Nyilván minden családban vannak belső hülyeségek, az egyik azt mondja, hogy alma, mire a másiknak azt kell felelnie, hogy ecet, és mindketten tudják, hogy miről van szó. Nálunk az egyik nagybátyámmal közös játékunk volt, hogy ha elhangzott valamilyen beszélgetésben a távirat, akkor felidéztük az ő régi olvasmányélményét: „a táviratban csak egy szó állt: jer!” És röhögtünk, mert, ugye, a jer szinte teljesen kikopott, így majdnem érthetetlenné vált az egyszavas távirat. Kicsit olyan, mint amikor Leacocknál valaki a könyv utolsó oldalán egyetlen szót talál beírva: TCSMSZK. És rögtön tudja, mi a teendő.

Nagybátyám halálával azt gondoltam, hogy ennek vége. Illetve nem is gondoltam rá, csak nem lehetett tovább játszani ezt a játékot. Pláne, hogy azóta a távirat is megszűnt műfajjá vált. Ahogy Virág elvtárs mondta: csapásokat adunk és csapásokat kapunk, de ilyenkor az ember azt érzi, hogy mégis inkább kapunk.

Vagy mégsem. Mert békésen olvasom a Sándor Mátyást, és egyszerre csak Namir, a marokkói nő bemegy a postahivatalba, hogy sürgönyözzön. És a táviratban csak egy szó áll: jer. Na jó, ez modernebb fordítás, itt az van a táviratban, hogy gyere, de ezek szerint nem Jókai volt az ősforrás, ahogy eddig hittem, hanem Verne.

Szia, nagybáty, remélem jól vagy.

Ahogy Schubert temetésén mondta Grillparzer: a zene itt sok értékes kincset bocsát a sírba, de még szebb reményeket. Ki tudja, ami akkor nem volt igaz, talán most sem az.

Talán mégis.

Amikor először láttam Ligeti Andrást, harmincéves volt, karmesternek igen fiatal, és igen felháborodott: Leonard Bernstein zeneakadémiai próbájáról jött ki, és azt mondta, meglehetős fennhangon: gyilkosság Schumann nevében.

Imponált, hogy is ne imponált volna, mást sem vár el az ember, csak határozottságot a karmestertől. Így kell játszani a művet, mert így és csak így van értelme.

Csak hát ezt az élményt nem mindig kapta meg tőle az ember. Pedig tehetségben nem volt hiány, hangszeres művészként is nyerte a versenyeket, egy ideig párhuzamosan futott a hegedűművészi és a karmesteri pálya, aztán maradt a vezénylés. Aztán mintha az sem maradt volna, eltűnt az ismertebb zenekarok éléről. De azt mindig tudta az ember, hogy ez így nincs egészen rendben, ahhoz túl érdekes zenész volt, hogy elvesszen. Vártuk a visszatérést. Néha úgy tűnt, nem is ok nélkül várjuk, nem reménytelen ez az egész, miért is ne lehetne évekre eltűnni, aztán visszatérni. Nem mint főnixmadár, hanem mint harcedzett figura, nem hős, de túl van sok mellékes dolgon, és csak a lényeg marad, arról zenél.  

Nem lehet. Neki legalábbis nem lehetett.    

Nem tudom, ilyenkor átvernek-e bennünket vagy sem. Mindenesetre valami leleplezési vágy azért mocorog a nézőben, kimondani, hogy nincs semmi baj ezzel a Szupernóva című filmmel, szép is, meg nézhető is, de senkinek eszébe nem jutott volna behozni, vagy akár leforgatni, ha nem két szerelmes férfi szerepelne benne. Az egyik regényíró, a másik zongoraművész, bódítják a nézőt a szép és értelmes élet lehetőségével. Vagyis épp az elmúlásával, mert az egyikük Alzheimer-kórban szenved, vagy legalábbis valami hasonlóban, elfelejt ezt-azt, és tudja, hogy hamarosan nemcsak ezt-azt fog elfelejteni, de mindent. Szedi a gyógyszert, de hasztalan. Mi a teendő? Önrendelkezni, amíg van én, vagy végigcsinálni, amikor már nem az én csinálja végig.

A problémát sokan taglalták már, más betegségekkel is, a megoldást úgysem tudja senki. Talán lehetne nagyobb a kedélyhullámzás a film során, a vicces lehetne viccesebb, a szomorú… - nem, az elég szomorú így is.

A film azonban nemcsak abból él meg, hogy ehhez jön még egy homoszexuális vonulat is, angol film, senki nincs a szereplők között fennakadva ezen, hanem mégis két szuperszínésze van. Colin Firth és Stanley Tucci. Még ők sem egyformák, úgy értem, nem azonos emeleten játszanak, Colin Firth azért mégis arcokat vág, Stanley Tucci meg soha, neki csak van arca, ami változik, kicsit vagy nagyon, hirtelen vagy szinte észrevehetetlenül. Végre Tucci is beleöregedett a korába, nem is a korába, hanem a hajállományába, nincs ez a furcsa érzés, hogy milyen szép ember, valaha farmerreklám is volt, csak eltűnt a szőr a fejéről. Eltűnt, hát eltűnt. Ahogy az férfiaknál megesik: kinőtt másutt, karján, hátán, a többit nem is mondom.

Azt hiszem, gyerekkorom óta foglalkoztatott, hogy vajon mi lehet a Sándor Mátyás eredeti címe. Mert ha magyar is a főszereplő, azt azért az ember (gyereke) érezte, hogy olyan nincs. Egy francia regény címében nem lehet három rendes magyar á betű, valami trükknek kell lennie. Nem mintha nagyon megoldhatatlan lett volna a probléma, csak le kellett volna venni a polcról a kötetet, és megnézni a belső oldalon, mi az eredeti cím, de eddig valamiért nem jutottam el. Talán nem volt meg a könyv, az sok mindent megmagyaráz.

Aki tudja a poént, annak nem lesz újdonság: Mathias Sandorf. Hogy az f betű hogy került a név végére, az rejtély. De majdnem mindenkinek más egy kicsit a neve, Torontál Simon például Silas az eredetiben, talán itthon azt gondolták, hogy ilyen név nincs is, pedig azóta az Angyalok és démonok csak hozzászoktatta a kalandregények olvasóit a Silashoz. Boros, a hű szolga eredetileg Borik, Szathmár László az Ladislas Zathmar. És ekkor jön a meglepetés: Sárkány. Nem Dragone, nem Dragon, és nem is valami arabosan hangzó sárkánynév, hanem Sarcany. Pedig ő nem is magyar a történetben, Marokkóból vagy Tunéziából származik. Mintha Verne így akart volna bosszút állni a Verne Gyuláért, hogy dicső és antik nevét legyulázták, barbár méltósággá változtatták.

Vagy ki tudja.

Nem tudom pontosan megmondani az évet, amióta lelkesedek Olga Kernért, de az eseményt igen. A 2001-es Van Cliburn zongoraversenyről készült filmet láttam, ott volt egy orosz kislány, rosszul festett hajjal, törve beszélte az angolt, de beszélte, mert annyira túláradt benne a közlésvágy, annyira tehetséges volt, és játszott, mint a géppuska. De az egész verseny is varázslatos. Az a szokás, hogy a versenyzőket Fort Worth-i családoknál helyezik el, náluk laknak, velük élnek, így a döntőre már az egész egy családi, amerikai őrületté válik, együtt mennek el fellépő ruhát választani, Olga majd kiájul a próbafülkéből, amikor meglátja az árcédulát a kis fekete rongyon, amiben színpadra lépett volna. Nem is abban lép föl, hanem egy pirosban. Rahmanyinovot játszik. Ő nyer. Holtversenyben, két első díjat adnak ki, de ő hozza el az egyiket.

Eltelt húsz év, Olga Kern nemzetközi csillag lett, amerikai állampolgár, hibátlanul beszél angolul. És itt van, Pesten, a Liszt Ferenc Zongoraversenyen. Természetesen nem versenyez, zsűritag. És ha már itt van, koncertet is adott a Zeneakadémián, Rahmanyinov c-moll zongoraversenyét játszotta. És rendben van a ruhája, a hajfestése, minden. Tudja, hogyan kell a ráadásokkal behülyíteni a közönséget, gyorsat, lassút, vicceset, mélyet. Mindent tud.

Csak valahogy az egésznek az értelme marad homályban. Tudom, biztosan nem ideális partner hozzá Keller András és a Concerto Budapest, de valahogy mintha az volna a cél, hogy le legyen zavarva a versenymű. Le is zavarja. Hát jó.

Van abban a Van Cliburn-versenyről készített filmben egy jelenet, amikor Olga Kern azt meséli el, hogy álmában találkozott Rahmanyinovval, de jó, hogy itt vagy, Olga, játsszál valamit. Ő meg eljátszotta a Barcarolle-t, amire Rachmaninov azt mondta, nagyon jó, de a Barcarolle-ban ne használj pedált. Csak egy álom, gondolta, és továbbra is használt pedált, amíg meg nem hallotta a műről készült eredeti Rahmanyinov-felvételt. Tényleg pedál nélkül játszotta.

Az az érzésem, hogy mostanában nem látogatja Rahmanyinov Olga Kernt.  

Gyorséttermeztem a Boráros téren, szép idő, szabad asztal, egy bátor kis veréb oda is szállt rá, és érdeklődve nézte, vehet-e ő is a burgonyából. Venni nem vehet, de kaphat. Odatartottam neki egy csíkot, mire a veréb szinte kolibrivá vált, sűrű szárnycsapásokkal fölemelkedett, húzni kezdte a krumpli egyik végét, én tartottam a másikat, és közben nem is hétköznapi izgalommal figyeltem, hogy kapcsolja össze az étel a kétféle létformánkat, az én nehézkes, nagyfejű emlősségemet az ő könnyedségével. Veréb mondta embernek, hogy nagyfejű.

Persze, azt is tudom, hogy ez csak amolyan városi megindultság, aki a tyúkoknak szórja a tápot, az semmi ilyesmit nem érez, de hát városi vagyok, mit csináljak.

Hiszen épp ez most a lényeg, hogy milyen sokat változtak a városi madarak már az én életemben is. Biztosan vannak, akik ezt figyelik, kutatják, elemzik, de amikor gyerek voltam, a veréb volt az alapvető madárélmény, ahogy csiviteltek a fák a Vörösmarty téren. Aztán a galamb lett az alapmadár, ahogy bicegtették a fejüket a hetes megállójában, megrohanták a morzsaszóró néniket. Varjút akkor csak a külsőbb területeken lehetett látni, a téli lakótelepeken, most meg jönnek egyre beljebb, és megjelentek a szarkák is.

De hát a verebek. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire hiányoztak, amikor jönnek, egyre csak jönnek, mert persze büntetlenül nem lehet egyet etetni, egyszerre ellepik a bokrokat, asztalokat, a szék karfáját, és várják az ételt, adjál, adjál. Adok, adok. Nyilván nem helyes, nem tesz jót a junk food, de egy a sorsunk. 

Nem szorosan, de élvezettel követem a neten a Liszt Zongoraverseny fordulóit, arra biztosan alkalmas a program, hogy az ember egy kicsit jobban megismerje Lisztet. Közben meg arra gondolok, amire ilyenkor illik, hogy van-e ennek értelme, lehet-e versenyeztetni a művészeti tehetséget, hány Picasso ér egy Braque-ot. Vagy fordítva?

Meg, persze, arra is gondolok, hogy vajon fölismerem-e a későbbi győztest, vagy fölismerném-e valakiben a zsenit. Vannak kételyeim. De a zsenifelismerés nehéz is, meg időnként független is a zongorázás eredményétől. Emlékszem még, amikor itthon is megjelent a három legnépszerűbb Beethoven-szonáta Glenn Gould előadásában, az eredeti, Gould által írt kísérőszöveggel. Gould körülbelül azt írta, hogy a névvel ellátott Beethoven-szonáták általában nem különösebben jelentősek a zeneszerző életművében, itt van például az Appassionata, igazán nincs benne semmi különös vagy érdekes, mégis mennyire népszerű. És valóban úgy is játssza a lemezen, hogy ne legyen benne semmi szépség. A szabály alól egy kivétel van, a Mondschein, vagyis a Holdfény-szonáta, az tényleg más, mint a többi, egyedi szerkezet, egyre gyorsuló tempók, újszerű kapcsolat a tételek között, bravó, Beethoven. Aztán eljátssza azt is, és épp oly kibírhatatlan, mint az Appassionata, hiszen a saját elméletét akarja az előadás szolgálni, nemhogy holdfény, de napfény sincs benne, csak dara-dara. Nehéz ám zseninek lenni, annál már csak a zsenit elviselni nehezebb.

Azt hiszem, a világ számára úgy marad meg, mint a Cherbourg-i esernyőkből a fiú. Pedig a legjobb film, amiben szerepelt Nino Castelnuovo, az feltehetően a Rocco és fivérei, a legtöbben pedig feltehetőleg Az angol betegben látták – bár valószínűleg nem tudták, hogy őt látják. Egyedül az olaszok gondolnak rá másképp, hogy milyen fantasztikus Renzo volt A jegyesek tévésorozat-változatában. Mondhatni, vannak ilyen peches színészkarrierek, mindig valaki feltűnőbb az embernél, Catherine Deneuve, Alain Delon vagy Ralph Fiennes – azért nem kell őt sajnálni. Meg hát milyen filmek ezek? Mintha kilépnének a józan megítélhetőség kereteiből. Minghelláról is mindig azt gondolom, hogy a legfejlettebb szépérzékkel megáldott giccsrendező Zeffirelli mellett, A Cherbourg-i esernyők is milyen izé dolog, a fejhangon éneklő Deneuve-vel, meg ezekkel a dalolt párbeszédekkel, hogy: milyen benzin legyen, szuper. Aztán mégis ott maradnak az emberben. Hogy hol, az sem világos, szívben, lélekben, zsigerekben. Biztos nem az agyban.

Töri a fejét az ember, hogy mi is a jó város, az, amelyik mindig ugyanaz, vagy az, amelyik folyton változik. Hol ez, hol az. Akár Budapest, aki még mindig keresgéli magát, mikor volt még utoljára önmaga. Velence, ahová beépíthetnek akármit, azért mégis ugyanaz marad, mint a 17. században. Párizst viszont nem lehet öt percre magára hagyni, mert mindjárt történik valami. Valami szörnyű, leég a Notre-Dame. Vagy valami jó. Jön egy Michel Laclotte nevű művészettörténész, és levezényli, hogy a használaton kívüli Orsay pályaudvarból múzeum legyen. De ez csak a bemelegítő meccs volt, gondolom, senkinek nem volt igazi kifogása sem a múzeum, sem a pályaudvar megőrzése ellen, a Musée d’Orsay népszerű lett, az óra előtt minden hülye turista lefényképezi magát.

Természetesen Michel Laclotte volt az Orsay első igazgatója, de nem maradt sokáig a székben – vagányabb tervei voltak. A Louvre. Ahol minden évben növekedett a látogatószám, pedig már az akkori állapotok szerint sem volt képes befogadni a rengeteg vendéget. Vagy szét kell dobni a gyűjteményt, vagy meg kell teremteni a mai múzeumot, föld alá vinni bizonyos részeit, új bejáratot nyitni, és főleg: a piramis. A párizsiak ájuldoztak, hogy őrültség és stílustalanság, Laclotte kitartott I. M. Pei terve mellett. Néha nem baj, ha a múzeum igazgatójának merész és jó ízlése van: a Louvre ma sokkal jobb hely, mint amikor először jártam ott. És még féleszű regényírók is azt mondják, hogy ott van elrejtve a Szent Grál. Vagy Rosslynban? Ezt már tényleg elfelejtettem.

Csak azért mesélem mindezt, mert augusztusban meghalt Michel Laclotte, 92 éves korában. Érdekes lehet azért úgy nézni Párizsra, hogy „az én városom”.

Abebe Bikilát néztem a római olimpián, legendás maratonfutás volt. Persze, az ember nem tudja, hogy mennyit ködösítettek (és ha sokat, akkor miért), de a történet szerint Bikila (vagy Abebe) Hailé Szelasszié testőrségéhez tartozott, és 1956-ban, huszonnégy évesen, a melbourne-i olimpiát nézve kapott kedvet a sporthoz. Elkezdett hát futni, mégis az a legkevésbé eszközigényes sportág, és kiderült, hogy van tehetsége a hosszútávhoz. Így aztán elindult Rómában, élete negyedik versenyén. Mezítláb. Azt mondta, egyik cipő sem volt elég kényelmes.

Nem tudom, cipő nélkül kényelmes volt-e, én elszörnyedve néztem, hogy az út a Via Appián vezet, kockaköveken kellett csattogni, de Abebe nem izgatta magát különösebben, szép lassan leszakította a többieket, míg ketten maradtak, aztán még egy kicsit belehúzott, huszonöt másodpercet vert a második helyezettre. Még csak el sem fáradt, bírt volna újabb 15 kilométert.

A folytatás is szép (egy darabig) otthon nemzeti hős lett, kapott egy bogárhátú Volkswagent, sofőrrel, mert vezetni még nem tudott, négy év múlva újra indult az olimpián Tokióban, ezúttal cipőben (el lehet képzelni, mennyit harcoltak a sportszergyártók, hogy ők adhassák Abebére a terméket), és cipőben sem volt rossz, ezúttal négy percet vert a második helyezettre. Bő ötöt az ötödikre, ami azért érdekes, mert ő magyar volt, Sütő József.

Mindegy, nem Abebe Bikila életét akarom elmesélni, csak a római versenyt, ami nagyon hangulatos volt, mert a hőség miatt későn indították, a befutó éjszaka volt, katonák tartották a fáklyákat a futóknak. De ha a filmet nézi az ember, ámul. Akár tegnap is filmezhették volna. Róma belvárosa, ha egyáltalán lehet így nevezni ezt a részt, semmit sem változott, ugyanott van a Capitolium, ugyanott ül a lován Marcus Aurelius (rendben, ez már csak a másolat) ugyanott a Colosseum, a Circus maximus, a Konstantin diadalív, ahol a befutó volt.

Csak egy változott, bizonyos szempontból pont a lényeg. Az axumi oszlopokat visszavitték Etiópiába. De addigra már Abebe Bikila nem élt.