köd, amiben elvész a nagypapa. A köd viszont valószínűleg Rimini egyik jellegzetessége, mert odakint is ködösítenek, a vizesárok fölött időnként permetet fújnak, hogy minden kissé elmosódott legyen. Nem fizetek, nem tudom meg, mi van odabent. Legfeljebb visszajövök.

Sigismondo Malatestát a reneszánsz legsötétebb figurái között szokták számontartani, amit a profilja alapján készséggel el is hiszek, bár voltaképpen soha nem tudtam (most se) mivel érdemelte ki rossz hírét. Lehet, hogy csak befeketítették. Mindenesetre a profilját most még nem tudtam megtekinteni, este érkeztem, zárva volt a Tempio Malatestiano, ahol a híres Piero della Francesca freskó látható, Sigismondo a védőszentje, Szent Zsigmond előtt térdepel, és a szent, furcsa módon a mi Zsigmond királyunk (meg, persze és főképp német-római császár) vonásait és kétágú szakállát viseli. Sigismondo azonban ott van mindenütt, a templom falán is, ez a vélhetően maga által kreált monogramja, az I köré fonódó S betű, ami, gondolom, arra utal, hogy ő az első a Zsigák között a családban. De a jel igencsak hasonlít a dollár jelére, amit soha nem értettem, miért olyan. A dollár szóban épp nincs se S, se I, se két II, vajon hogyan találták ki, hogy ez jelölje a pénznemet?

Amennyire utána tudtam nézni: más sem tudja. Vannak mindenféle magyarázatok, de egyik sem meggyőző, vagy mindegyik épp eléggé meggyőző ahhoz, hogy kétségessé tegye a többit. A világ csupa titok.

Messziről kezdve: azért szeretem a San Pellegrino ásványvizet, mert egy kicsit emlékeztet a valahai Fonyódi vízre. Ez régi mániám, hogy vannak a világból végképp elveszett dolgok, és most kifejezetten nem az élőlényekre gondolok, mert azokat siratjuk eleget. De ami egyszerűnek és öröknek tűnt, mint egy bizonyos ásványvíz íze, aztán megváltozott. Talán már a márka sincs meg, de ha megvan is, mindegy. Vagy ahogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar régi, a fennállás huszadik évfordulóját ünneplő albumot hallgattam: mindegy, hogy ez ma mennyire tetszene, mert a lényeg, hogy nincs. Este a Müpában a kamarazenekar fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepelték. Már senki sem ugyanaz, és hiába szép látni, hogy a mostani koncertmester, Tfirst Péter a régi zenekarban játszó Tfirst Zoltán fia, nem érezni a folyamatosságot. Nem is tudom, hogy a nagy múltú szimfonikusoknál ez hogyan van, a mai Bécsi Filharmonikusok magukra ismernek-e, ha Karl Böhm lemezét hallgatják. Most, itt, ebben az esetben az is csoda, hogy valami hasonlóságot még itt-ott föl lehetett fedezni, talán leginkább a Beethoven F-dúr vonósnégyes lassú tételében.

Nyavalygásból ennyi épp elég, új idők, új válaszok, talán nem új kérdések, de új problémák. Például hiába ünnepi a koncert, hiába játszott a múlt héten nagy sikerrel Várdai István művészeti vezető ugyanitt, amikor a tapsban állva meghívta a közönséget erre az előadásra is, hiába kapott mindenki makaront a koncert végén (ezt nem lehetett előre tudni), nincs tele a Müpa. Újra kell pozícionálni a zenekart, akárcsak a Fonyódi vizet kellene. Új közönséget találni, a régieket megtartani, elvben dögnehéz. Más elvben meg nem is annyira nehéz, csak jól kell játszani hozzá. Nem tudom, melyik igaz. Azt se tudom, jó-e ez az út, Max Richter Vivaldi-átiratát játszani, és hogy ennyi ne legyen elég, a Győri Balett gyakorlatozott hozzá. Én annak örültem, hogy végre egyszer végig tudtam hallgatni a darabot, mert eddig mindig megszakítottam a figyelést, jól van, értem, ez ilyen, de mi van még. Nincs más, ez tényleg ilyen, jóindulattal hallgatva kísérlet a hagyomány újraélesztésre, ami éppenséggel alkalmassá is teszi a művet egy ilyen koncert nyitódarabjának. Kevésbé jó indulattal hallgatva igazi közönséghülyítés, azt kapjátok, de mégse ugyanazt, hogy el lehessen mondani, ez valami modern, 21. századi dolog, ma már az évszakok sem a régiek, itt a klímakatasztrófa.  

Mindent, vagy majdnem mindent feloldott a koncert utolsó száma, Antonín Kraft C-dúr csellóversenye, mert Várdai István olyan elsöprő tehetséggel játszotta a szólót, hogy minden rossz gondolatot feledtetett. Kicsit lengette is a vonót, mintha vezényelne, utána pedig, művészeti vezetőként felállította meg leültette a társaságot és önmagát, halványan földerengett, hogy ebben azért benne ketyeg az időzített bomba, láttuk már, milyen hatású tud lenni a kettős vezetés egy zenekar életében, és itt is van egy koncertmester, Várdai viszont a koncert során nem ült a csellisták között, csak a második ráadás alatt. Ne legyen igazam. És boldog születésnapot Liszt Ferenc Kamarazenekar, szombaton lesz egyébként a napja.  

Egy régi (de tényleg jó régi, 1983-as) Markos-Nádas jelenetben a május 1-jei felvonulókat kérdezik, hogy mit szeretnének hallani az esti tévéműsorban. Az egyiktől, bármit kérdeznek, mindig azt mondja: Stravinszki: Manók tánca. Jó, jó, de ne ezt mondja, hanem hogy honnét jöttek? Stravinszki: Manók tánca. És így tovább, vicces, vicces, és, ugye, plusz poén, hogy nincs is olyan, hogy Stravinsky Manók tánca. Van egy ilyen Liszt koncertetűd, zongorázási nyalánkság, de hát ez a poén része, olyat kell kérni, ami nyilvánvalóan nem jut eszébe egy felvonulónak. Ezt a poént aztán meg is ismétlik, a jelenet közepén valaki Bartók Zene húros- ütőhangszerekre és cselesztára (ahogy Markos mondja: cselesztákra) című művét kéri.

Valahogy mégis eszembe jutott a tréfa, elég összevissza módon, a Fesztiválzenekar koncertjén, ahol se Lisztet, se Stravinskyt nem játszottak, viszont elhangzott két Richard Strauss szimfonikus költemény is, a Don Juan és a Till Eulenspiegel vidám csínyjei. És közben arra gondoltam, hogy alapjában véve gond nélkül föl lehetne cserélni a két mű címét, nem azért, mert annyira hasonlítanak, hanem mert valahogy a történet mintha csak rá volna dobva a zenére, Till témája lehetne Don Juané, a csínyeket és hódításokat olyan nagyon soha nem követtem, nem is vagyok benne biztos, hogy szükség volna rá a zene megértéséhez. Viszont az is biztos, hogy Tillnek azért él egy nem is távoli, orosz rokona, Petruska, és ott ugyan nagyobb szükség van a cselekményre, hiszen balettről van szó, de a zene mintha ott is önjáró volna, nem kell Nyizsinszkijre gondolnunk, ha szeretni akarjuk Petruskát. És a két zene tényleg hasonlít, hasonló világ, a két bemutató között csak tizenhat év telt el, sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint hozzánk a Markos-Nádas. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a szimfonikus költemény műfaját Richard Strauss Liszt Ferenctől vette, már készen is van a Liszt-Stravinsky-tengely. Nem is beszéltek hülyeséget a felvonulók.

Az egész megint ártatlanul kezdődött, eszembe jutott egy Vivaldi kéthegedűs verseny, amit Isaac Stern feltehetően nagyon nagyra tartott, hiszen minimum háromszor vette lemezre. Egyszer az eredeti változatban, egy elég jól jegyzett kollégával, David Ojsztrahhal, és kétszer átiratban Jean-Pierre Rampal fuvolaszólójával. Az első tétel témájára jól emlékeztem, nem is nehéz, határozott állásfoglalás, de a második tételből csak annyi maradt meg, hogy nagyon szép. Tényleg az, meghallgatva az egyik Rampallal közös felvételét, még annál is szebb, amilyenre emlékeztem, előbb csak a zenekar játszik, aztán, teljesen váratlanul elhallgat a csapat, és csak a két szólista játszik a nagy csendben. Nagy-nagy Vivaldi-pillanat, olyan, amit nem szokás észrevenni, persze, Vivaldi fontos zeneszerző, de nehogy már az A+ kategóriába tegyük, Négy évszak, barokk pop, kapudrog a zene szeretetéhez, és egyéb ostobaságok.

Hanem a felvétel! Egészen borzasztó élmény. A Jerusalem Music Center Chamber Orchestra játszik, és mintha életlen késsel nyeszetelnék a húrokat, kemény és fémes a hangzás, nem csoda, hogy Stern (és Rampal) még egyszer fölvették ezt a d-moll versenyművet, ráadásul itt, nálunk, az olasz Intézetben, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével. Csak becsületből fordítottam meg a lemezt, ne tegyem el hallgatlanul, Telemann a-moll szvit, Stern is pihen, Rampal játszik benne, meg a zenekar. De, ahogy illik, ha lesben áll egy remekmű: csodálatos zene. Így is, itt is, akkor is, most is. Mindegy, milyen a hangzás, mindegy, hogy mennyire autentikus a játék (semennyire, a szvit eredetileg egyébként is blockflötére íródott, nem fuvolára), érzi az ember a nagy komponista jelenlétét, ahogy halad tételről tételre, egyre telnek a véredények, egyre nehezebb nyugton ülni a fotelban. És közben ott egy közeli rokon emléke, a h-moll szvité, ami hasonló felállású előadói apparátusra készült, kis zenekar, szólófuvola. Annyira hasonlít a kettő, hogy óhatatlanul arra kell gondolni: nem lehet azonos a két szerző? Amennyire tudom, a Bach-mű keletkezésének idejét nem lehet tudni, csak van egy időpont, amikor tudni, hogy Bach előadta, -adatta a darabot. Mennyire biztos vajon, hogy saját darabját játszotta? Mert Telemann-nal egyébként jóban voltak, kölcsönösen nagyra becsülték egymást, ő volt a keresztapja Bach legsikeresebb fiának, Carl Philipp Emmanuelnek.  Mekkora csoda volna, ha kiderülne, hogy ő, mármint Telemann írta a h-moll szvitet, mennyit nőne az elismertsége a világ szemében…

Mennyit is? Eszembe jutnak azok a darabok, amelyekről kiderült, hogy nem a nagy ember írta. A Bist du bei mir kezdetű ária, amelyről kiderült, hogy nem Bach, csak Stölzel, és ezzel el is indult lefelé a közszereteti listán. A Haydn Szerenád, amiről kiderült, hogy Hoffstetter, azóta rendes ember (négy ember) nem is játssza a darabot. Addig jó, amíg Bach a szerző.

Mit csinál? Alszik? Álmában is zongorázik?

Talán ennyiből is látszik, hogy nem sikerült rájönnöm Rudolf Buchbinder titkára, pedig kétszer is megpróbálkoztam vele most, hogy a Fesztiválzenekar vendége. Előszörre úgy éreztem, kevéssé gyújtó hatású a művészete, másodszorra meg azt, hogy víz a tűzre, hogy ez nem visszafogottság, hanem hígvérűség, kockázatkerülés és kifejezéstelenség. A siker nem maradt el, nem mindenki annyira értetlen, és értékelik a zongorázni tudást, de én még azt sem értem, hogy a Schumann-zongoraverseny után hogy lehet Johann Strauss-parafrázis a ráadás, egyébként is, mintha ezt egyszer már játszotta volna itt, vagy csak képzelem? Csiling-viling. (A második estén egyébként Schubert Asz-dúr impromptu-je volt a csiling, de nekem az is valahogy bután hatott, ha van ennek értelme.)

Mintha nem is volnának egymásra jó hatással, Buchbinder és Fischer Iván, a zenekar kísér, a dolgát teszi, ha az a dolga, hogy alkalmazkodjon, együtt gondolkodásból így lesz együtt nem gondolkodás, legyünk túl rajta. Túlleszünk. Na de akkor! Richard Strauss! Alapművek, Don Juan, Till Eulenspiegel és közte a Hétfátyoltánc. Rend is van meg téboly is van, szól, mint az atom, de közben, már a Don Juan közben teljesen elvarázsolódtam az üstdobtól. Egyrészt milyen pompásan van eljátszva a szólam, mennyi szín lehet abban is, hogy két bottal ütlegelik a bőrt, persze, a boton van filc fej is, sőt, több bot is van puhább, keményebb fejekkel, bár nyilván gyakorlottabb fül kell ahhoz, hogy a különbséget meghallja az ember a zenekaron át. De micsoda szólam, mennyire nem felejtkezik el Strauss arról, hogy ott van ez a hangszer is, viszi előre a zenét, aztán eltűnik, amikor el kell tűnnie, amikor meg kell lassítani a menetet. Strauss zseni, a Fesztiválzenekar zsenizseni, az ütőhangszeres művésznek, akinek, sajnos, nem tudom a nevét, háromszoros hurrá.

A koncert második része amúgy is a rejtett emberek nagy napja, a Till Eulenspiegelre Fischer Iván előreülteti a négy kürtöst, látszódjanak is, ha már annyit dolgoznak. Ilyenkor szokás elmondani, hogy Richard Strauss apja kürtművész volt Münchenben. (A mamája meg született Pschorr, a ma is jól menő Hacker-Pschorr sörből az utóbbi leánya. Ha az öreg komponista azt mesélte, nem hagyhatta ott a náci Németországot, mert a jogdíjakat onnét kapta, azért jó tudni, hogy máshonnét is csurrant-cseppent, a szó szoros értelmében.) Till Eulenspiegelt felakasztják, de szelleme örök, és annyira jó, hogy nincs most ráadás, mi jöhetne ezután, fokozni nem lehet az eksztázist, elrontani meg minek.

Valahogy az ember szíve nem akar fölmelegedni Dohnányi művészete iránt, de lehet, hogy ez valami kamaszos művészetelképzelés maradéka. Tegnap a Fesztiválzenekar játszotta a Szimfonikus perceket, rögtön a koncert elején, mintha ez lenne Dohnányinak a megfelelő hely. Bemelegítésnek megteszi, még alig ültünk le, még nem vagyunk itt fejben, még van, aki épp a mobilját kapcsolja ki, addig menjen valami, mielőtt elkezdődnének a komolyabb dolgok. És Dohnányi tényleg ennek megfelelően funkcionál, tényleg mennyire profi, de mintha épp a lényeget nem értené. Hogy, mondjuk, ha népi elemek vannak a szimfonikus tételben, az nem azért van, hogy legyen benne egy kis szín, hanem hogy mélyebbre ássunk a saját lelkünkbe, hogy valami új közösség jöjjön létre, hogy a hangok valami nemzeti vagy nemzeten túli zenei tudatalattiból érkezzenek.

Mondjuk ez is lehet hülyeség.

Dohnányi azonban mintha az egészet csak valami zeneszerzői ötletességnek érzékelné, nem is új elemnek, mintha Brahms és Smetana hagyományait folytatná, amit divatba hozott a két kolléga Bartók és Kodály, és ha nekik bejön, akkor neki ugyan miért ne? Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. De ki akar itt pokolra menni? És ezzel összefüggésben: ki akarna itt dudás lenni? Amikor lehet zongorista is.

A cél az volt, hogy meghallgatom a h-moll szonátát orgonán. Annyira képtelennek tűnt az ötlet, mintha valaki szimfonikus zenekarra hangszerelte volna meg Liszt művét. Ez érdekelt elsősorban, hogy vannak-e az embernek berögzöttségei vagy megrögzöttségei (vannak), azért, mert egy mű így szokott hangzani, az vajon azt jelenti, hogy az a legjobb formája, vagy csak véletlen. De hát a h-moll szonáta annyira zongoraszerű, csilingelés és kalapácsolás, nyilván nem véletlenül nem lett belőle h-moll szimfónia.

Ámbár ki tudja, az Egy kiállítás képei is zongoraszerű, és mégis többet játsszák zenekaron, mint zongorán.

Ez volt a terv. A gyakorlatban aztán az lett belőle, hogy az első szám a Tannhäuser-nyitány volt. Hogy ez áttehető zongorára, arra vannak bizonyítékok, épp Lisztnek köszönhetően, de hogy nem szól jól orgonán, azt meg épp ez az este, és Nathan Laube bizonygatta. Egyrészt kicsit keresgélnie kellett neki a lábát, tényleg olyan volt, mint a tanulóvezető, aki nem tudja, hogy ez most a fék vagy a gáz, de megnyomja, és majd kiderül. Másrészt a tempót sem tartotta megbízhatóan, harmadrészt a regisztráció, a bevezető szép hangjai után valahogy minden elveszett, nem lehetett komolyan venni a darabot. H-moll szonáta? Nem létezik.

Azért ostobaság, mert az est orgonára írott darabjai szépen szóltak, és volt köztük ősbemutató is, Magda Dávid Akheron című munkája. Minimálisan is nagyon szórakoztató a darab, hogy hiába van egy orgonán öt manuál, pedál, miegymás, lehet új hangokat is találni rajta, néma glisszandót, amikor az orgonista végighúzza ujjait a billentyűkön, de úgy, hogy csak zörögjön, a sípok ne szólaljanak meg.

Éppenséggel meg is változtathatta volna az ember az elhatározását, de annyival könnyebb a rosszhoz ragaszkodni… és lehet, hogy nem is volt rossz.

Eljutottam a háború és békében az austerlitzi diadalig vagy katasztrófáig, attól függ, kinek a szemével nézzük az eseményeket. Tolsztoj számára nyilván katasztrófa, hiszen azt is írja, hogy seregeink meg katonáink, ami arra utal, hogy jobban számított az orosz olvasókra, mint az osztrák, francia, német, angol, magyar rajongókra. Nem mondom, hogy tökéletesen érthető a regényből, mi történt, de a lényeg igen, Napóleon bár alig várja, hogy megütközzenek, de színleg vonakodik, folyton békét meg fegyverszünetet ajánl, még a pratzeni magaslatot is odahagyja, hogy jelezze, neki ehhez semmi kedve, a mieink (az övéik) meg belesétálnak a csapdába, aztán tankönyvbe illően agyon lesznek verve. Annyira tankönyvbe illően, hogy Austerlitz tényleg tananyag, így kell áttörni, így kell kettészakítani a létszámfölényben lévő ellenséget. Persze, szerencse is kell hozzá, a köd, ami akkor száll le, amikor Napóleonnak kedvező, és akkor száll föl, amikor már legfőbb ideje, mindenki meghökken, hogy nem is ott vannak a franciák, ahol lenniük kellene. De akkor már röpülnek is az ágyúgolyók.

Andrej herceg megsebesül, és amíg hanyatt fekszik a csatamezőn, nézi a decemberi eget és felhőket, és rájön, hogy az élet és annak értelme nem ott van, ahol eddig kereste.

Közben, persze, az ember az eltelt időben egyéb Austerlitzekkel is találkozott, legfőképpen Frederickkel, aki aztán Astaire-re angolosított. Most találtam az antikváriumban egy lemezt, az Oh Kay című Gershwin-darabból énekel ő és a húga, zongorán kísér a szerző. Azért is érdekes, hogy ilyen lemezek elkészültek, mert amikor Fred Astaire próbafelvételre ment az egyik nagy hollywoodi filmstúdióba, állítólag ezt írta a bírálók közül valaki a papírjára: „Nem tud énekelni. Nem tud játszani. Kopaszodik. Kicsit tud táncolni.” Egyébként Fred Astaire maga is úgy gondolta, hogy nem tud énekelni, de ebben tévedett. Énekelni tudott, hangja nem volt.

Mindenesetre ezekkel az adottságokkal is vitte valamire, szerintem nagyobb győzelemre, mint az austerlitzi diadal. De hogy kevesebben haltak bele, az biztos.

Vasárnap lett nyolcvanéves Balázs Péter, amihez sok szeretettel gratulálok, de nemcsak én, az nem volna érdekes, a tévében a Hogy volt?! című műsorral köszöntötték. Ahogy ilyenkor szokás, sztorik, emlékek, nevetgélés és szemsarokból kitörölt könnyek, a vendégek között Galambos Erzsi fantasztikus formában, az ifjabb korosztályt és a Vígszínházat pedig Fesztbaum Béla képviselte. Nem tudom, hogy jobb nem jutott-e hirtelen az eszébe, vagy ez komoly dolog, de lehet, hogy az utóbbi: Balázs Péter a Vígszínház olyan legendás előadásaiban is szerepelt, mint a Popfesztivál.

Mintha ebben az egy mondatban benne volna az egész honi színházi élet nyomora, hogy a Képzelt riportból tényleg legenda válik lassan. Nem becsülöm le, egyfelől mesterfogás volt, becsempészni a popzenét a prózai előadások közé, mi elítéljük, de amit elítélünk, azt mégis valahogy meg kell mutatnunk. Annak sem örülünk, hogy Othello megfojtja Desdemonát, de azért  ott kell lennie a színpadon. Ez rendben is van, amolyan magyar finesz, de miért lesz ebből legenda?

Vagy mindenre rosszul emlékszem, ez igenis valami jelentős zenedráma, nem dalok sora, amelyet hangtalan színészek próbálnak előadni.

A hangtalan színészekben nincs igazam, Ernyey Béla egyértelműen sokkal többet tud az éneklésről, mint a kollégái. De azért nem épp túlfejlett dolog, ami a lemezről hallható, amolyan ős-sztereó, bár már 1973 van, de balról gitároznak, jobbról orgonálnak. Középen énekelnek, és vannak meglepő választások, Béres Ilona is búg egy dalt, Almási Éva többet is. A szöveg néha olyan, mintha valami nyelvkönyvből szedték volna ki a mondatokat, add őt nekem, ennyit a személyes névmások ragozásáról. És ki adja? Isten, aki százszor is nincs, mert nem nyitunk több frontot, most bevisszük a popzenét, és majd tíz év múlva Istent is becsempésszük a megszentelt falak közé.

Értem és elfogadom, hogy ennyire tellett, ennyit lehetett, ezt se volt könnyű. De legenda? Hozzátartozik a vígszínházassághoz? Ez az önképük? És mi ennek örüljünk?