Egyszer biztosan földolgozza valaki a hanglemezek zenére, a zeneszerzésre gyakorolt hatását, vagy, ki tudja, talán már föl is dolgozta, hiszen elég kézenfekvő téma. Nem csak az olyan, talán nem is biztos, hogy igaz mesékre gondolok, mint hogy Puccini azért írta volna a tenoráriákat két perc közeli hosszúságra, hogy Caruso azokat szépen föl tudja énekelni a 78-as fordulatszámú korongok egyik oldalára. De itt van például Philip Glass, akinek az édesapja lemezeket árult, és a kevésbé fogyó zeneműveket szépen hazavitte, hadd játsszon velük a gyerek. Így alakult volna ki Glass zenei ízlése, a kései Beethoven vonósnégyesektől Bartókig és Sosztakovicsig. Valószínűleg ez is inkább csak jó sztori, bár ki tudja, valakinek talán épp most formálódik az ízlése az ő eladatlan lemezein. 

Valami személyes kalandom nekem is volt Philip Glass-szal, nevetséges is, meg talán komoly. Akkor még nem volt nyolcvanéves, talán még hetven sem, interjút kellett vele készíteni a TV3 számára. A Zeneakadémia művészszobájában várt ránk, a szokásos pepecselés egy kicsit idegesítette, de hát kit nem. Lámpák, kamera, itt legyen a szék. Közben szép lassan elkomorodott, keresztbe tette a lábát, megcsodáltam csodás, puhának látszó, hernyótalpas bakancsát, igazi amerikai művészszerkó. Valahogy becsomagolta magát, keresztbe tette a zakóját, ült, mint valami rosszkedvű varjú, lehetett sejteni, hogy nem most alakul ki az örök barátság közöttünk.

És tényleg nem. Kurtán válaszolt, tőmondatokban, setét homlokkal. Oké, gondoltam, én sem vagyok annyira oda érted, ha hülye vagy, én még hülyébb. Végül is ez csak egy ajánlóműsorba lesz, kétperces anyag, nekem ennyi is elég. Mondtam, hogy köszönöm, végeztünk, egy élmény volt. 

Furcsa módon ettől valahogy életre kelt. Már minden mindegy volt, világítás, kamera kikapcsolt, de ő érezte, hogy itt valakit nem győzött meg a művészetéről, és odajött a zongorához, elkezdte magyarázni a zenéjét, a kompozíciós módszerét, miért úgy és miért az. Egy pillanat alatt ledobta ezt a sorsverte fazonját, és nyilvánvalóan már nem a tévének és a szélesebb nyilvánosságnak beszélt, hiszen egyértelmű volt, hogy nem veszi senki a szavait. Egyszerűen csak meg akarta győzni a hallgatóságot, azt az egy embert, aki ott volt, hogy oka és értelme van a hangjegyeinek. Olyan szempontból persze fölösleges volt, hogy ma már azt sem tudom, melyik darabról beszélt, azt meg végképp nem, hogy mit mondott. De a gesztus megmaradt. 

Valaha megláttam ezt a képet, és csak annyit szerettem volna, de rögtön, hogy valami közöm legyen ahhoz, aki a képen van. A szép antilop-szeméhez, a magabiztosságához, nyugalmához. Túl sok lehetőség nem volt rá, Eric Dolphy meghalt abban az évben, amikor születtem, de lemezek maradtak utána, bőven. Egy kis időbe beletelt, amíg rájöttem, hogy a hangszer, amit a vállán tart, nem nagybőgő, hanem basszusklarinét, de utána már jó irányban keresgéltem. 

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy néha a kép visz közelebb a zenéhez. Ha jó a kép. 

Ez éppen jó kép, Chuck Stewart készítette, aki ugyan megpróbált zongorázni, de nem sikerült neki. Viszont kapott a tizenharmadik születésnapjára egy fényképezőgépet. Lefényképezte vele Marian Andersont, az első afro-amerikai nőt, aki föllépett a Metropolitanben, és meglepődve tapasztalta, hogy ebből meg lehet élni. A fényképésznél, ahol előhívatta a képet, meglátták a művét, és az emberek vásárolni kezdték. Keresett két dollárt, talált egy karriert.

Kell, hogy legyen valami egyéb titka is. Nyilván észrevétlen tudott maradni, nem jutott eszébe akkor kattogtatni, amikor forogtak a magnótekercsek, szerette a zenészeket. Hagyták dolgozni, nem vették észre, el tudtak mellette bambulni, igaz arcokat mertek mutatni.

Ő volt ott az A Love Supreme felvételén. Aztán elfeledkezett néhány filmtekercsről, így sikerült három éve friss szenzációt keverni a John Coltrane-ről készített, tényleg csodálatos, misztikus és sötét képekkel. Ha valaki azt gondolja, hogy a lemezborítón is biztosan Chuck Stewart műve van, persze, téved. Azt a képet Bob Thiele készítette, a lemez producere. Mondanám, hogy ez mekkora hülyeség, ha egyszer ott volt egy profi is, de az is elég jó kép. És Coltrane-nek nincs szüksége fényképi támogatásra. 

Charles Stewart 1927 - 2017

Nem akarok senkit sem hamis illúziókba ringatni, úgyhogy nem is teszem. Ha valaki már alig várja a jövő heti filmeket, sajnos van egy rossz hírem. Tényleg meglepően rossz film a Jackie, nem történik benne semmi érdekes, de közben amolyan lelki alapokra helyezkedik. Fojtott hangon beszélnek benne kosztümös nők, és közben nem tudok másra figyelni, csak hogy Natalie Portman három szál hajából hogyan próbálnak tupírcsodát kreálni. Nehezen.

Ami még szörnyűbb, hogy közben Portman végig az Oscar-díjon gondolkodik, érzi, hogy éppen nagyot alakít, egyszerre drámai és mégis híven utánozza a néhai elnöknét, ez ám a bravúr. Csak minek.

Közben azért közönségmagunkon is kénytelenek vagyunk elcsodálkozni: miért fontos nekünk egy számunkra ismeretlen, és ismeretlen helyzetbe kerülő asszony vívódása. Csak a neve és a First Ladység miatt? Eszembe jut Dallas, egy aszfaltra festett X jelöli a helyet, ahol az elnököt lelőtték. Mindig áll ott néhány ember, ki tudja miért. Ráléphetnek a történelemre? Abban bíznak, hogy talán őket is lelövik ezen a kitüntetett pontján a világnak? Vagy hogy meg nem történtté tehetik az eseményeket? De akkor meg sem tudnának ott állni.

Nem a magasabb értelem beszél belőlem, bennem is megvolt a vágy, hogy álljunk meg, szálljunk ki, megnézném azt, amit nem lehet látni. Szerencsém, hogy parkolni nem olyan könnyű, így ma nyugodtan csóválhatom a fejem az emberi balgaság miatt. Hanem a Jackie tényleg dögletes. Érzem, hogy csak néhány év, és jön Clintonné élete, színesen és széles vásznon.  

Legalább négyszer elmondják a Caruso-féle szellemességet a londoni közvetítés során, hogy egy jó Trubadúr nem bonyolult eset, csak a világ négy legjobb énekese kell hozzá. Azt azért nem állítják, hogy épp a világ legjobb négy énekese volna a Covent Garden színpadán, még ha Anita Rachvelishvilinél sokkal meggyőzőbb Azucena aligha van a világban. Szép hang, érezhetően be is tölti a színházat, érte lelkesednek leghangosabban az angolok, és a masszív őszítés ellenére is csak alig húsz-huszonöt évvel tűnik fiatalabbnak a saját fiánál. 

Ilyenkor szokás nyavalyogni a tenorhiány miatt, Gregory Kundénál sokkal alkalmasabb Manricót nehéz találni, odaadó és szorgalmas. Nyilvánvalóan nem ösztönös színész, idétlen és túlmozgásos, de a híres helyen, a harmadik felvonás végén öreg hangon bár, de úgy elfújja a két áriát egymás után, ahogy kell. És igazolva van Domingo, aki azt mondta, hogy mindenütt szívesen Manrico, csak a Covent Gardenban nem, mert nem tapsolnak az áriák után, szusszanásnyi pihenést sem engedélyeznek az énekesnek a nézők. Ráadásul a Di quella pira a Verdi által előírt módon megy, ismétléssel, bravó, Mr Kunde. Milyen furcsa, hogy ennyire későn fedezték őt föl a londoni operában, tavaly debütált, hatvankét évesen. 

Még mindig a világ legjobb énekeseinél maradva, Dmitry Hvorostovsky itt is lemondásra kényszerült, pedig a figurát mintha az ő alkatára, ősz hajára álmodták volna. A helyette éneklő Vitaly Bilyy sokat hoz belőle, a hang nemességét mindenképpen, de ilyen a helyettesek sorsa: mindig eszébe jut az embernek, hogy az eredeti jobb volna. Akkor is, ha nem. 

Nincs itt a világ négy legjobb énekese, és nagyon hiányzik a világ legalább az átlagosnál jobb karmestere, mert az alacsony vérnyomású Richard Farnes semmit sem tesz hozzá a drámához. Így aztán a rendező és a díszlettervező viszi a vállán az előadást. Az előbbi, David Bösch német, az utóbbi, Patrick Bannwart svájci. Az álmuk pedig egy éjszakai Trubadúr, ez még adná magát, de egy hideg Trubadúr is, tél van, havazik, a világ színtelen, a ruhák feketék vagy fehérek, leszámítva Manrico fantasztikus, ocelotmintás ingét. A cigányok igazi, angol cigányok, amilyeneket a Blöff című filmben látni, lakókocsiban élnek, cirkuszosok, vándornépek. Azucena kegyetlen, ön- és gyerekpusztító viselkedésére is megvan a magyarázat: őrült. Egész életében kísérti az anyja halála és a gyilkosság, amit elkövetett, babakocsit tologat, babák vannak a lakókocsijára fölakasztgatva. Elég nagy ugrás az ártatlan kis Leonórától, hogy ebbe a világba házasodik a sajátja helyett. 

Mintha az egész történetet, a spanyol romantikát párosították volna a Kurázsi mamával, de, azt hiszem, igazuk van. Jobb újra és újra elmondani, hogy a háború rossz, megöli a szerelmet, vagy ha azt nem tudja, akkor a szerelmeseket, kegyetlenné teszi az embereket, mosolyogva ölik egymást, nevetve nyomják el a másikon a cigarettát, és ha ölni kell, már húzzák is elő a rozsdás bökőt. Addig kell mondani, amíg béke van, amíg csak a színpadi látványtól kell borzadni, szép estén, a Vigadóban. 

És máris itt vagyunk a tegnapi csapdában, hogy Gergijev és a Mariinszkij Színház zenekara úgy játszotta Bartókot, mintha Sztravinszkij volna, viszont úgy játszotta az oroszokat, mintha oroszok volnának, nagy szívvel, széles vibrátóval. Hogyan is jönnék ahhoz, hogy ne tetsszen, amikor ők az oroszok, ez a saját zenéjük. Néha az ember nem érti, hogyan tudják követni a muzsikusok a karmester parkinsonos electric boogie-zását, de követik, és lesütött szemmel veszik át ezt az egész zenés megváltozott tudatállapotot. Valerij Gergijev meg morog, szuszog, sziszeg, és kipréseli belőlük azt, amit lehet. Túl van ez azon, hogy tetszik - nem tetszik, jó vagy nem jó, mert mindenképpen értékes, érvényes, azt játsszák, úgy játsszák, ahogy akarják. Csak Bartók esetében mer megszólalni az ember, hogy talán nem pont így kellene, de Bartók is köztulajdon, mindenkié, ha nekik így szól, akkor így szól. Így is. Hangszeres élmények tűnnek ki az egészen belül, a hegedűs szép, kissé kemény szólói, az első csellista szívmegnagyobbodásos érzelmei. A kürtös, aki számomra láthatatlan maradt, de majdnem mindig túl harsány, míg ki nem derül, hogy talán ehhez a hangerőhöz kellett volna alkalmazkodni a többieknek. El lehet veszni Rimszkij-Korszakov varázsos bőbeszédűségében, rácsodálkozni, hogy a Rachmaninov Variációk szimfonikus műként is fölfogható, úgy értem, van egy eszelős zongoraszólam, de be lehet azt illeszteni a nagy egészbe. 

Közben az ember nagykanállal kapja a Rómeó és Júlia című zeneműveket, előző nap ismételték a Gounod-opera Metropolitan-közvetítését, és akkor is azt éreztem, hogy hát ez nem az. Nem csak én éreztem, de a darab rendezője, jelmeztervezője és díszlettervezője is, hangsúlyozottan nem Veronát építettek, hanem egy barokk várost, a szereplők mintha a Fellini Casanovából jöttek volna. Lehet erre azt mondani, hogy a darab általános érvényét hangsúlyozták, lehet Csajkovszkijra is mondani, hogy ez a szimfonikus őrület és tragédia fejezi ki a legjobban a napi politikába, maffiaharcba keveredett szerelmesek eltiprását. Mondani lehet. Nekem most az egész olyan, mint a 2. világháború alatt hamisított Vermeer-képek, amelyek mai szemmel egy kicsit sem hasonlítanak Vermeerre, mégis el lehetett sütni azokat szép pénzért a náciknak. Az ember csak néz, hogy nyolcvan vagy százharminc évvel ezelőtt mit is láttak azokban a műalkotásokban, amelyek ma is ismerősek, és amelyekről, természetesen, azt hisszük, hogy mi már jobban értjük.

Biztos, hogy nem az a magyarázat, hogy mennyivel okosabbak lettünk, hiszen ők, a régiek időben közelebb is állnak az ihletet adó eredetiekhez. Akkor viszont nincs más megoldás, mint hogy maguk a művek változnak, élik az életüket, és hiába hisszük, hogy vannak, állandóak, ugyanazok a szavak követik egymást a megírás óta.

Alapjában véve ez jó hír. Hogy élnek.   

Semyon Bychkovot hallgatom mostanában, aki minden valószínűség szerint a legvastagabb szájat viseli a világ karmesterei közül, de, mondani sem kell, nem ezért szeretjük. Mert szeretjük, szeretem, nagy élmény volt néhány éve a Müpában, meg egyébként is: sokszor nagy élmény. Most éppen Csajkovszkij projektje van, London - New York, ami logikus, ha az ember orosz, vagy nem is tudom, kissé süsük a koncertszervezők, hogy mindenkiből specialistát próbálnak faragni, ha cseh vagy, játssz cseh zenét, ha magyar, akkor magyart. Kész csoda, hogy Gustavo Dudamelt ezen az elven, vagyis épp az elv megkerülésével be tudták futtatni, mert ha csak venezuelai szimfóniákat játszhatott volna, nagy bajban volna.

Mindenesetre Bychkov neve mellett most Csajkovszkij van, sőt, az is, hogy projekt, meg is jelent a Patetikus-szimfónia, soha nem tudom, hogy ezzel a címmel mit kezdenek az angol anyanyelvűek, hiszen náluk a szó jelentésváltozáson esett át, és annyit tesz: szánalmas. Ezt a szót ismételgeti az önmagát nézegető Füles a Micimackóban, amikor születésnapja van, és két ajándékot is kap. Mondjuk Karinthy (vagy a húga) sem értette, hogy mit jelent a szó, és költői szabadsággal "nagyképűség"-nek fordította, mindegy, úgy is értelmes.

A szimfóniánál és főleg Bychkovnál maradva: az ilyenkor szokásos interjúk egyikében elmondja, amit el szokás, Csajkovszkij rejtélyes halálát, hogy alig több mint egy héttel a Pathetique bemutatója után, és ezért is bevett dolog a szimfónia utolsó tételét halálzeneként értelmezni, belenyugvás az elkerülhetetlenbe. De miért kellett volna belenyugodnia, miért elkerülhetetlen, ha egyszer kolerában halt meg? Ez nem olyan betegség, amit meg lehet előre érezni, napjaim meg vannak számlálva, mindjárt ledönt a kolera. Ugyan. Hanem régóta vannak egyéb elméletek is, nem csak az étteremben megivott pohárnyi fertőzött víz. Lehet, hogy öngyilkosságra kényszerítette a társaság, kiderült a homoszexualitása és a bonyodalmas viszonyai, kiutálták, kiundorkodták  maguk közül. Lehet. Tolsztoj is érezhetően viszolyogva ír az Anna Kareninában két homoszexuális katonatisztről, karkötőt hordanak, fuj. De azért öngyilkosságról nincs szó.

Bychkov csak azért mondja el a lehetőségeket, mert úgy érzi, akár így, akár úgy, semmi oka nincs az ötvenhárom éves (bár korán öregedő) Csajkovszkijnak arra, hogy elfogadja a közelítő halált, nem kell belenyugodni, és, ami fontosabb, nem kell úgy vezényelni a szimfóniát, mintha erről volna szó, vége az életnek, szervusz, világ. Végül is nincs olyan, hogy homoszexuális zene, ha nem tudnánk Csajkovszkij szexuális irányultságáról, akkor is ugyanúgy hallgatnánk a műveit. Nincs más dolgunk ezt olvasva, mint bólogatni, bólongva hallgatom tehát a szimfónia Bychkov vezényelte lemezét. Valaha az első Pathetique-lemezemen Solti dirigált, usánka, műfogsor, műmosoly a borítón, azóta is az van bennem, hogy ezt így kell, ilyen jó bután, ami belefér. Szóljon, ha szólni kell, sírjon, ha sírni kell. Ehhez képest Semyon Bychkov azért meglepő, mert teljesen másképp zenél, mint ahogy beszél a darabról. Nem az utolsó tételben, de szinte végig. Mintha közben az életrajzon morfondírozna, hogy lehet egy ilyen táncos második tételt írnia egy meglett férfinek, haláltól függetlenül, mégis ötven fölött. Valami nincs rendben Pjotr Iljiccsel.

Ez az ami nyomaszt: ha már az oroszok sem értik Csajkovszkijt, akkor ki igen?        

Onnét lehet tudni, hogy a törökök nem foglalták el Bécset, hogy olyan kedélyes az emlékük. Pipák, turbánok, török indulók. Mozarttól és Beethoventől egyaránt. Nálunk bezzeg nem akadt senki a 18. században, aki valami jópofa zenét írt volna törökös mellékízzel. Ahogy senki nem akadt mostanáig, aki valami jópofa orosz indulóval szórakoztatta volna a lakosságot. Ja, de igen: Bye-bye Szása. 

Mindegy, maradjunk a törököknél. Vagy az oroszoknál? Maradjunk Mozartnál, akinek a Török induló köztudomásúan az A-dúr zongoraszonáta utolsó tétele. Kicsit túl jó lett, homályba borítja a szonáta előző két tételét, de a zseni sem mindig egyformán zseni, van amikor az értőkhöz szól és van, amikor a nagyvilágnak. A Török indulóban éppen a nagyvilágnak. 

A nagyvilágban, persze, benne vannak a törökök is meg az oroszok is, így aztán a Török indulóból az utóbbi időben két pompás átirat is készült. Az egyiket Arkady Volodos készítette, hogy egy kicsit rácsodálkozzanak az emberek, micsoda keze van, micsoda ujjakat mozgató agyveleje, mennyire összetett a zenei gondolkodása, hogyan tudja sűríteni ezt a csodazenét. A másik átirat Fazil Saytól való, ő ráadásul török is, és az átdolgozása inkább jazzbe megy át, amolyan vállrángatós-szájtátós zongorázásba. Mindkettő fenomenális.

És akkor jön Yuja Wang Kínából, és a kettőt kombinálja. Korábban már játszotta a Volodos-változatot, azt is káprázatosan, de most jazz is meg sűrítés is. Olyan bonyolult, hogy egy ideig azt hiszem, ehhez már neki is nagyon kell koncentrálnia, bámulja a saját kezét, motyog a szája, de aztán rájöttem, hogy ez is csak játék, azért motyog, mert így kell dzsesszelni. Kedvenc ráadásdarabja, szólóesten is meg zongoraverseny után is lenyomja mostanában. Arra egészen kiváló, hogy a közönség semmi másra ne emlékezzen, csak erre a koncert után. Nem panaszként mondom, mert csak azt érzem: bár már látnám.   

Azt írja a New York Times, hogy Friedenthal Zoltán alakítása heartbreaking (szívszakasztó? szívszorító?) a Titkainkban. És még írnak egy csomó szép jelzőt a többiekre is, akik Pintér Béla darabjában és társulatában szerepelnek. Kint vannak, és sikerük van, és nyilván ostobaság és udvariatlanság azt mondani erre, hogy ki hitte volna. Nem is arra mondom, hogy ki hitte volna, hogy jók. Tudjuk, hogy jók. Ki hitte volna, hogy ezt ennyire pontosan meg lehet érteni, ha feliratozva van? Ha a közönségnek fogalma sincsen, mennyire igazak a jelmezek és parókák, lehordott kordnadrágok és beléjük tűrt kockás ingek, átvetett tarisznyák, fejbe nyomott kucsmák. Nekem is volt minden. Mondjuk ezt a Halmos Béla-frizurát, oldalt elválasztott, de hosszú hajat nem hordtam, most meg már késő. Késő arra is, hogy a kordnadrágomba tojjak, ha meglátok egy sötét öltönyös, bajuszos embert, aki kimérten és voltaképpen intelligensen magyaráz a kultúráról, enged, aztán megrántja a pórázt, zsarol, játszik, és közben arra is figyel, hogy a másik képzelje azt, hogy ő játszik és ő zsarol. Ki hitte volna, hogy a Titkaink nem csak a mi titkaink, hogy olyan országban is megértik, ahol soha nem kellett Pánczél vagy egyéb fémipari termék elvtársaknak megfelelni. 

Persze, kishitűség. Mintha a Mefisztó csak a németeknek szólna. Vagy, ha már itt tartunk, a Mások élete, ami az amerikai kritikusnak is eszébe jut, óhatatlanul. Azt nem tudom, hogy a régi szenvedők vajon örülnek-e, hogy a közös ebtartó távoli helyen is gyűlölt figurává válik, legalább egy színházi este erejéig. Hogy valami kártérítés mégiscsak jár. Nem szenvedtetek hiába, színdarab lett belőletek. Mint Rómeóból és Júliából. 

Akkor is jó, amikor rossz. Azt hittem, ez az alapélmény az Anyám tyúkja 2 körül, hogy igaz. Igaz akkor is, amikor valaki (esetleg váratlanul) bombaízléssel, istenértelemmel mondja el a költeményt, mint Epres Attila, igaz, amikor több még a póz egy fiatal színészben, mint az élmény. Ahhoz elég rövidek a versek, hogy ne érezzük teljesen elveszettnek magunkat ilyenkor sem, hogy tudjuk, két vagy öt perc múlva már egészen máshol leszünk. Ráadásul egy verses est work in progress, tegnap még szavalt, mára átkattant a fejében valami, és mondja, tegnap még nem volt meg benne a tapasztalat, de nyugalom, ma szakított vele élete szerelme, holnap olyan versmondás lesz ebből, hogy csak úgy ropog.

Nem a türelmetlenség beszél hát, csak a lépcsőházi gondolkodó, aki egy héttel a bemutató után azt kérdezi, mi is maradt meg abból az estéből. Majdnem csak a jó, mert ez is igaz, a jól mondott versek maradandóbbak, az üres pillanatok törlődnek. Így aztán Polgár Csabára, Csuja Imrére, Epres Attilára, Nagy Zsoltra, Pogány Juditra gondolok először. Másodszor és harmadszor is. Utánuk pedig mi jutunk az eszembe, mi, közönség, az furcsa viselkedésünk, hogy a legjobban, leghallhatóbban arra rezonáltunk, amikor a versek azt mondták: el kell menni innét. Amikor arról volt szó, hogy van egy szebb világ, ahová vendégnek járunk, de aztán haza kell jönni a hullaszagba. Amikor az derül ki, hogy itt nem lehet kibírni, ez egy tévedés, ami velünk történik, ez a kelet-európai lét, mi nem ide tartozunk. 

Hogyan történhetett meg, hogy újra ezekre a sorokra rezonálunk? Akárhány évvel a rendszerváltás után hogyan jöhettek vissza a nyolcvanas évek? Tudom, hogy bizonyos fokig ezt mi csináljuk magunkkal, mi akarjuk árva, illatos virágnak érezni magunkat, aki felé a patás lábúak közelednek, de biztosan van valami alapja a mélakórunknak, a fehérek közt európait váró vendéglátásunknak. Biztos van valami boldog kényelme a tehetetlenségnek: mi szeretnénk értelmesen és boldogan élni, de itt? Ezeknek?

Lehet, hogy benne vagyunk mindannyian a közös rossz közérzetben, tettestársak vagyunk a búban, de kell valahol tetteseknek is lenni. Mostantól érezzék magukat megátkozva.   

Majdnem  harminc éves, de úgy néz ki, mint aki majdnem húsz, és úgy is játszik, mindenféle szorongás nélkül, nem akad meg azon, hogy az övé legyen a világ legszebb hegedűhangja. A hangszere akár ismerős is lehetne, ex-Kavakos Guadagnini, szóval, ha jól következtetek, valamikor Leonidas Kavakos játszott rajta, talán amikor Nagy Péter volt a szonátapartnere. De eszemben sincs azt sejtetni, hogy megismerném egy hegedű hangját, főleg egy másik játékos kezében, nem is azt figyelem, csak feltűnik, hogy nem zsibongat el a Mendelssohn-koncert. Mi lesz a második részben?  

Marad Alexandra Soumm, ez a majdnem harminc, aki majdnem húsz, Nemzeti Filharmonikusok és Kovács János, és a teljesen váratlan élmény: Mozart A-dúr hegedűversenye. Hogy mennyire friss, mennyire él, mennyire megmozgatja a zenekart is, Kovács János arcáról sem tűnik el a koncentráció és a derű. Mennyire ritkán kapunk ennyire eleven Mozart-játékot szimfonikus koncerteken. Egy régi koncert jut eszembe, azzal nyitották meg a Müpát, és ott érezte talán utoljára ennyire jól magát a modern együttes és a régi mester. 

Abbahagyom a mesterezést is meg az emlékezést is. Én abbahagyom, de Alexandra Soumm nem, mikrofont kap meg egy papírt, magyarul olvassa föl, amit mondani akar. Három éve volt itt utoljára, Kocsis Zoltánnal zenéltek, és persze, hogy az ő ötlete volt a mai koncert programja, hogy két hegedűversenyt játsszon el. A Mozart A-dúrt nyilvánosan most először, talán ezért tudott annyira új lenni (ezt az utóbbit nem ő mondta). De szeretné elmesélni, hogy amikor itt volt, bementek a zeneigazgatói szobába, ott volt a zongora, hogy akkor eljátsszák a programot, a Sibelius Hegedűversenyt. Kocsis kinyitotta a kottát, mármint a Sibelius-kottát, és az egyik Brahms-szonátába kezdett. Tulajdonképpen nem is értem pontosan a történetet, hogy azt játszotta, ami a fejében volt, kottától függetlenül, vagy tesztelte a vendéget, mennyire tud reagálni, mennyire ismeri a saját repertoárját, mit tesz egy váratlan helyzetben. Akárhogyan is, megint ott volt közöttünk, csak azt ne higgye senki, hogy ettől kevésbé hiányzik. 

Soumm eljátszott egy Sarabande-ot Kocsis emlékére, a Nemzeti Filharmonikusok a Haffner szimfóniát, hivatalosan nem emlékezve, de úgy, főleg a két szélső tételt, mintha Kocsis is hallaná. Ezt a "minthát", ezt kellene elfelejteni.