Coco kóla

Coco kóla

chanel.jpg

Nem érzem Coco Chanel életében a regényességet, úgy értem, a nyomdafestéket, nem azért, mert nem tűri, hanem talán azért, mert túl híres ő is, túl híresek azok, akikkel kapcsolatba került, a valóság fogja nagyon az író vagy írónő kezét, ne akarja már megmondani, mire gondolt Göring, amikor meglátta a szomszéd asztalnál Cocót. Ez inkább film, azzal kényelmesebben lehet dolgozni, akkor bekapcsolnak a sztereotípiák, az a dagadt szőke tényleg Göring, a sovány, cvikkeres meg Stravinsky.

A baj az, hogy ezt egy Coco Chanel életéről, vagy élete egy szakaszáról készült regény elolvasása után mondom. A szerző Pamela Binnings Ewen, a címe Párizs királynője, jaj nekik, már ez is milyen közhelyes cím, de nem hagytam, hogy előre elmenjen a kedvem. Aztán elment úgyis menet közben, amikor az ember átlátta, hogy miről is van szó, és hogy bármennyire is közel vagyunk az eseményekhez, bármennyi adat kikutatható, azért maradt néhány homályos folt, amit Pamela Binnings Ewen az utószóban írói szabadsággal magyaráz ki.

Valószínűleg mindez csak elmélet, egyszerűen jobban kellene írni ahhoz, hogy Chanel életéből regény legyen, érzékenyebben rajzolgatni a jellemeket, emberformát adni a szörnyetegeknek is meg az áldozatoknak is, mert így az olvasó csak forgatja a lapokat egymás után, és unja a szomorú, ámde igaz történetet. Regénynek túl egyszerű, életrajznak túl pontatlan, tanulságnak meg csak annyi, hogy azért Coco Chanel nem volt nagyon rendes ember. Hát jó, akkor nem fújom be ma vele magam.  

A San Francisco-i kerítés

A San Francisco-i kerítés

screenshot_2021-03-21_at_19_34_31.png

Ahogy az Amadeusban mondja Mozart: miért nincs három fejem, hogy mindháromra másik parókát tehetnék. Miért nincs három fejem, hat fülem és hat szemem (vagy három-három is elég volna?), hogy a vasárnap esti művészeti torlódásban ne kelljen választani. H-moll mise a Müpában, Don Giovanni Zürichben, Siegfried San Franciscóban. Na?

Végül Zürichben kötöttem ki, de azt majd máshol-máskor. San Franciscóban viszont elég érdekes az előadás, pontosan azért, mert nem érdekes, csak olyan pusztulóan szép, a rendező Francesca Zambello belemegy ebbe a szokásos, úgynevezett érdekes Wagner-előadásba, hajléktalanok a villanypózna alatt. A világ folyása ezek szerint nem a harctereken, susogó erdőkben vagy a konferenciákon dől el, hanem a kibelezett lakókocsikban. Az énekesek közül néhányan ismerősök idehaza is, Irene Theorin énekli Brünnhildét és Daniel Brenna a címszereplő. Brenna olyan őrületes hangi élményt itthon sem adott, legnagyobb előnye, hogy fiatalabbnak látszik a koránál, majdnem ötven éves az előadás idején, mégis kamaszos jelenség. Lehetne Siegfried, nem nagyon vonzó Siegfried, de az, ha bírná. Mert ez is érdekes tapasztalat, amikor a hosszú első felvonás (melyik felvonás nem hosszú?) végén azon vetélkednek Mimével, hogy ki készült el jobban a hangjával és az erejével. Mimének még van mentsége, cigánykerekezik előtte, meg a szerep elbírja a kukorékolást, de amikor Siegfried a Kovácsdalt tompa, rekedt és hamis rikkantásokkal próbálja végigénekelni, annak már a fele sem tréfa. Vagy legfeljebb a fele az, a másik fele búbánat.  

A muzsikus hatalmáról

A muzsikus hatalmáról

nesterenko.jpg

Ez is lehet ballada a művészet hatalmáról: ahogy a tehetség, adottság és társai felülírják a politikai helyzetet. Erre még a sport sem képes. Úgy értem, emlékszem még a nagymamámra, ahogy a mexikói olimpián drukkolt az amerikai bokszolóknak, hogy üssék a ruszkit. (Nemrégen láttam a tizenkilenc éves George Foremant, ahogy a nehézsúlyú döntőben teljesíti a nagymamám kívánságát. Meg lehetett elégedve vele, szegény, egyébként litván Jonas Čepulisnak orrán-száján dőlt a vér, amikor a bíró véget vetett az egyenlőtlen pofozkodásnak.) De a zene más kategória volt. Orosz, nem orosz, párttag, ellenálló, nem számított. Ojsztrah az Ojsztrah, Richter az Richter, Obrazcova meg Obrazcova.

Ilyen nagyhatalom halt meg tegnap, Jevgenyij Nyesztyerenko. Voltak vele rémes élményeim, az operaházi Bolsoj vendégjáték, teljes rendőri készültséggel, egyszerűen nem lehetett figyelni, mert mindenütt, de leginkább a kakasülőn zizegtek a civil ruhások, vagy amikor Endrei Judit rémes fenékbe bújós interjút készített vele a tévében, jó, tudom, mit csinálhatott volna. De ha Nyesztyerenko énekelt, akkor csak az számított.

Kevesen maradtak abból az időből. Gidon Kremer. Kis jó- vagy rosszindulattal Kiszin. Remélem, vigyáznak magukra.

Lejárt legenda

Lejárt legenda

velenceben.jpg

Azt hinné az ember, hogy a film tartós művészet, változnak a ruhák, frizurák, figurák, de a filmvásznon ezek a változások nem bántóak. Egyszerűbben mondva: a Hyppolit, a lakájnál jobb filmvígjátékot kilencven év alatt sem sikerült összehozni a magyar hangosfilm-művészetnek.

Ezért volt furcsa megnézni valamelyik este a Halál Velencébent. Hogy ez mennyire rossz. Mennyire lapos, mennyire csak valami coming outot sikerült belőle kihoznia Viscontinak. Hová lett belőle a nagy film, amire emlékezett az ember? Vagy ha nem is emlékezett, akkor is hitte, remélte, gondolta mások nyomán. Az ötlet, amit valamiért felróttak Viscontinak, hogy Aschenbachból zeneszerzőt, többé-kevésbé Mahlert formált, még jó is volna, legalább megmagyarázná Mahler zenei jelenlétét a filmben. Meg össze lehetett kötni harmincöt évet Thomas Mann életéből, és be lehetett illeszteni a Doktor Faustból is egy mozzanatot. És rögtön lehet mondani, hogy Visconti milyen sokat tett hozzá Mahler újrafelfedezéséhez.

Lehet mondani, de valószínűleg nem igaz. 1971-ben Mahler már újra föl volt fedezve. Ami azt illeti, Szabó István már Mahler zenéjét használta az Apában, 1966-ban. Marad hát a film, a feketére festett fogú olasz komédiásokkal, meg Dirk Bogarde, amint cuncimókus fejeket vág a Lidón, és ha tartjuk magunkat a kiinduló tételhez, hogy a film tartós művészet akkor a Halál Velencében soha nem is volt jó film.   

A fényképek megmaradnak

A fényképek megmaradnak

Néha tartanak az interneten szinkronos bakiparádékat, hogy Mr German Shepherd ott ül a hátsó ülésen, ahol, természetesen egy németjuhász kutya ül. Ami most eszembe jutott, az nem baki hanem kényszermegoldás. Woody Allen filmjében, ami nálunk Agyament Harry címmel futott, egyszer azt mondja Harry, hogy elvált a feleségétől, mert ahogy éjszaka nézte a holdfényben, teljesen úgy nézett ki, mint Sammy Davis jr. Mondjuk az sem előny, de valamiért gyanús volt a dolog, Sammy Davist emlegetni csúnya emberként túlságosan is közhelyes, szóval megnéztem eredeti hanggal, és Harry-Allen azt mondja, a nő a holdfényben úgy nézett ki, mint Max Schmeling. Mondjuk az sem nagy előny, de a magyar Woody Allen-közönségnek valószínűleg nem mond túl sokat Max Schmeling neve, azért cserélte Sammy Davisre a fordító.

max-schmeling.jpg

Max Schmeling német nehézsúlyú bokszoló volt a hitleri időkben, Európa- és világbajnok, bár az utóbbi címet úgy szerezte meg, hogy ellenfele mélyütése után számolták ki, ami azért nem olyan nagy dicsőség. Schmeling tehetségét és hírét lendületesen használta ki a náci propaganda, pedig ő maga, amennyire tehette, ellenállt, nem rúgta ki zsidó menedzserét, nem vált el cseh feleségétől, bizonyíthatóan életeket is mentett, amiről aztán nemcsak ő nem beszélt, de még a megmentetteknek is megtiltotta, hogy emlegessék a dolgot.

A fényképek viszont megmaradtak. Schmeling Hitlerrel, Schmeling a menedzserével együtt náci karlendít, (a menedzser állítása szerint heil helyett hellt mondott, de ennek csak angolul van értelme).

schmelinghitl.jpg

Schmeling Joe Louis ellen. Persze, hogy nagy propaganda-mérkőzés volt, Schmeling Németországból jött, az afro-amerikai Louis Amerikából, az egyik kiöregedőben a másik fölfelé ívelő pályán. Csak az volt a kérdés, meddig bírja Schmeling.

Sokáig bírta, egészen a 12. menetig, és akkor sem őt számolták ki, hanem Joe Louist. Ez egy híres eset volt egyébként is, mert a sokkal jobb és gyorsabb Louisnak volt egy apró rossz beidegződése, a balkezes ütése után egy kicsit leejtette a kezét, úgy húzta vissza. Schmeling mindig csak kivárta a balkezes ütéseket, és amennyire csak bírta, keresztbevert utána egy jobbost. A meccs végére Louis arca elképesztő méretűre dagadt.

A nácik ünnepeltek, Louis a visszavágót várta. Két év múlva, 1938-ban, kijavította a beidegződést, és az első menetben kiütötte Schmelinget. Nem tudom, hogy az utóbbi megkönnyebült-e, mindenesetre a náci propaganda leszállt róla, annyit még megtettek, hogy az első sebesüléséből felgyógyulva nem küldték vissza a frontra, a háború alatt végig kórházban dolgozott. Utána még volt néhány meccse, majd a Coca-Colának dolgozott. Joe Louis 1981-es temetésén Schmeling volt az egyik koporsóvivő.

Csak hát a fényképek megmaradtak, így lehetett ő Woody Allen Harryjének egyik rémálma. Az a furcsa, hogy a film megjelenésekor Max Schmeling még élt, sőt, még nyolc évig élt, néhány hónappal a századik születésnapja előtt halt meg, 2005-ben.  

James Levine

James Levine

levine.jpg

Adja magát a bölcsnek látszó következtetés: nem szabad túl sokáig élni. Mármint annak, aki vezető. Előbb-utóbb meggyengül, aztán jönnek valami törpék, akik attól remélnek naggyá válni, hogy ők pöckölték ki az óriást. Karajant akkor váltották le a Berlinben, amikor épp igaza volt, női szólamvezetőt akart szerződtetni a klarinétosokhoz. James Levine...

Állj, állj, állj. Levine először is nem élt túl hosszú ideig, 77 éves volt, amikor meghalt. Beteg volt, súlyosan parkinsonos, már régen önjáró karosszékben gurult az operai folyosón, speciálisan neki épített lift vitte le a zenekari árokba. És nem azért lett vége a Metropolitanben a Levine-korszaknak, mert ő túlságosan nyeregben érezte magát.

Talán túlságosan nyeregben volt, a jelek szerint a színház vezetői tudták, hogy a szexuális élete finoman szólva is problémás, fiatal, több esetben 16 év alatti fiúk után vágyakozott, és nem csak vágyakozott, zaklatta őket, ha pedig visszautasították a közeledését, büntetett. Amikor egy pályakezdő énekest vagy zenekari művészt büntet a világ legjobb operaházi zenekarának igazgatója, az ritkán a hosszú és nagy karrier első lépcsőfoka.

Mi van a másik serpenyőben? Igen, a világ legjobb színházi zenekara, ami Levine műve. 1971-ben vezényelt először a Metben, és 2018-ban utoljára. A közben eltelt idő jelentős része alatt zeneigazgató volt, próba, próba, előadás, próba, próba, előadás. Úgy tűnik, ez volt az élete. Abban az időben, amikor a sztárkarmesterek járták a világot, ma itt, holnap ott, Levine a Metropolitanhez kötötte magát. Voltak egyéb fellépései is, de szimfonikus zenekari karmesterként soha nem tudott olyan jelentékeny lenni, mint az operában. Fordítva jobban érteném, így ez meglehetős rejtély, de nem ez az egyetlen Levine körül.

Ha James Levine 2011-ben, Met debütálásának a negyvenedik évfordulójára rendezett gála után visszavonul, a világ legnagyobb operakarmesterei között emlegetnék ma, ha volt hozzá mérhető, az Toscanini, és ha lesz hozzá mérhető, az még nincs a pályán. Ehelyett jött a keserű pohár, meghurcolás, szégyenpad, viszolygás, visszavonulás. Persze, lesz még fordulat, utókori legyintés, engem nem érdekel, kivel kezdett ki, hogy szerelem volt-e, vagy abúzus, amíg így füstöl a Carmen-nyitány, ha Levine kezében a pálca. De utókornak lenni könnyű, Pestről véleményezni a New York-i ügyeket még könnyebb, viszont ha senki sem dobál követ, akkor így járunk, ahogy jártunk.

Úgy jártunk, hogy mire a halálhírt bejelentették, Levine már nyolc napja halott volt. Elképzelhető lett volna ez tíz évvel korábban?   

Hozzávágják a gramofont

Hozzávágják a gramofont

grammy-awards.jpg

Megint itt vagyunk, a minden évi kiboruláson, hogy kik kaptak és kik nem kaptak díjakat. Nem Kossuth-ra gondolok, az már régóta mindegy, leszámítva, persze, a díjazottakat, hanem a Grammyre. Ha valaki azt hinné, hogy egy díj halála az államiságában rejlik, mert mindenképpen beleszól a politika abba, hogy ki igen és ki nem, akkor nézze meg a Grammyt, és nyugodjon meg. Akkor sincs értelme, ha az állam távol tartja magát tőle. Néha elmondjuk, hogy Grammyben mi (mi?) vagyunk a legjobbak, Solti György élete során 74 jelölést kapott, és 31-szer haza is vihette a díjat, Aidával kezdett, és Mesterdalnokokkal zárt. De hová tesz az ember 31 arany gramofont a lakásban?

A Grammy legnagyobb baja a korrektség, hogy indítanak ezer kategóriát, hiszen egy kortárs keresztény dalokat bégető (előítélet!) legény nem versenyezhet Beyoncéval. Emiatt aztán már rögtön a díjak listája is érthetetlenné válik, van a Best Recordnak és a Best Albumnak járó szobor, mi lehet a különbség? Külön kap díjat a rap és a melodic rap, és amikor már a borítószövegeket is kitüntették, akkor jöhetnek csak a klasszikus zenei albumok. Ott is van külön opera, szimfonikus, kortárs, kórus, kamara, szóló, kortárs kompozíciós díj, sőt még compendium kategória is, akármi is legyen az.

A vicc persze az, hogy ha olyan nyer, akit nem szeret, vagy nem ismer az ember, akkor beszél a díjak haláláról. Ha véletlenül egyetért a díjazott művel vagy személlyel, akkor mégis azt mondja, hogy na, végre, már nagyon megérte. Ha az opera kategóriában Händel nyer és nem Gershwin, az én mesém is tovább tartott volna.

Avagy virág vagy

Avagy virág vagy

Van egy kedves Karinthy-elbeszélésem. Ha ő írta, mert nem is olvastam, csak a rádióban hallottam, elég régen. Egy néni utazik benne hajóval a fővárosba, és az úton elmeséli az egyik utastársának, hogy nem először jár Pesten, lánykorában is volt itt. A hajón megismerkedett egy fiatalemberrel, akinek nagyon megtetszett, de hát őt várták, elbúcsúztak a kikötőben. A fiatalember meg mondta, hogy jöjjön vissza, itt fogom várni, itt, ezen a szent helyen. Azóta elszálltak az évek, a néni férjhez ment, gyerekei és unokái is lettek, de most visszajön az emlékek helyére, megnézni, mi történt az évtizedek alatt, várja-e még az a fiatalember. Uramisten! Ott van! Tényleg ott áll, és integet. 

A parton épp március 15-ét ünnepelnek, és a szónok ott tart, hogy "eljöttünk hozzád, Petőfi Sándor, hogy tanuljunk a te kitartásodból és állhatatosságodból".petofi_1.jpg

Nem áltatom magam, tudom, hogy azé Petőfi, vagy legalábbis a Petőfi-szobor, aki előbb ébred, azért áll ki Petőfi szobra, aki megmássza, és ha nagyon ábrándos akartam volna lenni, akkor se hagyott volna az élet, hiszen amikor ott voltam, épp egy levitézlett politikus helyezte el a virágokat a szobor lábánál, és milyen a véletlen, épp egy fotós is volt vele, hogy megörökítse az eseményt. De mégis mennyire jó a mindenkori magyar ifjúságnak, hogy van egy védőszentje, talán védi is, de az biztos, hogy időnként a fenekébe rúg, hogy őt nem a virágok izgatják, hanem a gyümölcs. 

Királyok voltak

Királyok voltak

ali-foreman.jpg

Meghalt egy bokszoló, Marvin Hagler, aki látta valaha a Hagler–Hearns meccset, az nem nagyon tudja elfelejteni. Meghalt egy filmrendező, Leon Gast, aki filmet forgatott a valaha volt legnagyobb, legfontosabb, legérdekesebb, legmeghökkentőbb boksz eseményről, az Ali–Foreman mérkőzésről.

Vagyis ez volna a lényeg, ez minden volt, nem csak vagy éppen nem a szokásos két nagy, benga állat üti egymást összeesésig. Leon Gast maga is bokszolt fiatalkorában, persze, hogy érdekelte a Zairében tartott esemény, ahogy érdekelt még egymilliárd embert a Földön, pedig nem látszott nagyon bonyolultnak a képlet. Ali a sokat dumáló, zseniális lábmunkájú, félelmetes gyorsaságú csodalény már 32 éves volt 1974-ben. 32 az nem nagyon sok a nehézsúlyban, Foreman maga, ugye, még 45 évesen is világbajnok tudott lenni, de Ali 1974-ben már kissé megkopott, már volt rajta némi felesleg, nem volt olyan gyors, mint korábban. És jött ellene valaki, aki 40 meccsen mindenkit megvert, 37-et kiütéssel. Aki fiatalabb nála, nagyobb nála, erősebb nála.

Leon Gast elérte, hogy forgathat az eseményen, de leginkább az volt a terv, hogy a meccs mellé szervezett háromnapos popfesztiválon forgat, és ebbe vágja majd be a meccs nagy pillanatait.

Csakhogy a meccs elmaradt. Foreman edzés közben megsérült, össze kellett varrni a homlokát, így nem lehet kiállni. Halasztottak. A fesztivál lement nélkülük. A stábok csomagoltak, Gast ott maradt, figyelte a fejleményeket. Ali nyilatkozott és nyilatkozott, hogy így üti agyon Foremant, úgy szalad majd körbe-körbe a ringben, Foreman hiába fiatalabb, nem fogja utolérni. Foreman nem nyilatkozott, csak edzett és edzett. Lyukat vert a homokzsákba, de nem csak képletesen, hanem a szó valódi értelmében, ahogy ezeket a kaszáló bal-jobbokat bevitte, azt még nézni is ijesztő volt. Mi lesz, ha ott egy igazi ember igazi hasa lesz?

A többi, mondhatni, közismert és legendás. Ali csak mondta, hogy mennyit fog ugrabugrálni a ringben, valójában egyáltalán nem táncolt, nem is menekült, csak behúzódott a kötelek mellé, és védekezett. A sarokból ordítottak vele, hogy mozogjon, ne álljon le, mert agyonverik, de ő csak ment a maga feje után. Aki már próbált bokszolni, az tudja, hogy ütni majdnem ugyanolyan fárasztó, mint ütéseket kapni, és itt is így volt. Foreman a nyolcadik menetre teljesen kifáradt, szinte tántorgott a ringben, Ali pedig indított egy bal-jobb kombinációt. Foreman a hátára esett, és nem tudott már fölállni.

Soha nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. A boksz az, ahol, ha nem csalnak, vesztegetnek, megbeszélnek, akkor az igazság győz, az erősebb megveri a gyengébbet. Itt meg a ravaszság győzött, a türelem, a laza szorítókötelek, amik fölött Ali eléggé hátra tudott hajolni, hogy viszonylag kevés ütés érje a fejét.

Azért egy másodperc egyre fontosabbá válik, ha újra nézem a meccset. Amikor Ali a földre küldi Foremant, van egy pillanat, amikor az ellenfele már elindul lefelé, de még lábon áll, még üthető. Ali meg is indítaná a jobbot, aztán látja, hogy már nem kell, már ennyi is elég volt neki, már vége. És visszafogja a kezét, csak azért nem üt, mert megteheti.

ali-foreman3.jpg

Leon Gastra visszatérve, a meccs lement, és neki mindene megvolt, csak pénze nem. Ki kellett volna fizetni a stábot, megvágni a filmet, bemutatni, örülni. De miből? Próbált mindenféle módon pénzt szerezni, a mindenfélében még a kábítószer csempészet is benne volt, de nem volt szerencséje, a marihuánát szállító repülőgép landolásnál balesetet szenvedett, és fűvel szórta be a reptér melletti domboldalt. Huszonkét évbe telt, amíg a hiphopos Wyclef Jean épp abban a stúdióba ment, ahol Gast nézte a filmjét, és tetszett neki. Annyira tetszett, hogy pénzt is adott, zenét is. A film elkészült, Amikor királyok voltunk lett a címe, 1997-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart is megkapta. Ali meghalt Parkinsonban. Gast most Alzheimerben. Veszélyes szakma.

Vasnyakkendő

Vasnyakkendő

vas_istva_n.jpg

Az Egy szerelem három éjszakáját adta valamikor a tévé, hát… Persze, nem illik igazán és szívből hápogni, mert annyira rossz volt a hangminőség, hogy nem lehetett végignézni, vagy legalábbis nekem nem sikerült. De azért nem hinném, hogy megjavult volna a film az idők során, túl sokat akart belepakolni a rendező Révész György, miközben épp az a darab lényege, hogy túl sok van benne, hogy musical nyelven tud beszélni a munkaszolgálatról, költői nyomorról, az elvett ifjúságról, elvett életről. Ha valami korszerűtlenné vált benne, az épp ez, a szöveg, amely köznapi akar lenni, és azt mondják, „örülj, amíg a főítész levág”. Amikor ezt először olvastam vagy hallottam, nem is értettem, mit jelent az, hogy levág valakit a főítész, kivégzésjellege van. Akkoriban talán azt mondták, hogy a kritika lehúzza a szerzőt, ami jó kifejezés, mert jelzi, hogy a kritikus lentről néz, odahúzza az alkotót, ahol ő van. Ma, ha jól sejtem, a kritikus fikázik vagy fejbe rúg, de lehet, hogy ez is túlhaladott nyelvi állapot.

De nem is erről akarok beszélni, hanem a dalszövegek szerzőjéről, Vas Istvánról. Vagyis nem róla, csak a nyakkendőjéről. Vannak képek Vas Istvánról, amelyeken csokornyakkendőt hord, vagy átlagos, lógó formátumot, de, legalábbis az idős kori képein, ha van kravátlija, akkor az tényleg valahogy kravátli, nincs csomó az ádámcsutka alatt, csak olyan szabad selyem. És nem tudom, mi a trükk. Csináltatott magának külön ilyen darabokat, vagy egyszerűen nem fűzte be a felső szálat a bog alá, attól marad az egész olyan lazán, szabadon. És ez vajon jelent valamit, apró szabadságharc, ha már nyakkendő, legyen ilyen, vagy semmit, így tetszett neki?

süti beállítások módosítása