Van az a közismert Michelangelo-mondás, hogy a szobrászat egyszerű dolog, vesz az ember egy darab márványt, és lefaragja róla a fölösleget. Annyira egybeesik azzal, amit Bach mondott az orgonálásról, egyszerű dolog, mindig a megfelelő billentyűt kell lenyomni, hogy az ember gyanakszik: ezek összebeszéltek. Vagy nem is ezt mondták. Nem is ők mondták.

Hanem a megfelelő márvány, az nem annyira egyszerű. Itt van például ez a korai Bacchus, Michelangelo 21 éves, amikor nekiáll faragni, és igazából jóvátételből faragja. Előtte már eladott egy másik Bacchust azzal, hogy eredeti antik, pedig ő készítette. Utólag csapkodhatta a fejét a falba Riario bíboros, vagy legalábbis az örököse. A bíboros talán nem, mert ezt a Bacchust sem vette át, mondván, hogy illetlen. Egyébként tényleg az, le is csapták szegénynek a márványpéniszét, szóval valahol a világban van egy szóló-pénisz, amit Michelangelo faragott, csak senki nem tudja, merre lehet. A bíboros azt nem mondta, de a márvány sem hibátlan, sőt, épp rossz helyen hibás, Bacchus arcán van néhány szürke erezet. A mai nézőnek ez is valami bűnjel, vagyis bűnösség-jel, mintha tényleg Michelangelónak lett volna igaza, a megfelelő márványt kell választani, és sokszor a nem megfelelő a megfelelő.  

Nem akarom nagyon megjátszani magam, de talán nem oktalan a félelem, hogy előbb vagy utóbb a nagy művek már nem hatnak az emberre. Nem azért, mert telítve vagyunk a művészettel magával, csak telítve vagyunk a nagy művel, láttuk, hallottuk, olvastuk, már meglepődni nem fogunk a 9. szimfónia hallatán, hogy jé, énekelnek is. Jé, ez ilyen. Persze, hogy ilyen, attól híres.

Akkor sincs nagy baj, ha így van, akinek Beethoven a könyökén jön ki, majd vigasztalódik Haydn szimfóniáival, bár ez is milyen ostoba hozzáállás, hogy ha már mindent ismersz, hallgasd meg a 70. Haydnt, vissza is vonom most, azonnal. Mindenesetre valami kis szorongás van, hogy milyen is lesz a Medici-kápolna, nem üt agyon, nem sújt le a villám, de akkor miért is? Csak hogy én is beálljak azok közé, akik mutogatnak a híres művek előtt, azt a figurát nézd meg, még biztos nem vetted észre, láttad az Éj lába alatt a baglyot? Mindenki látja, mindenki fényképezi. Mindenki mutogat.

Elmondom, hogy csináltam, hátha érdekes. Lehajtott fejjel mentem be, megkerestem a katonát a falon. Nem tudom, ki rajzolta oda, valami takarító fiúcska, még Michelangelo idejéből, akinek várnia kellett, hogy megteljen kőporral a vödör, és addig ezzel ütötte agyon az időt, vagy valami büdös kölök a 18. századból, aki azt mondta, nagy cucc, ilyet én is tudok csinálni. Amikor ez megvolt, megfordultam és jöhettek a többiek: helló, Michi.

Indulás előtt fel akartam hívni Kálmán Pétert Brüsszelben, és beleénekelni a telefonba, hogy „ó, szép Firenze, ó andalító esték…” Mert hogy épp ott énekel Gianni Schicchit. Aztán rájöttem, hogy ő olaszul tudja a szerepet, ha hamisan éneklek, rá se jön, hogy mit akarok, mert az eredetiben az van, addio, Firenze, már búcsúzik Gianni a várostól. (Nem búcsúzik, csak búcsúzna, ha kiderülne, mit csinál.) Nem fordítási hiba, ennyit változhat a szöveg, de ahogy gondolkodtam a Schicchi magyar szövegén, azért van benne egy furcsaság. Rinuccio az áriában azt énekli, hogy „egyszerű sorból nagy művész lett Arnolf, szép, karcsú márvány tornya égbe rontó”. Milyen márvány? Az a gyanúm, hogy az ifjú Nádasdy Kálmán összetévesztett két tornyot, a Campanilét és a Palazzo vecchio tornyát, az előbbi szép és karcsú, de Giotto a tervezője, az utóbbi tényleg Arnolfo di Cambio, de inkább masszív és semmiképpen sem márvány.

Azt hiszem, mindez épp száz éve történt, ha eddig sem zavart senkit, most már maradjon.

Ha nem is bölcsességet, de okosságot fogadtam. Most más lesz, nem halálos tavasz az Uffiziben. Ha már végigálltam a két zsebkipakolós sort, egyet a pénztárhoz, egyet a bejutáshoz (nem volt vészes), ha már leszurkoltam a belépőjegy árát (vészes volt), akkor nem esek a régi csapdába. Nem azokat a képeket nézegetem, amiket mindig, meg amiket mások is, meg amit láttam, látok képeslapon, reprodukción, mindenhol, hanem amelyek melett mindenki elmegy. Nem mindenki, mert vannak bölcsek vagy legalábbis okosok, mától én is közéjük tartozom. Nem Giotto, hanem Lippo Memmi, nem Caravaggio, hanem Artemisia Gentileschi, nem Botticelli… De. Botticelli.

A nagy okosság addig tartott, amíg oda nem értem, hogy a bal szememmel a Primaverát láttam, a jobbal a Vénusz születését, pontosabban egyiket sem, csak az előttük csoportosuló embereket. Végül a Primavera volt, ami elcsábított.

Hogy is van ez? Körbevágott figurák a zöldben, nem mondtam volna meg fejből a számot, de azt írják a falon, hogy 138 féle növényt lehet megkülönböztetni a képen.

Furcsa, hogy amíg a növények jól azonosíthatóak, a képen látható személyek már nem ennyire, másképp olvassa a történetet Aby Warburg, másképp Panofsky és másképp Gombrich, nem is beszélve Láng Györgyről, bár ő a balról második alak szájából kijövő növényeket úgy látja, hogy egy ág hajlik Cloris arca elé. Csatlakozás vagy újabb megoldási javaslat helyett csak azt akarom mondani, hogy itt van ez a jobb oldal, ahogy a kék, hideg szél megpróbálja elragadni a leveleket lehelő nőt, hogy pont az történik a képen, ami az utcán is, csak mi azt mondjuk, jaj, ez a koratavasz, az előbb majd megsültem a napon, most meg fázom itt a árnyékban. Botticelli meg nem mondja, hanem festi, és ez lesz belőle.

Pihent agyú ötletnek látszik Zeffirelli-kiállításra menni Firenzében, mintha az ember már tényleg mindent látott volna, amit a város kínál, pedig dehogy. Meg mit is lehet kiállítani egy rendezőből, a munkáit nem nagyon, vagy akkor filmek és operaközvetítések mennek szobáról szobára? Rendben, díszletek vagy jelmezek is lehetnek, vannak is, elég imponáló, amilyen műgonddal készítették el a londoni Turandot ruháját az első felvonásban, pedig ott csak annyi szerepe van a császár lányának, hogy megjelenik, és tesz egy elutasító mozdulatot. Erről a Turandotról még közvetítés sem volt, nincs a műgondra magyarázat, közönségszem nem láthatta a hímzéseket a ruha ujján, de az énekes maga érezhette, mennyire fontos, hogyan teszi meg azt a mozdulatot, ha ennyi pénzt és időt fordítottak a ruhájára. Vagy olyan ez is, mint a Notre-Dame faragásai a tetőn, a Jóisten látja, és az épp elég?

Ilyen magvas gondolatokkal mentem szobáról szobára, néha ábrándosabbakkal, hogy azért egy Otello a Scalában, Domingo, Freni, Cappuccilli, vezényel Carlos Kleiber… Romeo és Júlia Londonban, Judi Dench volt Júlia, egy olasz előadásban meg Giancarlo Giannini volt Romeo, nincs izgalmasabb a tegnapi színlapnál.

Volt egy kép, Zeffirelli három Michelangelo-szobor között ül, jobbján az Alkony, balján a Hajnal, mögötte meg Lorenzo Medici. Tegnapelőtt én is ott voltam, de nem engedtek odaülni.

A történet szerint Donatello épp vitte a vállán a keresztet, mármint a szó szoros értelmében, vitte a művét a Santa Croce templomba, Firenzében, amikor találkozott Brunelleschivel. Brunelleschi nézte, nézte Jézust, aztán azt mondta: egy parasztot feszítettél a keresztre. Donatello persze nem örült a kritikának, és azt mondta, amit minden megbántott művész mond a szigorú bírálónak: csinálj jobbat. Brunelleschi viszont meg is fogadta a tanácsot. Csinált jobbat, a Santa Maria Novella bazilikában látható, és tényleg más, éteribb, fehérebb, arányaiban szerkesztettebb, mégis Jézusról van szó, nem a szenvedőről, hanem a legtökéletesebb emberről.

Donatello tudott veszíteni, mikor meglátta az ellenfeszületet, elejtette a nála lévő tojásokat az ámulattól.

Most egymás mellett van a két feszület a Strozzi palotában, a nagy Donatello-kiállításon, és látszik, hogy mindkettőnek igaza volt. De annyira, hogy ha volnának nálam tojások, kétszer is elejteném.

Firenzében nehéz volna Dantét kikerülni, meg miért akarná kikerülni bárki is. Nekem már Pesten megkezdődött a Dante-kaland, méghozzá a Helikon Zsebkönyvekkel, a sorozatban ugyanis Simon Márton válogatott 99 magyar verset. Nem mondta, hogy a 99 legjobbat, így nem is lehet számon kérni, hogy miért ez, és az hogyhogy nem, 99, ami neki tetszik. Voltaképpen már ez is érdekes, nyilván több a költőnő, mint szokott lenni, de a férfiak között is… Szóval Dante, Arany János verse.

Nemhogy az aktív verskincsemben, de a passzívban sem volt benne, sűrű és nehéz szöveg, megérteni sem könnyű, alapszinten sem, hogy voltaképp mit is akart mondani Arany, de pont ez a jó benne, ez a megmaradó motoszkálás a fejben, álltam vizének mélységei felett.

Motoszkál itt is, Dante házánál, ha nem motoszkálna, be sem mennék, nem lehet annyira alacsony a jegyár, hogy megérje, mit lehetne mutatni, ami közelebb vihetne a csodálatos szellemhez, aki egy a mérhettelen Éggel, amely benne tükröződik alattam.

És tényleg nem. Modernizálták a kiállítást, amióta utojára láttam, egy középkorinak beöltöztetett színész monologizál monitoron. Van egy szoba, vitrinben a világ Dante-fordításai, magyarul a régi, piros, háromkötetes van meg nekik, tiszta por. Nádasdyt nem láttam, de biztosan nekünk kellett volna elküldeni, ők nem figyelik az egész világot.

Beugrottam, még ha tudtam is, hogy ez lesz belőle, Simon Márton meg jön nekem nyolc euróval.

Tavaly óta áll Firenzében, a Piazza della Signorián, körülbelül ott, ahol Savonarolát megégették, egy elég rusnya, ágaskodó oroszlán. Kortárs munka, Francesco Vezzoli alkotása. Az oroszlán szájában egy római stílusú emberfej látható, az ember többi része az állat lábai előtt hever. A szobor címe egyébként az, hogy Pietá, szóval van itt mindenféle oda- és áthallási lehetőség. De ha ennyi nem elég, akkor most eggyel több is van. Március elején egy cseh művész, Vaclav Pisvejc átmászott a szobrot körülvevő korláton, és kékre-sárgára festette a fekvő, fejetlen alakot. Fegyverek közt sem hallgatnak a múzsák, avagy festékpisztoly a rakéták ellen.

Ahogy a régi vicc mondja: most aztán vakarózhat a cár.

Az ember, persze, nem figyeli, hogy kiről is vannak elnevezve a múzeumi termek, ismeretlen emberek, akik mégis múzeumi, tartós feliratokká válnak, a gazdagságuknak és jótékonyságuknak köszönhetően. Hiába drágák a múzeumi belépők, semmire nem elegendőek, de jönnek azok a milliomosok, akiknek hálásak lehetünk, mert helyettünk is hozzájárulnak a renováláshoz vagy új képek beszerzéséhez, ilyen szép is tud lenni a világ.

Amíg szép. Sackler-terem, szoba, kiállítási helyszín a legnagyobb múzeumokban is volt, mert Dr. Mortimer Sacklernek ez volt a hobbija: óriási pénzeket adott a híres és még híresebb múzeumoknak szerte a világban. Cserébe szeretettel emlékeztek meg róla, amíg ki nem derült, hogy Dr. Sackler vagyona jelentős részben az OxyContin nevű fájdalomcsillapítóból származik. Az OxyContin ópiumszármazékokat tartalmazott, emiatt jelentős volt a függőség kialakulásának kockázata, és, ami még rosszabb, egy idő után ezt a gyártók is tudták, de nem hívták föl rá az orvosok és betegek figyelmét, így közvetve rengeteg ember halálát okozták. Nem a Sackler most a legnépszerűbb név a világban, még ha a Putyin jelenleg hátrébb is van a slágerlistán. De Putyin nem adott egy fillért sem a Louvre-nak vagy a National Gallerynek.

Egyébként az utóbbi intézményben épp a 34-es terem viseli (amíg viseli) a Sackler nevet, pont az, amelyikben James Bond találkozik a Skyfallban Q-val. Épp egy Turner kép előtt ülnek, és nem is véletlenül ott, mert a képen a Tremeraire hadihajó látható utolsó kikötőhelyén. A Tremeraire a trafalgari csatában is részt vett, de mikor Turner festette, már leszerelték, szétbontották, nem véletlenül búsong épp ez előtt a kép előtt az idősödő kém.

Jelenleg a National Gallery épp fontolja, hogy megtartsa-e a Sackler-termet. A Louvre és a New York-i MoMA már intézkedett, a napokban a British Museum jelentette be, hogy hamarosan leverik a betűket a falról. Tudom, hogy nincs jó megoldás, illetve ez a megoldás még mindig azt akarja sugallni, hogy a művészet jó és nemes dolog, és nem jó és nem nemes pénzekből nem illik gazdagodnia. De hát már gazdagodott, arról nincs szó, hogy visszaállítják a piszkos falakat, mert nem akarnak ebből a pénzből szépülni. Meg aztán hová vezethet mindez? A gyilkosok és zsebmetszők ingyen nézhetik meg a kiállításokat, mert nem kell a mocskos pénzük?

Lehet, hogy köztudomású, nekem meglepetés volt, hogy Victor Hugo nemcsak költő, nemcsak író, nemcsak színdarabíró, nemcsak politikus, nemcsak kávéfőző -… Szóval hogy képzőművész is. Vagy nem tudom, mennyire művész, mindenesetre képző, alkotó, rajzoló. Állandóan rajzolt, ami nem nagy meglepetés, hiszen mindig nála volt a papír, toll, tinta, és a vízparton vagy az erdőben nem lehet feltétlenül A nyomorultakat írni. De akkor sem nyugodott a keze, rajzolt. Tintával, korommal, kávéval, állítólag vérrel is, ha olyanja volt, de azt a képet nem láttam. Többnyire kicsik ezek a rajzok, zsebbe férőek, de azért műnek vannak szánva, szignálta őket. A módszere is változatos, nem feltétlenül azt rajzolta, amit látott, vannak papírra csöppent foltok, amelyektől megindult a képzelete, vagy összehajtotta a pacás lapot, és a szimmetrikus ábrát fejlesztette tovább.

Szerveztek kiállításokat Hugo rajzaiból, még egy olasz albumot is találtam tőle, abban volt ez a kép a Notre-Dame-ról. Sajnos az évszámot nem néztem meg, nem tudom, hogy előbb írta a regényt, azért látta a templomot ennyire komornak és baljóslatúnak, vagy épp fordítva: meglátta, lerajzolta, aztán írt köré egy egész regényt.