Tudtam, hogy hülyeség lesz, de nem bírtam ellenállni: a körúti lemezantikváriumban Mario del Monaco és a Mantovani zenekar közös lemezét árulták. Ebből semmi jó nem sülhet ki, Mantovani a maga korában a kommersz zenélés és a liftzenék királya volt, Monaco meg a leghangosabb olasz tenor. Tényleg rémes az egész együttműködés, a zenekar úgy tesz, mintha a Nápolyi-öböl fölött játszó szellők mozgatnák a hegedűk húrjait, del Monaco meg bömböl, mint a szakadt szamár, már ha a szakadt szamár képes a megfelelő hangmagasságokban bömbölni. Tényleg elképesztő, ahogy a Tonight a West Side Storyból megszólal: a zenekarban mintha mandolinok is lennének, de tangóharmonika biztosan, a tenor meg mintha észre sem venné, hogy ennek a dalnak szövege is van, pláne, hogy az éjszakát emlegetik benne, ébresztő mindenkinek.
A borító hátoldalán ott vannak mindketten, a stúdióban hallgatják magukat, Mantovani mintha A keresztapa egyik mellékszereplője volna, del Monaco meg klasszikus főszereplő, de egy olasz szerelmes filmben. És hiába katasztrófa zenei értelemben vagy műélvezeti szempontból az egész lemez, mert mintha épp a zenével kapcsolatos egyik alapkérdést tenné föl: mire való? Itt van egyfelől a zenekar, amely nagyon szép és egyedi feldolgozásban játszik, és mintha azon dolgozna, hogy csak észre ne vegyék őket, csak andalítsanak, kábítsanak, varázsoljanak, felejts el, hallgató minden bút és bánatot, és van a szólista, aki másra sem vágyik, csak a figyelemre, elragadtatásra, bravózásra, hüledezésre, hogy emberi torokból ilyen sűrűségű és erejű hanganyag törhet elő. A kérdés tehát körülbelül az, hogy miért is hallgatunk zenét. Feledni vagy emlékezni?