Soha véget nem érő könyv Ross Kingtől A firenzei könyvárus, de, persze, a szó jó értelmében. Csak egy példa, a 20. oldalon (összesen 400 fölötti a lapszám, jegyzetek nélkül) megjelenik egy bíboros, Giuliano Cesarini, aki fölkarolná a majdani könyvkereskedőt, fedezné tanulmányai minden költségét, ha papnak áll. A kereskedő (Vespasiano da Bisticci) kér egy kis gondolkodási időt, aztán dönt: nem akar pap lenni. A bíboros fájó szívvel tudomásul vette Vespasiano döntését, ám ennek ellenére is fölajánlotta, hogy ha bármiben segítségére lehet a fiatalembernek, rajta nem fog múlni. Sajnos, teszi hozzá Ross King, a bíboros nem tudta beváltani az ígéretét, mert néhány év múlva elesett egy törökök ellen vívott csatában, Kelet-Bulgáriában.

Na, várjunk csak. Kelet-Bulgária? Akkor ez alighanem a várnai csata lehetett, szóval mi is erősen érintettek vagyunk az eseményekben. És valóban. Cesarini bíboros Várnában esett el november 10-én, a holtteste nem is került elő. Ha az ember utánanéz, akkor kiderül, hogy maga Cesarini nem is véletlenül keveredett Kelet-Bulgáriába, mondhatni, igen nagy szerepe volt a csata bekövetkeztében. Mert a várnai csatát éppenséggel meg is lehetett volna úszni, abban az évben, júniusban megkötötték a drinápolyi békét, a szultán a Koránra, a magyar király a Bibliára esküdött, hogy tíz évig békén hagyják egymást. Erre jött Cesarini bíboros, aki tudta, hogy Anatóliában felkelés tört ki, most kell megütni a törököt, hajrá, Hunyadi. Hajrá Ulászló. (Ez is mennyire érdekes dolog, hogy magyarul van egy név, amelyet a jelek szerint kizárólag királyok viselnek, én legalábbis soha nem találkoztam, nem is hallottam Ulászló keresztnevű emberről.) Cesarini pápai felmentést adott az eskü alól – utólag ezt alighanem megbánta.

Mire Várnához értek, az anatóliai felkelést leverték, a törökök létszámbeli fölényben voltak, a magyaroknál meg kicsit sokan voltak hadvezérek. Cesarini bíboros azt javasolta, hogy maradjanak a huszita harci szekerek mögött (ő maga egyébként ott volt 1415-ban, ahol Husz Jánost megégették), és őröljék föl az ellent. Hunyadi ennél kreatívabban állt a helyzethez, szétzúzni a szárnyakat, aztán nekimenni a középen állomásozó janicsároknak. Hogy így megnyerhető lett volna esetleg a csata, az nem derült ki, mint tudjuk, a király maga próbálta meg ötszáz lovassal megverni a janicsárokat, akik nem hagyták magukat, levágták a koronás főt, a csata elveszett.  

Addigra már Cesarini bíboros halott volt, a jobb szárnyon zajló harcokban a vezetők taktikai hibát követtek el, túl hamar kezdték el üldözni a törököket, és a felbomlott sorokat az ellen szétverte.

És ez csak a huszadik oldal, ott is csak egy mondat.

Szeptember 10-én közvetítik a Covent Gardenből a Figaro házasságát, és a gróf szerepét Huw Montague Rendall fogja énekelni. Huw Montague Rendall ifjú bariton-csillag, egyre sikeresebb a világban, már szerződést kötött vele az Erato, ebben az időben, amikor tényleg ritka, hogy a lemeztársaságok valakit le akarnának kötni magukhoz, annyira rosszul mennek az eladások. Azért ez valaki.

De várjunk csak. Huw is és Montague is, azért ez nem lehet véletlen. Akkor ez a fiú már járt Magyarországon, csak nem tudott róla. Valószínűleg nem tudott még semmiről. 1991-ben a Fesztiválzenekar Mozart Idomeneo című operáját játszotta a Zeneakadémián, egymás után mondtak le az énekesek, de csodálatos módon mégis sikerült megmenteni az előadást. És épp Huw Montague Rendall két vezetéknevének a segítségével: az utolsó utáni pillanatban beugrott Diana Montague és David Rendall. Az előbbi mezzoszoprán, az utóbbi tenor. Azért voltak szabadok, mert mindössze két hónappal volt Diana Montague a szülés után, a gyereket nem is tudták kire bízni, hozták magukkal. Csak hát a kéthónaposnak nem volt még útlevele, ott rostokoltak a repülőtéren, amíg valahogy mégis sikerült megoldani a beléptetést.

Az ember erről persze semmit sem tudott, de az angol énekesnők iránti rajongásom (mára azért ez valamelyest mérséklődött) által vezetve rájuk kopogtam az előadás után a zenekari öltözőben, jaj, nagyon szép volt, jaj, gratulálok, jaj… Ez a kicsike gyerek az önöké? Hogy hívják? Huw. Csinálhatok egy fényképet? Persze.

Megcsináltam, aláírattam, még csak nem is nagyon kellett keresgélnem harminchárom év után, ez az. Persze, hogy az aláírás mennyire hiteles rajta, azt majd megnézem, ha személyesen is erre jár. Addig meg találkozunk a moziban.  

Tulajdonképpen szép tőlük, bár nem tudom, mire számítottak. 3 – 7 – 30. Ennyi év telt el a Beverly Hills-i zsaru folytatásai között, ha valami megnyugtató van, az a következő rész meglehetős távolsága, de másban nem is nagyon reménykedhetett az ember. Volt egy jó első rész, egy rosszabb második rész, egy még annál is rosszabb harmadik, most meg Netflixen egy reménytelen helyzetből nem is nyerő negyedik. Megvénültek a főhősök, mindenki olyan nagydarabbá vált, az új szereplőket leszámítva, és még irigyelhetjük is őket, hogy mennyien megvannak még a régiek közül, mert Judge Reinhold (vagyis Rosewood felügyelő) hangja eredetileg Kaszás Attila volt. Mintha a forgatókönyvet is úgy írták volna, hogy aggkori demenciában szenvedők is megértsék, a rolexes zsaru a rossz ember. Ezzel az erővel egy cédulát is ragaszthattak volna rá: bad guy.  

Unalmas is, lassú is, el is tűnt mögüle a világ, hiszen az már nem járható, hogy jön egy nagypofájú, csúnyán beszélő rendőr északról, és rendet tesz délen. Észak és dél megvan, de ma már a bentlakó Beverly Hills-i rendőrök is épp olyan rondán beszélnek, mint a vendégek.

Vagy lehet, hogy ez a tanulság? Megvénülünk, meglassulunk, de azért még ellenállhatunk az f, p, b betűs szavaknak.

Pihent agyú ostobaságokon tűnődtem, most épp azon, hogy vajon a karmesterség és a bajusz miért egymás ellenségei. Szakállas karmesterek vannak, Ernest Ansermet, Kertész István, Riccardo Chailly, Alberto Erede, de bajuszosak? Leszámítva az elég jelentős kivételt, Arturo Toscaninit.

És akkor eszembe jutott Lehel György. Neki is volt  bajusza, nem mindig, de egy időben határozottan bajuszos karmester volt, ritka példány. De hogy hová lett? Miért csak így jut az eszembe, mint bajuszos karmester? Próbáltam késői pótlásként meghallgatni vele valami lemezt, egy barokk zenei album akadt a kezembe, a borítója elég jól kifejezi a színvonalat: Handel Tüzijáték-zenéje van rajta, és a fényképen egy csillagszóró látható.

Tényleg körülbelül így viszonyul az előadás is a műhöz, épp csak egy kicsit hasonlít, lassú, vonszolódó végtelennek tűnő, nagyon közel a kibírhatatlanhoz.

Tudom, nem ez volt Lehel György zenei világa, bár azt akkor sem értem, hogy vajon ez kinek lehetett a zenei világa.

Aztán, szerencsére, eszembe jutott egy harmadik bajuszos karmester is, Adrian Boult, így a kézirat itt megszak…

Nem megy ki a fejemből egy Koncz Zsuzsa-dal, jó régi, ez még, ha jól tudom, a legelső lemezéről való. Megzenésített vers, A. A. Milne a szövegíró, Devecseri Gábor a fordító, a zeneszerző meg Bródy János.

Az a ritka eset, amikor egy popdal mégis hozzátesz valamit a vershez, nemcsak énekelhetővé és könnyebben rögzülővé teszi, de van valami, ami eltűnt a fordítás során. Talán nem is ott. Milne verse The Wind on the Hill derűs gyerekvers az élet nagy kérdéseiről, most éppen arról, hogy honnét és hová. Nem az ember, csak a szél. Egyszerű szóhasználat, tényleg ahogy egy hatéves fogalmazna. Devecseri mégis felnőtt ember, már azt mondja, hogy „az ég peremén”, az egészet valami furcsa nosztalgia járja át, ami éppenséggel nem baj, főleg úgy nem, hogy ezt a nosztalgiát és szomorúságot átveszi a dallam is, szomorkás pöntyögés lesz belőle, de jobban érti az ember, hogy miért nem tud szabadulni tőle.

Meg a szomorú tapasztalat: hogy hová megyünk, azt még csak-csak látjuk, de hogy honnét és miért…?

Voltaképpen azért mesélem az egészet, mert ha nem is hatévesen, de mégis ifjan egy hasonló kérdés foglalkoztatott, és valójában még most sem tudom a választ. Tanultuk történelemórán a népvándorlások korát, hogy jönnek-jönnek keletről az újabb és újabb törzsek és népek, hunok és magyarok, besenyők, kunok, mongolok, és tolják az előttük ott lévő népeket nyugat felé. Aztán ezek a népek vagy beolvadnak, vagy letelepednek, eltűnnek vagy megmaradnak, ezt értem. De honnét jönnek? Mintha volna keleten, a Csendes-óceánban valami nehezen kimerülő emberbánya, mindig van utánpótlás, valami harcias társaság, amelyik űzi-hajtja a korábban ott lévőt. Ez utóbbi pedig nem száll szembe velük, hanem menekül nyugat felé.

Nem is tudom, mi a tanulság. Magyar vagy angol gyereknek jobb lenni?

Női combóval jött a Müpába Dee Dee Bridgewater, ami manap (ezt a szót Babitstól szedtem) nyilván jelent valamit, pláne ha a zenekar neve az, hogy We Exist!, és ha mondja, elhiszem neki, hogy nem olyan könnyű ma se feketének, se nőnek lenni Amerikában. Kérdés, mikor volt könnyű.

Mindegy. Mintha ez leginkább neki lett volna fontos, a műsor összeállításakor, hogy mi is a közös mondanivaló a dalokban. Nekem a dalok voltak fontosak, nem, még azok sem, Dee Dee Bridgewater volt fontos, hogy mit is csinál, hogy bírja. Jól bírja, nagyon jól. A hangján nem fogott az idő, ő maga meg rendületlenül érdekes, akkor is érdekes volna, ha elment volna a hangja, mégis három szerény hölgy mellé megérkezik egy buddhista hosszútávfutó, mesél, énekel, van. És keményen dolgozik is, hogy öröm legyen a ránk váró másfél óra, oldja az eleinte kicsit fagyottnak ható közönséget, hogy a végén csak boldogan álljunk föl, és köszönjük, hogy itt lehettünk. Azt is játssza, hogy nagy idők tanúja, egyrészt azért, mert tényleg az, mesél emberekről, szövegírókról, szerzőkről és egyéb zenészekről, akik már nem élnek, de szia Wayne, gondolunk rád, szeretünk. Dee Dee Bridgewater szöveget írt a dallamára, és akkor most el is énekli. Szia, Chick, ez már a koncert legvége, hiányzol, és akkor a Spain, az is szöveges változatban.

Azt nem mondja, hogy a Spain első fele mégis Rodrigo és az Aranjuez concerto. Az is furcsa egyébként, hogy a My Favourite Things nála John Coltrane-szerzemény, még ha tényleg hozzá is fűződik a leghíresebb feldolgozás, de az eredeti mégis egy musical, A muzsika hangja, Rodgers and Hammerstein.

Nem szívesen vagyok kicsinyes, de néha fehér férfinak sem könnyű lenni.   

Most, hogy a Kevin utónevű emberek olyan fontos szerepet játszottak az elmúlt héten mind sport, mind kulturális vonatkozásban, elkezdett foglalkoztatni, hogy ki is ez a Szent Kevin. Ha van egyáltalán olyan, bár magyar névként a Kevin egy kicsit bohém dolognak tűnik, vagy legalábbis azt sejti az ember, hogy a szülők sokat nézték a karácsonyi filmkínálatot, pontosabban a Reszkessetek, betörők! című filmet. Egy kicsit erre utalt Hajdú B. István is, amikor Keviiiiiin!!! kiáltásban tört ki a magyar válogatott gólja után.  

Persze, amerikai színészben könnyebb Kevineket találni, Kevin Costner mellett eszembe jut Kevin Spacey, Kevin Bacon, Kevin Kline, mélyebbek a kevinista hagyományok.

Nem véletlen, Glendalough-i Szent Kevin írországi szent volt, és a legenda szerint százhúsz évig élt, 498-tól 618-ig. Apátságot alapított Glendalough-ban, az ma is áll, a többi cselekedete az időtávolságnak megfelelően elég homályos és bizonytalan, de van egy történet vele, ami ebből a távolságból is szívet melengető. Egy ízben kezét széttárva imádkozott, és amikor befejezte az imát, azt látta, hogy a tenyerébe egy feketerigó telepedett, nemcsak fészket vert, de már tojásokat is rakott. Szent Kevin, hogy ne zavarja a madarat, úgy maradt, nyitott tenyérrel, megvárta, amíg kikelnek a tojások, szárnyra kelnek a fiókák, és csak ezután folytatta a megszokott életét.  

Áldd meg az állatokat és a Kevineket.  

Úgy kezdődött, hogy találtam egy kazettát, aminek az oldalára vastag filccel az volt ráírva, hogy 87.IX.7., amiből látszik, hogy akkor még lehetett harcolni az arab számok ellen vagy a római számok védelmében. Mára a dátumozás már elesett, ha a római számokkal vagyunk. Aztán, nagyon halványan el lehetett még olvasni, hogy Kocsis Zoltán koncertje a Budapesti Kongresszusi Központban, és tényleg az is van rajta. A szünet utáni rész könnyű, Schubert B-dúr szonáta, persze egészen-egészen más, mint ahogyan később játszotta, nagyon próbálja visszafogni magát a tempókat illetően, mintha folyton önnön kezére csapna játék közben, hová sietsz. Aztán végre lehet sietni, akkor aztán tényleg siet.

Az első rész bonyolultabb, John Cage művei. Ez nem az a híres koncert, amelyiken tálba öntött vizet fújt a művész szívószállal, és valaki bekiabált, hogy ne bohóckodj, de érezhető a közönség ellenállása.

Azóta Cage csatát nyert, talán annyira, hogy nem is érezhető az eladási számokban nagy különbség közte és Schubert között, amit persze úgy is értelmezhetünk, hogy Schubert is csatát vesztett, vagy leginkább a CD és egyéb fizikai hanghordozók állnak gyengécskén, de akárhogy is van, itt egy új Cage-lemez. Nem ugyanazok a művek szólalnak meg rajta, amelyeket Kocsis játszott, így azt a kérdést nem lehet megnyugtatóan tisztázni, hogy kell-e Kocsis színvonalú zenei előadó tehetség Cage műveihez. Valami biztosan kell, leginkább ritmus.

Preparált zongorán játszik Bertrand Chamayou, de azon nem kell gondolkodni, hogy maga a preparátor mennyire részese az előadásnak, mert ő maga preparált, természetesen a szerző utasításainak megfelelően. Nyilván ebben azért sok lehetőség van, ki mit tart a puszta megszólalásban a szerző szándékának, mennyi radírtól, milyen csavartól és filcdarabtól szól úgy a hangszer, ahogy kell. Az is biztos, hogy ezt a zenét nem lehet csak úgy hallgatni, fölteszem, és járok-kelek a lakásban, ahhoz túl intenzív és egyáltalán nem hagyja békén a hallgatót. Koncerten azért mindez úgy hangzott el, hogy Chamayou négy különbözően preparált zongorán játszott, és a négy hangszer által képzett térben volt egy táncos. Ja, úgy könnyű, de nem is könnyű és nem is szerzőellenes, Cage a darabokat kísérőzenének írta, táncosoknak.

Egy lemeznyi anyag egyben nekem mindenképpen sok. Akárhol kezdek bele, mindig nagyon érdekes, a zongorát el is felejti az ember, inkább keleti zenét hall, vagy esetleg azt, hogy az Allegro barbarót hogyan próbálja egy gamelán zenekar a maga képére formálni, de mindig elfáradok menet közben, jó, értem, nem értem, érdekel, tetszik. De mikor jön már a Schubert?

Nincs benne. Mármint Kevin Costner feneke nem látható a Horizontban, ami azért nagy könnyebbség, de nem nagy meglepetés. Hetven felé az ember talán mégsem mutatja olyan szívesen a tomporát, mint élete virágjában, amikor még farkasokkal táncolt.

Látszólag mellékes dolog, de nem, mert látni belőle, hogy mennyit tanult Kevin Costner az első filmje óta, amikor még igazi, szépfiú színészként ő is bele volt esve magába, és azt gondolta, nincs is szebb és kifejezőbb dolog a filmvásznon, mint az ő arca különböző bajuszok mögött. Vagy a másik fele, bajusz nélkül.

Nincs fenék, van film. Eleinte Costner sincs, onnét tudjuk, hogy befelé futunk az erdőbe, hogy telnek az egyébként nem nagyon hosszú percek, és a hivatalos főszereplő még nincs sehol. Már mások lelőttek másokat, földet mérnek, apacsok jönnek, és ő még nem lovagolt be a képbe. Tényleg csodálatos, és nyilván zavarba is jön tőle az ember, már hogy ennyi előítélet van benne, nem hitte volna, hogy ez a szeretve tisztelt, vagy tisztelve sem szeretett színész így át tudja fogni ezt az anyagot, elindulnak a párhuzamosan futó szálak, és még csak ő tudja, hogy valahol össze fognak futni, és egy történetet fognak alkotni, de attól még a néző sem unja el magát. Majd minden kiderül.

Voltaképpen ez a film vége is, három óra múlva, majd minden kiderül, nagy előzetesbe futunk bele, új arcok jelennek meg, Giovanni Ribisi néz ki hosszan egy ablakon, csak a stáblistából derül ki, hogy ő lesz Pickering, aki mindenről tehet, aki eladja az apacsok földjét a telepeseknek, sok vér áztatta a földet miatta, és, ahogy nézem, még több is fogja.

Ez hát a mozi válasza a sorozatokra. Mozisorozat, egyszerre mini és maxi, úgy értem, csak négy részből áll, de a részek maguk három órán felüliek. Ősszel jön a második rész, jövőre a harmadik-negyedik. Wagnernek bejött. Nem állítom, hogy a Horizont jobb, mint a Ring, de legalább nem énekelnek benne.

Nem építem a saját emlékművem – mondta Székely András tíz éve egy interjúban Mikes Évának, és most, a halálhírét hallva az ember csak bólogat. Tényleg nem építette. Nyilván nem is megfelelő foglalkozást választotta hozzá, zenetörténész és zenei rendező, nem a legemlékműépítőbb foglalkozások. Ámbár, ámbár.

Persze, az ember nem tudja pontosan, mit is csinál a zenei rendező, de ha azt, amit külföldön a producer a lemezfelvételeknél, akkor azért vannak, akikről meg szokás emlékezni. Walter Legge mégis legendás név, idén meg a Decca emlékezett meg egy szép doboznyi CD-vel John Culshaw-ról, aki száz éve született. Székely András sem volt messze a száztól, öt év kellett volna még hozzá.

Azt szokták mondani, hogy a hegedűs hegedűn, a zongorista zongorán játszik, karmester meg az egész zenekaron. Hozzájuk képest a zenei rendező, ha jól gondolom, a karmesteren játszik, vagy a hegedűsön, zongoristán, még egy akarat, még egy elképzelés, hogy minek is kellene megszólalnia, még egy döntés, hogy a lehetségesek közül melyik lesz legjobb pillanat, a megőrzendő. Kivételes esetektől eltekintve senki nem beszél róluk, megállunk az előadónál, hogy az mekkora zseni, vagy hogy de rosszul választották ki az énekeseket. Csendestárs. Tényleg csendes, egy hangot sem játszik, tényleg társ, nem engedi haza a művészt, amíg maradt benne valami kifacsarható.

Hogyan emlékezzen meg az ember valakiről, akiről nem tud semmit, de az a benyomása, hogy sokkal nagyobb hatással volt a kulturális életére, mint gondolta? Meghallgattam tegnap A türelmes Szókratészt (Székely András a Nemzetközi Telemann Társaság elnöke volt egy időben), azt hittem, ez egy vállalás, öt lemez, tíz lemezoldalnyi Telemann, de csak öröm volt vele.