A Szöktetés a szerájból ment a tévében, tavalyi produkció, tavaly vették föl közönség nélkül az Erkel Színházban. Nyilván nehéz dolog, én eddig legalábbis csak rossz rendezést láttam belőle. Nemcsak itthon, másutt is. Mindenki megszakad, hogy vicces legyen, de csak azt látni, hogy megszakad, azt nem, hogy vicces is volna. Ennek megfelelő szintre csavartam is le a reményeimet, mondhatni, csak azt reméltem, annyit megtudok, hogy az új fordítás vajon megőrzi-e a legendás régi zárósorokat: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Klasszikus annyira rossz, hogy már jó, ilyen furcsán még operában sem beszélnek az emberek, de a sutasága miatt megjegyzi az ember, és időnként idézi is, mint azt, hogy „gróf Cillei, gazságod napvilágra jött”.

A lényeg az, hogy nincs olyan mérsékelt vágy, amit az előadás be tudna teljesíteni. Nemcsak azért, mert az énekesek szövegmondása hagy némi kívánnivalót, Miklósa Erikának például csak minden hatodik szavát lehet érteni. Ennyi még elég is lehetne, hiszen az „akinek ennyi jó kevés…” kilenc szóból áll, ha a hatodik pont „érje”, akkor valószínűleg megőrizték a régi sorokat, ha nem, nem. De ki az, aki odáig kibírja? Ha Balczó Péter énekli Belmontét. Nem a hangszínről van szó, hanem az éneklés tisztaságáról, ha ez a szó akár tagadószóval együtt használható lehet ebben az esetben. Az ember ül a képernyő előtt, és vonít, csak hogy ne hallja, ami a hangszóróból jön. És ott van a közelben a csábító távirányító. Ki tudna ellenállni?

Akiknek volt időnk megszokni, hogy május 30 kötött program, este születésnapi Kocsis-koncert, azoknak aligha lesz idejük megszokni, hogy felszabadult az esténk. Koncert van, Kocsis nincs. Van, aki úgy emlékezik, hogy csak azért is elmegy, van, aki úgy, hogy nem megy. Én éjfél után vele kezdtem a napot, a Lúdanyó meséivel, és, persze, ott ragadtam már a lemez következő számára is, Brahms Változatok egy Haydn-témára.

Mit is szokás mondani? Emléke szívünkben örökké…? Sokra megyünk vele. Lehet panaszkodni, hogy egy ekkora zenész-élet elfér egy kisebb méretű dobozba, legalábbis a fele, a Philipsnek fölvett felvételek, a másik fele az egyelőre el nem készített Hungaroton-dobozba, de nem mondhatom, hogy már földolgoztam mindent, már olyan alaposan ismerném az életművét, hogy újat nem mond nekem senki és semmi.

Hetvenéves volna. Nem tudom, hol lenne az ünnepi koncert, ő maga hogy nézne ki, lenne-e szemüvege, vagy úgyis mindent tud fejből, nem érdemes bíbelődni a kottafejekkel. Mi lenne a műsor, vezényelne vagy zongorázna? Nekem ma zongorázik, Ránkival.  

Ami az életmű intézményi részét illeti, hááát…  Ez a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem az, amivel ő dolgozott, de lehet, hogy az ilyesmit sehol sem lehet megőrizni, megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. Megverte a pásztort, ami azt illeti, elég alaposan, ő tudja, miért.  

Abbahagyom. Csak azt akartam mondani, hogy gondolunk rá, meg szeretjük. Meg hallgatjuk is. Annak talán örül.

Nem mondhatom, hogy nagyon föl lettem volna készülve az élményre, amit a Katinka film jelentett. Inkább kicsit sem. Nézzük meg, ha már leforgatták. Ha már, mint a sport iránt csak mérsékelten érdeklődő ember azt gondoltam, hogy persze, nagyon helyes, ha leforgatják, de nyilván nem nekem. Körülbelül annyit tudtam Hosszú Katinkáról, hogy mindig nyer. Ha meg nem nyer, akkor mindenki hőbörög, hogy miért nem. Ez a sikeres sportolók sorsa. A sikertelenekről pedig nem készítenek filmet.

Tényleg, mi lehet egy ilyen filmben? Katinka úszik. Közben járja a világot, de hiába, mert az úszómedencék körülbelül egyformák, legalábbis ránézésre. Ő meg úszik, gyötri magát, aztán bevágják majd a döntőt, remélhetőleg neki is jutott olyan sportriporter, aki szállóigét kiabál izgalmában. Ússzál, kicsi lány. Ja, az nem ő.

Aztán a film alatt egyre többször jut eszembe Balczó András. Meg Kósa Ferenc Balczó-filmje. Már csak a címe miatt is, hogy Küldetés. Mert pont ezt látja az ember Hosszú Katinkában, valaki, akinek küldetése van, aki fölismeri, hogy mi az a küldetés, és aki nemcsak felismeri, de teljesíti is a küldetést. Pedig négyszer kell hozzá elindulni az olimpián, hogy aranyérem legyen belőle. Igaz, akkor már rögtön három.

Küldetettnek lenni nem valami kellemes dolog. Amit mindenki fel tud fogni belőle, az az, hogy 3 óra 28-kor már a reggelit kell készíteni. Ami a fizikai terhelést illeti, az felfoghatatlan.  

Egy bizonyos kor felett az embert jobban érdeklik a vesztesek, a másodikok és harmadikok, akik ugyanazt az edzést végzik, és mégsem bajnokok. Azt soha nem gondoltam volna, amit Verrasztó Evelyn mond, hogy Hosszú Katinka nekik is nyert, hogy legalább neki sikerült, az is öröm lehet. Ha túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az a válasz, hogy ez talán tényleg csak egy film. Mindenesetre holnap lemegyek az uszodába. Talán még nem késő.

Van a műkereskedelemben egy számomra felfoghatatlan jelenség: ugyanannak a kortárs festőnek a nagyobb méretű képei alapesetben drágábbak, mint a kicsik. Hogy lehet? Nem épp ennek az ellenkezőjéről szól a művészet, nem folyamatos vitatkozás az anyaggal, vagy az anyag elsőbbségével, nem arról beszél minden valamirevaló műalkotás, hogy bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem festmény? Már ha festmény.

Valami biztosíték ez a vevőnek, hogy komolyan van véve ő is meg a feladat is, hiszen ilyen sok vásznat és festéket áldoztak rá? Ha baj van, még mindig… Nem is tudom, mit lehet ma kezdeni egy festménynyi vászonnal, Csontváry idejében még el lehetett adni szekerekre ponyvának, de ma már az se menne. Eszembe jut a párizsi Sacré Coeurben látható két ezüst szobor, ha jól tudom, tömör ezüstből vannak, és közadakozásból gyűjtötték össze a szükséges fémet, de szépek nem lettek tőle. Talán még csúnyábbak is a felhasznált anyag miatt, ha valami értékük van, az épp a közadakozás, hogy ennyi ember mondott le valamiről, amit magának vehetett volna. Hogy ez lett belőle, az inkább pech.

Alapvetően, persze, azt sem értem, hogy lehet műalkotásokat egyáltalán pénzért árulni, mintha a vevő anyagi helyzete garancia lehetne a mű alaposabb megértésére, úgyhogy van itt baj, elég.   

Némi lelki tusa árán mondom, amit mondandó vagyok. Egyrészt hülyeségnek tartom ezt a celeb spottingot, ki van itt, ki nincs itt, ki milyen alacsony és ki hízott meg, meg aztán a celebeknek is joguk van a magánélethez, azért, mert ugyanazon a nyilvános helyen vannak, a kulturált embernek illik úgy tennie, mintha tiszteletben tartaná a másik ember életét annyira, hogy nemhogy nem bámulja meg őt, de még a szeme sarkából sem figyeli, nem súg össze a többiekkel. Pláne nem ír róla.

Na de ki itt a kulturált ember?

Szóval, a meghasonlást legyőzve: film díszbemutatón voltam, minden rendben ment, megjelentek hírességek is, többek között Rácz Jenő, a séf. És bizony, a moziban Rácz Jenő, a séf is a pattogatott kukoricaárushoz járul, és vitte a nagy papírdobozban a cuccot, sőt, ő is úgy csinált, ahogy mindenki, vagyis amíg vitte, már bele is evett, ahogy a fagylaltba szokás beleenni, ajkaival csippentve le a kukoricahalom tetejét. Nyilván azért, nehogy szétszórja, meg mert tényleg nem lehet kibírni, ha ott ez az ehető papírízű izé az ember kezében, hát eszi. Arra gondolok, hogy ha egy ínyesmester ennyire boldogan kukoricázik, akkor vajon nincs ez az étkezési-főzési faksznizás, így posírozok és úgy blansírozok őrületesen túlfontoskodva ebben a szépséges világban?

Legutóbb a Mágnás Miska alatt jutott az eszembe, de folyton az eszembe jut, ha színházban vagy filmen valaki bőröndöt visz: vajon miért nem tesznek valamit a kofferbe? Mert tíz esetből kilencben biztos, hogy üres a táska, vagy csak annyi van benne, amennyit majd ki kell venni belőle, egy kalap, újság, mellény. De hiába érkezik meg valaki hosszú útról, biztos, hogy üres a bőröndje, és még biztosabb, hogy ez látszik is, ahogy a színész viszi, majd elszáll a kezéből. Nem akarnám a színészek terheit tovább növelni, nekik is elég nehéz az élet, de arról szinte mindegyik elfeledkezik, hogy ha üres a koffer, akkor legalább eljátssza, hogy nehéz. Kivétel, persze, Willy Loman, neki tényleg cipekedni kell, de a többieknek meg se kottyan.

Nem azt mondom, hogy ez a legfontosabb kérdés a színházi életben, de ha valakinek bele van ütve a szög a fejébe, akkor nehezen tud lejönni erről a problémáról, és minden előadásban azt nézi, hogy már megint üres a bőrönd. Amolyan anti-Bartók élmény, mert ő, köztudomásúlag azt mondta a halálos ágyán, hogy tele bőrönddel kell elmennie.

Ezt is megcsinálta. Vagy megcsinálja, épp csinálja, épp most dolgozza bele magát Tom Cruise azoknak a szívébe, akik soha nem gondolták volna magukról, hogy el tudják őt viselni. Biztosan a kor a megoldás, az együtt öregedés, amikor az ember már nem a vetélytársat látja benne, és nem mondja, hogy na, ne hülyéskedjél már anyukám, ez a mélynövésű tetszik neked, hanem füttyent elismerően, de jól tartja magát, ugrik, repül, szaladgál föl és alá, s nem verik ki a szobából. Leforgatta a Top Gun folytatását, nem azzal a kicsengéssel, hogy lányok, rátok is vár még valahol egy Tom, hanem azzal, hogy fiúk, még nektek is leeshet egy Jennifer Connelly.

Jennifer Connelly? De hát ő nem is szerepelt az első részben. Egy darabig el is bizonytalanítanak, hogy talán volt egy köztes rész is, amiben ő a női főhős, de szerintem nem volt. Hová lettek az első részből a csajok? Meg Ryan addig szabatta az arcát, amíg a filmben most már csak a haláláról beszélnek, Kelly McGillis meg ősz hajú matróna lett, azzal mégsem biztathatják a nézőt, hogy ha kiállsz az igazságért, a jogaidért és a világért, akkor a végén elveheted a nagyit feleségül.  

Egyelőre legalábbis nem. De ha négy év múlva (ennyi a korkülönbség a két film között) leforgatják majd a Pretty Woman folytatását, nem lesz könnyű dolguk az alkotóknak.

Lassan külön játékká válik, hogy az ember nemcsak a Metropolitan közvetítéseit várja, hanem azt is, ki vezeti majd a műsort. Megint Fleming? Megint Deborah Voigt? Bár ők már régen voltak. Vannak, persze, kézenfekvő megoldások, ha jól tudom, ezt hívják keresztpromóciónak, amikor az egyik műsorral már a másikat hirdetik, két hete Nadine Sierra kérdezgette a szereplőket, most meg őt kérdezgették, mert ő volt a szereplő a Lammermoori Luciában. Aki kérdez: Anthony Roth Costanzo. Aki elsőre nem is kérdez, hanem promotál, látják, megint kopasz vagyok, mert újra játsszuk az Akhnatent. Kérdez, lelkes, mosolyog, néha kicsit túl hosszan, az a nyamvadt kamera lassan nyit, mindegy.

Biztos más is észrevette már, hogy vannak a házigazdaságnak kötelező elemei, nemcsak a támogatókat kell bemondani, az áldott Neubauer családot, akiknek köszönhető, hogy létrejött a világközvetítés, de például azt is, hogy ha tetszik az előadás, akkor ne felejtsék el, hogy a közvetítés meg sem közelíti azt az élményt, amit egy élő operai előadás jelent, úgyhogy jöjjenek el a Metbe, vagy (most jön a lényeg), menjenek el a helyi operaházba.

Szerintem ez nálunk nincs meg, ez az átjárás, én nem ugyanazokat az arcokat látom a két helyszínen. Biztosan van, aki kutatja, hogy hogyan is van ez, miképp és milyen közönséget veszített az Opera, és megfordítható-e a folyamat, vagy tényleg a végjátékot nézzük.

26-án a Müpában lép föl Christian Thielemann, újabb sztárkarmestert vadászhat le magának a magyar közönség, ilyenkor szokás jajongani, hogy mért nem most van a hatvanas évek, ha akkor lehetett volna ilyen vendégjárás, akkor Klemperer, Karajan, Böhm, Bernstein, Eugen Jochum és Karl Richter adogatná egymásnak a kilincset. Jó, akkor talán nem lennének ők se csupa-csupa nagybetűs nevek, úgyhogy ne feszegessük. Mindenesetre Thielemann jön, kint van a plakátja a Müpában, lemezei (gondolom, hogy a saját lemezei) előtt üldögél, és az a lényeg, amelyik a kezében van. Mesterdalnokok Karajannal, a Staatskapelle Dresden játszik, micsoda beteljesült élet, valaha nyilván ezt hallgatta, és most ezt a zenekart vezényli.

Nem is ez az érdekes, hanem a háttérben lévő albumok, mintha nem stimmelne valami, aztán rájöttem, mi az. Mintha a saját lemezgyűjteményem volna ott. Tulajdonképpen csak egy lemez miatt, de az nekem is megvan, megvolt, régen hallgattam, de nem gondoltam volna, hogy Thielemann is ezt tette. Handel opus 6-os concerto grossói, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Szóval ő is Rolla Jánosékon nevelkedett. Akkor félszavakból is megértjük egymást.

Figyelem magam, nem jött-e el az idő, amikor már minden tetszik, ha fiatalok csinálják, éppen azért, mert fiatalok csinálják. Amikor az ember már nem ijedten nézi a következő, és azt követő generációt, hogy na, kifelé megyünk az erdőből, hanem örül, hogy jönnek az új erdészek, és viszik tovább… nem is tudom, mit, a fáklya itt biztosan nem jó metafora. A stafétabot sem, mert az is erdőirtással jár.

Szerintem még nem tartok itt. Így aztán, ha örömmel néztem tegnap azt a két felvonásnyi Mágnás Miskát a 6szín Teátrumban, amit az esti Metropolitan-közvetítés engedélyezett, akkor az talán azért volt, mert tényleg jó volt az előadás. Főiskolások a már ismerős Mohácsi-rendezésben, a szerepek körbe-körbe mentek, vagy a növendékek mentek körbe a szerepeken, aki Marcsaként kezdett, az a második felvonás végén Rolla volt, és közben még nagymama is. Leküzdöm a vágyat, hogy nagy vagy kevésbé nagy jövőt jósoljak ennek vagy annak, először is, mert nem szokott bejönni az ilyen jóslat, másodszor meg most élünk épp. A jelenük szép, és ennyi is elég.