Minden jó Falstaff egyforma, frizírozott, ritkás haj, formás szakáll, púder, pocak. Mindegy, kiről van szó, Gobbi, Taddei, Bruson, Melis, Plishka…
De nem, Paul Plishka más volt. Valamitől váratlan, hogy egy nagyon jó, nagyon megbízható, de mindig az elvárható szint körül teljesítő énekes egyszerre szárnyra kel. Akkor már huszonöt éve volt a pályán, talán tudta, hogy ennél jobb már nem lesz, vagy tudta, hogy ha az ember kihagy egy címszerepet, akkor az végleg is el tud menni mellette, ő sem volt soha Don Giovanni, nem volt Figaro. És akkor jött Falstaff a Zeffirelli-rendezésben.
Klasszikus lett. Pedig nem vált a szerep annyira a vérévé, mint Taddeinek, aki, ha csak fölemelte az ujját (tényleg, minden Falstaff fölemeli valamiért az ujját), abban benne van az egész régi dicsőség, pillanatnyi dicsőség, és a tudat: ti itt körülöttem mind csak azért vagytok, mert én vagyok. Hogy kerülnétek a színpadra, mit néznének rajtatok az emberek, ha én nem volnék? Nem vált vérré a szerep, mégis mindez benne volt, mintha azt akarná bizonyítani, hogy el lehet érni a nagyságot szívós munkával is.
A pálya csúcsa. Pedig hosszú pálya volt, még a hatvanas években kezdődött, aztán lett belőle 88 szerep és 1672 este csak a Metropolitanben, utoljára 2018-ban énekelt, akkor már csak Benoit-t és Alcindorót, pár szó a Bohémélet első és második felvonásában.
Szépen és bölcsen fölépített pálya. Az emberek nyilván nem ezt szeretik, hanem a pillanatnyi őrületet, kockázatot, izzást és lobogást, haljon meg más helyettünk. Paul Plishka nem halt meg senki helyett. De azért meghalt.